Új Szó, 1987. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1987-10-09 / 237. szám, péntek

CSAK ŐSZINTÉN PRIX DANUBE 1987 Parádés szereposztásban Sass Sylvia és Peter Dvorský a Toscában Meddig gyerek a gyerek? Mire kiváncsi igazán és mi az, ami kevés­bé érdekli? Lelkivilágára, fantáziájá­ra, kézügyességére milyen műsorok hatnak a leginkább? Miértjeire kime- rítőek-e a televízió válaszai? Tud-e azonosulni az ifjúsági filmek hősei­vel, s ha igen, hogy formálják egyé­niségét a képernyőn látottak? Egyál­talán: mennyire színvonalasak a legifjabb nézőknek készült televí­ziós műsorok? Milyen filmeket lát­hatnak példáül a szovjet, a lengyel, a bolgár, a svéd, a norvég, és milye­neket az angol, a francia, a spanyol vagy az iraki gyerekek? - Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kereste a választ a gyermek- és ifjúsági televíziós filmek múlt héten véget ért, 9. nemzetközi fesztiválja, a Bra­tislavában megrendezett Prix Da­nube. Negyven ország csaknem száz versenyprogramja közül most azok­ról szólunk csupán, amelyek maga­san kiemelkedtek a mezőnyből: a dí­jazott alkotásokról és a ,,majdnem díjazottakról“. Az összkép azonban mindenképpen azt jelzi: az a rende­ző, aki keres, az itthon is, külföldön is figyelemre méltó, érdekes történe­tekre, éppen elég konfliktusra és hétköznapiságukban is színes egyéniségekre találhat - más kér­dés persze, hogy hogyan mondja el ezt a történetet, hogyan bontja ki a konfliktusokat, és mekkora teret enged az egyéniségeknek Az sem mindegy, hogy a zenével, énekkel, tánccal „töltött" műsorok örömre nevelnek, vagy pusztán tanítanak - a szó iskolás értelmében. Hogy a tudományos ismeretterjesztő fil­mek jól megszerkesztett, érdekfeszí­tő összeállítások, vagy csak tan- könyvszárazságú magyarázatok. Hogy az animációs alkotások csu­pán szórakoztató vagy szépérzék- fejlesztő tízpercek. Az idei fesztivál programjai arra utalnak: minden for­gatókönyvíró, minden szerkesztő és minden rendező, aki ifjúsági műso­rokkal dolgozik, pontosan tudja, hogy a telvízió hovatovább egyre inkább a „házitanító“ szerepét veszi át, s hogy műsoraival a gyermek belső arcát, egyéniségét, ízlését és magatartását is formálja. A drámai filmek kategóriájában a londoni Colin Finbow alkotása, a Mr. Skeeter kapta a nömzetközi zsűri fódíját. Finbow nem egyedül forgatta a filmet - munkatársai azok a tizennégy-tizenöt éves gyerekek, akikről a történet szól: apátlan- anyátlan gyermekotthonbeliek. Han­nes Holm munkája, Az Olsson-fivé­rek a zenés szórakoztató filmek ka­tegóriájában győzött. A svéd rende­ző vígjátékba illő fordulatokkal be­szél napjaink egyik legégetőbb kér­déséről: a környezetszennyezésről. Két kamasz ágynak esik a város­széli tóból fogott halaktól. Egy har­madik apró kiütéseket kap a víztől- ő vonja kérdőre az öntelt, fákra, tavakra, halakra fütyülő gyárigazga- tót, gondolja meg, mit csinál, külön­ben... De mikor félt a farkas a bá­ránytól? Egy bergeni család hétköznapjait mutatja be a Szomszédházak című alkotás, amely a tudományos és ismeretterjesztő filmek kategóriájá­ban nyert Duna-díjat. Nagyszülők, szülők és gyerekek laknak a két házban - egy több tagú család, amely a forgatás napjaiban új em­berkére vár: szülni fog a mama. Gyerekei bájos, tíz éven aluli cse­meték, hallgatócsövet kapnak orvos apjuktól, azzal figyelik, hogy dobog a minden órában megszülethető ba­ba szíve. Szép film, felnőtteknek is példamutató munka. A hercegnő és a folyó az iraki televíziót képviselte a fesztiválon- a színes, tartalmas keleti mese méltán nyerte el a rajzfilmek kategó­riájának