Új Szó, 1987. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1987-11-05 / 260. szám, csütörtök
ÚJ szú 3 1987. XI.'5. Mihail Gorbacsov beszéde A FORRADALOM ÚTJA .................-.................... i (F olytatás az 1. oldalról) A nyocvanas években világosan kirajzolódtak a világfejlódés sajátosságai, amelyek az egész háború utáni időszakban alakultak ki és érlelődtek. Ezek mindenekelőtt a nukleáris korszak sajátosságai, amely az emberiség túlélésének problémáját állította előtérbe. Továbbá ide sorolható a mai tudományos-technikai forradalom által ösztönzött folyamat, amely a világgazdasági kapcsolatok bonyolultabbá válásában, az országok és nemzetek közötti kölcsönös függőség fokozódásában, e sokarcú és ellentmondásos világ egységének a kialakulásában nyilvánul meg. És végül itt van a globális problémák kiéleződése, amely problémák az ember azon biológiai képességét teszik próbára, hogy tud-e alkalmazkodni a mai élet veszélyeihez, tempójához és stresszhatásaihoz. Mindez új fényt vet a békés egymás mellett élés gondolatának tartalmára és megköveteli a politikai mozgalmaktól, hogy újra elémezzék és átgondolják saját szerepüket, s leküzdjék az ideológiai sémákat és sztereotipiákat. Ez nem könnyű. Senkinek sincsenek kész receptjei. Amikor az új gondolkodásmód koncepcióját magyarázzuk, semmiképp sem formálunk jogot az igazság monopóliumára: mi magunk is keressük az utakat, amelyeken az emberiség napjaink aknamezején keresztül eljutna a 21. századba, a nukleáris fegyverektől és az erőszaktól mentes világba, s ezen utak közös keresésére szólítunk fel. Történelmi távlatokban, természetesen, éppen a szocializmus lesz az, s ez meggyőződésünk, amely döntő mértékben hozzájárul a civili- zácó fejlődésében kialakuló kritikus momentumok leküzdéséhez. Épp ebben a rendszerben rejlik az a képesség, hogy hatékonyan tudja befolyásolni ama bizonyos hegeli „mértéknek“, az érdekek ama kiegyensúlyozottságának keresését, s ezen érdekek az emberiség számára lehetővé teszik olyan alapvetően más szintre való emelkedését, amely a megmentését fogja jelenteni. A szocializmus potenciálja még távolról sem bontakozott ki teljes mértékben. Lényegében rendkívül mélyreható szociális forradalom megy végbe, amelynek gyökerei Októberig nyúlnak vissza. E forradalom hosszú távú volta, újszerűsége és egyenlőtlensége, a haladó változások és az „ellenkező irányú mozgások“ összekapcsolása és koegzisz- tenciája, a forradalmi és az evolúciós folyamatok kölcsönös összefonódása megfosztja életképességétől a régi tankönyvek szerint kidolgozott mindennemű logikai sémákat. Egyre nagyobb mértékben megnyilvánul a korszak szociális mozgásának logikája. Ennek lényege, hogy a kizsákmányoló társadalom anyagilag és szellemileg önmagát járatja le. Sem a szocializmus történetében bekövetkezett negatív momentumok, sem a marxizmus ellenzőinek egész könyvtárai, sem pedig a világban folyó ideológiai polémia élessége és rafináltsága nem volt képes megcáfolni, hogy a kapitalizmusnak van alternatívája. Ez az alternatíva a szocializmus. A fejlődés különböző változatai azonban megmaradnak. A történelmi spirál minden egyes következő szakaszában a régi világ erői számára adott a lehetőség, hogy elhárítsák azokat az ellentmondásokat, amelyek az adott pillanatban a legveszélyesebbek, s így meghosszabbítják uralmukat. A kapitalizmus például így használta ki a tudományostechnikai forradalmat. A kapitalista rendszer belső ellentmondásai, természetesen, minden új szakaszban ismét felvetődnek, de már más módon. Végül is a tudományos-technikai forradalom új technológiai szakasza csupán a kezdetén tart, és kapitalista kihasználásának fő következményei még csak azután lesznek tapasztalhatók. Ennek a problémakörnek az alapos elméleti kutatása szintén csupán a kezdeténél tart. A kapitalizmus általános válságának szüntelen elmélyüléséről szóló szokásos megfogalmazás mögött rajzolódik ki a termelési mód folyamatainak lényege, a politikai prognózisokról nem is szólva. A folyamatok új értelmezését fékezte az a körülmény is, hogy a létező szocializmus a technológiai fejlettség szintjét tekintve egyelőre elmarad a kapitalizmus mögött. E lemaradás felszámolásának feltételei a szocialista társadalom forradalmi átalakítása és minőségileg új szintre emelkedése során jönnek létre. De épp ez a holnapi társadalom a szocializmusnak az a magasabb rendű típusa, amely segíti azokat, akik a szociális alternatívát keresik. Bizonyára észrevették, hogy az ünnepi ülésen a kapitalizmus törvényszerűségeinek két különösen veszélyes megnyilvánulásáról beszéltem: a militarizálásról és a fejlődő világgal folytatott nem ekvivalens cseréről. Ezek létezését azonban kizárólag egy bizonyos állami politika teszi lehetővé. És ez a politika Nyugaton támogatásra talál, amíg létezik a „szovjet fenyegetéstől“ való félelem és amíg az a meggyőződés uralkodik, hogy léteznek „fő“ nemzeti érdekek és másodrangú érdekek, hogy léteznek a világpolitika és a világgazdaság „szubjektumai“ és annak „objektumai“, vagyis az újgyarmatosítás szférája. A mi átalakításunk minden nemzetközi következményével együtt felszámolja a „szovjet fenyegetéstől“ való félelmet, s a militarizmus elveszíti politikai létjogosultságát. A fegyverkezésre feleslegesen fordított eszközök tarthatatlansága és káros hatása egyre szembetűnőbb, mind az ökológiai veszély szempontjából, mind a munkanélküliség növekedésével összefüggésben, amely a tudományos-technikai forradalom új fordulójában egészen más problémává válik, mint korábban. Figyelmeztető jelzések érkeznek a pénzügyi rendszerből is, amely nem képes kibírni a lázas fegyverkezés hatalmas terhét, a csillagászati összegű államadósságokat és a hegemonista gazdasági egoizmust. Ha a másik oldalon a fejlődő országok a világgazdasági kapcsolatokban nem jutnak egyenjogú szerephez, ha az új világgazdasági rend gondolata nem kezd érvényesülni a gyakorlatban és ha a „leszerelést a fejlődésért“ feladatának teljesítése nem tevődik át gyakorlati síkra, akkor a felszabadítás új ösztönzője, amely a „harmadik világban" (ami magát a kifejezést illeti, egyetértek az előttem felszólaló Ram Nathan Ram véleményével) a jelenlegi szakaszban van kialakulóban, robbanással fenyeget. A világfolyamatban tehát ezen a vonalon „kritikus tömeg" van kialakulóban, s ebből ered magának a civilizáció létének a kérdése, amely befolyásolja mindazt, ami a világban lejátszódik. A világ fejlődését ma már nem értékelhetjük csupán a két ellentétes társadalmi rendszer közötti harc szempontjából. E fejlődés dialektikája számos tényező egységét, konfrontációját, versengését és egymásra hatását jelenti. A különböző társadalmaknak éppen ez az együttműködése jelent próbát mindegyikük számára. Ez, természetesen, nem jelenti valamiféle összefonódásukat, vagy konvergenciájukat. A legkisebb mértékben sem mondunk le a szocializmus valódi értékeiről. Ellenkezőleg, gazdagítani és fejleszteni fogjuk őket, megszabadítjuk őket mindattól, ami deformálta rendszerünk humanista lényegét. Határozottan nem kívánjuk azt, hogy az osztályellenség „megkedveljen" bennünket. Erre nincs szükségünk. Azzal számolunk, hogy az élet kényszeríti őt a realitások figyelembe vételére és annak tudatosítására, hogy mindannyian egy hajón utazunk és úgy kell viselkednünk, hogy az ne boruljon föl. A szocializmus szempontjából ebben az irányvonalban mintha ösz- szefonódnának a rendszer osztályérdekei az egyetemes érdekekkel. A kapitalizmus számára nincs más ésszerű út, mint az együttélés és a versengés. Csakis együtt tudjuk mérsékelni és felszámolni az ökológiai „infarktus" globális veszélyét. Ez a probléma már rég nemzetközi méretű probléma. De aligha oldhatja meg valaki egymagában radikálisan az energiaproblémát, s még kevésbé aknázhatja ki egyedül a világóceánok kincseit. És végül, az emberiség csakis kollektív bölcsessége révén képes kilépni a Föld körüli magaslatokba és tovább az űrbe, a nap és a csillagok felé. Abból, amit mondtam, következik napjaink haladó erőinek rendkívül nagyfokú internacionalista felelőssége, amely erők között a kommunista mozgalom méltó és autoritativ helyet foglal el jelenleg és a jövőben is. Itt az SZKP-t képviselem és szeretnék néhány szót hozzáfűzni ahhoz, amit róla tegnapelőtti beszédemben mondtam. A kommunista mozgalom, akárcsak a mai világ számos más jelensége, megújulást és minőségi változásokat igényel. Ma különösen fontos, hogy ez nemcsak nemzeti, hanem lényegét tekintve internacionális erő. Ilyen erőre az emberiségnek ma különösen szüksége van. Az SZKP belső terveiről és ügyeiről gondolkodva azokat nem választja el a nemzetközi összefüggésektől és természetesen attól, hogy elképzeléseink és ügyeink milyen fontosak, vagy milyen fontosak lehetnek eszmei harcostársaink, s általában a haladó erők számára. Mi magunk is érezhettük, hogy a stagnálás időszakában mennyire csökkent a szocializmus internacionális ösztönző ereje. A Szovjetunióban folyó átalakítás tehát ebből a szempontból is elengedhetetlen volt. Az új szakaszban munkánk fontosságát nemcsak ripmzetközi gazdasági és politikai szempontból, hanem a szocializmus, a demokrácia és a haladás erői erkölcsi támogatásának a szempontjából is tudatosítjuk. Az országainkban folyó párhuzamos tevékenység azonban nem lenne elegendő. Szükség van az együttműködésre is, természetesen a korszerű formákkal megvalósulóra. Úgy mondanám, hogy tökéletesebb kultúrára van szükség a haladó erők közötti kölcsönös kapcsolatokban. Olyanra, amely lehetővé tenné a sokrétű tapasztalatok felhalmozódását és hozzájárulna a környező világ megértéséhez, annak teljes gazdagságában és ellentmondásosságában. A „beképzelt mindentudás", amely tulajdonképpen az új problémák megoldása képességének a hiányától való félelem, arról a gyökeret vert szokásról tanúskodik,, hogy más nézeteket kézlegyintéssel el lehet utasítani. Ebből nem keletkezhet semmiféle párbeszéd, semmiféle gyümölcsöző vita és ennek mindenekelőtt maga az ügy látja kárát. Marx és Engels valamennyi tézisét a század elején nem lehetett az imperializmus korszakára dogmatikusan vonatkoztatni, annál kevésbé lehetséges ma így tenni, s a jelenkort az ötvenes, hatvanas, sőt, a harmincas években keletkezett tézisek segítségével értékelni. Újból el kell olvasnunk azt az elméleti hagyatékot, amelyet az ember szociális felszabadítása nevében elődeink hoztak létre, hogy pontosan tudjuk elemezni az új tényeket, és helyes politikai következtetéseket vonhassunk le. Az antagonista társadalom és a világporondon kialakult konfrontá- ciós feszültség program-alternatívájának a keresése során számos más kérdést is meg kell válaszolni. Pártunk, az SZKP elméleti és tudományos erői komolyan kezdtek velük foglalkozni, miközben levetkőzik a más időben és az alkotó tevékenység számára más lehetőségek között kialakult elképzeléseket és sémákat. Együttműködésre és közös útkeresésre szólítjuk fel nemcsak a testvérpártokat, a kommunistákat, hanem a szocialistákat, szociáldemokratákat, munkáspártiakat, a politikai gondolkodás és gyakorlat más irányzatainak a képviselőit is, mindazokat akik megbecsülik az emberi szellem gyümölcseit, akik ezeket meg akarják őrizni a következő nemzedékek számára. Ez a munka létfontosságú az új helyzet megértése szempontjából, amikor a civilizáció megújulása összefonódik az emberi nem túlélése biztosításának feladatával. Az új gondolkodásmód új erkölcsöt és új pszichológiát is jelent. Lényege az, hogy minden ember, mint országa állampolgára, pártjának tagja és bármelyik haladó nemzeti mozgalom aktivistája tudatosítsa, felelős azért: milyen lesz az egész világ, ha egyáltalán fennmarad. 1917. november 5-én a pétervári szovjet Forradalmi Katonai Bizottság ülést tartott és elrendelte a városban levő vörösgárdisták mozgósítását. Kinevezte az új főparancsnokságot is. Az Ideiglenes Kormánnyal való leszámolás idején a munkásosztály már kiépítette fegyveres egységeit. A forradalmi Vörös Gárdák országos állománya november elejére már meghaladta a 200 000 főt. Pétervárott csaknem minden üzem megszervezte saját osztagait. Ezek állománya közel 20 000 fő volt. 1917. november 6-án a hajnali órákban az Ideiglenes Kormány elhatározta, hogy központilag irányított támadással felmorzsolja a pétervári forradalmi erőket. A katonaiskolákban kihirdették a készültséget és ultimátumban felszólították a pétervári szovjeteket, hogy azonnali hatállyal vonják vissza az Ideiglenes Kormány hatalmát korlátozó intézkedéseiket. Reggel fél hatkor a junker osztagok megtámadták és elfoglalták a Rabocsij Puty, a bolsevik párt központi sajtóorgánuma szerkesztőségét és nyomdáját. Ezután a Szmolnij ellen indultak, de akciójuk eredménytelen maradt. így nem tudták letartóztatni a Forradalmi Katonai Bizottság tagjait. Ezután a tisztiiskolások megtámadták a pályaudvarokat, a hidakat és a kormányhivatalokat. A kormánykörök hadvezetése megparancsolta, hogy a Néván tartózkodó Auróra cirkáló fusson ki a tengerre. A fővárosi katonai körzet vezérkara katonai bíróság elé rendelte a Forradalmi Katonai Bizottság tagjait. Az események alakulását látva összeült a bolsevik párt központi bizottsága, hogy megtárgyalja a Forradalmi Katonai Bizottságra váró feladatokat. Csapatokat küldött a Rabocsij Puty szerkesztőségének és nyomdájának a felszabadítására, mert Lenin, aki rövid, pármondatos levelekkel irányította a párt munkáját, sorsdöntőnek tartotta, hogy a lap a következő napon is megjelenjen. A központi bizottság megállapította; befejeződött a felkészülés és szétosztotta a forradalmi feladatokat. Megszervezték a Szmolnij és a bolsevik sajtó védelmét. A Péter-Pál-erőd- ben létrehozták a felkelés tartalék vezérkarát, kapcsolatba léptek a baloldali eszerekkel, a moszkvai bolsevistákkal és más nagyvárosok és körzetek forradalmi erőivel. A Forradalmi Katonai Bizottság kihirdette a hadiállapotot. A vörösgárdisták és a tengerészek kiverték a junkereket a Rabocsij Puty épületéből. A Szmolnij körül közel félezer vörösgárdista tartott szolgálatot. A vörösgárdisták megszállták Pétervár elővárosait, s ellenőrzésük alatt tartották a front felé vezető utakat. Harci készültségbe helyezték a Péter -Pál-eröd ágyúit és semmisnek nyilvánították az Auróra cirkálónak adott kormányparancsot. A délutáni órákban az Ideiglenes Kormány határozatára Ke- renszkij felszólalt az „előparla- mentben". Kérte, támogassák a kormány harcát, s ezért földosztást ígért és a béke mielőbbi megkötését. Felhívása eredménytelen maradt, s a kora esti órákban a forradalmi egységek visszavették a junkerektől a Néva hídjait. A tengerészek megszállták a pétervári telefonközpontot. Az Ideiglenes Kormányt támogató pétervári Duma - látva a forradalom eredményeit - az esti órákban létrehozta az Általános Biztonság Tanácsát, az egyetlen szervezetet, amely az ellenforradalmat támogatta. Lenin az esti órákban drámai hangú levelet intézett a központi bizottsághoz. Szinte ultimátumszerűén követelte, hogy még az éjszaka folyamán döntsék meg az Ideiglenes Kormányt. A központi bizottság elfogadta a javaslatot, s utasította Lenint, hogy jelenjen meg a Szmolnijban, vegye át a felkelés vezetését. Megjelenése véget vetett a Szmolnijban uralkodó „várakozó hangulatnak". Jelenléte végleg megszüntette az ingadozást és az óvatoskodást. -vaCarlucci lesz Weinberger utódja A NATO-hadügyminiszterek támogatják a szovjet-amerikai rakétamegállapodást (ČSTK) - Caspar Weinberger amerikai hadügyminiszter várható lemondása élénken foglalkoztatja az amerikai közvéleményt. Weinberger hét éven át töltötte be az egyik legfontosabb tisztséget a Fehér Házban. Személyes kapcsolata révén, s azáltal, hogy Reagan dolgozószobájának ajtaja állandóan nyitva állt előtte, ő volt a kormány egyik legbefolyásosabb tagja. Egyike azoknak, akik a legaktívabban támogatták az elnök militarista politikáját, s az USA hadászati erőinek korszerűsítését ő szorgalmazta a legjobban. Weinberger volt az egyike azoknak, akik a katonai kiadások állandó növelését szorgalmazták, s ez igy lassan már elérte az évi 300 milliárd dolláros rekordösszeget. Hadügyminiszterként kitartóan támogatta az elnök három billió dolláros ,,át- fegyverkezési" programját. A kormány „legvadabb héjájaként“ többször szembekerült Shultz külügyminiszterrel is, s kitartóan küzdött azok ellen, akik korlátozni akarták a fegyverkezési programokat, különösen az SDI-t. Bár a hivatalos indoklás szerint a felesége betegsége miatt mond le, nem kétséges, hogy elsősorban politikai okok vannak a háttérben. Mégpedig az, hogy nem ért egyet azzal az előrelépéssel, amelynek az utóbbi időben tanúi lehettünk a szovjet-amerikai leszerelési tárgyalásokon. Weinberger utódjának személye sem kétséges: megfigyelők szinte bizonyosra veszik, hogy az elnök jelenlegi nemzetbiztonsági főtanácsadója, az 57 éves Frank Carlucci lesz az. Carlucci korábban Weinberger helyettese volt, s azt tartják róla, hogy leszerelési kérdésekben pragmatiku- sabb és rugalmasabb álláspontot képvisel. Egyébként Weinberger, aki a kaliforniai Montereyben részt vett a NATO nukleáris tervezőcsoportjának hadügyminiszteri szintű értekezletén, nem volt hajlandó kommentálni a lemondásával kapcsolatos híreket. A tanácskozáson támogatásukról biztosították a szovjet-amerikai rakétamegállapodást. Megfigyelők ezt a tényt az amerikai szenátus felé történő jelzésként értékelték, mivel várható, hogy a szenátorok egy része a megállapodás ratifikálása ellen foglal majd állást. A belga hadügyminiszter úgy fogalmazott, ha az amerikai szenátus a szerződést nem ratifikálná, akkor mély bizalmi válság robbanna ki az USA és Európa között. A 14 hadügyminiszter azt is megvitatta, miként töltsék ki azt az állítólagos űrt, amely az amerikai rakéták kivonása után keletkezik a NATO nyugat-európai fegyverzetében. Az ülés elsó napja után, kedden Weinberger sajtóértekezleten jelentette ki, az USA mindaddig megtartja a közepes hatótávolságú rakétákat, amíg a szenátus nem ratifikálja a szerződést. Az aláírás (december 7) és a ratifikálás között több hónap is eltelhet. Ugyancsak felszólított a NATO hagyományos fegyverzetének fejlesztésére, s mint mondotta, meg kell gyorsítani a munkát az SDI „nyugateurópai változatának", vagyis az Európa- programnak a kidolgozásán. Hangoztatta az amerikai csillagháborús tervek megvalósításának fontosságát is. „Célunk az SDI keretébe tartozó rendszerek telepítése, s ugyanakkor semmilyen megállapodás útját sem akarjuk elzárni" - jelentette ki Weinberger. Vranitzky Bonnban (ČSTK) - Franz Vranitzky osztrák kancellár tegnap hivatalos látogatásra az NSZK-ba érkezett. A bonni kormányszóvivő szerint elsősorban a Nyugat és a Kelet közti viszonyról, valamint Ausztria és az Európai Gazdasági Közösség kapcsolatának elmélyítéséről folytat tárgyalásokat. Kétnapos látogatása során találkozik nyugatnémet kollégájával, Helmut Kohllal, Richard von Weizsäcker államfővel, valamint Hans-Dietrich Genscher külügyminiszterrel.
