Új Szó, 1987. augusztus (40. évfolyam, 178-203. szám)
1987-08-14 / 189. szám, péntek
Kinek jó a verseny? „Hogy kinyíljon, mint a virág“ Ján Kákoš hatvanéves A vitaindító cikk címére a válaszom: mindenkinek! A határozott választ nem a hivatásos népművelői beosztásom, hanem karnagyi munkám immár 25 éves tapasztalata, belső meggyőződésem, s nem utolsó sorban a vitához eddig hozzászóló kollégáim nem minden esetben világos véleménye mondatja velem. Vallottam, s a Kodály Napok után is vallom, semmilyen más művészeti ágazatban nem lehet annyira egyértelműen eldönteni a teljesítményeket, mint a zenében, ha azt a zsűri is így akarja. így tehát a zenében, jelen esetben á kórusmozgalomban, helye van a versengésnek. Semmivel sem tudtam eddig kórusomat olyan intenzív munkára fogni, mint egy versenyre való felkészüléssel. Úgy érzem, minden énekkari tagot megmozgatott, izgalomba hozott, ha Ga- lántára (Galanta), vagy éppen háromévenként Lévára (Levice) készültünk a minősítő versenyre. Új müvek, új próbatétel, de ami a legfontosabb: új felismerések és ismeretszerzések minden egyes verseny előtt. Ez többet ér mindennél, mert előbbre lépni, művészileg magasabb régiókba jutni csak így lehet. Azzal, hogy a versenyek kapcsán Galánta mellett Lévát is megemlítettem, egy kis magyarázattal is tartozom a kedves olvasónak. A Nyugatszlovákiai kerületben van egy-két ambiciózus nemzetiségi kórus, amely elhatározta, hogy a minősítő versenyen, a szlovák énekkarok társaságában is megméretteti magát. Nos, ez a megmérettetés a somorjai (Šamorín), a komáromi (Komárno) és a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) énekkarnak jól sikerült. Az 1983-ban elért „B“ kategóriás minősítést 1986-ban mind a három énekkar megvédte. A gondot ott látom, hogy ezeknek az énekkaroknak egy évadon belül két jelentős versenyre kell felkészülniük, ami nem kis feladatot, megterhelést jelent számukra. Egy amatőr együttesnek nem mindegy, ha az egyik év novemberében a minősítésért harcol, s utána pár hónappal már a Kodály Napokon kell helyt állnia. A magára valamit is adó énekkar két versenyre ugyanis nem megy ugyanazzal a műsorral, már csak a feltételek miatt sem. Említem mindezt azért, mert a Kodály Napokon is osztanak mindenféle sávokat és elismeréseket, de kérdem én, mit kezdjünk velük? A Csemadok KB illetékeseinek is tudniuk kell, hogy a CSMTKÉ (Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara) is csak úgy tud külföldre kijutni, hogy birtokosa az ,,A“ kategóriás minősítésnek, amit nem a Kodály Napokon szerzett meg. Pedig milyen jó lenne, ha a Kodály Napok versenye olyan rangot Hogy ezen a kiállításon egyszeregyszer tilosba téved a látogató? Senki se vessen rá fegyelmezetlenségéért követ - vagyis azért, hogy, bár a fűre lépni tilos, itt-ott, lábujjhegyen mégis fűre lép, s, uram bocsá’, azt sem tudja megállni, hogy néhány pillanatig a tenyerében dédelgessen egy gyöngyszemet... Szobrászok - találkozások. Ez a címe annak a kiállítássorozatnak, melynek újabb részével, a tavalyi nagysikerű köztéri szoborbemutató után, az idei Prágai Kulturális Nyár várta a közönséget, a szomorúfú- zek, alma-, körte- és diófák lombjaitól árnyas Vojan-parkban. Várt mindenkit, akit vonz a törékeny szépség, az üveg. Ezúttal ugyanis az üvegplasztikák kedvelői kaptak és kapnak ízelítőt az iparművészet e sajátos ágának sokszínűségéből. Tegyük rögtön hozzá, nem mindennapi ízelítőt! A kiállító művészek zöme a Libenský iskola képviselője - ami már önmagában nem kis dolog, hiszen Stanislav Libenský, a prágai Iparművészeti Főiskola üvegstúdiójának vezetője, az üveg világszerte ismert mágusa. Alkotásaival egyik elősegítóje volt annak a szemléletbeli változásnak, amelynek eredményeképpen önálló műalkotás rangjára emelkedtek nálunk az üvegből készült műtárgyak. Olyannyira, hogy az 1958-as brüsz- szeli világkiállításon Stanislav Libenský munkáival elsöprő sikert aratott e „műfaj“. vívna ki magának, amely biztosítaná kórusainknak, hogy az ott elért eredmények egyenrangúak lennének például a lévai és más szlovákiai minősítő versennyel. Szeretném az illetékesek figyelmébe ajánlani e lehetőség elfogadtatását már csak azért is, mert a Kodály Napok művészi színvonala magasabb a lévai minősítő versenynél. Ennek híján azonban fölösleges olyan kijelentésekkel ámítani az énekkarokat, hogy a Kodály Napok döntőjébe jutott énekkarok automatikusan ,,A“ kategóriás énekkarokká válnak. Kérdésem csupán az, milyen értékrend szerint? Az általam vezetett énekkar a válogatás idején történt meghallgatáskor nem hogy az „A" kategóriába, de a Kodály Napokra sem jutott volna el egy kis megelőlegezett bizalom nélkül. A válogatás hiányosságairól már Ág Tibor is írt, így én csak egy mondattal egészíteném azt ki, miszerint nem mindegy, hogy egy énekkart a tényleges verseny előtt három, vagy két hónappal hallgatnak meg. A válogatás mikéntjén is lehet még nagyon sok mindent- bölcs előrelátással és hasznos intézkedéssel - változtatni. A szervezők azt állítják, a korai válogatásra az anyagok (műsorfüzet, plakát stb.) nyomtatása miatt van szükség. Kodály Napokat csak minden három évben rendeznek, így számomra nagyon is elképzelhetőnek tűnik, hogy a nyomdai kapacitást jóval előbb biztosítani lehetne, elkerülve ezzel az állandó bizonytalanságot, hogy ezek az anyagok egyáltalán megjelennek-e időre. Tallóztam a Kodály Napok előző versenyeinek sajtójában és ezekben, ha már kritikus szemmel írt valaki, akkor az általában a rendezést vagy a rendezetlenséget érintette. így azután ezeknek az írásoknak nem is volt meg a kellő visszhangja, nem váltottak ki olyan vitát, mint az Ág Tibor tollából megjelent írás. Mi tagadás, valóban vannak az írásnak olyan részei, melyekkel vitába lehet szállni. Azt azonban hiányolom az ő cikkéből is - és az eddig megjelent többi hozzászólásból is -, hogy eddig senki nem foglalkozott azzal a gondolattal: mitől verseny a verseny. Kellenek hozzá versenyző énekkarok és - bírálóbizottság. A verseny színvonalát már dicsértük, de eddig még senki nem írta azt le, hogy ennek a versenynek a leggyengébb „szereplője“ éppen a bírálóbizottság volt. Meggyőződésem, ha azt Ág Tibor nem így gondolná, nem ezt a címet adta volna írásának. Már három évvel ezelőtt is voltak a zsűrinek - enyhén szólva- „gyenge percei“, ám ebben az évben már sokunkat megdöbbentett Bár a mostani tárlaton csupán egy, a szintén úttörő szerepet játszó Jaroslava Brychtovával közösen készített alkotás képviseli a Mestert, de a Libenský iskola szelleme - a tökéletes mesterségbeli tudás, az egyéni meglátás, az ötletesség, leleményesség, kísérletezókedv - teljes egészében áthatja a kiállítást. A közel húsz bemutatkozó művész közül említsük meg legalább Marian Karéi, Miluše Roubíčková, René Roubíček, Dana Zámečníková, Jaroslav Ma- touš, Jifí Šuhájek, Gizela Šabóková, Old rich Plíva nevét. A Vojan-park szabadtéri „színpadába“ beleolvadva szinte megelevenednek az üveget a legszokatlanabb matériákkal, például egyszerű madártollal társító munkák - egy bokor árnyékában színes üvegvirágnyelvek nyújtóznak, a fák között, magasban üvegmadár repül, a fűben medve ballag, téglalap-négyzet üvegember feszül a szélnek, fekete üveggyalogok lépnek ki a park aprócska tavából, üvegpapírba csomagolt üvegpalackok hevernek egy fémkockában az út mentén, napozó üveglányok heverésznek a pázsiton s fordítják arcukat, könyökölve, a nap felé, agyagpofájú ló csemegézne a feléje nyújtott tenyérből - ha tehetné. S mert a kiállított alkotásokból sugárzik a játékosság, a humor, nem csoda, hogy alig lehet ellenállni a fűből kinövő hatalmas színes üvegujjak csábító hívásának, „lépj a bírálóbizottság munkájának egy- egy mozzanata. Illetve csak a zsűri elnökének, Vass Lajosnak némely ténykedése, mert úgy nézett ki, hogy ezt a versenyt elég lett volna, ha egyedül hallgatja végig és egyedül értékeli, mert a kollégáinak nem nagy hasznát vehette, ha azok állandóan helyeslően bólogattak vagy elmerengve, bölcsen hallgattak. így aztán mód adódott arra is, hogy a kórusversenyből csaknem karmester-versenyt rögtönzött a zsűri elnöke. Szeretném megjegyzni, tisztában vagyok a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának kiemelkedő szerepével, annál is inkább, mivel alapító tagjai közé sorolhatom magam. Szükség volt rá, hogy minél több tanító ismerkedjen meg a kórusvezetéssel és esetleg maga is vezessen együttest. Sokunkat sikerült „beoltani", éppen Vass Lajos személyi varázsának és felsőfokú szakmai hozzáértésének, énekkari mozgalmunkban végzett, elismerést érdemlő munkájának köszönhetően. Azóta is többen vezetünk énekkart, ám hovatovább az az érzésem, hogy az, aki már nem tagja a CSMTKÉ-nak, nem is végzi jól a dolgát énekkaránál. Pedig úgy érzem, egy-két énekkarunk már megközelítette központi énekkarunk színvonalát, amin viszont elgondolkodhatna a CSMTKÉ művészeti vezetése. Ezért sem helyeslem tehát, hogy csak azok a karnagyok és énekkarok lettek kiemelve, melyek kapcsolatban állnak a CSMTKÉ-val és egyik karnagyával Vass Lajossal. Mondhatná bárki, „savanyú a szőlő". Nem savanyú és nem is valamiféle személyeskedésről van szó, mert ez nemcsak egy szubjektív vélemény, de több szakember és még több énekkari tag meglátása is, akiket már nem könnyű szép szavakkal félrevezetni, mert a kórusokban idővel megtanulják reálisan értékelni a teljesítményeket. Szemléletváltásra van tehát szükség a Csemadok KB illetékesei részéről is. Friss szellemű, mai szemmel látó és gondolkodó szakemberekből kell összeállítani a zsűrit, akik számára a szlovákiai magyar kórusmozgalom újat jelent, akik még érdeklődéssel figyelik azt (vonatkozik ez különben más hazai versenyünkre is, mint például a Jókai Napokra, Duna Menti Tavaszra). Nem szükségszerűen kötelező minden Kodály Napok, Csengő Énekszó zsűrijét ugyanazokkal a nevekkel kezdeni. Ennek ellenére azonban készüljünk a következő Kodály Napokra, de csak akkor versenyezzünk, ha a válogatás és az értékelés nem zavaros, hanem az is tiszta forrásból fakad JARÁBIK IMRE közelebb“; a kitátott szájú kagyló vagy hamburger (?) négycikkelyes üvegnyelve is soha nem látott optikai játékot ígér; vagy azoknak a fűre „terített" tarka, négyzetalakú, sárga, piros, párizsi kék, fedőfehér „szőnyegeknek", melyekhez a kiállításon töltött délutánon minden látogató lekuporodott, hogy meglepetéssel fedezze fel, a „szőnyeg“ nem más, mint milliónyi picinyke tarka gyöngy... Persze, az alkotók számoltak is a közönség játékos kedvével: egyik ponton gyöngyszemekből szőtt függönnyel függönyözték el a továbbvivő utat, hozzányúlni szabad, sőt az átjutáshoz szükséges is. Persze nagyon óvatosan, de belegabalyodni sem szégyen. TARICS ADRIENN Már a színművészeti főiskolán is gyakran emlegették Ján Kákoš nevét, akit drámaíróként, művelődés politikusként és színházi szervezőként ismertünk. Ott volt szocialista színházművészetünk formálódásának kezdeteinél, s nemcsak szerve- zői-irányítói munkát végezve, hanem művészeti alkotó tevékenységet is folytatva, részt vállalt benne. A tekintélytisztelet, amellyel a szlovák színházművészet egyéniségével szemben viseltettünk, a későbbi munkajellegű találkozásainkon nagy elismeréssé változott. A pályakezdés éveiben fiatal generációnknak nem egyszer segített értékes tanáccsal, több éves tapasztalatait mindig örömmel osztotta meg velünk. Elsősorban munkaszervezését, nyíltságát, tettre készségét, lelkesedését csodáltuk, hiszen ezekkel (ČSTK-felvétel) tudott bekapcsolódni a nemcsak a színházművészettel összefüggő, a Csehszlovák Drámamüvészek Szövetsége tevékenységének tartalmát érintő koncepciózus kérdések megoldásába. Ján Kákoš pályakezdése sok más, a kultúra területén dolgozó emberéhez hasonló volt. Rendezést tanult az Állami Konzervatóriumban, majd a Színművészeti Főiskolán, azután dolgozott a filmes szakmában és a rádiónál. 1952-ben lett az Új Színpad dramaturgja, rendezője és az ifjúsági társulat művészeti vezetője. Két évvel később már ennek a színháznak az élén állt. Igazgatósága idején művészileg formálódott és állandósult a társulatok munkája. Ebben az időben, 1970-ben került a Szlovák Nemzeti Színház élére, hogy hasonló szervező feladatot lásson el. A színháztörténeti dokumentumokból kiderül, hogy nemcsak igazgatóként, hanem az első esztendőkben a drámai tagozat és a balett művészeti vezetőjeként is tevékenykedett. A vezető művészeti dolgozók bizonyára értékelni tudják .a Szlovák Nemzeti Színház mindhárom társulatának stabilizálásában elért eredményeit. Ma már olyannira erőteljes együttesek ezek, hogy mind a hazai, mind a külföldi szerepléseken méltóképpen képviselik a szlovákiai színházkultúrát. Egyik jó példája ennek az operatársulat szólistáinak külföldi vendégszereplése. A gyümölcsöző irányítómunka teljes embert kíván. Ezért mondott le Ján Kákoš a rendezésről. Abban az időben más dolgok, mindenekelőtt a társulatépítés és a színházszervezés kötötték le energiáit. Egyik alkalommal erről a következőket mondta: ,,Sok év elmúltával most nem előadásokat, hanem emberek, egy intézmény életét rendezem, s mindezért felelősséggel tartozom. A maga módján ez sokkal érdekesebb feladat, mint egyetlen színpadi rendezés. összetettségét az a jelenség adja, amit drámái hőseiről valamikor Csehov mondott, azaz soha nem tudja az elején, mit cselekszenek a végén. Az ilyen rendező, aki ebben az esetben színigazgató, nem tudhatja előre, hogy az a drámai típus, amellyel dolgozik, mit tesz. S az önmegvalósító törekvései találkoznak-e a színház elsődleges feladataival. Ez igen izgalmas munka, s talán semmivel sem cserélném fel." Egy színigazgató nem lehet magányos hosszútávfutó; nem elég célba érnie: teljesíteni a gazdasági mutatókat. Munkatársakra, kollégákra van szüksége, akik számára a munka egyben kedvtelés is, akik szabadidejüket sem sajnálják erre fordítani. Egykor az Új Színpadon sikerült olyan fiatal közösséget formálnia, amely ott kezdte valóra váltani vágyait, álmait, és bekapcsolódott a politikai és közéletbe. Egészséges szellemben akartak a Szlovák Nemzeti Színházzal konkurálni, s ez sikerült is nekik. A Szlovák Nemzeti Színházban aztán más és összetettebb feladatok vártak' rá. Művészekkel és tehetségekkel csak önmagunkkal szembeni igényességgel lehet dolgozni. Szavai szerint minden határozott tehetséget „játszatni kell, hogy kinyíljon, mint a virág, s gyémántként keretbe foglaltasson. Nemcsak a művész egyéni, hanem a társadalom hasznára is." A Csehszlovák Drámamüvészek Szövetségének elnökeként gyakran találkozik a fiatal művészgenerációval. Sohasem félt attól, hogy az egész országból összesereglett fiatal művészekből álló hallgatóság elé álljon, s nyíltan szóljon színházművészetünk égető kérdéseiről. Prágai, brnói, libereci színészek, rendezők, dramaturgok, de a kritikusok is joggal hitték, hogy Ján Kákoš nem kerüli meg az ironizáló felhanggal megfogalmazott kérdéseket sem, és tárgyilagosan válaszol mindegyikre. Ezek nyomán nemegyszer a szövetség, de az ő számára is új feladatok születtek. Ezeken a találkozókon mindig bizonyította, mennyire bízik a most jelentkező fiatal generációban. Megérti bukásaikat és a sajátos művészi kifejezésmód szüntelen keresését. Persze gyakran felrója • a gondolati, világnézeti és filozófiai szilárdság hiányát. Ezért méltán várja el a fiataloktól az elkötelezettséget a társadalmi gondok megoldásában és saját alkotómunkájukban. „Az embernek ismernie kell tartalékait, amelyeket feltárva a társadalomban hasznosíthat. Ezért született, ezért él. Aki nem tárja fel ezeket, nem ismerheti önmagát. Gazdag csak az lehet, aki önmagát jól ismeri, aki kipróbálva képességeit a társadalomban hasznosítja azokat." Ha a múltban a szlovákiai közélet és művészeti élet személyiségeinél a „köz“ és a „művészet“ egyet jelentett, sajnos, a mában más a helyzet. Ezért is adódnak gondok a színházak vezetésében. Erről Ján Kákoš így vélekedik: „Elsősorban a jövőre kellene gondolnunk, hiszen az a generáció, amelynek tagjai vagyunk, lassan a távozásra gondol. Ez az élet törvénye. Valakinek át kell venni a kormányrudat. Ján Kákoš érdemes művészt, a kommunistát nemcsak a jelenléti ívek aláírásaiból ismerik az általa betöltött társadalmi funkciókban. Számos kitüntetés tulajdonosa, és most is tevékeny. Évek óta tagja az SZLKP Bratislavai Városi Bizottsága Elnökségének. Hatvanévesen is fiatalos lendülettel dolgozik: új és nem könnyű feladatok vonzzák. DAGMAR PODMAKOVÁ Gorlcij-díj műfordítóknak A szovjet irodalom legjobb külföldi fordítóinak átnyújtották a Makszim Gorkij-díjakat. A kitüntetett műfordítók: Cao Jing (Kína), Pham Man Hung (Vietnam), Gellért György (Magyarország), Alex Miller (Nagy-Britannia), Tomas Reschke (NDK), Dušan Slobodník (Csehszlovákia) és Justo Vasco (Kuba). A díjakat a szovjet irodalom műfordítóinak Moszkvában rendezett nemzetközi konferenciáján nyújtották át. A konferencián több mint 150 szakember vett részt 42 országból. A konferencia résztvevői megtárgyalták a műfordítás időszerű problémáit, szerepét a humanista elvek és az új gondolkodásmód megszilárdításában, találkoztak neves szovjet prózaírókkal, költőkkel, drámaírókkal, irodalmi újságok és folyóiratok szerkesztőségeiben, kiadóknál jártak. Ellátogattak Grúziába, Örményországba, Üzbe- gisztánba és Volgográdba. A konferencián megállapították, hogy a szovjet irodalom sok kiváló írót adott a világnak. A humanizmusért és az együttműködésért, Földünk békéjéért folytatott harc élvonalában halad. Ennek bizonyítékául szolgál az, hogy külföldön állandóan nő az érdeklődés a szovjet írók művei iránt. A Szovjetunió - a világon a legnagyobb kiadó ország. Évente 2,5 milliárd könyv és brosúra jelenik meg itt. A Szovjetunió a külföldi irodalmi művek kiadása terén is vezető helyet foglal el. Minden évben több mint kétezer könyv lát napvilágot külföldi szerzők tollából. . ÜVEGVIRÁG, GYÖNGYFÜGGÖNY, TÜKÖRHAMBURGER Kiállítás a prágai Vojan-parkban ÚJ S 6 1987. V
