Új Szó, 1987. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1987-11-10 / 264. szám, kedd
Útkeresés Az ostravai országos színházi fesztiválról "szovjet7Ílmekkszt1\váua ■ ■■ ■■■■■■ Téma II q akadt volna olyan színhá- jCI zi szakember, kritikus vagy néző, aki csupán három jellegzetes előadást néz meg az idei A színház ma 87 fesztiválon, - meggyőződésem szerint - pontos képet kapott volna a csehszlovákiai szinházkultúra pillanatnyi állapotáról. Miért éppen hármat? S melyik hármat kellett volna látnia? A hivatásos színházak közül idén elsőnek a prágai Nemzeti Színház mutatkozott be az ostravai színházi fesztiválon. Oldfich Danék önökben Jan (Vy ste Jan) című vadonatúj drámáját szánták a rendezvény nyitányának. A Húsz János életéből írt drámai alapanyag gondolati értékei, a sajátos dramaturgia, a történelmi téma felbontott idősíkokban való megragadása, a valóságos történelmi személyek időben és térben egymástól távoli megnyilatkozásainak fiktív párbeszéddé gyúrása izgalmas szellemi konfrontációra készteti a nézőt - önmagával. Kétségtelen, hogy a szerzőnek ez volt a célja. A prágai Nemzeti Színház a legkézenfekvőbb, ebből adódóan invencióban, felszínes aktualizálással készített előadásában Václav Hudeček rendező reprodukálta Danék kétségtelen drámai feszültséggel, mély intellektussal teli, örök erkölcsi kérdéseket megfogalmazó drámáját. Nem véletlenül fulladt hallgatásba az első előadást követő ,,vita“. Kár, hogy így nem tisztázódhattak egyértelműen Oldrich Danék drámájának értékei és az előadás felmondó, még ezt az erőteljes szellemiségű .szöveget is elsekélyesítő színpadi eszközrendszere. Szinte ellenkező pólusa volt a színházművészetnek Boleslav Po- lívka szerzői színháza. A világhírű mimus és színész a brnói Divadlo Na Provázku együttesével Szeánsz címmel saját maga által írt és rendezettjátékot alkotott. Az sem véletlen, hogy a pantomimet, a hagyományos drámát és a bábjátékot szintetizáló előadásnak a főszerepét is ő játszotta. Olyan összetett szellemi anyagot hozott létre, amelyben - a művész küldetéstudatát kifejezve - egyszerre volt azonos önmagával és a nagy mimus-elöddel, a cseh származású Debureau-val. Mindehhez olyan tárgyi környezetet terveztek számára, amely az álombéli jelenetek füzéreként folytatódó történet „különös“ helyszíne volt. Harmadikként Bertolt Brecht A szecsuáni jólélek című drámájának minden elemében mai, a nézőt megérintő alőadását említem meg. A Szlovák Nemzeti Színházban Vladimír Strnisko rendezése példa arra, miként lehet egy ma már „klasszikus“ értéknek számító Brecht-dara- bot minden szempontból pontosan értelmezve, a mának is üzenő tartalmait hangsúlyozva, eredeti színpadi formanyelvén színpadra állítani. Ennek az előadásnak azok a dimenziói a leglényegesebbek, amelyek a színészi játék és a rendezői értelmezés kölcsönös függőségét igazolják. Ez volt tehát az a három előadás, amelynek alapján fel lehet állítani az idei színházi fesztivál tartozik-köve- tel egyenlegét. Persze nem függetlenül a többi tizenegytől, hiszen azok nélkül nem lenne ennyire nyilvánvaló ez a tipizálás. A prágai Nemzeti Színház Danék-reprodukciója mellé felsorakoztatható a prágai Jirí Wol- ker Színház gyermekelöadása, amelyben Ivo Fischer Nem félünk a farkastól című mese-musicaljét láthattuk. Idesorolható az ostravaiak játszotta Halál a Girardin-kertben című Josef Bouček-óráma, a prágai Zdenék Nejedlý Színház Suksin- adaptációja (Tenyérvonalak), a pardubicei Kelet-csehországi Színház Ken Kesey - Dale Wasserman: Száll a kakukk fészkére című előadása, vagy a bratislavai Új Színpad kortárs drámaíró művét (Karol Horák: Jónás Záborský (evangéliuma) színpadra állító produkciója. Bizonyos értelemben szerzői színháznak is tekinthető, mégis az előbbi típusba tartozónak vélem Jozef Pražmári Ajtmatov-adaptációját (Hajó úszik a tengerre), amely a prešovi Ukrán Nemzeti Színházban született. Mai szerzők, mai adaptációk, amiből természetszerűen megszületik az igény, a színházakkal szembeni elvárás: napjaink égető társadalmi és egyéni kérdéseit taglalva, a színház teljes eszközrendszerét bevetve szólni a nézőhöz. Bár a felsoroltak között voltak olyan előadások, amelyekben eredeti szemszögből vizsgálva vetettek fel aktuális gondolatokat, a végeredmény művészi értéke nem volt egyértelmű (Nejedlý Színház, Kelet-csehországi Színház). Ebből is nyilvánvaló tehát, hogy a mai szerző választotta mai és történelmi téma sem feltétlenül segíti egy revelatív erejű színházi előadás megszületését. Elgondolkodtató az a tény is, hogy végeredményben ezek között „csak“ három olyan drámai alapanyag van, mely autonóm műfajú dráma. A többi: prózai alkotás színpadi feldolgozása. M íg az előbbi csoportba „szorított" előadások jellemzőjét éppen a rendezés hiányosságai, a színészi játék hullámzó minősége adja, addig a Szlovák Nemzeti Színház kiemelkedő Brecht-értelmezé- sével együtt emlegetettek többségében éppen a színészi játék és a rendezés értékei emelhetők ki. Akkor mégis miért maradtak el a Strnisko rendezte előadás mögött? Kézenfekvő az indoklást Brecht Koldusoperájának a brnói Állami Színházban született előadásával kezdem. Brechtet is lehet csupán leckeszerü- en „felmondani", híján az értelmezés, a mai nézőhöz való közelítés szándékának, mindent a musical- szerű megformálásra hagyva. Az sem kecsegtet sikerrel, ha a plzeňi Tyl Színházhoz hasonlóan Tolsztoj Háború és békéjének híres, Pisca- tor-féle adaptációját választják. A maga korában kétségtelenül modern és politikai tartalmakat hangsúlyozó drámai szöveg, éppen a körülöttünk megváltozott világ és az új háborús fenyegetettség miatt, kissé közhelyszerűvé vált. Ebből az előadásból az örökértékű epikai mű drámai csomópontjainak az újszerű lát- tatása maradt ki. Jozef Bednárik soha nincs híján rendezői invencióknak és értelmező szándéknak. Talán éppen ezért lett annyira ötletektől tobzódó, helyenként eklektikusnak tűnő, a színpadi műfajok sokféleségét felvonultató kavalkáddá Mo- liére Úrhatnám polgára. Tárgyi aktu- alizációval, színpadi effektusokkal teszi egyértelművé, kiknek címezi mindazt, amit a nitrai Bagar Színház művészei eljátszanak. Az ötletgazdag rendezés oltárán pusztul el az eredeti komédia moliére-i gondolatisága V oltak a fesztiválnak formai bravúrjai is. A martini Szlovák Nemzeti Felkelés Színházban vitte színpadra Roman Polák saját dramatizációjában František Švant- ner A havasok menyasszonya című regényének egyes szegmenseit. Ebben az előadásban minden a rendezés formai bravúrjait szolgálta: a szövegkompozíció, a színészi játék, a színpadi tér, a jelmezek, a kellékek. Sajnos mindebből csak az érzelmek lefojtottsága volt érzékelhető, ez pedig kevés a gondolati közlendő helyett. A végére hagytam a kladnói Jaroslav Prűcha Színház előadását. Karéi Jaromír Erben Virágcsokor című balladáskönyvének legjellemzőbb darabjait adaptálták. Az egyes értékelők szerint drámai műfajnak is tekinthető balladák megelevenítéséhez nem a legmegfelelőbb forma a naiv színházi stílus. Ennek eredményeként a formával kevésbé azonosuló nézők a legdrámaibb pillanatokban látták komikusnak a produkciót. Ez lett a végzete a végig nem gondolt rendezői ötletnek. Ilyen volt tehát az a színházi fesztivál, amelynek legjellemzőbb jegye a színházi kultúránkban jelenlevő értékek megítélésének az elbizonytalanodása volt. Különben aligha kerültek volna el erre az országos seregszemlére olyan kőszínházi produkciók, amelyek csupán az adott közegben képviselnek eredeti színpadi formát, s közölnek a néző tudatára is ható gondolati tartalmakat. Nem kellett volna végigülnünk értékes drámák, drámai szövegek invenciótlan rendezői és színészi értelmezésben elkészült színpadi változatait. Ezen a seregszemlén - nem tudom hányadszor már - ismét bebizonyosodott, hogy sem klasszikus, sem a kortárs szerző drámája önmagában nem feltétele a sikernek. Ehhez a színházművészet teljességére van szükség. Ennek a teljességnek különböző megjelenési formákban ugyan, de példáját adta a két kiemelt előadás, Boleslav Polívka, illetve Vladimír Strnisko rendezésében. A legtökéletesebb színészi csapatmunkát és egyéni teljesítményeket is ezekben a produkciókban láttam (Boleslav Polívka, Jirí Pecha, Éva Vidlárová illetve Anna Javorková). A többi színház előadásaiban is fel-feltűnt egy-egy kiváló színészi alakítás (Pardubice: Stanislav Lehký (McMurphy); Nitra: Marián Slovák). Meg kell említeni Roman Polák (Martin), Jozef Bednárik (Nitra ) és Michael Tarant (Pardubice) rendezéseit, amelyek az országos seregszemlét gazdagították. H osszabb elemzést érdemelne az a tudati értékválság, amelyet a naponta megrendezett szabadfórumon ütköztetett nézetek tükröztek. A vitázókból sokszor hiányzott a vélemények mássága iránti tolerancia, így sokszor olyan témák felé csúszott el a vita, amelyeknek esetleg csak nagy áttételekkel van köze a színházművészethez. Mindenesetre fontos helye volt a szabadfórumnak, hiszen évek óta először volt alkalmuk a fesztivál résztvevőinek a nyílt eszmecserére. A formai bizonytalanságokhoz sorolható túlérzékenység és a tolerancia hiánya a demokratikus viták eddigi hiányát igazolták. A szakmai viták demokratizmusát is meg kell tanulnunk, hiszen a társadalmi demokratizmus erősödik általa. DUSZA ISTVÁN Ha lenne valamifajta rábeszélő képességem, akkor elsősorban a csehszlovákiai magyar tollforgató- kat meggyőzném, nézzék meg ezt a filmet. De szép is lenne, ha egyszer, egyetlen estére, egy közös érdek „kényszerítené" íróinkat, költőinket, újságíróinkat, pedagógusainkat és népművelőinket valamire. Nem véletlenül kezdem ezt a recenziót ezzel az elvonatkoztatással, amelyről remélem kiderül, hogy nem is volt annyira elvonatkoztatott. Az író a szeretőjével és egy másik íróval vidékre megy. A fehér hómezőt vízszintesen szeli ketté az út sejtett vonala. A fekete autó. Nem távolodik, nem közeledik, a kamera kocsizással követi az autót, amely így szinte állandóan a vászon közepén van. Néha szinte állni látszik, csak a fehér táj fut fölötte és alatta. Olyan képi metaforával kezdi Gleb Panfilov Téma című filmjét, amely az egyén és a társadalmi igazság viszonyát fejezi ki. Az autóban ülők nem tudják, hogy nem ők (egyének) haladnak, hanem a táj, a valóság (a társadalmi igazság) fut el mellettük. A film hőseinek nagy tragédiáját Gleb Panfilov fel is vázolta ezzel a képsorral; ez a vázlat a film végére egyre árnyaltabbá, könyörtelenebbé válik. Az író - üljön bár valójában a fekete Volgában szeretőjével és féltehetséges, de a vidéki pedagó- gus-nagynénikéjéből áradó csodálatban fürdő pályatársával - a negyedik utasa a Lelkiismeret. Panfilov, aki Alekszandr Cser- vinszkijjel együtt írta a forgatókönyvet, egy-egy modellértékű figurát rajzolt meg, s így ezeknek szinte véletlenszerű kapcsolatából kerekedik ki ez a lelkiállapot-történet. Kim Jeszenyin, a főhős (Mihail Uljanov játssza) elismert, iskolában tanított drámaíró néhány napra vidékre megy, hogy ott írjon. Közben fejében szüntelenül „átértékeli“ önmagát, de Panfilov ezzel a belső monológgal és a cselekvéseivel is érzékelteti, hogy ez is csak póz. Egy tudatosan végighazudott élet utólagos, pózból indított felszínes vizsgálata. Mert magánélete is csupa álság, képmutatás. Például: felhívja feleségét, akitől rég elvált. Közben „időszerű“ szeretőjének, a vidéki pedagógusasszonynak a házában marad. A telefonjegyzékben fia gyerekkori fényképét hordja, s erre nézve szidalmazza a felnőtt fiút. Persze, Kezdetben úgy ültem a nézőtéren, hogy lélekben mindegyre a katasztrófafilmek szokványos sokkoló hatáseszközei ellen védekeztem. Végül is egy különös, eléggé jellegtelen dokumentarista eszközökkel készített filmet láttam. A cselekmény igencsak sovány. Leningrádi metróépítők munkáját zavarja meg egy veszélyes homok- és vízbetörés. Ha izgalom van ebben a filmben, akkor ez is csupán arra korlátozódik, hogy sikerül-e kiszabadítani a vízzel és homokkal lassan megtöltödő folyosóból az egyik bennrekedt munkást. a múzeumban „felfedezett“ újabb nő is csak epizód lehet az életében. Kim Jeszenyin már csak menekülni képes, s amikor a befejező képsorokban egy másodpercre a felborult autót látjuk, nem tudjuk, hogy éppen hol van. Majd halljuk segélykérő szavait és Szasa hangját: '„Hol van? Honnan hív?“. Ezután már csak a rendőr érkezik meg. Igen fontosak azok az emberek, akik a főhőst körülveszik. A faluban elsőnek a rendőrrel (Szergej Nyiko- nyenko) kerül kapcsolatba, mert behajt a tilosba. Később derül ki, hogy ez a rendőr verseket is ír. Az egyik jelenetben nyelvbotlásként ki is mondja magáról, hogy „grafomán“. A film tragikus hőse Szasa, aki talál ugyan életcélt egy falujukban élt parasztköltő, bizonyos Csizsikov életművének összegyűjtésében. A filmben Csizsikov ethosza jelenti Kim Jeszenyin ellenpólusát. Csakhogy az igazság szűkkörű, „magánhasználatú“ kimondása sem sokban különbözik a több ezer néző előtti elhallgatásától. Ez a müveit, tisztánlá- tó, okos nő mondja Jeszenyin szemébe először, hogy minden írása hazugság. Inna Csurikova megformálásában ez a hervadó fiatalságú nő, lelki csapdák között botladozik. Szerelmével üldözi a rendőr, hálót fon köréje az éppen esedékes hódítására felkészült Jeszenyin, s van életének egy szerelme, a névtelen vidéki író, akinek első könyvét nem adták ki, s most Amerikába akar távozni. Szasa tudja róla, hogy ott sem lesz sikere, mert haza, érzelmi támasz nélkül képtelen élni. Ott vannak még a nem csupán a történet színesítésére szolgáló figurák: Az íróbarát, aki a pálya örömeit tartja elsőrendűnek, ami mellett az igaz valóságábrázolás mellékesnek tűnik. Ő szinte fürdik a pedagógus-nagynéni íróimádatában. Az öregedő értelmiségi nő tele van jószándékkal, felnéz mindenkire, hiszen az egyiket tanította, a másikról tanít. Számára minden írott szó irodalom, minden tollforgató ember tehetség, akit ismerni: megtiszteltetés. A Téma, nem az egyének tragédiájáról szól, hiszen figuráit Panfilov az irónia eszközeivel mutatja be. Ellenben megdöbbentő az a társadalmi motiváltság, amelyről ebben a filmben közvetlenül nincs szó, de az egyének cselekvései mögött ott feszül. A veszélybe került házak, épületek lakóit időben és szervezetten kilakoltatták, csupán a jégstadion megrepedezett jege és a lezuhanó tető- szerkezet ijesztgeti a nézőket. Nincs itt szó közvetlen életveszélyről, csupán az a kérdéses, hogy a betonzárral elrekesztett beomlás mikor szűnik meg. Dmitrij Szvetoza- rov filmjében végül is győzedelmeskedik a korszerű technika és technológia. Más kérdés, hogy mindezeket eléggé sematikusra sikeredett emberek működtetik. D. I. Miután egy írói pálya lezárul, fontos munka hárul az életmű szellemi örököseire: a könyvekbe foglalt világkép eljuttatása az olvasók újabb és újabb rétegeihez, s egyúttal az alkotó személyének népszerűsítése. A stószi (Štós) Fábry-ház ma már emlékmúzeum, de továbbra is zarándokhely, mint jeles gondolkodónk életében. Az ide utazók sokáig bizonyos hiányérzettel távoztak innen; nem találtak a valamikori szepessé- gi bányavároskában egy fél sornyi ismeretterjesztő anyagot sem a neves humanistáról, akit a Békevilágtanács emlékéremmel tüntetett ki, a párt- és állami szervek pedig az érdemes művész címmel becsültek meg. A tavalyi Fábry Napok résztvevői örömmel forgatták az író jelentőségét méltató háromnyelvű kiadványt, melyet a CSEMADOK jelentetett meg. Az idén szép kivitelű, a zöld különböző árnyalataiban játszó képeslapot vásárolhatnak az ide látogatók. Az üdvözlőkártyán Stósz látképe mellett Fábry Zoltán házát, könyvtár- és dolgozószobájának részleteit láthatjuk. A tetszetős képeslap megjelenése egy újabb kis, ám mégis fontos lépés írónk emlékének ápolásában. A kiadványt nézegetve eszembe jutott, milyen könnyelműen ragasztották annak idején az író nevéhez a „stószi remete" megnevezést! A „remete“ ötvenkilenc éves korában is szerelemre tudott gyulladni, s ez a kapcsolata élete egyik legmeghatározóbb emberi élményévé épült. A „remete" naponta több levelet írt és kapott hosszú évtizedeken át, részére a helyi postahivatal vasárnap is kézbesítette a küldeményeket. A „remete" több, mint száz dedikált példányt címzett meg barátainak és tisztelőinek az „Európa elrablása“ című kötetéből, számtalan hazai és külföldi folyóiratot járatott, hiszen forrón szerette az életet, s mindnyájunkért felelősséget érzett; megérdemli hát, hogy emlékét e képeslap által sok egyéb más módon is őrizzük. BATTA GYÖRGY Szergej Nyikonyenko és Inna Csurikova a Téma egyik jelenetében Beomlás Képeslap a Fábry-házról