fődíját. A zsűri olyan mun­kát jutalmazott, amelyre Walt Disney is rácsodálkozhatott volna. Hazánk és Magyarország sem kapott díjat a szemlén, bár Ludvik Ráža és Vadkerty Tibor alkotását is nagy tetszéssel fogadták a kritiku­sok. Ráza filmjét, a Fogpiszkálót már bemutatta a Csehszlovák Tele­vízió. Hőse egy felnőtté érő bakfis, aki az első szerelem ízeit kóstolgat­ja. A magyar rendező Andrea című megrázó „négyszemköztjét“ a Há­rom kívánság nézői láthatták - ez a nyolcadik osztályos okos, talpra­esett kislány, négyéves korában vesztette el szemevilágát, s ahogy Cserhalmi Györgynek mondta, nem­csak kitűnően tanul, magasba és távolba is ugrik. Mert nemcsak ma­gának és sorstársainak - a látóknak is bizonyítani akar. Amit pedig az emberi rosszindulatról mondott, az a belső arcát is körvonalazta: a rossz- indulat rosszul elsült jóindulat- vallja Andrea. Utoljára hagytam azt a műsort, amely a SZISZ KB díját kapta: a szovjet televízió 12. emelet című ifjúsági programja a „glasznoszty“, az őszinteség szellemében készült. Van mit tanulniuk hazai műsorszer- kesztöinknek, fiatalokról és fiatalok­hoz szóló műsorok rendezőinek: a 12. emelet elhallgatások, titkolózá­sok, köntörfalazások nélkül mutatott rá a Togliatti-gyár gondjaira, a kor­szerűsítés gátjaira, a kéz kezet mos fékező erejére, a fiatalok gyáron be­lüli helyzetére. Parázs, de termé­keny viták hangzanak el a műsor­ban, a gyár vezetői, mint valami gőzfürdőben, úgy izzadnak a kérdé­sek kereszttüzében. Aki téved, beis- merően bólint, akinek igaza van, újabb és újabb miértekre keresi a választ. Hangsúlyozom: nincs mellébeszélés. A 12. emeleten min­denki őszinte. Mégha látni is az arcokon: néha bizony nehéz őszin­tének lenni. De csak így érdemes- sugallja a műsor. Csak így és nem máshogy! SZABÓ G. LÁSZLÓ Puccini Toscája az operairodalom egyik legnépszerűbb és leggyakrab­ban játszott darabja. Címszerepe minden szopránénekesnő álma, ho­lott a legbonyolultabb, legnehezeb­ben színpadra állítható figurák egyi­ke. Tosca az opera minden egyes felvonásában jellemének más és más oldaláról mutatkozik be, de még ezen belül is sok apró, látszólag ellentmondó vonás teszi teljessé ezt a vibráló, sokszínű nőalakot. Első megjelenésekor a zenekar lágy, édesen áradó dallamot játszik, amely az opera során többször fel­bukkan. Ez Tosca zenei portréja. Ám amit játékban és hangban a színpadon nyújtania kell, szöges ellentétben áll a zene által szugge- ráltakkal. Heves, csupa ideg, köve- telődzéseiben szinte agresszív és a végletekig féltékeny az I. felvonás Toscája. A II. felvonásban a szerel­méért gyilkolni is képes asszonyt ismerjük meg. A zene által sugallt lírai Tosca-kép csak a III. felvonás­ban jelenik meg, ahol szerelmesen lágy és gyengéd. Puccini tragikus sorsú nőalakját szeptember 28-án a Bratislavai Ze­nei Ünnepek vendégeként Sass Sylvia énekelte a Szlovák Nemzeti Színház színpadán. A neves ma­gyar énekesnő a világ számos nagy operaházában aratott megérdemelt sikert ebben a szerepben. Alkatát, külső megjelenését tekintve eszmé­nyi, gyönyörű Tosca. Ám ezúttal sem játékban, sem hangban nem sikerült igazolnia a szereplését meg­előző felfokozott várakozást. Az első felvonásban érezhetően takarékos­kodott hangjával, erejét a második felvonásra tartogatta. Merevsége a második felvonásban is csak foko­zatosan oldódott, de a Vissi d’arte kezdetű áriában már felvillantotta azokat a vokális kvalitásokat, ame­lyeknek nemzetközi hírnevét kö­szönheti. Sajnos, a jól sikerült ária és a szólam számos kifejezetten szépen megoldott részlete nem tud­ta feledtetni azokat a negatívumo­kat, amelyek a produkció egészét beárnyékolták. Elsősorban a közép­regiszter fénytelenségét, a mélyre­giszter túlságosan gyakran „melle- ző“ és forszírozott megszólaltatá­sát, a dinamikai árnyalatok hiányát. Gyakran olyankor is drámaivá torzí­tott hangon énekelt, amikor ezt vég­képp semmi sem indokolta, mint például az első felvonás lírai részé­ben (Lo dici male: non la sospiri). A differenciált eszközök hiányát mu­tatta színészi játéka is. A nézőnek az volt a benyomása, hogy az énekesnő inkább a saját személyére összpontosított, mint az adott szi­tuációra, így játéka egy átgondolt koncepció hiányában gesztusokra bomlott. A drámai jelenetekben, a nagy kitörésekben voltak mesteri pillanatai, de akadtak lélektanilag in­dokolatlan gesztusai is, mint a má­sodik felvonásban, amikor Scarpia a salvacondottót írja. Az eszelős tekintet, a mintegy alvajáró mozdu­latok, ahogy a vacsoraasztalhoz lé­pett, inkább a Lammermoori Lucia őrülési jelenetének feleltek meg, mint az adott helyzetnek. Cavaradossi szerepét a közön­ség dédelgetett kedvence, Peter Dvorský énekelte. Hangjában néha egy kis fáradtságot lehetett érezni, de ezek szerencsére csak múló pil­lanatok voltak. Hangilag, játékban mindvégig azonos hőfokon énekelte szerepét, felső regisztere most is pompásan szárnyalt, csak kérdés, jó-e mindig ilyen adakozó bőkezű­séggel gazdálkodni ezzel a gyönyö­rű hanggal? Dvorský a legexponál­tabb részeknél érzi magát igazán otthon, ez ritka erény, de az utolsó felvonásban, az O, dolci mani ket­tősben hiányoztak a lírai pianók. Ettől eltekintve alakítása, mint min­dig, most is maradéktalan élményt nyújtott. Scarpia szerepét Pavol Mauréry játszotta. Megjelenésben, játékban kitűnő Scarpia, hangja át­szárnyalta a Te Deum kórusát is, csak hangképzésének technikája von le sokat teljesítményéből. Külföldön is méltatott, kiváló dísz­lettervezőnk, Ladislav Vychodil szín­padképe sajnálatosan jellegtelen. Különösen az utolsó felvonás dísz­letei hatnak zavaróan. Az Angyalvár fokát egy lépcsős pódium helyettesí­ti. Manapság nincs valamire való operaelőadás lépcsők nélkül, pedig ezek ugyancsak megnehezítik a szereplők mozgását. A kivégzés is itt történt, a kivégzőosztag érthetet­len módon lentről lőtte le a pódium tetején álló Cavaradossit, aki, mi­előtt összeesett volna, alaposan kö­rülnézett a szűk helyen, nem zuhan-e le véletlenül. így ugrott le a mélybe Tosca is, először villámgyorsan fel­mérve a terepet. A kosztümök sem a legideálisabbak. Tosca hosszú uszályos ruhái aligha engedélyezik az olyan mozgást, amelyet Scarpia a második felvonásban énekelt szö­vegében a leopárdéhoz hasonlít. A mellékszereplők és a kórus kul­turáltan énekeltek, a fiatal Oliver Dohnányi biztos kézzel tartotta együtt a zenekart. VOJTEK KATALIN Jelenet Ludvik Ráža alkotásából, a Fogpiszkálóból (Karéi Kouba felvétele) „Elmegy“ a falu? N incs benne szépség, emberi melegség, virágzás, más miatt őrzi emlékezetem a képet. Téli falu. De nem olyan, amelyben még a legzordabb napon is érződik az élet lüktetése, házsorok között, falakon innen és túl. A lejtős utcán itt nem szánkóznak gyerekek, lábnyo­mot is alig látni a hóban. A valószí­nűtlen csendben időnként kutyák feleselgetnek egymással, fáradtan, később egyikük átbaktat az üres téren, mintha már semmi sem érde­kelné, azután eltűnik a sűrűsödő ködben. Lehet, hogy ő éppen ma költözik el innen. Kapu nyílik, végre ember, idős asszony, feketében, fel­jebb betér majd valamelyik házba, ahol még áll és füstöl kémény. A művelődési otthon. Berendezése? Vakolat sincs a falakon. Ami van, pókháló, por, ottfelejtett kőműves szerszámok, deszkák és huzat, a félig kész épületet talán már soha nem fejezik be - minek is, kinek is? Elmentek a fiatalok. Ennyi. Élménynek sem kevés, különö­sen, ha először találkozik valaki, aki már békeidőben nőtt fel, emberi te­lepülés, évtizedeken, évszázadokon át formált-épített tárgyi és természe­ti környezet pusztulásának ilyen és hasonló jegyeivel. Ha történetesen nyáron látom azt a falut, a kép akkor sem vigasztalóbb, legfeljebb roman­tikusabb, vadregényesebb. Színek, zöldek, bármilyenek, a lényeget nem takarhatják el. Jelen esetben: az aprófalvak leépülésének és elnépte­lenedésének következményeit, me­lyek jóval súlyosabbak annál, ami­lyennek az első pillantásra látsza­nak, vagy ahhoz mérten, ahogy pél­dául a sajtó foglalkozott velük eddig: ritkán és meglehetősen felszínesen. A figyelem tudniillik nem az elörege­dő, kiüresedő falura, a süllyedésével felmerülő vagy várható gondokra irányult, hanem inkább a belőle el­költöző fiatalok, ifjú házasok hol­napjára, terveikre, másrészt pedig a központi községekre, mint kiemelt településekre, melyek urbanizálá- sát, szociális és műszaki infrastruk­túrájának kiépítését irányelvek, ren­deletek írják elő. Ilyen előzmények után örömmel olvastam a Nové slovo ez évi 38. számában A követelmények vál­toznak című írást. Szerzője, dr. Sta­nislav Buchta, elsősorban a mező- gazdaság szempontjából vizsgálja a kérdést. Többek között megállapít­ja, érthető, hogy a nem központi községekben - az őket érintő korlá­tozó intézkedések következtében - kedvezőtlenül alakul a lakosság korösszetétele, a foglalkozási és a népesedési struktúra. Az aprófal­vak nem jelentenek vonzó életteret a fiatalok számára, akik így elköltöz­nek, maradnak többnyire az idős emberek. „ A mezőgazdasági terme­lés szempontjából azonban tovább­ra is nagy jelentőségük van ezeknek a településeknek, és nem kívánatos, hogy csökkenjen az itt élő munkaké­pes lakosság száma. A gondok ko­moly veszélyt jeleznek: megbomlik a mezőgazdasági termelés számára szükséges munkaerő újratermelő­désének folyamata." A szerző adatokkal is érzékelteti a helyzetet. Amíg 1961-ben az összlakosságnak 26,1 százaléka élt az 1000-nél kevesebb lelket szám­láló községekben, 1980-ban már csupán 17 Ez a szám azóta bizo­nyára tovább csökkent, hisz a ki­sebb és nagyobb városokban újabb lakótelepek sokasága épült fel, me­lyekbe nem kevesen költöztek be éppen faluról. Ez pedig a városok­ban ,,mind nagyobb igényeket tá­maszt a lakásépítéssel szemben, a másik oldalon ugyanakkor kihasz­nálatlan házak, lakások sora falun. 1980-ban Szlovákiában 12 330 la­kást laktak ideiglenesen (0,9 száza­lék), a lakatlanok száma 69 510 (4,6 százalék) volt." Az elnéptelenedő aprófalvakon egyelőre az sem sokat segít, hogy mind több városi ember vásárol ott úgynevezett „második lakást“, üdülési célokra, ugyanis a folyamat irányítása nem mindig tervszerű és következetes. ,,A falu urbanizálásával kapcsolatban, gyakran emlegetik, hogy a magas költségek miatt, melyeket az infra­struktúra (közlekedés, vízvezeték, csatornázás, szennyvíztisztítás stb.) kiépítése igényel, lehetetlen, hogy minden település a kívánt színvona­lon legyen ilyen szempontból. Ha ennek az érvelésnek van is ésszerű alapja, hosszú távon nem állja meg a helyét, mert a nem központi tele­püléseken, ahol hiányzik az infra­struktúra, problémák jelentkeznek az ivóvízellátásban, a szennyvíz el­vezetésében, a szilárd hulladéka­nyagok elszállításában stb., felgyor­sul a környezet romlása. E folyamat ellentmond annak a nézetnek, mi­szerint ezek a települések túlnyomó részben mindinkább üdülési célokat fognak szolgálni, ugyanis pihenni rossz környezeti feltételek között nem lehet." Stanislav Buchta írását olvasva, más kérdések is előtolakszanak az emberben, újra. Miként illeszkedtek, illetve illeszkednek be a városi, lakó­telepi életformába azok, akik hátat fordítottak a falunak? Milyen lehető­ségeik nyílnak a közösségi és kultu­rális életre, tartalmas emberi kap­csolatok kialakítására az új közeg­ben? Milyen a mindennapi közérze­tük? Kérdezném azt is, megérte-e életteret cserélni, de ez, az esetek zömére gondolva, még sértő vagy fájdalmat okozó is lehet, hisz oda megy az ember, ahol munka kínál­kozik a számára, elképzeléseinek és tehetségének megfelelő. Ilyen mun­kaalkalomnak meg nem épp a falu van bővében. Persze, a fentebb idé­zettekhez igazodva, most elsősor­ban olyan kérdések izgatnak, me­lyek az aprófalvak sorsát érintik, a még ott lakók életének minőségét. Merthogy nemcsak a mezőgazda­ság felől nézve vet fel gondokat fejlesztésük lefékezése, illetve teljes leállítása. Hanem például a kultúra szemszögéből is. Lehet-e még kul­túraőrző és -teremtő közeg, mint egykoron volt, az olyan kistelepülés, melyből költözőfélben az élet. Alig­ha. Tárgyi és szellemi értékei pusz- tulóban, legfeljebb egy-két megszál­lott munkálkodik megmentésükön; aki tovább éltethetné, gyarapíthatná őket, nincs. Nincs tanító, aki színda­rabot tanítana, de ha lenne is, hol találna szereplőt. Az elnéptelene­déssel széthullottak-hullnak azok a szokás- és tevékenységi formák, melyben - termelő munkájának be­fejeztével - kiteljesedett a falusi em­ber élete, fantáziája, teremtő ereje, miközben páratlan, tágabb közössé­geket is gazdagító kulturális-művé­szi értékeket hozott létre. Az sem mellékes, hogy üresen állnak isko­lák, művelődési házak, köztük olya­nok, melyek az elmúlt négy évtized­ben épültek, vagy lettek átalakítva oktatási-művelődési célokra, gyak­ran nem kevés anyagi befektetéssel. (Ugyanakkor zsúfolt iskolák tucatjai, 35-39-es létszámú osztályok, nap­közik százai a városokban.) Mi lesz a sorsuk ezeknek az épületeknek? Az elárvult könyvtáraknak? Aztán ott van - mindenekelőtt - az ember, aki a fejlődésben megállított lakóhelyén, tehát helyben, nemcsak hogy a kul­turális szükségleteit nem tudja ki­elégíteni, minthogy nincs hol és mivel, hanem kénytelen hiányát szenvedni az alapvető szolgáltatá­soknak, amelyekre egyébiránt papír szerint is joga van, függetlenül attól, fiatal-e vagy éppen idős ember. E gy sor kérdés, melyeket a központi községekben mű­ködő nemzeti bizottságok önmaguk­ban nem képesek megoldani, sem az aprófalvakról szóló, jelenleg ér­vényben levő irányelvek, sem az anyagi feltételek nem teszik ezt szá­mukra lehetővé. Lépni azonban kell, de nem a kis települések ellen, ha­nem érdekükben. Mindnyájunk ér­dekében, amíg nem késő. Eltűné­sükkel ugyanis alapvetően fontos forrásokat veszítene el - nemcsak a mezőgazdaság. Stanislav Buchta, aki sürgős - társadalmi jelentőségű - feladatnak tartja a „vidéken lakás“ fejlesztését, a következőkkel fejezi be írását: ,, Feltételezzük, hogy a te­lepülésfejlesztésben fokozatosan differenciálódva érvényre jutnak a dekoncentráció elemei is. Ezért elkerülhetetlenül szükséges lesz: kellő körültekintéssel keresni azokat az eszközöket, amelyek biztosíthat­nák, hogy Szlovákia településszer­kezete igazodik majd az egészsé­ges és nyugodt életkörülmények iránt egyre növekvő lakossági igé­nyekhez. " BODNÁR GYŰL A ÚJ SZÚ 6 1987. X. 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents