Új Szó, 1987. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1987-10-19 / 245. szám, hétfő

Folklórtalálkozó - rangsorolás nélkül T örök Ildikó nyáron Stratford- ban, Shakespeare szülőhá­zának kertjében Shakespeare-szo- borrá változott - méghozzá úgy, hogy a turisták nem is sejtették, hogy lány a „szobor“. Azt hittek, Shakespeare fiatalkori alakját cso­dálhatják az alkotásban. Az emlék­ház idegenvezetője, úgy tűnt, telje­sen reménytelen helyzetbe került, az egész dologról ugyanis mit sem tudott. Mivel nem akarta, hogy felké­születlennek lássék, így arra a kér­désre, hogy kinek az alkotása a szo­bor, habozás nélkül azt válaszolta: ,,Ez az egyedüli hiteles szobor, amely a világhírű drámaköltőről fennmaradt, különben egy ismeret­len művész munkája.“ De hogy is került Török Ildikó, a tizennyolc éves ágcsenyöi (Čierna nad Tisou) lány Stratfordba, és mi történt ott valójában?- Ez az év sok mindent hozott számomra - mondja. - Az idén érettségiztem a kassai (Košice) köz- gazdasági szakközépiskolában, nyáron pedig július 22-től augusztus 5-ig felejthetetlen élményeket adó napokat töltöttem Angliában. Shake­speare szülővárosában rendezték meg a fiatal amatőr színjátszók első európai találkozó­ját, ezen vettem részt, összesen tízen voltunk Szlovákiából.- Minek az alapján választot­ták ki erre az útra?- A Csemadok kassai Pinceszín­pada, melynek én is a tagja vagyok, Havasi Péter ve­zetésével immár egy évtizede szá­mos sikeres elő­adással vívta ki a közönség és a színházi szak­emberek elisme­rését. A Jókai Na­pokon hatszor szerepeltünk, két­szer nagydíjat nyertünk, három­szor pedig dobo­gós helyezest szereztünk. Legna­gyobb sikerünket 1985-ben, Schwajda György Segítség című darabjával értük el. E műsorunknak Martinban, a szlovákiai szemlén is nagy visszhangja volt. Úgy gondo­lom, hogy mindezt figyelembe véve döntött úgy a bratislavai Népműve­lési Intézet, hogy a mi színpadunk­ból is választanak egy tagot az euró­pai találkozóra. A feltételek között szerepelt még, hogy az illető 16-25 év közötti legyen és elfogadható szinten beszélje az angolt. így esett rám a választás.- Angliában először jártál?- Igen, sőt repülőgépen is először ültem. Nagyszerű érzés volt felemel­kedni és másfél óra múlva London­ban leszállni. Prágában még szép napos, meleg volt az idő, London­ban viszont hűvös, az eső is sze­merkélt, de ez természetesen nem gátolt abban, hogy megnézzük a vá­rost, sétáljunk aTemze partján. Este aztán jött értünk két omnibusz, azzal vittek le Stratfordba, ahol egy jól felszerelt iskola volt az ifjú amatör színjátszók európai találkozójának a színhelye. Tizenkilenc országból több mint kétszázan vettünk részt rajta. A szocialista országokat Cseh­szlovákia és Magyarország képvi­selte.- Milyen volt a napi program, mi jellemezte a találkozót?- Színházelméleti kérdések nem szerepeltek műsoron, a lényeg az volt, hogy felélesszük a shake- speare-i hagyományokat, azaz ön­feledten játsszunk, mutassuk meg amit a közvetlen környezetünkben, az életben látunk és tapasztalunk. Mindjárt az első napon nagyon jó hangulat kerekedett, mert azzal kezdtük, hogy köszöntöttük egy­mást, vagyis eljátszottuk az összes köszöntési formát, a sima kézfogás­tól, az átölelésig, a fejek összebic- centéséig, miközben persze jól szó­rakoztunk, és ami szintén nem mel­lékes: megismertük egymást. Ez­után énekeltünk, tapsoltunk, táncol­tunk. A napi program különben a kö­vetkező volt: fél tíztől fél egyig dol­goztunk, vagyis játszottunk. Fél há­romtól este fél hatig megint munka. A vacsora után minden este valami­lyen kulturális műsorral kedvesked­tek a rendezők. Volt dzsessz, count­ry, diszkó zene stb.- Hogyan zajlottak a foglalko­zások?- Csoportokban dolgoztunk Min­den országból két ember alkotott egy csoportot, én Mišo Spišákkal. Ő most fejezi be tanulmányait a bra­tislavai Képzőművészeti Főiskolán, de nemcsak a festészet érdekli, Nyitrán (Nitra) amatőr színjátszó együttest vezet. A csoportunknak két hivatásos rendezője volt. Az egyik a svéd Bengt Larsson, a másik pedig az izlandi Anna Jeppesen, aki elsősorban színésznő, de rendez is izlandi színházakban. Jó volt velük dolgozni. Számos ritmusgyakorlatot végeztünk és különböző etűdöket mutattunk be. Egyszer például olyan feladatot kaptunk, hogy menjünk, a városba, a járókelők közül válasz- szunk ki egy, számunkra érdekes alakot, kövessük, figyeljük meg, mit csinál, és mikor úgy gondoljuk, hogy már jól ismerjük, térjünk vissza és játsszuk el valamelyik érdekes „mozdulatát“. Én egy rövidnadrá- gos, szemüveges, öreg angol urat kezdtem követni, aki a kutyáját sé­táltatta, jobban mondva, a minden­áron szabadulni akaró kutya von­szolta őt, mindaddig, míg az öregúr meg nem botlott és a kutyának sike­rült kereket oldania. Az ilyen és hasonló etűdökből aztán műsort is összeállítottunk. Volt egy nyitott te­tejű autóbuszunk, kimentünk vele a város forgalmasabb tereire, ott megálltunk és játszani kezdtünk. Ez­zel a busszal mentünk a Shake- speare-ház elé is. Én már előre fel­öltöztem Shakespeare-nek, parókát tettem, aztán kisminkeltek. Titkon bementem a kertbe és megálltam, mint egy szobor. Később rengeteg turista jött - köztük az én színésztár­saim is. Közülük két fiú ellopta a Shakespeare-szobrot, vagyis en­gem, és árverezni kezdtek az autó­buszban. Egy izlandi lány szerelmes lett a szoborba, tizenöt millió fontot adott érte, aztán még azt is elintézte, hogy feleségül mehessen a szobor­hoz. A szertartás megtörtént és a nagy szerelem hatására én, a szo­bor, megelevenedtem, csakhogy így természetesen más lettem, ezen a feleségem feldühödött, kirántotta a nagybőgős kezéből a vonót és átdöfött vele. Azon nyomban meg­haltam, azaz szoborrá merevedtem és visszavittek a Shakespeare-kert- be. A Shakespeare Király Színház előtt különben a Macbethet is előad­tuk, ebben boszorkány voltam, a Fe­hér Hattyú Színházban pedig zene­komikusként léptem fel, az izlandi Olasikával. Ebben a színházban egy háromórás vidám összeállítást mu­tattunk be. Nagyon jól szórakoztunk, óriási sikerünk volt. A záró részben mindnyájan felmentünk a színpadra és elénekeltük azt a közös szerze­ményünket, amely a közös játék öröméről, a fiatalok együvétartozá- sáról szólt.- Gondolom, hogy azért a „kon­kurenciára“ is kíváncsi voltál, azaz nyílt-e lehetőségetek színházi elő­adásokat megtekinteni?- Rám a legnagyobb hatást a Ju­lius Caesar gyakorolta, a Shake­speare Király Színház művészeinek előadásában láttam. Érdemes volt részt venni ezen a találkozón, sokat tanultam, tapasztaltam.- Most milyen terveid vannak?- Ősszel új évadot kezdett Pince­színpadunk. Négy vidám jelenet elő­készítésén dolgozunk. November­ben a Szovjetunióba, Nagyszőlősre készülünk, szeretnénk, ha ez az el­ső vendégszereplésünk jól sikerül­ne. E pés szatírát, humoreszket, nem akármilyen drámát is le­hetne írni abból, miként szerveződik és zajlik le egy-egy amatőr színját­szócsoport előadása a saját pályá­ján kívül, azaz, amikor más faluban vagy városban vendégszerepei. Szólhatna a mű arról, hogyan sikerül buszt szerezni, és teherautót, ha netán sok díszlet, továbbá a csoport fogadtatásáról, az öltözői és mosdói körülményekről, a játéktér állapotá­ról, a „színházteremről“, hidegről, melegről, az utolsó székig eladott jegyekről, ugyanakkor a foghíjas né­zőtérről, némely nézők stadiontáji viselkedéséről stb., stb. Én most csupán egy dologról szeretnék írni, persze, nem drámát, mégcsak nem is humoreszket, egyszerű kis jegy­zetet pusztán. A fényről, mely nélkül színházat még akkor sem nagyon lehet játszani, ha a darab témája a homály vagy a sötétség. Minden más inkább nélkülözhető. Mégis a fénnyel van a legtöbb baj. Kezdve ott, hogy ugyan szívesen hívták meg az együttest, de arra már senki nem gondolt, hogy előkészítse számára a színpadot, ellenőrizze többek között a lámpákat, melyeket esetleg hetek-hónapok óta nem használtak. Másik helyzet, amikor azt mondja a művelődési ház vala­melyik alkalmazottja, tessék, ez a fénypark, itt a fülke, benne a pult, amellyel váltani lehet a lámpákat, szabályozni a fényerősséget, csak éppen senki nem akad, aki elma­gyarázná az együttes felelős mű­szaki emberének, hogyan is kell ke­zelni a berendezést (merthogy ahány, majdnem annyiféle rend­szer), és nincs, aki legalább egy létra előkerítésével segítene a ref­lektorok beállításában. Ha egyálta­lán vannak reflektorok, korszerűek. És ez már egy újabb helyzet. Nem ritka eset ugyanis, hogy a zsinór­padlásról mindössze egy-két fény­Október elején zajlott le a nyugat­szlovákiai falusi folklóregyüttesek fesztiválja és versenye, melyet egyébként háromévenként rendez a kerületi népművelési központ, ha­gyományőrző együttesek részvéte­lével. A találkozó színhelye Ľudovít Štúr szülőfaluja, Uhrovec volt. A beszámolóm első mondatában használt fesztivál és verseny kifeje­zés nem tévedés, ugyanis ez így szerepel a rendezvény nevében, mégpedig egymás mellett a két szó, jelezve egyrészt, hogy ünnepélyes seregszemléről van szó, másrészt viszont olyan országos rendezvény­ről, amelyen értékelő bizottság is működik. A kimondott versenyjelleg, a versengés már több évtizede jel­lemzője az amatőr művészeti moz­galomnak, ahol több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz, főként azért, mert sokan úgy vélik, hogyha ver­seny akkor ott a bíráló bizottságnak rangsorolnia is kell. A találkozón részt vevő tizennyolc folklórcsoport tagjai és vezetői örömmel tapasztalhatták, hogy bírá­ló bizottság lehet olyan értékelő tes­tület, amelynek célja nem a hibák kipécézése, az, hogy a kákán is csomót keressen, hanem a csopor­tok munkájának jóindulatú, segítő értékelése. Ezen a találkozón már hagyománnyá vált, hogy a rangso­rolás elmarad. A minden részletre kiterjedő értékelést követően a bi­zottság, melynek tagjai kivétel nélkül kiváló szakemberek voltak, csak a hét továbbjutó együttest sorolta fel, anélkül, hogy helyezéseket álla­pított volna meg. A szereplők között két hazai ma­gyar csoport is részt vett a találko­zón, a csallóközkürti (Ohrady) nép­dalkor, a Dunaszerdahelyi (Dunajs­ká Streda) járásból, és a martosi (Martovce) hagyományőrző csoport a Komáromi (Komárno) járásból. Ez utóbbi egyaránt őrzi a falu népzenei hagyományait és népi szokásait, így hol mint népdalkor, vagy ahogy mondani szokás, éneklőcsoport, hol mint folklórcsoport szerepel. Ez a gárda a Tavaszi szél... népdalver­senyen éneklőcsoportként lép föl, az uhroveci fesztiválon folklóregyüttes­ként mutatkozott be. Mindkét helyen falujuk egyik tavaszi, illetve böjti szokását, a Pillikézést, más néven Kúriázást vitték színre nagy sikerrel; a műsorban egyként vesz részt a fa­lu apraja-nagyja, közösen dalolnak, táncolnak is. A csallóközkürti együttes a Csal­lóköz népzenei és tánchagyomá­nyából mutatott be hangulatos, szí­nes csokrot. Sajnos, a tájegység folklórhagyományában nagyon ke­vés az olyan népszokás, amelyet látványosan lehet színpadra vinni, például a színpadi megjelenés egyik legfontosabb kelléke, a népviselet, már a századforduló idején sem volt meg, eltűnt vagy „ki sem fejlődött“ a csallóközi falvak korai urbanizáló- dásából következően. Ennek ellené­re, az együttes megállta a helyét a fesztiválon, bekerültek a továbbju­tó csoportok közé, és ha a másik két kerületi fesztiválon és versenyen nem talál az értékelő, illetve váloga­tó bizottság náluk jobb együttest, műsorukat az országos fesztiválon is bemutathatják, amely jövő év márciusában lesz Žilinában. A kétnapos rendezvényen szemi­nárium keretében foglalkoztak a je­lenlévők a folklórcsoportok gondjai­val többek között. Különben itt derült ki, hogy a szervezők minden járási népművelési központ szakelőadóját meghívták a találkozóra. Sajnos, sem a Dunaszerdahelyi, sem a Ko­máromi járást nem képviselte senki. Pedig jó lett volna, ha jelen vannak, már csak azért is, mert a szeminári­um résztvevői határozati javaslatot dolgoztak ki egyebek között a cso­portok működéséhez szükséges anyagi feltételek megteremtésére. ÁG TIBOR a játékhely, vagy sem. Van ilyen is, azonban csak ritkán lehet megtenni, minthogy külön feladatot jelent ez, felvállalását nem nagyon engedheti meg magának sem a csoport, sem a fenntartó szerve, különösen, ha távolabbi a hely. Lehetne feltételek­hez kötni a fellépést: csak akkor, ha van... Fény, egyebek között. Igen ám, ez meg olyan dolog, hogy, egy kis túlzással, valakinek elegendő fényforrás már egyetlen gyertyaszál is, telefonálja, táviratozza, levélben írja, jöhet a produkció. Nem megkerülhető kérdés - és mi van akkor, ha a művelődési ház nem tud megfelelő feltételeket bizto­sítani a színielőadáshoz? Ne lássa­nak ott, azon a településen színhá­zat az emberek? Vagy ne faluzzon a színjátszócsoport, ha amatőr, ha nem rendelkezik olyan hordozható fény- és hangtechnikai felszerelés­sel, amilyennel a tájoló hivatásos társulatok? Egy szó, mint száz, a vi­lágítással kapcsolatos problémákat is, mint annyi mást, helyben kell megoldani, minden olyan művelődé­si házban, üzemi klubban, kulturális intézményben, ahová együtteseket hívnak meg szerepelni. T öbb fényt tehát a színpadra, olyat, mely nemcsak az em­bert, az emberi arc legapróbb rezdü­léseit teszi láthatóvá a színpadon, hanem játszani is lehet vele, érzé­keltetni nappalt és éjszakát, vihart és napsütést, történelmi helyzetet és érzelmek hullámzását. Ahogy azt a szerző és a rendező elképzelte, és ahogy sikerült is megvalósítani - a hazai pályán. Manapság már nem lenne szabad megesnie sehol sem, hogy néhány reflektor, fény­szűrő, halogénégő hiánya vagy felü­letes, hanyag magatartás miatt szenvedjen kárt színpadi produkció. Nemcsak papíron, a valóságban is jobban kellene tisztelni minden ama­tőr művészeti együttest, melynek tagjai honorárium nélkül dolgoznak nemes célokért. És jobban kellene tisztelni - a nézőt. BODNÁR GYULA Janiga József: Tanya (Nagy László fotoreprodukciója) forrás lóg alá, amely ráadásul egy­szerű villanykapcsolóra működik, következésképpen nemcsak hogy hajnalt vagy alkonyatot nem lehet velük idézni a színpadra, eleve a színészek arca árnyékban marad, főként, ha még széles karimájú ka­lap is van a fejükön. És oda a va­rázslat, melyet színháznak szoktak nevezni. A csoport, ha ad valamit magára, a legszívesebben visszafordulna, hi­szen gonddal készített előadásából - ilyen körülmények között - legfel­jebb romok maradnak. Becsaphat­ják-e a közönséget, lejárathatják-e önmagukat, a falut vagy a várost, ahonnan jöttek, amelyet akarva- akaratlanul képviselnek? De mit szól majd a közönség, ha szedik a sátor­fájukat. Szinte megoldhatatlan hely­zet. A csoport vezetője legszíveseb­ben kiállna a függöny elé, közvetle­nül az előadás előtt, és elmondaná a nézőknek, hogy az együttes saját hibáján kívül, a helyi kedvezőtlen fényviszonyok miatt most egy rossz, legalábbis több ponton illúziórombo­ló mozzanatokkal tarkított produkci­ót kénytelen bemutatni - kérem, ahol az elhangzó szöveg szerint is fényes nappalnak kell lennie, oda képzeljenek fényes nappalt, a háló­szobába félhomályt, és elnézést, hogy majd látszanak a díszletrende­zők. Nem, ezt sem lehet megtenni, így kezdeni, hiszen egy színházban döntő az első benyomás, meg aztán a néző könnyen az előre bejelentett hiányosságok figyelésére „állna át“. Végül is: lemegy az előadás, úgy- ahogy. Igazi élményt nem nyújtott, nem nyújthatott a közönségnek, a szereplők meg egyenesen rosszul érzik magukat. „Ezért jöttünk?“ Természetesen, mondhatná vala­ki, mindezt meg lehetne előzni, pél­dául úgy, hogy mielőtt „belemenne a játékba“ a csoport, „terepszem­lét“ tartana képviselője, megfelelő-e öreg angol urat kezdtem követni (Fleischer György felvétele) Egy lány, aki Shakespeare-t játszotta SZASZÁK GYÖRGY Ó, az a fény! ÚJ szú 4 1987. X. 1S

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents