Új Szó, 1987. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1987-10-26 / 251. szám, hétfő

Általad élek... MARINA VLADY - VISZOCKIJRÓL Az Ogonyok című képes hetilap az utóbi időben több írást is közölt a jeles költő és színész, Vlagyimir Viszockij életéről és munkásságáról. Leonyid Plesakov, a lap különtudósitója interjút készített Viszockij feleségével, Marina Vladyval, a világhírű színésznővel. Ebből közlünk részleteket.- Minél távolabb kerülünk attól a naptól, amikor elment tőlünk Vi­szockij, annál többet szeretnénk megtudni róla. Dalok, filmszerepek maradtak utána, a barátok vissza­emlékezéseket írtak róla. Az ember azonban szeretne még valamit - részleteket, amelyek a jelleméről, szokásairól, rokonszenveiről és el­lenszenveiről szólnak -, olyan apró­ságokról, amelyek sokoldalúbbá te­szik egy ember alakját. Te Viszockij mellett voltál élete utolsó tizenkét esztendejében. Megfigyelted olyan helyzetekben, amelyekben senki más nem láthatta. Utolsó versét ne­ked ajánlotta.- Én mindent megértek. Vologya óriási szovjetunióbeli népszerűségét is, az érdeklődést is, melyet rajongói tanúsítanak élete és munkássága iránt. Csak hát a közös életünkről szóló elbeszélés aligha fogja kielé­gíteni azokat, akik holmi lenyűgöző történeteket várnak. Ez a legmeg- szokottabb családi élet volt, olyan, amilyen a legtöbb emberé.- Emlékszel rá, hogyan ismer­kedtetek meg?- Mondhatni, kissé romantikusan, ugyanakkor meglehetős egyszerűen történt az egész. 1968 nyarán Szer­gej Jutkeviccsel filmeztem, s ma­gammal hoztam Moszkvába két na­gyobbik fiamat, Igort és Petyát. A leg­kisebb, az ötéves Vlagyimir Párizs­ban maradt a nagymamánál. Itt be­adtam őket egy Moszkva környéki úttörőtáborba. Egész héten filmez­tem, vasárnap reggel pedig elindul­tam jó korán, akárcsak a többi szülő, hogy meglátogassam csemetéimet Táskákkal, nyalánkságokkal megra­kodva, ahogy az már ilyenkor lenni szokott. Megérkezünk az ünnepé­lyes zászlófelvonásra, csapatszem­lére. Állunk oldalt, várjuk, mikor lesz­nek szabadok a gyerekek, mikor lehetünk együtt velük. Rohannak is nemsokára nagy iz­galommal a srácaim:- Mama, mama - kiabálják -, a fi­úk itt egy olyan dalt énekeltek, ame­lyikben rólad is szó van!!! És elénekeltek egy kis részt az állatkerti álarcosbálból. Bizonyára emlékszel rá.- Hogyne. Csakhogy én azt hit­tem, hogy ezt Viszockij akkor írta, amikor már ismertétek egymást.- Nem, abban a pillanatban sem­mit sem mondott nekem a neve Egyszóval, a srácaim igen megörül­tek, hogy ilyen távol az otthonuktól valaki dalt írt a mamájukról, még­hozzá olyat, ami roppant népszerű a pajtásaik körében. Viszockij dalai­ról tehát hamarabb tudomást sze­reztem, mint ahogy a szerzőjükkel megismerkedtem. Megismerkedésünk pedig a kö­vetkezőképpen történt: Akkoriban a L’Humanité tudósítójaként Moszk­vában dolgozott egy régi ismerő­söm, Max Leon. Egyszer meghívott a Taganka Színházba, amelynek akkortájt nagy sikere volt. Azon az estén a Pugacsov ment. Hlopusát Viszockij játszotta. Tetszett a rende­zés is, Hlopusa is, minden. Az elő­adás után egy nagy társasággal - Max Leon, jómagam, a társulat tagjai - be­tértünk vacsorázni a szomszédos kisvendéglőbe, majd Max Leon meg­hívott mindenkit magához. Teáztunk, beszélgettünk, Vologya természete­sen énekelt... Egy szó, mint száz, megtetszet­tünk egymásnak, összebarátkoz­tunk, összeházasodtunk. Házassá­gunkat hivatalosan 1970. december 1-jén jegyezték be. Az én tanúm Max Leon, Vologyáé egyik színész­barátja, Vszevolod Adbulovv olt. Kez­dotta, hogy lehetetlen röviden szólni róla. Több volt, mint egyszerű férj. Remek társ volt, akivel megoszthat­tam mindent, ami a szívemet nyom­ta. Ő is beavatott minden tervébe, dolgába, nekem mondta el elsőnek új verseit, nekem énekelte el először új szerzeményeit. Ha előadás után fáradtan, kimerültén jött is haza, éj­félig el tudtunk beszélgetni az élet­ről, a színházról, mindenféléről.- Ha egybeesett a szabadidőtök, hogyan töltöttétek el?- Utaztunk, új helyekkel ismer­kedtünk. Vologya igyekezett a lehe­tő legtöbbet megmutatni abból, ami számára kedves volt. Jártunk a Kau­kázusban, Ukrajnában, tettünk egy hajóutat a Fekete-tengeren a Grúzia nevű motoros hajóval. Egyszer Be­lorussziában filmezett s magával vitt. Beutaztuk a köztársaságot. Az egyik faluban egy öreg néninél lak­tunk, a szénapadláson aludtunk. Tündéri hely volt: körös-körül gyö­nyörű erdők, tavak. Tudod, ezek nem turistautazások voltak, hogy megnéz az ember valamit és már megy is tovább. Akárhol álltunk is meg, Vologyának mindenütt voltak ismerősei, barátai, úgyhogy a fő dol­got mindig az ismerősökkel, érdekes emberekkel való kapcsolat jelen­tette. Számomra ez - sok egyéb mellett - orosz gyökereim felismerése, szü­leim hazájának felfedezése is volt.- Egy hozzánk közel álló embert mindig szeretnénk olyasvalamivel megismertetni, ami a mi számunkra kedves. Megfigyeléseid szerint Vi­szockij szivéhez mi állt a legköze­lebb?- Nagyon szerette Moszkvát és jól is ismerte. Nem a hagyományos nevezetességekre gondolok, ame­lyeket az idelátogatóknak mutogat­nak, hanem a várost, ahol született, felnőtt, tanult, dolgozott. Azokat a kedves zugokat, amik valamiért közel álltak hozzá. Dalaiban gyakran vall erről. Nagyon szerettünk kószálni es­ténként a moszkvai utcákon. S ami legjobban meglepett, vagy ha úgy tetszik, elbűvölt, lenyűgözött mind­annyiszor: szinte minden ablakból a Vologya dalai hallatszottak. Vologyát egész rokonságom, összes párizsi ismerősöm szerette, s bármily különös, még azok is, akik soha, semmiféle - se nyelvi, se politikai, se egyéb - kapcsolatban nem voltaK a Szovjetunióval, önfe­ledten hallgatják dalait...- Hát éppen ez az, amit a legke­vésbé értek: Viszockij dalaiban any- nyi a sajátos orosz beszédfordulat, árnyalat/ amelyeket - véleményem szerint - lehetetlen más nyelvre le­fordítani. Nélkülük pedig elvész az egész sava-borsa. Ráadásul anya­nyelvi árnyalatokon kívül dalaiban annyi a részlet történelmünkből, nemzeti sajátosságainkból, ha úgy tetszik életmódunkból, hétköznapi életünkből - s mindez lefordíthatat­lan. Hogy ezeket megértse és át- érezze az ember, bele kell születnie, benne kell élnie. Egyébként emlék­szel rá, hogyan írta meg az utolsó versét? „Lent is jég, és fent is. Gyötrődöm közöttük...“-Persze. 1980 nyarán Vologya nálam volt. Eljött a Moszkvába való visszatérés ideje, s én nem utazhat­tam vele. Rákban szenvedő Tatyjá- na nővérem a végét járta. Mellette kellett maradnom. S ott volt még a filmezés is. Szóval, elképzelheted, milyen lelkiállapotban voltam. Elutazása előtt való nap Vologya meglátott az asztalon egy színes reklámkártyát - ilyeneket szoktak bedobni nálunk a postaládába, hogy vásárlásra agitáljanak bennünket. Egy ideig forgatta a kezében, majd gyorsan írni kezdett a reklámszöveg sorai közé és a margóra. Mikor befe­jezte, felolvasta. Nagyon tetszett. „Add nekem“ - mondom. „Nem adom - feleli ő -, egy kicsit igazíta­nom kell még rajta. Elküldöm Moszkvából táviratban.“ Úgy is volt, javított valamit és elküldte. A temetés után feltúrtam a egész lakást ez után a reklámkártya után. Tudtam, hogy nem dobhatta ki. Meg is találtam. Most úgy őrzöm, mint a legdrágább emléket. Ennek a versnek a sorait a Ta­ganka Színházban rendezett gyász- szertartáson hallottam először. „Ál­talad élek...“ Róla, Marináról szól a vers.- Gyakran szoktad hallgatni a fel­vételeit?- Nem. Egyáltalán nem. Nem bí­rom hallgatni, hogy már nincs az élők között. Számomra ez elviselhe­tetlen. Újra Arany Jánosról Keresztury Dezső könyve Érdekes könyv jelent meg a bu­dapesti Szépirodalmi Kiadó gondo­zásában: Keresztury Dezső Arany Jánosról szóló munkájának második kötete, amely a költő pályájának má­sodik és harmadik harmadát, az 1850-es évek végétől haláláig tartó alkotó korszakait mutatja be. Az első kötet, az életmű első harmadának feldolgozása - S mi vagyok én? - majdnem két évtizeddel ezelőtt jelent meg. Ez a kötet tehát folytatá­sa is annak, de egyúttal rendkívül nagyarányú bővülés is az elsőhöz. képest. Keresztury Dezső egy életen át foglalkozott a legkülönbözőbb szempontokból Arany teljes életmű­vével. Számtalan cikke, jó néhány nagy tanulmánya, több könyve jelent meg erről az életműről. Szinte azt mondhatnánk, együtt élt vele; na­ponta élte át újra és újra, s egyre mélyítette és bővítette róla ismeretét és élményvilágát. Az a roppantul gazdag és mindig találó asszociáci­ós rend tanúskodik erről, mely az életmű egyes elemeit egymáshoz köti, egymással világítja meg, min­dig szigorú logikát tart, és biztos lélektani érvényt szerez, mégha évti­zedeket ölel is át, mégha a pálya­kezdetet a pályavéggel köti is össze. Minden jelzőre, képre, stílfordulatra, minden eszmére, érzésre, hangulat­ra rímeltetni tud számtalan másikat, s ki tudja mutatni minden lelki s poé­tikai elem keletkezési előzményét s kiteljesedő betetőzödését. Egy-egy Arany-kérdésről, a költő egyes müveiről - a Lobogónk Petőfi, s Ady roppantul tudatszűkítő, művé^ szettorzító idejének múltán -, kivált a most negyven-ötven éves nemze­dék publikált nagyon sokat. S a há­rom nagy Nyugatos költő, Babits, Ady, Kosztolányi meg József Attila költészetével együtt alighanem az ő és Vörösmarty lírája az igazán személyes szükségű és élményű klasszikus olvasmány a verset sze­rető művelt felnőttek számára, összefoglaló mű azonban ennek el­lenére sem jelent meg róla régóta, alapjában véve Vojnovits Géza élet­rajza óta, amely, sajnálatosan, az esztétikai kérdéseket többnyire mel­lőzte. Keresztury jórészt fölhasználja s beépíti művébe azokat az eredmé­nyeket, amelyeket a fiatalabb kutatók mutattak fel, anélkül, hogy föladná a maga Arany-képét. Keresztury szerencsés egyen­súlyt tart a lírikus és epikus között, s jól világítja meg váltakozásuk okát, az egyik műfaji csoportot jól értelme­zi a másik segítségével. A fiatalabb Arany-kutatók rendszerint, sőt az idősebbek közül is többen, magam is, az Arany-lírát véljük a mai olvasó igazi táplálékának, de talán éppen ezért, éppen ennek ellensúlyaként jó, ha az epika újra megkapja a ma­ga korabeli, életműbeli és esztétikai súlyát. Hasonlóképp egyensúlyt tart Keresztury az akkori sajátos nemzeti problémákat s az általános „örök“ emberi kérdéseket megszólaltató Arany között is; s ezt szintén csak helyeselni lehet, annál is inkább, mert Babits óta talán túlságosan is az utóbbira esett a lírakedvelők vá­lasztása. S még egy hangsúlyt em­lítsünk meg, mint Keresztury köny­vére üdvösen jellemzőt. Az iroda­lomtudomány érdeklődése az utóbbi két-három évtizedben világszerte áttevődött a költő személyiségének, életútjának, < pályájának közvetlen kérdéseiről egyrészt az egyes mű­vek és az életmű világképi, világér­zékelési, mentalitásbeli értelmezé­sére, s ennek politikai argumentáció­jára, másrészt az esztétikai minő­ség nyelvi-szerkezeti igazolására. Kereszturynál kétségkívül a költő életútjának pszichológiai értési vá­gya s személyiségének értelmezése áll a középpontban, ám ennek elle­nére sohasem marad adós az eszté­tikai minőség felmutatásával sem. Ez akkor is igaz, ha egy-egy különö­sen jellemző nagy mű (a többit is karakterizáló s igazoló) részletes analízisét is szívesen látnánk. NÉMETH G. BÉLA Krakkó - a lengyel Akropolisz Krakkó maga a lengyel történe­lem; a dicsőséges múlt, a lengyel államiság legszebb fejezeteinek ta­núja. Város, amely építészeti, kultúr­történeti emlékeivel a nemzetközi turizmus és műemlékvédelem fi­gyelmének középpontjában áll. Az utóbbi évtizedben a lengyel állam és társadalom erőfeszítésével olyan műemlékeket restauráltak eb­ben a városban, mint a királyi várat és székesegyházat felölelő Wawel, a 14. századi óváros, a 17-18. szá­zadi Kazimierz negyed és a 19. századi klasszicista és szecessziós övezet. Ezeket az UNESCO felvette BESZÉDES FRESKÓK UNESCO-védnökség Bojanában A Vitosa-hegy lábánál terül el Bo- jana. Nem is olyan régen még kis falucska volt Szófia határaban, ma a főváros egyik kerülete. A telepü­lést először Kekavmen bizánci had­vezér említi meg a 11. századból fennmaradt útleírásában. Bojanát a turisták általában nem hagyják ki programjukból; templomának freskói a bolgár képzőművészet legértéke­sebb alkotásai közé tartoznak. A kö­zépkorban itt eredetileg vár állt, amelyből napjainkra csak a neveze­tes templom maradt meg. Ez azon­ban jelentős helyet foglal el az egye­temes emberi kultúra emlékei kö­zött, s ezért UNESCO-védnökség alá került. A bojanai templom sokoldalú, ala­pos kutatómunka tárgya, főként az 1259-ben épült középső hajó freskói állnak a vizsgálódás középpontjá­ban. A festő, a híres Bojanai Mester nevét örök homály fedi, de tehetsé­ge általános elismerésnek örvend, s a festészet egyik megújítójaként tartják számon. Az ortodox templomi festészet szabályait megőrizve új irányzatot hozott létre: a személyes vonások nélküli aszkétikus alakokat életteli, egyénített arcokkal váltotta fel. Freskói a 13. századi bolgár éle­tet, szokásokat tárják a figyelmes szemlélő elé. A korabeli igénynek megfelelően megörökítette a temp­lom építtetőiének, a Szófia környé­kén uralkodó Kálóján szevasztokrá- tornak és feleségének, Desziszlává- nak a képmását és ugyanígy Konsz- tantin Aszen cár és hitvese, Irina alakját is. A nehéz palástok, a pom­pás ruhadíszek, az ékszerek a kor divatjáról és az előkelőségek fényes udvartartásáról tudósítanak. A Boja­nai Mester a paraszti élet minden­napjait is becsempészte -festményei­be. Az Utolsó vacsora már a nép világába viszi el a nézőt. Noha a kompozíció egészen hagyomá­nyos, a téma kibontása már egyéni­en eredeti. Az apostolok kerek asz­talt ülnek körül, közös asztalkendőt tartva térdükön, pontosan úgy, ahogy még két-három évtizede is tették ezt Bulgáriában faluhelyen az ünnepi étkezéseknél. A dúsan rakott asztalon ott látható a bolgár föld minden gyümölcse, s nem hiányzik a gerezdekre bontott fokhagyma .sem, ami ma is elengedhetetlen fű­szere a nemzeti konyhának és az egészséges táplálkozásnak. A korabeli technika fejlettségéről is hírt ad az ismeretlen művész. Abban a jelenetben, amelyben hajó­sokat mentenek meg, megfesti a kor jellegzetes bolgár hajóját. En­nek teste, keresztvitorlája a gályákra emlékeztet. Ám az ilyen típusú vízi­járművek jellegzetes kormánylapát­jai és az orrkiképzés hiányzanak. Ez pedig a normann hajók sajátossága. A freskó igazolja, hogy a 13. századi bolgár hajóépítők nemcsak jól is­merték a normann hajókat, hanem felismerték a kormánykerék előnyeit is. Találékonyan alkalmazták ezt a megoldást, közben elhagyták a nehézkes és ormótlan orrtornyot, s így lendületes vonalú, gyorsabban mozgó vízijárművet tudtak kialakíta­ni. Egyedül e freskók alapján alkot­hatnak képet a tudósok és a látoga­tók arról, hogy milyen hajókból állt II. Iván Aszen bolgár cártengeri flottá­ja. A katonák páncéljai, fegyverei és más harci eszközei, a várépítészet sajátos részletei a bolgár középkori katonaélet mozzanatait mutatják be. (SOFIAPRESS) a világ legértékesebb kultúrkincsei- nek listájára. A műemléki város felújítása most is töretlen ütemben folyik. Jelenleg a konzerválás négyezer épületre, 72 templomra, 46 kolostorra, 6 zsina­gógára, 36 palotára és 120 kertre terjed ki. A krakkói műemlékvédel­met eközben szorosan és folyama­tosan igyekeznek összehangolni a lakossági szükségletekkel. Ezt tartja az egyetlen helyes és ezért célravezető iránynak Tadeusz Sal- wa, Krakkó polgármestere is. Sze­rinte a városnak tovább kell erősíteni tudományos, kulturális és turisztikai szerepét, ám ugyanakkor kereske­delmi központként sem szabad el­hanyagolni. Hangsúlyozza, hogy a városból nem szabad élettelen szabadtéri múzeumot csinálni. Ter­ve egy olyan Krakkó kialakítása, amelyben együtt él a múlt és a jövő, ahol alkotóan ápolják a kultúrhagyo- mányokat, de utat engednek az új törekvéseknek is. Sajnos, Krakkó sem mentes a kör­nyezetvédelmi gondoktól. A többi európai városhoz hasonlóan próbál­ja felvenni a harcot a savas esőkkel és a levegőszennyezéssel. Az utóbbi időben ezernél is több műemléki lakóházat újítottak fel. Az évtized végéig 20 milliárd zlotyt for­dítanak e célra. A felújítás folyamán azonban minden esetben megőrzik az adott műemlék eredeti jellegét. S ez nem egyszerű feladat, ha figye­lembe vesszük, hogy az összes fel­újított házat a mai igényeknek meg­felelően kell kialakítani belülről. A krakkói múzeumokban, kolos­torokban és magángyűjtemények­ben több mint 2 millió műtárgyat tartanak számon. A lengyel Akropo­lisz, ahogy Krakkót a műtörténészek nevezik, a világ 12 legértékesebb építészeti emlékeket őrző városa közé tartozik az UNESCO felméré­sei szerint. q j ÚJ SZÚ 4 1987. X. 26. detben azokban a moszkvai szállo­dákban laktunk, amelyekben meg­szálltam, majd Vologya mamájánál. Amikor egyik újságíró ismerősöm hosszabb kiküldetésre külföldre uta­zott, átengedte nekünk a Matve- jevszkijen levő lakását, s odaköltöz­tünk. 1975-ben építették fel ezt a Malaja Gruzinszkaján levő szövet­kezeti lakást. Ez lett az otthonunk.- Ha egy szóval kellene jellemez­ned Viszockijt, melyik fő jellemvoná­sát emelnéd ki?- Ez lehetetlen. A természet őt oly gazdagon, oly bőkezűen megái-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents