Új Szó, 1987. szeptember (40. évfolyam, 204-229. szám)

1987-09-18 / 219. szám, péntek

Egy írástudó felelőssége VINCENT ŠABÍK ÖTVENÉVES Beszélgetés dr. Jozef Borísek tanszékvezető egyetemi tanárral Úgy véljük nem is elsősorban az idei sajtónap, hanem sokkal inkább a publicisztikánkkal kapcsolatos politikai és szakmai elvárások teszik időszerűvé az alábbi beszélgetést, amelyben dr. Jozef Borísek egyetemi tanár, a tudományok kandidátusa, a Komenský Egyetem Bölcsészettu­dományi Kara időszaki sajtó és hírszolgálat tanszékének vezetője válaszolt kérdéseinkre. • Ember- és társadalomformáló céljaink szempontjából is fontos, hogy az ideológiai munka más terü­leteihez hasonlóan fölmérjük tömeg- tájékoztató eszközeink eddigi mun­káját, jelenlegi helyzetét, s egyúttal körvonalazzuk a további tennivaló­kat is.- Jóleső érzéssel tölthet el ben­nünket, hogy a CSKP XVII. kong­resszusán, néhány hónappal ezelőtt pedig a Csehszlovák Újságíró Szö­vetség IX. kongresszusán is alapjá­ban véve pozitívan értékelték a tö­megtájékoztató eszközök eddigi munkáját, rámutatva természetesen a gyenge pontokra, különösen arra, hogy sajtónk nem elég rugalmas és vonzó, műfaji szempontból sem elég változatos. E fórumokon nagy hang­súllyal szóltak a további rendkívül igényes feladatokról, hiszen a tö­megtájékoztató eszközöknek az ed­diginél jelentősebb szerepet kell be­tölteniük az emberi tényező formá­lásában, s abban is, hogy állampol­gárainkat hatékonyabb, felelősség­teljesebb munkára mozgósítsuk. A sajtónak napjainkban pótolhatat­lan feladatai vannak a szocialista demokrácia elmélyítésében, a nyílt és rugalmas tájékoztatásban, amely társadalmi céljaink elérésének egyik eszköze. Megértek a feltételek arra, hogy sajtónk, eleget téve a lenini követelményeknek, valóban kollek­tív propagátor, agitátor és szervező legyen, s ne csak az emberek értel­mére, hanem érzelmeire is hasson. Politikai és szakmai szempontból tartalmas, műfajilag pedig színes publicisztikára van szükségünk, amely képes a dolgozók tudatát esz­ményeinknek megfelelően formálni, egyúttal neveli és műveli is őket. Ehhez elsősorban jól felkészült, szé­les látókörű, rugalmasan dolgozó új­ságírók, egyéniségek kellenek. • Ilyen szempontból sem mellé­kes tehát az újságírók képzése és továbbképzése, amelynek rendsze­réről, formáiról világszerte meglehe­tősen eltérőek a vélemények.- Csak részben. Ma már ugyanis szinte mindenki egyetért abban, hogy szükség van az újságírók kép­zésére, bizonyos elméleti és gyakor­lati anyag oktatására. Több ország­ban a miénkhez hasonlóan újságírói főiskolákon nevelik a fiatalokat, máshol azok, akik vonzalmat érez­nek az újságírói hivatás iránt, a kü­lönböző egyetemek elvégzése után vesznek részt szakosító tanfolyamo­kon. Egyik modellről sem mondhat­juk el, hogy már tökéletes. Nálunk Prágában, a Károly Egyetemen, Bratislavában pedig a Komenský Egyetemen van felsőfokú újságíró­képzés. Nálunk minden évfolyam­ban 20-25 hallgató tanul. Többen levelező hallgatóként szereztek dip­lomát. Külföldi, többnyire a fejlődő országokból érkezett növendékeink is vannak. Mi szervezzük a különbö­ző továbbképző tanfolyamokat is Szlovákiában. Munkánkban igyek­szünk hasznosítani a testvéri orszá­gok s ezen belül elsősorban a szov­jet szakemberek tapasztalatait. Kü­lönösen ösztönző számunkra az a megújulási folyamat, amely a szovjet tömegtájékoztató eszkö­zökben megy végbe, s melynek eredményeként az ottani publiciszti­ka mind jelentősebb szerepet tölt be az átépítés valóra váltásában. • Társadalmi fejlődésünk jelenle­gi szakaszában nemzetiségi sajtónk előtt is fontos feladatok állnak.- Valóban, hiszen nyilvánvaló, hogy a szlovákiai magyar tömegtá­jékoztató eszközökkel szemben tá­masztott politikai és szakmai igé­nyek hasonlóak, mint a szlovák, vagy a cseh sajtó vonatkozásában. Az elmúlt időkben végzett felméré­sek szerint a szlovákiai magyar új­ságírók korösszetétele nem megfe­lelő, bizonyos gondok merültek fel az utánpótlással, s meg kell monda­nom, hogy a hazai magyar publicisz- ták egy részének iskolai végzettsé­ge sem felel meg már a mai igé­nyeknek, habár természetesen nem becsüljük le a sokéves gyakorlat és tapasztalat jelentőségét. Elég keve­sen végezték el közülük a tovább­képző tanfolyamokat. Mindezek is­meretében, a legfelsőbb szlovákiai pártszervek ösztönzésére, az eddi­ginél jóval nagyobb figyelmet fordí­tunk a nemzetiségi újságírók képzé­sére és továbbképzésére. Megjegy­zem, iskolánkban idáig is voltak és ma is vannak magyar nemzetiségű hallgatók, ám foglalkozunk azzal a megoldással, hogy magyar fiatalok külön tanterv szerint tanuljanak Kö­telező óraként hallgatnák majd a magyar nyelvet, irodalmat és a statisztikát, bővebben foglalkozná­nak a szlovákiai magyar sajtótörté­nettel, elképzeléseink szerint ta­pasztalt és felkészült hazai magyar publicisták is vezetnének szakmai gyakorlatokat. Lehetőleg minél több fiút szeretnénk fölvenni, mert újság­írásunk is túlzottan elnőiesedik, s ez több szempontból sem kívánatos, örülnénk annak, ha a hallgatók kivá­lasztásában és részben nevelésé­ben is jobban segítségünkre lenné­nek a hazai magyar szerkesztősé­gek is. Szeretnénk hasznosítani azokat a tapasztalatokat is, amelye­ket az Új Szó szerkesztősége szer­zett a gyakornokokkal való foglalko­zásban. • Az oktató nevelő munka szün­telen korszerűsítése napjainkban, az elektronizáció térhódításának ko­rában különösen fontos az újságírók képzésében is. önök mit tesznek, mit terveznek e téren?- Az elektronizáció mind jobban meghatározza az újságírói és a szerkesztőségi munkát, s nekünk ezt természetesen figyelembe kell vennünk, hiszen mi most már a jövő évezred újságíróit neveljük. Ezek tu­datában igyekszünk korszerűsíteni munkánkat, erőfeszítéseinket párt­ós állami szerveink messzemenően támogatják. Szeretnénk minél rövidebb időn belül iskolánkban belső televíziós láncot, valamint saját tévé- és rá­dióstúdiót kialakítani. Bekapcsoló­dunk a számítógépes információs hálózatba, s megismertetjük hallga­tóinkat a különböző korszerű techni­kai eszközökkel. Ezenkívül iskolai lapot adunk ki, amelynek hallgatóink természetesen munkatársai, sőt elő­készítői is lesznek, mert az anyagok grafikai elrendezése is az ő fela­datuk. Okulva a hazai és a külföldi ta­pasztalatokból, arra törekszünk, hogy hallgatóink szakosodjanak bi­zonyos területekre, tehát már nem újságírót, rádióst vagy tévést aka­runk képezni, hanem jól felkészült közgazdasági, belpolitikai vagy más területekre szakosodott publicistát. • Még ma sincsenek kevesen azok a tamáskodók, akik úgy vélik, hogy az igazi publicisták nem az újságírói főiskola padjaiból kerülnek ki. E kételyekkel kapcsolatban mi a véleménye?- Azt hiszem, egyetlen egy felső- oktatási intézmény sem tudja szava­tolni, hogy minden végzőséből kivá­ló szakember lesz. Legfeljebb arra törekedhet, hogy a sikeres érvénye­süléshez a lehető legnagyobb mér­tékben járuljon hozzá. A mi törekvé­sünk is ugyanez. Igyekszünk min­den feltételt megteremteni ahhoz, hogy növendékeink idővel rátermett újságírókká, egyéniségekké válja­nak. Ma már a televízióban, a rádió­ban és az írott sajtóban is számos olyan fiatal dolgozik, aki mind elmé­lyültebb publicisztikai munkájával, iskolánk hírnevét öregbíti, társadal­mi súlyát növeli. Szeretnénk, ha a szlovákiai magyar tömegtájékoz­tató eszközökben is növekedne az ilyen fiatal publicisták száma. • Köszönöm a beszélgetést. SZILVÁSSY JÓZSEF A legjobbkor fedeztem fel Bartókot A nyárról és az új évadról - Libor Vaculíkkal íí Két végén égeti a gyertyát Táncol is, koreografál is. Minél több munkája van, annál jobban érzi magát. A nyári hóna­pokban sem pihent túl sokat. Alighogy vége volt az évadnak, már készült is Gyulára, ahol a Pécsi Balett vendégeként, Eck Imre koreográfiájában, A csodálatos mandarinban lépett fel.- A Szlovák Nemzeti Színházban még nem táncolt Bartók-zenére, júliusban, Gyulán, a Várban háromszor.- Bartók zenéje a szó szoros értelmé­ben komolyzene. Mahler vagy Vivaldi már első hallásra hatással van az emberre, de Martinüra, Sztravinszkijra vagy Bartókra lobban oda kell figyelni. Hét próbát tartot­tunk Eck Imrével, hét nap órákon át A csodálatos mandarint hallgattam. Értem is, érzem is Bartókot... azt hiszem, most, harmincévesen, a legjobbkor fedeztem fel magamnak.- Eck Imrével hol találkozott?- Egy itthoni filmforgatáson. Ján Ze­man Az ördög mosolyát rendezte tavasz- szal, egy bünügyi történetet, amelyben a Pécsi Balett tagjai is szerepet kaptak. Ketten csináltuk a táncjelenetek koreog­ráfiáját: Eck Imre, az együttes vezetője, és én. Amikor végeztünk, ő állt elő az ötlettel: legyek a Mandarin Ifjúja... ez nekem való feladat.- És tényleg az volt?- Az. Egy ártatlan, tiszta lélek, akit a csavargók távol akarnak tartani a Lány­Katarina Krajčovičová felvétele tói. Mert a lány vonzódik az Ifjúhoz, ked­veli ót. Csakhogy a stricik szemében ez egy „veszélyes" szerelem. Ha ugyanis a Lány ragaszkodik valakihez, akkor attól egyetlen fillért sem fogad el. Márpedig a bandának pénz kell... és a Lány eszköz a kezükben.-A pécsi táncstílust, Eck Imre egyéni mozdulatsorait, gondolom, gyorsan elsa­játította, de ki tolmácsolta a darab eszmei mondanivalóját? Hisz egyikük sem be­szélt a másik nyelvén.- Egyszer angolul, máskor németül társalogtunk, de a legtöbbször: mozdula­tokkal. Eck pontosan vázolta a történetet, a próbák során mindent elmondott, amit lényegesnek tartott, de ha csak a koreo­gráfiából indultam volna ki, akkor is értek mindent. Már az első próbákon tisztán láttam az összes jelenetet, még a legki­sebb szerepet is. Ecknél ugyanis nem­csak a mozdulatok fontosak - a mimika, a táncos arcjátéka is. Az Ifjú „másságát" pedig azzal hangsúlyozta, hogy folklór­elemeket vitt a táncába.-Tudom, mind a három este sikeres volt Gyulán, de lesz-e folytatása a ma­gyarországi vendégszereplésnek?- Hogy mikor táncolok legközelebb a pécsiekkel? Ha Eck Imre hívni fog, én megyek. De ha minden igaz: a szegediek már számolnak velem. Bokor Roland, a nemrég alakult Szegedi Balett vezetője látott a Mandarinban és azzal gratulált, hogy keresi az együttmüködés útját.- Itthon milyen évad várja?- A Nemzetiben a Daphnis és Chloe főszerepét, az Othello Jágóját és A bo- tocska cipészmesterét táncolom, Brnó­ban, Prágában és Poznanban viszont több dolgom lesz. Brnóban először A hattyúk tava hercegét táncolom, aztán a Valpurgis éjt állítom színpadra, Prágá­ban Daniel Wiesner készülő balettfilmjé­ben kaptam főszerepet, Lengyelország­ban pedig koreográfusként várnak: a Ró­meó és Júlia után a Hoffmann meséit viszem színre. Közben várom a szegedi levelet... igen, én a legszívesebben már holnap útnak indulnék. (szabó) ,, Vannak olyan összetett, bonyo­lult történelmi időszakok, a társadal­mi és az intellektuális tapasztalatok által elkábított és megsüketített ko­rok, amelyeknek élet- és szellemi formáit képtelenek vagyunk egyet­len képletbe, egyetlen kimerítő ok­sági egyenletbe fogni.“ - Athullá- moztatva magamon a gondolat logi­kai ritmusát, tűnődőn meg-megállva jelzőinél, egyetértőleg bólintva rá elemzökészségre, kritikai megfon­toltságra, bölcs toleranciára intő végkövetkeztetésére, úgy érzem, olyan mondatra leltem, amelyben - mint cseppben a tenger - tükröző­dik az egész is: a most ötvenéves Vincent Šabik irodalom- és művé­szetkritikusi személyiségének teljes­sége. Jellemzőnek találom az idé­zett tömör gondolatot; a hitelesítő pecsétet nemcsak a magyarul is olvasható Šabík-kôtetnek, Az iroda­lom tudatának gondolatgazdag ta­nulmányai ütik rá, hanem az is, hogy a mondat olvastán szinte magam előtt látom - hol egy-egy írószövet­ségi ülés cigarettafüstjében, hol a Madách Könyvkiadó évi könyvter­mésének komplex értékelése során, hol a Szlovákiai Irodalmi Alap ta­nácskozásain, hol a Szlovákiai Könyvkultúra Központjának felelős dolgozójaként, néhány év óta pedig a Művészetkritikai és Színházi Do­kumentációs Intézet vezetőjeként, egyszóval: mindig az irodalmi közé­let kellős közepén - Vincent Šabik arcát is. Határozott arcélű, gondolatait rendszerré kiteljesítő irodalompoliti­kus és esztéta, az írásértőknek ab­ból a fajtájából, akik úgy beszélnek az irodalomról, hogy közben mindig az életről ítélkeznek. Hittel vallja, hogy a „korszellem kilengései“ szá­zadunkban - a politika és a civilizá­ciós folyamatok századában - válto­zatlanul az irodalomban, a legfejlet­tebb jelrendszerre: az emberi nyelv­re ráépülő szó-művészetben nyilvá­nulnak meg a leghatásosabban. Eb­ből a meggyőződéséből, a korszel­lem irodalmi „leképezendőségéből“ fakad az a módszertan is, amelynek talajáról az irodalmi folyamatokat szemléli és minősíti. „Szóló“ mű­vekről viszonylag ritkán szól, nem teszi a kritika patikamérlegére ha­tásmechanizmusuk stilisztikai-poe- tikai-műfaji összetevőit; annál in­kább vonzódik a művek sorozatából kibontható, szélesebb medrű folya­matok elemzéséhez, a szintéziste- remtéshez, a gondolati felismerések általánosításához. A „korszellemet“ az irodalom üzenetének szociológi­ai, társadalomlélektani és erkölcsi vonatkozásainak az együtthatásá­ban ragadja meg; ezt a hatást „for­dítja le“ a művészetfilozófia okokat kereső és célokat kitűző nyelvére, szüntelenül szembesítve egymással az életet, s a művészetet, az embe­ri-társadalmi valóságot és az irodal­mat. Módszere mélyen dialektikus: nagyvonalú toleranciával fejti föl, ér­ti, s érteti meg azokat a történelmi okokat, közelmúltbeli-jelenbeli el­lentmondásokat, melyek a mai iro­dalom világképének a kialakulásá­hoz vezettek, ugyanakkor nem mond le arról, hogy visszahelyezze jogaiba az irodalom sokak által sok­szor megkérdőjelezett érzelemcsi- szóló, erkölcsformáló, személyi­ségalkotó funkcióját. A vulgárisán értelmezett elkötelezettséggel szemben lándzsát tör az irodalom sajátossága mellett, hangsúlyozván, hogy ez a tevékenység „csupán“ szimbólumok síkjára tolt aktivitás, hogy a gyakorlattal közvetlenül nem, csupán áttételesen függ össze; ám ugyanakkor bírálja azokat a törekvé­seket, . amelyek a műalkotást az egyéni tudat belső működésére, va­lamiféle tőle „tiszta“ lényegre pró­bálják szűkíteni. Vincent Šabík emberképe a teljes embert állítja elénk, akiben ösztön és erkölcs, alkati és történelmi, tár­sadalmi és egyéni meghatározott­ság egyensúlyban van, s aki ráadá­sul sohasem kész egyéniség, egy­szer s mindenkorra adott személyi­ségképlet, hanem - cipelje bár meg­annyi keresztjét is sorsának - vá­gyakkal, álmokkal, tervekkel, elkép­zelésekkel megvert-megáldott, cél­képzetes ember. Aki - úgy is mond­hatnánk, a mindenkori holnapok em­bere. Dialektikájához szervesen hozzá­tartozik ez a „madáchi“ emberkép. Az iránta érzett felelősség hatja át sorait, amikor a teljes embert tükrö­ző, a „humánum esztétikáját“ meg­valósító műveket szembeállítja a „tudat irodalma“ jegyében fogant kísérletekkel, az öntükröző-eszteti- záló szövegekkel. Kiváltó okaikat, mint elemzéséből kitűnik, érti, a civi­lizációs folyamatok kikezdték a ha­gyományos értékrendet, erkölcsi normákat; tudásunk - egyre többet, ugyanakkor egyre kevesebbet tu­dunk a világról - relativizálódott; a képletekbe, egyenletekbe zsugorí­tott anyagi valóság racionális birtok­bavétele következtében képi gon­dolkodásmódunk, amely történet- modellekben adná vissza az emberi lényeget, elszegényedett, kifakult; századunk lélektani iskolái fölfedték- s a világháborúk kegyetlen hiteles­séggel fel is mutatták - az ösztönvi­lágunkban ugrásra készen lapuló dúvadat - mégis, az irodalom aligha mondhat le követelmények nélkül (társadalmi-emberi hatósugarának csökkenése, elvesztése nélkül) ar­ról, hogy életindítékaink és -erőink, vágyaink, álmaink megfogalmazója, egy virtuális jövőnek, új életmodell- nek a felvázolója legyen. Vincent Šabik számára az iroda­lom (a mi Tóth Árpádunk „lélektől lélekig“ szálló hitvallására ráríme- lőn) ,,út embertől emberig“. Az iro­dalom mint sajátos, mással helyet- tesíthetetlen tudatforma éppen ezért nem kerülheti meg az emberiét megkülönböztető jegyének: az er­kölcsnek (ami persze azt is jelenti: az erkölcstelenségnek) a vizsgála­tát, annál is inkább, hogy soha oly égető nem volt e kérdés, mint éppen a XX. században. Hogy miért? Mert- Šabik okfejtése szerint - életünk­ben erősen hatnak az elavult szem­léletmódok, a múlt tudati csökevé- nyei, ám ugyanakkor korunk is kiter­melt számtalan olyan új ellentmon­dást - esztelen fegyverkezés, az atomháború réme, környezeti ártal­mak, energiaválság, a homo sa­piens alulmaradása a homo faberre\ szemben, a technika kiszámíthatat­lansága, civilizációs betegségek, a fogyasztói társadalom rákfenéi, az elidegenedés, a közömbösség, a ci­nizmus, a terrorizmus, a kegyetlen­ség térhódítása, a hagyományos kö­zösségek válsága (beleértve a csa­ládét is), az elmagányosodás, a ja­vakat hajszoló kispolgári szemlélet, a közösségi életből való önkéntes kivonulás stb. stb. -, melyeknek kö­vetkeztében a társadalmi magatar­tásformákon társadalmi bizonytalan­ság uralkodott el. Az erkölcsi értékek relativizálódásának korában meg kell, hogy növekedjék az írástudók felelőssége, hiszen - mint Šabik írja- a társadalom ,,irodalom révén tu­datosítja érzelmi és szellemi ottho­nát, etikai és értékrendi háza táját, a humanitás kiterjedését és mozgá­sát“. E feladat jogosítja föl az irodal­mat arra, hogy bírálja azokat a jelen­ségeket; melyek az embert „érzelmi és szellemi otthonában“ elidegenítik magától, rázúdítva a kor értékrendi- erkölcsi ellentmondásainak jég- és tűzesőjét. Szem előtt tartva az adott és az elérendő dialektikáját, s elvet­ve az „aktív óvatosság“ fából vas­karikáját Vincent Šabik az írástudók felelősségérzetére apellálva fogal­mazza meg jövőbe mutató gondola­tát: ,,Az irodalomnak maximális kö­vetkezetességgel és drámai erővel kell lelepleznie a negatívumokat. Az irodalomnak kiélezett helyzetekre, konfliktusokra van szüksége Az óvatos irodalom képtelen megmoz­gatni az olvasókat s képtelen a való­ság megragadására is (...) Célunk nem pusztán a világ átalakítása, a módot is át kell alakítanunk, aho­gyan ezt tesszük; a kommunizmust meg kell valósítanunk az emberi szívekben, az élet érzelmi tartomá­nyában is. S ha érzelmi tartományról beszélünk, akkor elsősorban az eti­kus társadalom és az etikus szemé­lyiség érzelmi tartományaira gondo­lunk. S arra az etikára, amely a leg­magasabb rendű művészetet: az él­ni tudás művészetét szolgálja“. Mit kívánjunk Vincent Šabíknak, aki a Szlovákiai Könyvkultúra Köz­pontjában hosszú éveken át az ügy­nek kijáró felelősséggel követte nyo­mon a Madách Könyvkiadó tevé­kenységét, nemzetiségi irodalmunk alakulását is? Tanítsa olvasóit - erő­ben, egészségben, a pipafüstje mö­gül előbodorodó makacs derűlátás­sal az „élni tudás művészetére“ további hosszú évtizedekig. ZALABAI ZSIGMOND ÚJ szú 6 1987. IX.1 Nagyobb figyelmet a nemzetiségi újságírásnak is

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents