Új Szó, 1987. augusztus (40. évfolyam, 178-203. szám)

1987-08-07 / 183. szám, péntek

Lesz Fábry Zoltán Emlékkönyv? Dokumentumokat vár a Madách Kiadó A vizuális kultúra korában napja­inkban törvényszerűen tesz szert fo­kozott jelentőségre a képi élmény, a látvány, a vizuális információ és megismerési lehetőség. Az esemé­nyek láthatóságának egyidejűsége és az aktualitás szüksége soha nem látott méretekben megnövelte való­ságérzékelésünket, másrészt már- már a gondolkozást és az önálló véleményalkotást csorbítja, állapít­hatjuk meg maliciózusan. A képi emlék és élmény mellett tehát pro és kontra vélemények sorakoztathatok fel. Ki tagadhatná a képi ábrázolá­soknak, festményeknek, vizuális do­kumentumoknak az emberiség mű­velődéstörténetében meglévő pótol­hatatlan helyét, ám ki igenelhetné a technikai civilizáció képi „zsarnok­ságának“ (tv, film, reklám stb.) ön­magán is túlnövő hatalmát? xxx Térjünk a lényegre! Nem újkeletű a gondolat, hogy Fábry Zoltán élet- útjáról, írói művéről és emberi kör­nyezetéről, alkotómunkája fizikai és tárgyi közegéről képeskönyvet (al­bumot) kellene kiadni, amely sokrétű és gazdag dokumentumanyaggal örökítené meg alakját és életét. Az ötlet mára tetté érett, a Madách Könyvkiadó tervbe vette, hogy kiad­ja Fábry Zoltán Emlékkönyvét. Minden bizakodásunk ellenére okunk van rá, hogy ellenvélemények meglétét, vagy a készülő mű iránti közömbösséget is feltételezzük. Nem térhetünk felette napirendre, tudomást kell róluk vennünk. Ez an­nál is inkább elgondolkoztató jelen­ség, mert - nem is csak részben- az író műveit is illeti, az érdekte­lenség mellett tehát ízlésbeli és iro­dalmi - eszmei - irányultságot kép­visel. Olyan irodalmi igényre - vagy igénytelenségre? - utal, mellyel ne­héz lenne fenntartások nélkül egyet­érteni vagy szó nélkül elmenni mel­lette. Évek során többször hangot adtunk már - jómagam is, mások is- a Fábry életmű utóéletében ta­pasztalt hiányosságoknak, közöm­bösségeknek és mintegy a kor ér­deklődése „másrahangoltsága“ je­leinek. Bizonyos visszhangtalanság- nak, a gondolati és etikai folytonos­ság részleges megszakadásának, tanácstalanságnak a jeleit, hümmö- gó téblábolásnak vagy gondolatsze­gény kampányszerűségnek a meg­nyilvánulását észleljük körülötte. Mindebből egyértelműen követke­zik, hogy nem vagyunk felelős és hű gazdái örökének. Szót kellene ejteni az életmüsorozat - Fábry Zoltán összegyűjtött írásai - alacsony pél­dányszámáról, a művek kritikai iro­dalmának esetlegességeiről és az irántuk megnyilvánuló, csökkenő ol­vasói érdeklődésről. Hallottunk fiatal irodalmárokat lekicsinylőén, fenntar­tásokkal vagy értetlenül szólni az íróról. Pedagógussal is találkoztunk, aki elégedetlenkedett a Fábry-iroda- lom mai (szerinte) „dömpingje“ mi­att. Egyszóval: számos esetben ta­lálkozhatunk az érdektelenség, meg nem értés, alábecsülés vagy egye­nes elutasítás megnyilvánulásaival. Objektív helyzet, számolni kell vele, és nem lenne értelme felhábo­rodva vagy rosszallóan fejcsóválva elutasítani. Ha valaki nem érti az írót- művét, szellemi utóéletét - nem biztos, hogy az író a hibás! Az a nemzedék, réteg vagy csoport, amely elfogultság vagy meg nem értés miatt elutasítja, nem becsüli érdeme szerint a történelem hitele­sítette, szellemi értékeket és emberi magatartást, magára vessen! Az ol­vasók jelentős része hovatovább mindinkább a könnyű, szórakoztató vagy nosztalgiát tápláló művek felé fordul. A gondolkodás igényétől való menekülésről is sok szót ejthetnénk. Fábry Zoltán műveinek értékelése, még az író életében, felemás je­gyekkel és ellentmondásokkal volt terhes. Még jóindulatú és lelkes hí­vei is megelégedtek, ha nevét és gondolatait zászlóként lobogtatták, s írásai értésétől, gondolatai átélé­sétől és igazságai alapos megisme­résétől eltekinthettek. Vegyes kö­zegben hat az életmű, ellentmondá­sos miliőben lélegzik és ösztönöz; e helyzet ellentmondásai akár az irodalom szervezésnek és kiadópoli­tikának is mérvadók lehetnének. Mégsem azok, illetve nem egykép­pen meghatározók! A felelős irodal­mi gondolkodásnak semmilyen kö­rülmények között nincs joga elha­nyagolni tartós értékeket, és a köz- érdeklődés aktuális vonásainak sze­izmográfjára figyelve nem szabad lemondani létfontosságú hagyo­mányokról. Nincs jogunk - sem reá­lis lehetőségünk hogy amúgy is körülhatárolt, nem túl gazdag, egye­temes értékű és jelentőségű irodal­mi hagyományainkkal, történelmi eredményeinkkel rosszul gazdál­kodjunk. Szorgalmas antikvárium-látogató lévén, állandó figyelemmel kísérem a Fábry-könyvek utóéletét, mozgá­sát és sorsát. Az antikváriumokban eladott könyvek között ritkán találko­zom műveivel. Gazdáik, ismerve ér­téküket, s talán szerzőjüket szemé­lyesen ismerték, ragaszkodnak hoz­zájuk. Meglehet, olvassák is, de leg­alábbis a könyvespoicokon tudják őket. Ám néha meglepetés ér. A kö­zelmúltban néhány, névre szóló ajánlással ellátott, régebbi könyvé­vel találkoztam az antikváriumban. Az írói ajánlás számomra ismeretlen névnek szólt, kettőt megvettem a könyvekből. Otthon kinyitotta a Stó- szi délelóttöket, a lapok közül egy fénykép hullott ki: Fábry, barátjával a Tátrában (a nevét nem idézem), íme, a könyvek sorsa (is) beteljese­dik. Tulajdonosa őrzi a kedves emlé­ket, ragaszkodik hozzá, érzi értékét, melegét, a régi barátságra emlékez­teti (a fénykép 1953-ban datálódott). Aztán a barátok meghalnak, s az utódok, az örökösök keze már nem ugyanazzal az értéssel és megbe­csüléssel veszi kezébe a könyvet, mint az ajánlás címzettje, az író jóbarátja. (Jobbik eset, ha a könyvek antikváriumba kerülnek.) Más alka­lommal az írónak egy 1946-ban írt levelét kínálták megvételre. (Meg­vettem.) Fábry Zoltán hagyatékának a Csemadok a gazdája, a ház, a könyvtár, a levelezés, az újonnan kiadott művek sorsa jó kezekben van. De az ismert és számbavett értékeken kívül lehetnek - vannak! - személyes dolgok - levelek, fény­képek, újságkivágások, apró emlék­tárgyak melyek számunkra isme­retlenül rejtőznek, talán kallódnak, veszendőbe mennek. Ezekkel bizo­nyíthatnánk, hogy Fábry Zoltán le­gendás magánya, „remetesége“ emberekkel, barátokkal, eszmetár­sakkal volt teljes, tisztelőkkel, isme­rősökkel és megértőkkel (nőkkel is) népes, kiket az író figyelmességek­kel, lénye, szellemisége kisugárzá­sának apró tárgyi megnyilvánulásai­val illetett. Ők fényképezték, levelez­tek vele, látogatták és a valahová tartozás melegségének érzésével éltették; kapva tőle cserébe baráti vonzalmat, jóindulatú figyelmet, em­beri megértést és megbecsülést. Emléke számos dedikált kötet, levél, fénykép vagy egyéb tárgyi megnyil­vánulás formájában ismeretlenül lappangva így is tovább él. Az író - meg nem élt - 90. szüle­tésnapját ünnepeljük. Méltó alkalom, hogy vele - művével - kapcsolato­san komoly tennivalókra határozzuk el magunkat. Lesz-e Fábry Zoltán Emlékkönyv? Mindent megteszünk, hogy legyen! Hogy a mű a lehető legteljesebb, új ismereteket közlő és felfedező lehessen, s létrejötte nem­zetiségi gond, igyekezet tárgyát ké­pezze; anyaga összefogást, közös akaratot tükrözzön, mintegy kollektív tisztelgésként emléke előtt. Ezért jó lenne, ha az anyaggyűjtés széles körű közös üggyé válna. Ehhez szükséges, hogy a tárgyi emlékek, dokumentumok, főleg fényképek, is­meretlen portrék birtokosai hírt ad­nának a tulajdonukban lévő doku­mentumokról, majd elküldenék má­solatát vagy tárgyszerű leírását a kö­vetkező címre: Madách Könyv- és Lapkiadó, 801 00 Bratislava, Mi­chalská 9. Fontos lenne, ha a volt barátok, ismerősök és tisztelők megszólalnának, s az író életútjához tartozó új tényekkel, adatokkal és emlékekkel járulnának hozzá a ké­szülő mű teljességéhez. Az Emlék­könyvnek nemcsak az a célja, hogy Fábry Zoltán életét képekkel doku­mentálja, nem kevésbé lényeges a majdan közölt dokumentumanyag közösségi értelme és fogantatása. Az életmű körül azt a társadalmi, emberi közeget kell megrajzolni, amely minden fenntartásra és két­ségre válaszol; meggyőzően igazol­ja az író müveinek hitelét és törté­nelmi érvényességét. Bár mindezt tudjuk, s különösebben nem is kell bizonyítani, de mindannyiunkat megnyugtatna az anyaggyűjtés fo­lyamatának „mozgalommá növeke­dése“ is. DUBA GYULA Kinek jó a verseny? ÉNEKKARI MOZGALMUNK JELENÉRŐL ÉS JÖVŐJÉRŐL Az idei Kodály Napok a szlovákiai magyar kórusmozgalom, a kórus­muzsika szép és magasztos ünnepe volt. A versenyt és a gálaműsort értékelő szakemberek, beleértve természetesen a kórusvezetőket is, továbbá a jelenlevő vendégek és a nézők egyaránt elismerően szóltak a rendezvény művészi színvonalá­ról, élenjáró kórusaink nyilvánvaló szakmai fejlődéséről. Ezek után kí­váncsian vártam a sajtóvisszhangot. Őszintén szólva kissé csalódottan tettem le Ág Tibor értékelő írását, amely több, erősen szubjektív véle­ményt tartalmazott. Úgy vélem, a Galántára (Galanta) eljutott kóru­sok ennél alaposabb méltatást érde­meltek volna. Természetesen fontos az, hogy ismerjük kórusmozgalmunk múltját, eredményeit, nem feledkez­hetünk meg az előző országos ren­dezvények pozitívumairól, mindeze­ket munkánk során hasznosítani kell. Ám korántsem elegendő, ha csupán a közelmúltat idézgetjük olyasféle szemlélet jegyében, hogy csak az a jó, ami akkor volt. Meggyőződésem szerint a Kodály Napok versenykiírása a Szlovák Szocialista Köztársaság Kulturális Minisztériuma által kiadott, az ama­tőr művészeti mozgalommal kap­csolatos irányelvek szellemében, az utasításokat és az ajánlásokat híven követve születtek meg. Ez a doku­mentum egyértelműen az amatőr művészeti mozgalom minden ága­zatában versenyt hirdet, elsősorban azért, hogy az egyének és a csopor­tok egész, vagy több évi munkájá­nak szakmai megmérettetésére sor kerülhessen. Hazai kórusmozgal­munk tehát ugyanazon az úton jár, mint a szlovák, vagy a cseh együtte­sek, és ez a helyes. A kiválasztás és a zsűrizés is teljes mértékben össz­hangban volt a bratislavai Népmű­velési Intézet által kiadott irányel­vekkel. A válogatással kapcsolatos észrevételek, kifogások egy részét magam is kissé elfogultnak tartom, s egyetértek Dunajský Gézával, hi­szen nemcsak az embernek, hanem egy-egy kórusnak is lehet gyengébb napja, tehát például sokkal jobban énekelhet a válogató versenyen, mint mondjuk a Kodály Napokon, főleg akkor, ha az együttesnek még nincs kellő rutinja. Kétségtelen, hogy elsősorban szervezési mulasztások miatt nem került sor a Nyugat-szlo­vákiai kerületi fordulóra. A Csema­dok KB osztályvezetőjének önkriti­kája helyénvaló. Minden bizonnyal akadtak még egyéb szervezési hi­bák is - több hozzászóló ilyenekről is írt -, ám a fürdővízzel együtt nem önthetjük ki a gyermeket, tehát nem a verseny ellen kell ágálni, hanem Az ember és az idő Vanek Imre tárlata Az ember és az idő címmel ké­szült nagyszabású, egyben meglepő kiállítás Vanek Imre szobrászmű­vész legújabb kerámiáiból. Az em­ber különböző helyzetekben, zsá- nerszerű, bukolikűs képek, reliefek formájában jelenik meg munkáiban, az idő pedig fények és színek „szö­vetén“ át tükröződik. A tárlat azon­ban ennél sokkal több, Vanek Imre ugyanis ezúttal egy csaknem telje­sen más, új oldaláról is bemutatko­zik. Mindaz, amit eddig teremtett, újabb formavilággal gazdagodott. Jól ismerem a művész munkás­ságát. Több mint húsz éve, hogy papírra vetettem első soraimat róla. Azóta töretlen pályájának íve, alko­tásról alkotásra változott és gyara­podott művészete, mélyült a forma­világa. Ez a mostani változás azon­ban olyan a korábbiakhoz képest, mint amikor az ember hirtelen nehéz terhektől szabadul meg. A változás jelei már a tavalyi prágai életmű- kiállításán mutatkoztak. A szakma, a barátok osztatlan elismerésben ré­szesítették a művészt, majd követ­kezett a nyitrai (Nitra) tárlat, a har­madik szakaszt a legújabb kiállításra való felkészülés jelentette - már nemcsak a régi munkáiból váloga­tott, hanem külön erre az alkalomra alkotott, több müvet tervezve és ké­szítve el nemcsak a Cyprian Majer- ník Galériába, hanem a Mihály kapu alatti olvasókertbe is. Vanek Imre lélekben mindig is csak önmagára hallgatott, munkás­ságának azonban ez a legutóbbi szakasza mindenképpen különbözik a többitől, úgymond, még a zörejek is elhalkultak, minden nehezék le­hullt a művészről, saját gondolataira, belső látomásaira összpontosított. És jól tette. Reliefjeinek tartalma változatos, kerti plasztikái, semmi­hez sem hasonlítható objektumai, a holnapi műszívek, vesék, zenegé­pek, a test és a létezés beláthatatlan tartományainak megjelenései, hol zene hallatszik belőlük, hol elemek áramlását érezzük, az idő pedig mintegy búvópatakként forgatja a kerekeket. Az eredményt jelzők halmozásával lennénk csupán ké­pesek érzékeltetni, eljutva egy olyan pillanathoz egyúttal, amikor az em­ber újfent kénytelen átértékelni is­mereteit, állításait, igazát. Erre, valamint az egybevetésre különben az is lehetőséget adott, hogy a szóban forgó tárlattal egyidő- ben egy másik kerámia-kiállítás is nyílt Bratislavában, méghozzá egy nemzetközi kerámia-szimpózium résztvevőinek munkáiból. Többek között szovjet, jugoszláv, holland, belga, francia művészek állítottak ki. Vanek Imre Az ember és az idő címet adta kiállításának, a bechy- nyei szimpózium résztvevői tárlatá­nak viszont nyugodtan lehetne az a címe, hogy Az ember és az anyag, vagy A világ és az anyag. Ahány művész, természetesen annyiféle Vanek Imre: Védd meg! (A szerző felvétele) alkotás - ugyanabból az anyagból. Mégis található közös vonás, példá­ul Jindra Viková és a szovjet Aldona Kjaturakene munkáiban, valamint a Vanek Imrééiben: nem puszta dí­szítőelemként fogják fel a kerámia funkcióját. A kerámia igenis képes olyan tartalmak kifejezésére, ami­lyenekre más képzőművészeti for­ma nem mindig. Vanek Imre, a nemzetközi me­zőnyhöz viszonyítva is, merészen járja a maga útját, többek között ezért hatnak újnak, egyedinek, meg- rázónak, máskor kedvesen emberi­nek a munkái. A művész eddig is jól gazdálkodott, 'ma is jól gazdálkodik a tehetségével. NÉMETH ISTVÁN a verseny gyenge pontjait és a kü­lönböző szervezési hibákat kell fel­számolni. A verseny, a szakmai megmérettetés ugyanis a szlovákiai magyar kórusmozgalom fejlődését szolgálja. Ág Tibor azt is megemlí­tette írásában, hogy az általa veze­tett kórusok nem neveztek be még a járási versenyre sem. Arról azon­ban nem szólt, hogy mit szólnak ehhez a kórusok tagjai, vajon van-e kedvük próbákra járni, s milyen le­hetőségük akad arra, hogy felmér­jék: javul-e az együttes szakmai színvonala? A már említett minisztériumi irányelvek egyébként szorgalmaz­zák az Ág Tibor által említett kórus- találkozókat is. Arra serkentik az együtteseket, hogy főleg helyi és járási viszonylatban legyenek ak­tívabbak, lépjenek fel különböző po­litikai és egyéb jubileumi rendezvé­nyeken, tegyék tartalmasabbá, szí­nesebbé a helyi kulturális életet. Dél-Szlovákiában is több kórustalál­kozót rendeznek, habár sajnos, még mindig nem eleget. A hetvenes években ilyen szempontból is aktí­vak voltak a zoboraljai kórusok, a mostani vitában Pokstaller László számolt be a somorjai (Šamorín) színvonalas kórustalálkozókról, s tu­dunk arról, hogy hasonló rendezvé­nyeket szerveznek Dunaszerdahe- lyen (Dunajská Streda), Dióspatony- ban (Orechová Potôň), Komárom­ban (Komárno) és máshol is. Tehát a verseny és a kórustalálkozó na­gyon jól kiegészíti egymást, szükség van a jövőben is mindkettőre. Én meddő vitának tartom, ha arról meditálunk, hogy verseny legyen-e a Kodály Napokon, vagy kórustalál­kozó, ugyanis hazai és külföldi pél­dák sokasága igazolja: a jól előké­szített szakmai megméretés nélkül manapság nincs, nem lehet egész­séges, fejlődőképes kórusmozga­lom. Arról kellene inkább elgondol­koznunk, hogy kórusaink, karveze­tőink kellő mértékben kihasználják-e a fejlődés, a továbbképzés lehető­ségeit? Lépést tartanak-e a szlovák és a cseh kórusmozgalommal? Min­dent ugyanis nem lehet az objektív nehézségekre, a kétségtelenül meg­lévő anyagi és más gondokra fogni. Vajon véletlen-e, hogy a bratislavai Népművelési Intézet által szervezett felsőfokú, tehát a továbbképzést magas szinten biztosító karmester­tanfolyamra egyetlenegy magyar nemzetiségű személy sem jár? Pe­dig ezen a tanfolyamon neves egyé­niségek, kiváló szlovákiai zenei szakemberek tanítanak. Kórusveze­tőink közül hányán tudják vajon, hogy milyen zenei újdonságok jelen­tek meg Szlovákiában, továbbá a cseh kiadóknál, vagy Magyaror­szágon? A szlovák és a cseh zenei fesztiválokon csak elvétve látunk szlovákiai magyar kórusvezetőt. Né­hány hete rendezték meg Táborban az Európa cantat elnevezésű nem­zetközi kórustalálkozót, ahol neves karmesterek adtak elő, s tartottak gyakorlati foglalkozásokat. Csak az úgynevezett objektív okokkal ma­gyarázható-e, hogy Dél-Szlovákiá- ból senki sem jött el erre a rangos rendezvényre? Szükség van a vitára, de nem a szócséplésre, amely szellemi tu­nyaságunkat, egyhelyben való topo- gásunkat palástolja. Szükség van a Csemadok KB égisze alatt műkö­dő Karmesterklub tevékenységének felújítására, az ének-zenei szakbi­zottság munkájának felfrissítésére. Ezek azok a fórumok, ahol részlete­sen és felelősségteljesen vitázha­tunk, elbeszélgethetünk az idei Ko­dály Napok tapasztalatairól, a to­vábblépés lehetőségeiről. Persze, ha csupán ketten-hárman - vagy még annyian sem - jelennek meg a klub, vagy a bizottság ülésein, akkor ez az óhaj sem válik valóság­gá. Tudom, az éremnek két oldala van, tehát az is létfontosságú, hogy érdemes legyen részt venni az ülé­seken, a szakemberek javaslatai, észrevételei ne maradjanak meg csak a papíron. Arra van tehát szükség, hogy a lényeges kérdésekre, gondokra figyeljünk, mert csak így szolgálhat­juk szlovákiai magyar kórusmozgal­munk jelenét és jövőjét. KAZÁN JÓZSEF, a Csemadok KB ének-zenei szakbizottságának elnöke új sa 6 1987. VI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents