Új Szó, 1987. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1987-10-13 / 240. szám, kedd

Operaénekes a sportcsarnokban Peter Dvorský kimagasló produkciója Amikor hét-nyolc évvel ezelőtt Jó­sé Carreras, a világhírű spanyol operaénekes Budapesten vendég­szerepeit, az Erkel Színház zsúfolá­sig megtelt nézőterén nem egy ha­zai operarojongőt fedeztem fel. Az előadás végeztével összegyűlt brati- slavaiak véleményüket így sommáz­ták: „A mi Péterünk jobb!" Nem volt ebben semmi túlzás, korunk verhe­tetlen tenortriászának (Pavarotii, Domingo, Carreras) tagja aznap es­te nem épp a legragyogóbb formájá­ban énekelt. Amire felfigyeltem, az a „mi Péterünk“ volt. A bratislavai operarajongók így nevezték Peter Dvorskýt, akinek hangja itthon köz­kincs és közügy. A jó produkciókra kiéhezett hazai közönség az ó sze­mélyében találta meg azt az ideális énekest, akinek minden egyes fellé­pése maradéktalan élményt nyújt, eseményszámba megy. S ami igen örvendetes: Dvorský esetében- legalábbis, ami a közönséget illeti- nem létezik ellendrukkerkedés, fa- nyalgás. Leheletnyivel halványabb, fáradtabb pillanatai sem csalódást, csak szeretetteljes aggodalmat vál­tanak ki; nem vállal túl sok fellépést az utóbbi időben? Nem bánik túlsá­gosan pazar bőkezűséggel a hang­jával? Es Dvorský érzi ezt a szerete- tet. Éreznie kell a megjelenését kö­szöntő viharos tapsból, a pisszenés- telen csendből, amellyel énekét hall­gatják és a rá következő lelkes ová­ciókból. Olyan számára ez a szere­. tét, mint a regebeli Anteusnak a föld. Erót ad, hogy mindig a maximumot nyújtsa. De talán nem is tud más­képp énekelni, mint a legmagasabb hőfokon. Ez az, amit a külföldi szak­emberek, kritikusok is oly nagyra értékelnek produkcióiban - az izzá­sig hevített érzelmek áradását hang­ban, játékban egyaránt. Énekesi al­kata is erre predesžtinálja. Dvorský az a művész, aki szinte akkor érzi magát elemében, amikor a szólam legkényesebb pontjaihoz, technikai buktatóihoz ér. Orgánumának szép­sége is a magas regiszterekben ér­vényesül a legjobban. De - noha sokan a magas C-k mesterének ne­vezik - nála az exponált hangok (Jozef Vavro felvétele) nem hatásosan előkészített csúcs­pontjai egy-egy áriának, hanem an­nak magától értetődő szerves ré­szei. A kiváló művész október 3-án olyan lehetőséget kapott, amilyet idehaza még egyetlen operaénekes sem; a bratislavai sportcsarnokban 5000 főnyi közönség előtt tartotta meg ária- és dalestjét. S noha eddigi szólóestjeivel kapcsolatosan elég annyit elmondani, hogy az egyiknek színhelye a világ leghíresebb opera­háza, a 3600 férőhelyes milánói Scala volt, akadtak mégis aggodal­maskodók. hát igen, mondták, Olaszországban mindenki szereti az operát, de idehaza!? És épp a sport- csarnokban, ahol eddig csak a köny- nyúzene sztárjai szerepeltek? Dvorský hallatlan népszerűségé­re jellemző, hogy nem az aggodal­maskodóknak lett igazuk. A műfaj és az énekes csodálói olyan számban jelentek meg, mint eddig idehaza ilyen jellegű eseményen még soha. A tévé által is felvett szólóest hat népszerű opera (Carmen, Rigoletto, Aida, Tosca, Werther, Turandot) egy-egy áriájából és olasz dalokból állt. A rendezésnek akadtak apró szépséghibái, mint például az, hogy az áriák közé iktatott operanyitányo­kat és közjátékokat nem mindig a legszerencsésebben időzítették. Radames nehéz románca után szusszanásnyi pihenőt sem enge­délyezve következett Werther igé­nyes 3. felvonásbeli áriája. De Dvorský olyan elsöprő vehemenciá­val énekelt, a diadalmas fermaták és magas hangok olyan ragyogó ára­datát zúdította a közönségre, hogy ez a rendezés nem mindig „énekes­centrikus“ koncepcióját tökéletesen elfeledtette. A Gigli óta a legrango­sabb koncertpódiumokon is tökéle­tes polgárjogot nyert olasz dalokban olyan napsugaras, mediterrán dalla­mosságot, ritmikai bravúrokat élvez­hettünk előadásában, amilyet csak olasz pályatársai képesek nyújtani. A színhelyét tekintve rendhagyó est az énekes tökéletes diadalával vég­ződött. Az ötletnek csak örülni tu­dunk, s reméljük, nem ez az utolsó alkalom, hogy ilyen nagyszámú kö­zönség örülhetett Peter Dvorský ki­magasló produkciójának. VOJTEK KATALIN MA IS FIATALOSAN Rudo Brtáň 80 éves Aki személyesen ismeri a kiváló szlovák irodalomtörténészt, Rudo Brtáňt, (márpedig sokan ismerik), csodálattal adózik testi és szellemi frissességének, és szinte el sem akarja hinni, hogy ez a töretlen mun­kakedvű ember rfiár 80 éves. Hybén született, abban, a köz­ségben, amely számos kiválóságot adott a szlovák kulturális életnek. Gimnáziumi tanulmányait Liptovský Mikulášban végezte, ahol az önkép­zőkörben a szlovák irodalom olyan reményteljes tagjaival találkozhatott, mint Kostolný, Pišút, Guotha, Bezek és Slávik. Egyetemi tanulmányait a prágai Károly Egyetem és a brati­slavai Komenský Egyetem Bölcsé­szettudományi Karán folytatta. Ér­deklődésének középpontjában a szlovák és cseh irodalom állt, de behatóan foglalkozott más szláv nemzetek irodalmaival is. 1937-ben és 1938-ban hosszabb tanulmányu­tat tett Lengyelországban és Ju­goszláviában. Noha működése során gyakran változtatta munkahelyét, az iroda­lomtörténet iránti érdeklődése válto­zatlan maradt. Először középiskolai tanárként dolgozott Martinban, Bra­tislavában és Trnavában. Tevéke­nyen részt vett a szlovák nemzeti felkelésben. A felszabadulás után rövid ideig a Megbízotti Hivatal okta­tási osztályának beosztottjaként te­vékenykedett, majd 1945—46-ban Moszkvába küldték tenulmányútra. Munkahelyei között szerepel a Mati­ca slovenská, a Szlovák Nemzeti Könyvtár. 1965-ben a Szlovák Tu­dományos Akadémia szlovák irodal­mi intézetének dolgozója lett, és itt dolgozott 1979-ig, nyugdíjaztatá­sáig. A fiatal Rudo Brtáň nevét versei és művelődéstörténeti Írásai tették ismertté. Egy ideig irodalomkritiká­val is foglalkozott, majd teljesen és véglegesen az irodalomtörténetnek szentelte munkásságát. Mielőtt az előző századok irodalmi emlékeinek tanulmányozásába fogott, a szlovák kortárs költészet képviselőinek alko­tásairól írt tanulmányaival hívta fel magára a figyelmet. 1933-ban Ivan Krasko költészete címmel jelentetett meg átfogó monográfiát, 1935-ben Ivan Gall verseiről készített elemző tanulmányt. Ezt követték jelentős irodalomtör­téneti munkái. 1939-ben adták ki Barokk szlávizmus című kötetét, amelyben a szláv irodalmak helyze­A kultúra ünnepnapja Kubában Hét éve hozta meg döntését a ku­bai minisztertanács arról, hogy októ­ber 20-át a szigetországban a kultú­ra napjaként fogják ünnepelni. A dá­tum kiválasztása nem a véletlen mű­ve. A spanyolok gyarmati uralma elleni népi felkelés kezdetén, 1868- ban, ezen a napon foglalták el a sza­badságharcosok Bayamo városát, s ekkor énekelték először a szabad­ságharcok és a rabszolgaság meg­szüntetését dicsőítő, La bayamesa néven közismerté vált, később nem­zeti himnusszá nyilvánított dalt. A La bayamesa a kubai nép kiolthatatlan szabadságvágyának művészi kifeje­zése, s elválaszthatatlan a karib- tengeri szigetország lakossága nemzeti tudatának kialakulásától. A kultúra ünnepnapja nem csu­pán a művészet ünnepe. A kubai társadalom a tudomány terén kiváló eredményeket elérők érdemeit is ezen a napon méltatja. Október 20- án Havannában ünnepélyes keretek közt osztják ki a legrangosabb mű­vészeti díjakat. Ezen a napon a ku­bai városokban emelt pódiumokon a legjobb amatőr ének- és tánce­gyüttesek és zenekarok adnak mű­sort. A nevezetes nap alkalmából a prágai Kubai Kultúra Háza októ­berre önálló programot dolgozott ki. Erről tájékoztatta a sajtót Jorge Hart Dávalos, a Kubai Köztársaság nagy- követségének tanácsosa, az intéz­mény igazgatója. A Kubai Képzőművészeti Múze­um gyűjteményéből összeállított ki­állítás október 20-án nyílik meg a kulturális központban. Másnap Prágában és Bratislavában kubai filmhét kezdődik. Ezenkívül a Kubai Kultúra Házában a szigetország kul­turális életét és társadalmi fejlődését bemutató filmeket vetítenek. Az in­tézmény videotékája egyebek közt műsorra tűzi A reménység naplója című, Che Guevarának emléket állí­tó dokumentumfilm vetítését. A 20 évvel ezelőtt meggyilkolt forradal­már emlékét idézi a Csehszlovák Néphadsereg prágai Központi Há­zában megnyílt kiállítás is. SOMOGYI MÁTYÁS tét és kölcsönhatásait vizsgálja. Az ő gondozásában jelentek meg olyan nagy jelentőségű kritikai kiadások, mint Daniel Sinapius-Horčička Neo­forum latino-slavonicum (az első szlovák közmondásgyűjtemény), cí­mű műve (1940), Botto Jánošík ha­lála (1942), és Chalúpka Mor ho! című költeménye. 1942-ben adták ki ,,Kollár irodalmi kölcsönhatásokról írt értekezésének keletkezése, fejlő­dése és változatai“ című könyvét, amely napjaink Kollár-kutatásának is egyik legjelentősebb forrásmun­kája. A kötet csak a felszabadulás után jutott el az olvasókhoz, mivel a fasiszta cenzúra nem engedélyez­te árusítását. A harmincas években kezdett behatóan foglalkozni Janko Kráľ köl­tészetével, akinek életéről és mun­kásságáról két könyvet is írt. A fel- szabadulás után lelkesen szorgal­mazta Janko Jesenský müveinek ki­adását. A kiváló költőről 1946-ban tanulmánykötetet jelentetett meg Janko Jesenskýnek címmel. Szla­visztikai kutatásainak eredménye­ként születet meg Puskin a szlovák irodalomban (1947) és Štefan Moy- ses és a horvátok című könyvei. A 19. század irodalmának tanul­mányozása mellett nem vesztette el érdeklődését a régebbi korok irodal­mi emlékei iránt sem. A Juraj Záboj- ník, a költő (1946) című monográfiá­ját követően összeállította régi histó- riás énekekből álló gyűjteményét (1953). Ez a kritikai kiadás teljesen új megvilágításba helyezte a 16-17. századi szlovák költészet e ki­emelkedő alkotásait. Az elmúlt évti­zedekben érdeklődése a nemzeti megújhodás korszakának irodalma felé fordult, ahol elsősorban a Kollár előtti időszak kevéssé ismert alkotá­sai foglalkoztatták. Kutatásainak eredményeit összegezte ,,A szlovák megújhodás irodalmának forrásai­nál“ című kötetében és ide tartozik Bohuslav Tablicról írt átfogó mono­gráfiája (1974) is. A szlovák iroda­lom és a szláv irodalmak kölcsönha­tásáról írt tanulmányaiból 1979-ben válogatás jelent meg. Brtáň több kö­zépiskolai tankönyv szerzője és szá­mos - főleg orosz és német íróktól származó - gyermekeknek szóló könyv fordítója. Ilyen rövid lélegzetű írás aligha képes átfogó képet nyújtani mun­kásságáról. Művet a szlovák iroda­lom iránti szeretet, a lankadatlan szorgalom és a megalapozott tudás élteti. Karol Rosenbaum- UJ FILMEK ­A hamiskártyások fejedelme (lengyel) Kisstílű hamiskártyás ez a Nagy Hamiskártyás, ahogy nevezik: a Mester, aki éppen lakás nélkül tengődik, mert felesége kitette az utcára, éppen akkor, amikor elhatá­rozta, hogy új életet kezd, most, hogy újra szabadlábon jár-kel. Egy szilé­ziai kisvárosban telepedne le, itt szeretné békés öregkorát megala­pozni, de sorsa folyton kártyázni szerető balekokkal hozza össze, akiket nincs szíve nem megkopasz- tani. Ráadásul ráakaszkodik egy játszódó történetének köszönhető, hanem a társadalomkívüliséget vá­lasztó, a pénzre és tekintélyre orien­tált logika szerint élő, tragikus sorsú hősének, akiben az alkotó az emberi jellem eltorzulását rajzolta meg. A Nagy Hamiskártyás sajátos életfi- lozófiájú, lenyűgöző egyéniség, aki tökéletesen ismeri a kártyajáték minden fortélyát, trükkjeit, tudását azonban pénzszerzési forrásnak te­kinti; tisztában van persze vállalko­zásának kockázatosságával, de ambiciózus taxisofőr, aki szeretné ellesni a kártyajáték csínját-bínját, nem kis tehetséget mutatva a tanu­lásban. Méltatlan volna elmondani a - nem túl fantáziadús - fordulato­kat, a Mester és tanítványa párvia­dalát, Sylwester Checiňski munká­ja ugyanis bűnügyi film, méghozzá a jobbak fajtájából, bár az alkotás rutinosan megcsinált utánzatnak tű­nik. Cselekménye izgalmas, de mégiscsak szokványos, s ha a film ennek ellenére kiemelkedik az átla­gos produkciók sorából, az nem a kis- és nagystílű szélhámosok, hamiskártyások és csalók világában megtanult látványosan és veszélye­sen élni. S ami ezzel egyet jelent: elbukik e veszélyek között. A hamiskártyások fejedelmét, a Mestert a lengyel film főszerepé­ben ritkán látható Jan Nowicki ala­kítja. Nowicki ebben a szerepben is megcsillogtatja színészi tehetségét és férfiúi báját. Ismertebb partnerei: Andrzej Pieczyňski, Leon Niemczyk és Gražyna Szapolowska. A film alkotói érezhetően nem törekedtek túlságosan mély jellemábrázolásra, sem a mai lengyel valóság méJyen- szántó elemzésére, csak szórakoz­tatni akartak, s céljukat el is érték. És olykor ez sem kevés. (amerikai) A Beverly Hills-i zsaru Nagyszerű komédiás, akinek már a nevetése is fogalommá vált... De- líriumosan merész fekete színész, vérbeli nevettető, aki remek ötletei­vel, meghökkentő szellemességé­vel, lezser könnyedségével mulat­tat... Harsány nevetésével szinte felforrósítja maga körül a levegőt... Ilyen és ehhez hasonló jelzők, jel­lemzések látnak napvilágot Eddie Murphy-ről, a színes bőrű amerikai sztárról, bárhol a világon játsszák is a filmjét. Nem véletlen, hogy e rend­kívül eredeti egyéniségű színész most látható filmjével, 1985-ben, az Egyesült Államokban elnyerte „a nyomoz - mégis nemesnek érezzük (noha tudjuk, hogy a bosszú, a meg­torlás, mint az önbíráskodás formája jogilag elfogadhatatlan), mert az igazságszolgáltatás eszméje kielé­gíti ősi vágyunkat, hogy a gonosz nyerje el büntetését, s a jó győzedel­meskedjen. A mű története tehát nem túl ere­deti, s vérbőnek sem mondható, mégis jól mulattat ez a bűnügyi ka­landfilm. Tempós, igazi profi mun­ka, minden a helyén van, minden ki van találva, környezetfestö háttérze­ne csakúgy, mint a színhely (Detroit, a bűnök városa és Beverly Hills, Jelenet a amerikai bűnügyi vígjátékból; balra Eddie Murphy, a néger sztár legnagyobb kasszasiker hozójának" címét. A kiváló ifjú komikus játékára épül Martin Brest produkciója, A Beverly Hills-i zsaru. A fergeteges bűnügyi vígjátékban Eddie Murphy rendőrt alakít, aki felkerekedik, s Detroitból kiruccan Beverly Hillsbe, hogy lefü­lelje barátjának gyilkosát és leszá­moljon vele. Amolyan fenegyerek, aki túljár mindenki eszén, a legfor­róbb helyzetekből is kikecmereg, önbíráskodó igazságosztó, bosszú­ját - hiszen a sztoriban nem hivatal­ból, hanem saját szakállára a mondén, sznob kaliforniai nyaraló­hely). Igen szórakoztató a film, de nem a sztori, hanem elsősorban Ed­die Murphy jóvoltából. Szerepelte­tése olyan lelemény, amely sok is­merős részlet ellenére is egyénivé teszi ezt a produkciót. Egyszerre játékos és kalandos, látványos és izgalmas ez a film, ötletei, fordulatai élvezetesek. Bizonyíték ez arra, hogy igenis van szellemes, igényes kommersz, kikapcsolódást és kelle­mes élményt adó filmes izgalom. Sajnos, mind ritkábban.-ym­Leon Niemczyk a Mester tanítványának szerepében ÚJ SZ 4 1987. X.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents