Új Szó, 1987. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1987-10-24 / 250. szám, szombat

KIS ________ NYELVŐR fo rradalmi optimizmus hirdetője John Reed müvei és életútja - évtizedek távlatából A komszomolisták körében az 1920-as év eleién, amikor az ezer sebből vérző új szovjet hatalomnak hihetetlen megpróbáltatásokat kellett ki­állnia, gyakori vendég volt egy valamiféle angol, francia, német, orosz keveréknyel­ven beszélő, mindig mosolygós, széles vállú, harminc év körüli férfi. Irhabundájá- ból kigombolkozva, fedetlen fővel, vörös­csillagos fülessapkájával a kezében jóval fiatalabbnak látszott. Szinte gyermekies áhitat ült az arcán, amikor köszönés he­lyett mindig azzal kezdte, hogy „Embe­rek, a világ legnagyobb csodája, amit ma láttam“. Minden új esemény, élmény, ta­lálkozás, gondolat fel tudta villanyozni. Mindenben látni vélt valami figyelemre­méltót. Ugyanakkor nagyon is képes volt különválasztani a lényeget a kevésbé fon­tostól. Gyűléseken hallgatói közül sokan tudták - ha magát a könyvet nem is olvasták -, hogy ô a szerzője a nagy októberről szóló leghitelesebb feldolgo­zásnak. A könyv oroszul Lenin azóta sokszor idézett előszavával jelent meg: „A legnagyobb érdeklődéssel és egy pil­lanatra sem lankadó figyelemmel olvas­tam John Reed Tíz nap, amely megren­gette a világot című könyvét. Fenntartás nélkül ajánlom e könyvet a világ munká­sainak. Szeretném, ha sok millió példány­ban megjelenne, és minden nyelvre lefor­dítanák. A valósághoz híven és igen ele­venen ismerteti azokat az eseményeket, amelyek oly jelentősek a proletárforrada­lom és a proletárdiktatúra tényleges meg­értése szempontjából." Persze, e könyv megszületése John Reed amerikai újságíró önfejlődésének is dokumentuma. Jómódú családból szár­mazott, a kiválasztottakat és kiváltságo­sakat útnak indító Harward Egyetem vég­zettjeként fényes újságírói karrier várt rá. Pályája azonban másként alakult. A közelmúltban cseh nyelvű fordítás­ban is megjelent Harald Vessel NDK-beli újságíró John Reedröl szóló érdekes könyve. A szerző Reed mában élő emlé­kének nyomába eredve sajátos, közvet­len hangvételű levelek formájában szem­besíti a forradalmár életpályáját a tíz év­vel ezelőtti jelennel. Szülővárosát, az Oregon állambeli Portlandot is felkeresve kideríti, hogy ott, ahol meglátta a napvilá­got, és gyermekkorát töltötte, egyetlen utca, tér, intézmény sem viseli John Reed nevét... Szembekerült saját osztályával, hoz­zátartozóival, számos fiatalkori ismerősé­vel és barátjával. Újságírói kíváncsisága, igazságérzete, meg romantikus hajlamai hozták kapcsolatba a sztrájkoló munká­sokkal és a szocialista eszmékkel. Ro­konszenvezett a mexikói parasztok felke­lésével, s a híres népvezér és nemzeti hős, Pancho Villa hívévé szegődött. A Mexikót bemutató riportkönyve irodalmi eseményszámba ment. Amerika egyik legjobban fizetett újságírójaként a hábo­rús öldöklés borzalmait feltáró haditudósí­tásokat küldött az amerikai szerkesztősé­gekbe. Az Egyesült Államok hadbalépé- sének küszöbén le merte írni: „Ez a há­ború nem a mi háborúnk“. Harmincéve­sen válaszút elé érkezett. Gondolkodásá­ban egyre közelebb került a forradalmi változások előszelét hozó áramlatokhoz. „Nem tudom feladni azt az eszmét, hogy a demokráciából születő új világ gazda­gabb, merészebb, szabadabb és szebb lesz“ - írta. Ezekkel a gondolatokkal utazott 1917 szeptemberében a forrongó Pétervárra. Nemcsak szemlélőként, ha­nem a tömegek mozgalmának sűrűjében, semmi lényegesről le nem maradva, vett részt a forradalmi hatalomátvételben. Harcostársa, Jelizaveta Drabkina írja, hogy a korábbi évekről szólva ezekután mindig hozzátette: „Ez még akkor volt, amikor más ember voltam“. A szovjetek III. kongresszusán felszólalását oroszul kezdve fogadalmat tett, hogy az Egyesült Államok munkásainak hírül viszi mindazt, ami Oroszországban történik. A Szovjet -Oroszország konzuli kinevezésével ér­kezett hazájába, de a detektívek, polgár­őrök és bíróságok zaklatásainak kitéve járta a gyűléstermeket. A hatóságok elko­bozták magával hozott iratait. S amikor visszakapta jegyzetekkel teli barna bő­röndjét, a szemtanúk szerint úgy ölelte azt magához, mint anya a gyermekét. Hihe­tetlen munkalázban, két hónap alatt ké­szült el az a könyv, mely azóta Lenin óhajához híven a világ szinte minden nyelvén megjelent. K önyvét maga John Reed hú króni­kásként átélt, sűrített történelem­ként jellemezte. A német nyelvű kiadás­ban szereplő előszó szerzője, Egon Erwin Kisch 1927-ben viszont azt hangsúlyozta, hogy „e krónikát ráadásul művészi alko­tásként is kell kezelni... a művészet szá­munkra a forradalmi temperamentummal láttatott igazság egy darabja“. Épp ez idő tájt, a húszas évek végén vettek lendüle­tet, a baloldali szerzők és újságírók jóvol­tából a valósággal szinte egybeolvadó tényirodalmi kezdeményezések. S az ösztönzés erejével ható minta John Reed müve volt. Ma pedig, amikor a tényiro­dalom reneszánszának vagyunk tanúi, Reed klasszikusnak számító munkája perdöntő jelentőségű e műfaj körülhatáro­lásában, jellemjegyeinek tisztázásában. Az erről folyó szakmai viták a tényiroda­lom önálló műfaji mibenlétét boncolgatva, arra keresnek választ, hogy a valós té­nyek és események felsorakoztatása mi­ként kap esztétikai értéket. A tények kivá­logatásának és egymáshoz illesztésének felfedező vallomáserejében jelölik meg a kutatók a tényirodalmi alkotások művé­szi leleményét. Roppant mennyiségű anyaggal kellett^ megbirkóznia John Reednek. A hetvenes évek közepén az amerikai irodalom neves szakértője, Abel Sztarcev, az elsők között ismerkedhetett meg John Reednek az amerikai levéltárakból előkerült jegyzetei­vel. Több mint hétszáz jegyzetfüzet-oldalt tesz ki mindaz, amit Reed 1917 őszén, majd 1919-ben és 1920-ban sajátkezúleg papírra vetett Oroszországot járva. A he­venyészett, az utcán, gyűléseken, vonat­ban elgémberedett kézzel, tompa ceruzá­val készült feljegyzések nagy részének megfejtése ma már nehézségekbe ütkö­zik. Fontos adalékul szolgál azonban a nagy októbert megörökítő könyv szüle­tésének végigkíséréséhez, a szerző alko­tói módszerének felderítéséhez. Reed visszaemlékezésekben fennmaradt kije­lentése szerint írás közben úgy érezte, mintha egy kis útitáskába egy egész ru­határat kellene belezsúfolnia. A végered­mény viszont a gondosan összeválogatott tényeknek olyan kifejezésteljes egymás- bafonódása, amelyből kirajzolódik a forra­dalom győzelmét meghatározó folyama­tok egész menete. Az események bemutatása mélyreásó elemzésre épül. Az így kibomló összefüg­gések láttatása kölcsönöz magával raga­dó vonzerőt a könyvnek és művészi él­ményt az olvasónak. Az események leírá­sa nélkülözi a szóvirágokat. A tárgyias tényközlésból tör elő a forradalom páto­sza, s visszhangzik az egyéni érzelmek állásfoglalást tükröző hullámzása. JOHN REED. A IrrkfttHrbbl napokban retg. krtdjuk Jaka Maa4 »IIAphlrü re- «»njrénrk. ■ „TU tlUmiHll aa*‘ kftUŕML V.t alku lomból hónuk a fordító eIOatavkL liaik. Tarák aak liamllaa at*. Valaki i m*m- BtUii «aatlUtu. ltM akMka­mm iMlHIt al a masakra) I arra dala a>- MMba llfTirakuk tam aratta a. <al*kit kaarataMal tnlk. ittaaiaát, W» an vall alraa­a >ráírta­■ *• »*!“<»>,',. '-~M ,£*«a Az októberi forradalom Reed által nyújtott képének világnézeti hatóereje van. A sarkitással, éles szembeállítással a népi akarat és tömegmozgalom elsöprő erejű történelmi színrelépését idézi. A harc két pólusa közötti feszültség a Szmolnijban és a Téli Palotában uralko­dó légkör megragadásával éri el tetőpont­ját. E két épület ma már szimbólumként él a köztudatban. Egyes szakmai vélekedé­sek szerint Reed az elsők között volt képes epikai töltettel és szinte szobrászi szemléletességgel érzékeltetni ezt a meghatározó erejű szembesítést. Egyfajta teljességigény munkál Reed nagyszabású panorámája mögött. S en­nek része a korabeli pártok és ideológiák jellemzése is, ami talán mindmáig meg­őrizte ismeretközlő frissességét. A szovjet történészek a közelmúltban a nagy októ­ber historiográfiájával foglalkozva hang­súlyozták a középrétegek és a kispolgári pártok korabeli szerepével foglalkozó fel­dolgozások fontosságát. F elvetődik a kérdés: vajon az olva­sói élmény szüntelenül megújuló erején túlmenően milyen ösztönzésekkel szolgál Reed műve a tényirodalom mai gazdagodásához? Munkájának jellemző vonása az átfogó összefüggésekkel összefonódó apró részletek kitapintása. A nagy horderejű események közelhozá- sát áthatják a mindennapok emberi moz­zanatai. Könyvéből megtudjuk, mibe ke­rült a kenyér, a -cukor, milyen darabok szerepeltek a színházak műsorán, mit vetítettek a moziban, belehallgathatunk a villamoson folyó és kávéházi beszélge­tésekbe, megismerhetjük a városi fürdő előtt kígyózó embersorokat. A nagy és kis dolgok egymást kiegé­szítő közvetlenségének tetten érése felfi­gyeltető műfaji követelményként jelentke­zik a hazai történelmi tényirodalom termé­keiben. Az elmúlt másfél évtizedben ko­moly közönségsikert és visszhangot vál­tott ki e műfaj filmbeli elágazása, a leg- újabbkori csehszlovák történelem sorsfor­dulóit, a fasizmus elleni nemzeti felszaba­dító harc eseményeit felelevenítő doku- mentumhú filmeposzok születése. Ezek bemutatóit követően a korabeli minden­napok eseményeit átélt résztvevők szá­mos apró, a fejlemények fő sodrát kiegé­szítő részletet kértek számon. Persze, sok esetben olyan mozzanatokat hiányol­tak, amelyek csak a szúkebb egyéni látó­szögből tűnhetnek fontosnak. Reed mun­kájának szemléletéből, mely egyaránt magában foglalta az egyéni élményt és az értékelő távolságtartást, mai ihletések su­gároznak. A lényeglátó valósághűség és emberközelség egymástól elválaszthatat­lan, alkotó útkeresésre serkentő velejáró­ja a történelmi tényirodalom tudatformáló szerepének. R eed élményvilága mély gyökere­ket eresztett az új rend születé­sének hétköznapjaiban. Szüntelen belső késztetéseket érzett, hogy könyvalakban tegye megfoghatóvá az építómunka ma­gával ragadó lendületét. Szerette hazáját, az Amerikai Egyesült Államokat. 1918- ban költői elérzékenyüléssel vallott a fa­sorokkal övezett csendes farmokról, a végtelen kukoricatáblákról. Meggyőző­dését követve és alkotói nyugtalanságtól hajtva az amerikai kommunista párt alapí­tó tagjaként tért vissza Szovjet-Oroszor- szágba. Beválasztották a Kommunista In- ternacionálé Végrehajtó Bizottságába. Bejáratos volt Leninhez, akinek gyakran beszámolt terveiről. Úgy érezte, hogy az oly fontosnak tartott újabb könyvét szinte minden részletében áthatja majd Lenin­nek a tömegekkel összeforrott alakja. Ér­zékelni tudta Leninnek a kommunista táv­latokat átfogó és a mindennapok apró gondjait egyaránt számontartó gondolko­dását és magatartását. Ez a könyv már nem készülhetett el. A keleti népek kongresszusáról, Bakuból visszatérve, 1920 októberében tífuszban megbetegedett. Még harminchárom éves sem volt, amikor elragadta a halál. Utolsó cikkének utolsó soraiból végtelen optimiz­mus árad: „Mindenek ellenére a forrada­lom tovább él, zsarátnokként világít, láng­jaival mardosva a válságba jutott európai társadalom tűzzel dacoló bástyáit. “ Napjainkban Reed művének térhódí­tását gyakran a számadatoknál is hatáso­sabban érzékeltetik a soknyelvű kiadások címlapjait ábrázoló fotómontázsok. Ilyen­kor fokozottabban tudatosíthatjuk: John Reed könyvének elsó magyar nyelvű for­dítása és kiadása a Kassai Munkás sze­repéhez és magának Fábry Zoltánnak a nevéhez fűződik. Fábry a húszas évek közepén szívesen vállalt megbízást az akkori Európa egyedüli magyar nyelvű kommunista lapjának anyaghiányát eny­hítő irodalmi fordítások elkészítésére, ön­zetlenül, ahogy az a lap anyagi helyzeté­ben természetes volt, ellenszolgáltatás nélkül. Reed művének Fábry készítette fordítása a „Tíz világrengető nap“címet viselte. Fábrynak a Kassai Munkásról írt jeles monográfia szerzőjéhez, Botka Fe­renchez, a hatvanas évek elején intézett leveléből kiderül, hogy rendkívül ragasz­kodott az általa adott tömör címhez, kife­jezőbbnek tekintve azt, olyannyira, hogy a budapesti Kossuth Kiadó figyelmét is felhívta rá J ohn Reed könyve különböző művé­szi produkciók ihlető forrása. Vi­szontagságos élete is művészi feldolgo­zások tárgya. Műve és életútja benne lüktet a hetvenéves forradalom megújuló erejében. Helytelen szófűzések: sántító mondatok A nagy októberi szocialista forradalomról szólva írta le egyik toliforgatónk: „... hatására fellángolt a forradalmi hullám az Osztrák- Magyar Monarchiában is. “ Sok minden fellángolhat, a szó konkrét és átvitt értelmében is, még maga a forradalom is, ha kitör valahol, de a hullám nem. Még akkor sem, ha az a forradalom hulláma. A tűz és a víz kizárja egymást, márpedig a fellángol igének a konkrét jelentése a tűzzel áll kapcsolatban - nagy lánggal égni kezd -, a hullám főnév konkrét jelentése meg a vízzel kapcsolatos, ennek az ütemes emelkedését és süllyedését jelöli. Mindkét szót használhatjuk ugyan átvitt értelemben is. Például fellángolhat a harag, a szenvedély; az arc, ha hirtelen kipirul valamilyen érzelemtől; meg a harc, küzdelem is. A hullám szó jelölheti - hasonlóság alapján - a hajnak a vízhullá­mokra emlékeztető alakját, valamely állapot, jelenség időszakos fokozódását, valami mind több emberre kiterjedő hatását (pl.: a forra­dalom hullámairól, a lelkesedés hullámairól nyugodtan szólhatunk); és más jelentésben is él ez a szó. De a fellángol és a hullám szavak egyik átvitt jelentésükben sem állíthatók egymással alanyi-állítmányi szerkezetbe, mert ezt a konkrét jelentésük eleve kizárja. Két válasz­tása lehetett volna az újságírónak; vagy ez a megoldás: ... hatására fellángolt a forradalom az Osztrák-Magyar Monarchiában is; vagy ez a szerkesztésmód: ... hatására a forradalmi hullám elérte a Osztrák- Magyar Monarchiát is. Egy másik újságíró így jellemez valakit: „Jellegzetes hangja és szigorúnak tűnő arca szinte predesztinálták számára a katonatisztek, a papok, esetleg a sarkítottan negatív figurák szereplehetóségeit.“ Aki ezt a mondatot leírtáR nem volt tisztában a predesztinál vagy predestinál szó jelentésével, szószerkezetbe állíthatóságával. Újságírónk átvitt értelemben használja a szót, de helytelen, szokat­lan szerkezetbe ágyazza be, amikor azt írja, hogy a jellegzetes hang, a szigorúnak tűnő arc predesztinálja a szóban forgó személy számára az említett szereplehetőségeket. Nem valaki számára predesztinálhat valamit valamilyen tulajdonság, hanem az illetőt predesztinálhatja valamire. Tehát ugyanolyan szerkezetbe állítjuk, ugyanolyan vonza- tokkal látjuk el a predesztinál igét, mint az alkalmassá tesz kifejezést. Vagyis: Jellegzetes hangja, szigorúnak tűnő arca szinte predesztinál­ták (vagy alkalmassá tették) ót a katonatisztek, papok, esetleg más, sarkítottan negatív figurák szerepeire (nem pedig szereplehetósé- geire.) Egy irodalmi igénnyel megírt könyv kéziratában találkoztam a következő mondattal: „Letett szándokom ismét eredeti célom felé terel bennünket.“ Feltett szándék: van, letett szándék: nincs. A letesz szándékáról kifejezés ismerős, megszokott, de a letett szándék mint jelzős szerkezet nem használatos. A feltett szándék, - mint említettük - igen, noha itt viszont szándékot feltesz kifejezést nem ismerünk. Ilyen a nyelv: ne keressünk használatában logikát! A feltett szándék-ban a feltett melléknévi igenév ezt jelenti: eltökélt, szilárd. A feltesz igének van ugyanis ilyen jelentése is: magában elhatároz, eltökél valamit. A feltesz mellett nem főnévvel, hanem mellékmondattal fejezzük ki ilyenkor a tárgyat, esetleg névmással: Feltette magában, hogy többé nem lép be abba a házba; ó ezt már régen feltette magában. Ezzel magyarázható, hogy szándékot feltesz kifejezésünk sincs. A letesz igének is van ugyan .lemond valamiről1 jelentése; lemondhatunk szándékunkról, tervről, reményről stb. De ahogy lemondott tervről, reményről, szándékról nem beszélünk a szónak ebben az értelmében: olyan terv, remény, szándék, amelytől eláll valaki, ugyanúgy nem használhatjuk ezt a kifejezést sem: letett szándék. Más megoldást kellett volna tehát alkalmaznia a szerzőnek, már csak azért is, mert mondata logikai szempontból nézve is zavaros: a szándék, amelyről már letett, nem terelhette őket eredeti célja felé. JAKAB ISTVÁN Mintha vagy mint ha? Mintha lassanként kihalt volna a mint ha: nyakra-főre az előbbit olvassuk ott is, ahol az utóbbira lenne szükség. Lapozzunk csak bele az újságokba! „Még mindig olcsóbb, mintha kőművest hívnánk“ - áll egy karikatúra alatt, de szövegben is gyakori: „olcsóbb (olcsóbban), mintha...“ Nem ritka a „többet ér, mintha..." kombináció sem; hasonló a „többet jelentett, mintha..."; „boldogabbak lesznek, mintha...“; „nem kerülhet annyiba, mintha...“; „jobban jártunk, jobban állunk, jobban megrémítette, mintha...“; „jobb megoldásnak látszik, mintha..."; „140 kilóval nyom többet, mintha nyugati szom­szédaink gyártották volna“; „mindez mégis jobb, mintha beszélnek“; „kevésbé lett hatásos, mintha makettfelvételekkel készítették volna el“; „gyorsabban gyarapszik a testsúly, mintha lemozogná"; „boldo­gulása bizonytalanabb, mintha férjnél volna“. - Talán fölösleges is hangsúlyoznom: mindezekben az esetekben a mint ha lett volna a helyes. Sajnos, nemcsak a gyorsan előállított újságokból, hanem a jóval nagyobb gonddal szerkesztett tudományos folyóiratokból is lehet ilyen helytelen egybeírásokat idézni: „sokkal gyorsabb, mintha pél­dául mindent modellekre bíznánk“; „sokkal kisebb baj lesz, mintha a kész elsó kötettel kívánták volna megvárni“; „több becézőnévvel szólíthatná, mintha bármely más nevet választana“. Közeli rokonságot mutat az előbbi csoporttal az egybeírandó minthogy okhatározói kötőszó és a különírandó mint hogy hasonlító szerkezet. Vegyünk szemügyre ilyen hibákat is! „Nem marad más, minthogy újrakezdjük"; „mi sem bizonyította jobban, minthogy...“; „inkább vállaljuk ezt a kis kényelmetlenséget, minthogy másnak kellemetlenséget okozzunk“; „mi sem lett volna természetesebb és logikusabb, minthogy...“; Zsilinszkynek nem maradt más lehető­sége, minthogy belépjen a Kisgazdapártba“; „emléke előtt igazabban nem is hajthatunk fejet, minthogy... újra a publikum elé tárjuk“; „jobb lenne, ha nem lenne anyjuk, minthogy ilyen legyen“. Ha már itt tartunk, ne hagyjuk megemlítetlenül a következő - bár nem ilyen tömegesen jelentkező hibákat se! íme. „mintegy megfi­gyelő rámutatott“; „nálunk mégsem az apparátus, sem a törődés“; „nem kellett adót fizetnie azután az 1,6 milliárd márka után"; „amit nagyjából tudniillik Liszt Ferencről“; - Természetesen ezeken a helyeken is a különírt mint egy, még sem, az után, tudni illik lett volna a helyénvaló. Erről eszembe jut egy diákom, aki egy dolgozat alkalmával ijedten panaszolta, hogy nem találja a szótárban a belehet szót. Azt kellett lefordítania, hogy „a leveleket be lehet dobni a levélszekrénybe". RAPCSÁK LAJOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents