Új Szó, 1987. december (40. évfolyam, 282-307. szám)
1987-12-10 / 290. szám, csütörtök
„Belső meggyőződés munkált benne...“ Major Istvánról - Pataki Klára érdemes művésszel Mint már hírül adtuk, kedden leplezték le Verebélyen (Vráble) Major István mellszobrát, Pataki Klára érdemes művész alkotását. A művésznővel ebből az alkalomból beszélgettünk.- Semmi különösebb változás nem történt. Továbbra is dolgozom, volt néhány nagyon szép megbízásom A Žiar nad Hronom-i Lenin- téren felállított Békés élet című kompozíciómért miniszteri kitüntetésben részesültem. Ez nagyon jólesett, egyrészt, mert számomra is nagyon kedves ez a szoborcsoport, másrészt azért, mert létrejöttének külső körülményei nem voltak egészen problémamentesek. Megbízóimat elég nehezen sikerült meggyőznöm arról, hogy egyszer már az egyszerű, névtelen emberek is megérdemelnek egy emlékművet, hisz a dolgos kisember is hős a maga módján. Alakjaim kétkezi munkások, gyermekeikkel pihenő asszonyok, akik minden hősi póz, beállítottság nélkül egyszerűen csak vannak, léteznek. A másik nagy örömmel és szeretettel készített munkám, a Penelopé a Trenčianske Teplice-i parkban kapott helyet. Amikor felállították, többen mondták, hogy csak most látják, milyen üres a park, több szobor is elkelne még. Nagyon szépek ezek a parkok, tervezőik kiváló szakemberek, értik a dolgukat. Ha szobrokkal népesítenék be őket, olyanok lehetnének, mint egy szabadtéri galéria; a sétáló, pihenő, nézelődő emberek itt találkozhatnának a művészettel. De ehhez egy következetes koncepcióra lenne szükség, pontos elképzelésre, mit hova kell tenni, milyen léptékű szobrok valók az adott helyre.- Mondana valamit legújabb alkotásáról, Major István szoborportréjáról. amelyet a napokban lepleztek le Verebélyen, a róla elnevezett téren?- Mielőtt hozzákezdtem ehhez a munkához, minden fellelhető anyagot elolvastam Major Istvánról, beszéltem azokkal, akik személyesen ismerték őt. Ebben nagy segítségemre volt Rumanovský filmrendező, aki a centenárium alkalmából kisfilmet forgatott Major Istvánról és rengeteg adat birtokába jutott vele kapcsolatban. Akárkivel beszéltem, minduntalanul visszatérő mottóként azt hallottam Majorról, hogy nagyon jó ember volt. Nézegettem a fényképeit, ismerkedtem az arcával. Először kicsit el is csodálkoztam: hát ilyen lett volna a rettenthetetlen forradalmár, a lánglelkü szónok? Ilyen hétköznapi arcú kis ember? Az orr vaskos, az áll puha, elmosódott vonalú, nincs benne semmi határozottság. Aztán egyszerre megfogott az elmélyült gondolkodóra valló, szép. magas homlok és a szempár, egy igazán tiszta, jó ember szemei. nyait és azok is őt. Azt hiszem, csöndes, nyugodt ember volt, a belső meggyőződés munkált benne, csöndesen, nyugodtan, de végtelen határozottsággal és kitartással ment a maga célja után, mindig pontosan tudta, mit akar. Csak egyetlen ember állította róla, hogy olykor, ha a körülmények megkívánták, rá is tudott csapni az asztalra, de ezt valahogy nehezen tudtam róla elképzelni. Az igazság az, ami bennem él az adott alakról, ezt kell kifejeznem és másokkal is elfogadtatnom. A fejet először természetes nagyságban készítettem el, nehogy menet közben elveszítsem azt, amit egyszer már megtaláltam. A kis portrén lágyabbak a vonások, a nagyon határozottabb lett az arckifejezés. Eredetileg háromnegyedes figurát terveztem, esetleg egész alakot, habár az utóbbi nehezebb lett volna, mert csak a szobrászok tudják. milyen problematikus ruhadarab egy szoboralakon a nadrág. A háromnegyedes figura az ideális, mert ott ez a probléma nem áll fenn, s ezenkívül ott vannak a kezek, a kifejező gesztus lehetősége. Elgondolásom szerint Major István alakja egy kőtömbből nőtt volna ki, amely formájával egyaránt idézte volna a szónoki emelvényt és a tanítói katedrát, mintegy jelképezve a forradalmár politikust és a pedagógust. Végül mégsem bántam, hogy nem háromnegyedes alakot kívántak tőlem, mert rájöttem, hogy az a pulpitus nem lett volna rá jellemző, hisz ő sosem a katedra magaslatáról beszélt az emberekhez, hanem elvegyült közéjük, egy volt közülük. Úgy érzem, tökéletesen megismertem Majort, szívvel-lélekkel csináltam ezt a munkát, mert személye nagyon közel került hozzám. Az elkészült szobrot többen megnézték azok közül, akik személyesen ismerték öt, és nagy örömömre jónak találták- A köztéren felállított szobrok gyakran heves vitákat váltanak ki. Így van ez napjainkban is, és igy volt régen is, elég. ha csak Rodin híres Balzac-em- lékmüvére gondolunk.- Ez valóban igy van, s ez természetes is, hisz mindenkinek van valamiféle elképzelése, elvárása a megrendelt szoborral kapcsolatosan, s ezek nem mindig egyeznek meg a művész elképzeléseivel. Jó példa erre Rodin műve, amely alaposan rácáfolt az előzetes elképzelésekre. Nincs benne semmi pátosz, a művész pongyola öltözetben formálta meg a nagy írót, olyannak mutatta, amilyen valóban volt munka közben, s ennek ellenére érzékeltetni tudta félelmetes nagyságát. Számomra Rodin Balzac-alakja a szobrok szobra. De még az utcán felállított műnél is nagyobb élmény volt számomra a vázlatoknak, előtanulmányoknak az a múzeumban látható sorozata, amelyet Rodin ehhez az alkotásához készített. Valósággal játszott a figurával, hallatlan ötletességgel rozmárt formált az író bajszost köpcsös alakjából, hordóhasú aktot... Szemmel láthatóan roppantul élvezte azt, amit csinált.- Ez bizonyára igy volt, hisz Rodin azt vallotta, hogy kizárólag a valódi műveszek azok, akik örömmel végzik a munkájukat.- Látja, én ebben nem hiszek. Nem hiszem, hogy csak a művészek képesek örömet lelni a munkájukban. Szomorú is lenne, ha ez igaz volna. Minden jól végzett, becsületes munka, legyen az bármilyen, örömet ad VOJTEK KATALIN A vers összeköt Kétnyelvű irodalmi est Magyar és szlovák költők verseit hallhatták hétfőn este mindazok, akik Bratislavában résztvevői voltak a Szlovák Filharmónia Moyzes-ter- mében megtartott nyilvános rádió- felvételnek. Ezzel az eseménnyel - úgy tűnik - ismét elkezdődhet egy sorozat, amelynek már voltak előzményei a hatvanas és hetvenes években, s cseh nyelven a nyolcvanas években is. A prágai Magyar Kulturális Központ, valamint a bratislavai és budapesti rádió irodalmi osztályainak, a Csemadoknak, a Szlovákiai írók Szövetségének közös vállalkozása, biztató eredménynek tekinthető az ilyen jellegű kapcsolatok megszilárdításában. Nagy szerepe volt ennek az estnek élet- rehívásában Vojtech Kondrótnak és Pavol Hudíknak, akik összeállították az est anyagát. A meghatározó szellemi erő most is az elhangzott költeményekből sugárzott. Garai Gábor és Veress Miklós, illetve Vojtech Miháiik és Miroslav Válek verseinek magyarul és szlovákul egymásután történt elmondása nemcsak a fordítások mesteri finomságait emelte ki, hanem rádöbbenthette a hallgatóságot a versmondás nemzeti iskoláinak különbözőségeire is. Bár az effajta összehasonlítás ebben az esetben csak nagy-nagy óvatossággal lehetséges, mivel egyáltalán nem biztos, hogy mindkét nyelven a legtapasztaltabb versmondók tolmácsolták a verseket. Valójában egy közös magyar és szlovák irodalmi est rádiófelvétel-sorozatának egyikét hallva, nem célravezető messzemenő következtetéseket levonni. Az azonban tény: a négy költő verseinek tolmácsolásához azonos szinten kifejtett előadóművészi energiákra van szükség. Úgy aztán a különbözőségek legalább olyan izgalmasak lehettek volna, mint a Kárpáty Péter tolmácsolta Válek-versek iróniájának kidomborítása. A másik fiatal magyarországi versmondótól, Révy Pétertől pontosabb és figyelmesebb tolmácsolást várhatott volna el az est felvételének a rendezője. Mindenesetre a közeli napokban Léván (Levice) és Komáromban (Komárno) megismételt irodalmi esteken még lesz alkalom a korrekcióra, s így az elkészülő rádióműsor végleges formájában már nem lesznek hallhatók majd a feltűnő szótévesztések. A közös magyar-szlovák irodalmi est „főszereplője“ a vers, az irodalom volt, amely hordozója a két népet összekapcsoló azonosságoknak. Itt föltétien szólni kell Vojtech Kondrót és Pavol Hudík érzékeny módon elvégzett válogatói és összeállítói munkáiról. Az előbbi költő azzal is hozzájárult az est gondolati kontextusának kialakításához, hogy Veress Miklós valamennyi elhangzott versét ő ültette át szlovák nyelvre. Garai Gábor költeményeinek fordítója pedig Ctibor Štitnický volt. Ismét egy szépséghiba, hogy a teremben ülök - a rádiófelvétel miatt nem tudhatták meg mikor mely verset, kinek a fordításában hallják. Meggyőződésem, hogy maga a kezdeményezés, amelynek remélhetőleg lész folytatása, elősegíti a két ország, a két nép szellemi kapcsolatainak további erősödését, s fontos fórumává válik az irodalomnak és az irodalmárok találkozásának. Mindez a szavakkal eléggé nem méltatható törekvés körültekintőbb szervezést kíván abban a tekintetben, hogy mindkét irodalom alkotói számára eseménnyé avatódjon. így sajnos a szervezők, a szerkesztők, az előadóművészek és a viszonylag kisszámú hallgatóság igyekezete ellenére is kissé „letudott“, egyszeri akciónak tűnt az irodalmi est. Márpedig maga a cél, a szándék, a törekvés, a verseken keresztül létrejövő szellemi kapcsolat nagyobb alázatot, mélyebb tudatosítást kíván meg. így talán az sem lesz elképzelhetetlen, hogy Darina Vašíčková, Štefan Bucko, Vladimir Minarovič, Jozef Šimo- novič, Kárpáty Péter és Révy Péter alkalomszerűnek hallott versmondása helyett megfelelően előkészített irodalmi estekre is sor kerül majd. Sót, az sem lenne kizárt, hogy a Moy- zes-terem atmoszférájába jól illeszkedő Gita Sukajová kiváló ériekéhez és gitárjátékához párosítanak egy megzenésített verseket éneklő magyar előadóművészt is. A Tűztánc című kétnyelvű irodalmi est szellemi értéke vitathatatlan, de ehhez járulhat a jövőben egy olyan szándék is. amellyel a költőket és a hallgatót - az olvasót - hozzák egymáshoz közelebb. Legyen ez al- -kalom a találkozásra, az ismerkedésre, a beszélgetésre. Ne maradjon csupán elvégzendő munka, váljon küldetéssé, mint ahogy igy fogta fel ezt Vojtech Kondrót és Pavol Hudík is, akik a két magyar és a két szlovák költő verseiből olyan lírai kompozíciót alkottak, amelyben a különbözőségek, a sajátosságok érintkezési pontjain érezhetőek voltak a szellemi rokonság, a lelki azonosság kapcsai. Legyenek az elkövetkezendő irodalmi estek két ország, két nemzet kölcsönös megismerésének színterei. Abban az internacionalista szellemben, amiről megnyitójában Horváth József, a prágai Magyar Kulturális Központ igazgatója, követségi. tanácsos beszélt. DUSZA ISTVÁN Kedvcsináló nyelvtörténet A Bertramka-villa vendége Új köntösben a prágai Mozart és Dušek Emlékmúzeum Josefa Dušková. korának híres operaénekesnője és František Xaver Dušek. neves zongoraművész, pedagógus, zeneszerző 1777-ben nászúton voltak Salzburgban. Ott ismerkedtek meg Leopold Mozarttal és fiával, Wolfgang Amadeus- szal, aki áriával ajándékozza meg Josefi- nát. A Dušek házaspár és az ifjú zseni között mély barátság szövődött. A Szök- tetés a szerájból 1782-es, majd a Figaro házassága 1786-os nagysikerű prágai bemutatója a Dušek házaspár, a Bertram- ka-villa tulajdonosainak érdeme is... xxx Bertramka. A smíchovi szőlőtermő dombok egyikén, a 17. század végén épült ez a villa - elnevezését fél évszázaddal később, František Bertramró\ kapta, de nevét azzal a tizenöt évvel írta be Prága történelmébe, amelyet a Dušek házaspár töltött falai között 1784-tól Erre a másfél évtizednyi időszakra esik a Bertramka híres Mozart-korszaka. melynek emlékét a száztornyú Prága féltett igazgyöngyként őrzi. Mozart Prágában, Mozart a Bertram- kában. Első prágai látogatása során. 1787 januárjában Mozartnak nem nyílott alkalma barátai felkeresésére, később viszont igen. Mozart a Don Giovannithoz\a tarsolyában, melyet Prágának komponált, s bár az opera nagy része Bécsben már elkeszült, a partitúra még befejezésre várt Itt, a Bertramkán, barátainál talál ihletett otthonra, itt öltött végleges formát az operák operája, melynek emlékezetes rendi színházbeli (a mai Tyl Színház), bemutatója 1787. október 29-én volt. Két évvel a premiert követően Mozart ismét érinti Prágát, s természetesen a Bertramkát; közös koncertkörútra indulnak Josefával. A visszaúton újabb Prágának szóló operáról tárgyal Guardasonival. melyet - La clemenza di Tito - halála előtt három hónappal mutatnak be a Rendi Színházban. xxx Bertramka a maga nemében egyedülálló ,,Mozart-zarándokhely‘‘. Ezért előzte meg olyan türelmetlen várakozás a több, mint egy éve tartó általános felújítási munkálatok 1. szakaszának befejezését. A sala terrena, a melléképületek helyreállítása a következő évek feladata. Mára új köntösbe öltözött a nyári lak, s elkészült az új Mozart-expozíció, mely még nagyobb hangsúlyt ad a Don Giovanni előkészületeit dokumentáló emlékeknek, s a kiállítás új, érdekes kiegészítője lesz a Tyl Színház makettje is. Novembertől pedig a Bertramka az év végéig minden szerdán Mozart-délutánokra hívja az érdeklődőket. TARICS ADRIENN Szerény külsejű könyvecskét lapozgatok: Kázmér Miklós Tallózás nyelvünk történetében című munkáját. Fűzött formában adta ki a budapesti Tankönyvkiadó Vállalat, 154 lapnyi terjedelemben. Ennek alapján okkal gondolhat az olvasó arra, hogy tankönyvet tart a kezében, noha a cím nem hasonlít a megszokott tankönyvcímekhez. A könyv tartalmát vizsgálva kijelenthetjük, tankönyv ez. mégpedig a szó igazi értelmében vett tankönyv. Olyan amelyből diákok és dolgozók, ifjak és idősebbek egyaránt tanulhatnak. Nem „tételesen“, nem a megszokott tankönyvi rendszerezés alapján - és teljességében - tárja elénk nyelvünk történetét, hanem érdekes és hasznos ismeretanyagot közöl három témakörbe sorolva. Az elsőben (Szavak sorsa) szófejtéseket találunk: bizonyos szavak eredetét magyarázza meg a szerző, képet adva egyben arról az állandó mozgásról, változásról is, amely a nyelv szókészletében végbemegy. A második témakörben (Személynevekről, helynevekről) a névadás múltjába enged bepillantást, néhány személy* és helynév eredetét magyarázva A harmadik témakörbe (Honnan tudjuk, hogyan bizonyítsuk?) sorolt írások a nyelvtörténet módszereivel ismertetik meg az olvasót olyan formában, hogy a nyelvtudományban járatlan ember is képet kapjon erről a munkáról, s egyben azt is lássa: nem szabad ezekben a kérdésekben a látszat alapján ítélni. Nem a fantáziának, még csak nem is a logikának jut a főszerep a bizonyításokban, hanem a tudományos vizsgálat módszereinek. A nyelvrokonság bizonyításában annak, hogy kimutathatók-e bizonyos fokú lelentéshasonlóságon és egyebeken kívül a szabályos hangtani megfelelések (azonosság, eltérés); a szófejtésben (a szó származásának feltárásában) mindezek mellett a történeti tények vallomását is figyelembe kell venni. Egyszóval a szerző az érdekes és hasznos ismeretek közlésén kívül felelősséget is ébreszt olvasójában a nyelvi vizsgálódások iránt, nem tiltó szavakkal, nemcsak a „délibábos szó- fejtések" bemutatásával (Kain = kaján. Bosporus = vasporos stb.), hanem saját filológiai igényességével, fegyelmezettségével is. E könyv létrejöttének csehszlovákiai „vonatkozásai“ is vannak. A szerző két ízben is dolgozott vendégtanárként a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán a magyar nyelvi és irodalmi tanszéken, írásainak egy része - mint arról az előszóban is értesülhetünk - itt készült, s el is hangzott a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásának Anyanyelvűnk című műsorában, ezenkívül - s ezt már én teszem hozzá - néhány cikke az Új Szó Kis Nyelvőr rovatában is megjelent. A csehszlovákiai magyar nyelvművelés is fontos alapelvének tartja a nyelvi ismeretek terjesztését; azt, hogy ne a tiltás céljával hangozzanak el nyelvművelő rádióadások, jelenjenek meg nyelvművelő cikkek, hanem még a hibák szóvátétele, ha úgy tetszik: kipellengérezése is az ismeretterjesztés ügyét szolgálja (a hallgató és az olvasó megismerje a nyelvhasználat helyes módját). Sőt a megelőzés is fontos feladata a nyelvművelésnek; ez pedig olyan nyelvi ismeretek terjesztése útján hozhat eredményt, amelyeknek birtokában el tudjuk kerülni a hibákat, képesek leszünk helyesen kifejezni gondolatainkat. S e nyelvi ismeretek tárából nem hiányozhat az alapvető nyelvtörténeti ismeretanyag sem. ezért végzett a szerző dicséretre méltó munkát azzal, hogy ebből legalább egy könyvre valót már közkinccsé tett. Ha az igazság nyílt kimondását nemcsak szükséges tényként emlegetjük, hanem gyakoroljuk is, akkor azt is meg kell mondanunk: a nyelv- történeti írások nem mindig találtak és találnak lapszerkesztőségeinkben megfelelő fogadtatásra. Ennek talán az az oka, hogy a nyelvművelés céljának többen még ma is inkább csak a hibafeltárással egybekötött ismeretterjesztést tekintik (a „praktikus témákhoz“ ragaszkodnak), a megelőző ismeretterjesztést, az olvasók nyelvi műveltségének gyarapítását kevésbé fontosnak tartják. Aki ezt a könyvet kezébe veszi, az bizonyára azzal a meggyőződéssel teszi majd le: erre az ismeretanyagra is szükség van. S talán kedvet kap ahhoz is. hogy még több ismeretet szerezzen nyelvünk múltjáról és jelenéről. JAKAB ISTVÁN ÚJ SZÍ 6 1987. XII.
