Új Szó, 1987. augusztus (40. évfolyam, 178-203. szám)

1987-08-29 / 202. szám, szombat

IJ szú 5 . VIII. 29. Kik nyugszanak a byštai temetőben? Könyv készül a tizenegyedik magyar partizáncsoportról (ČSTK-felvétel) „Nem születtem tétlenségre“ Részt vett a szlovák nemzeti felkelésben Byšta egy kelet-szlovákiai kis­község, a Tokajig nyúló Zemplé­ni-hegység és a tőle északra hú­zódó Szalánci-hegyvonulat (Slanské vrchy) térségének keleti lankáján terül el. E szerénynek számító üdülőközpontot a Tőke­terebesi (Trebišov) járás határain túl alig ismerik, hiszen a szép és csendes természetet imádó kör­nyékbeli kirándulókon kívül más idegen nem igen ejti útjába. Pár évvel ezelőtt viszont már a közel­múlt tisztázatlan részletei után kutató történészek is érdemesnek találták arra, hogy meglátogas­sák. Azért nem korábban, mert senki sem tudatta velük, hogy a helyi gyászkert sarkában van egy ismeretlen sírhalom. Több mint három évtizedig ho­mály fedte az ott nyugvók nevét, kilétét. A falu lakossága ugyan gondozgatta a sírt, de csak annyit tudott róla, hogy a második világ­háborúban, 1944 szeptemberében elesett magyar katonák, „valami­lyen partizánok“ alusszák benne örök álmukat. A rejtély feltárására néhány évvel ezelőtt Michal Tatranský, a közeli Michalany község alapiskolájának történelem szakos tanítója vállalko­zott. Már a kutatás elején gyanította, hogy alighanem egy elfelejtett, ma­gyar partizáncsoport nyomára buk­kant .. .• A minap vele jártunk a kies kör­nyezetben fekvő település temető­jében.-Az iskolában honismereti kört vezettem - mondta s gyakran jártuk a környéket. A temetőket is be-bebarangoltuk, s így figyeltem fel arra, hogy a byštaiban van egy sír­hant, amelyről a helyiek vajmi keve­set tudnak. Elhatároztam, felkuta­tom, kit takar a sírhalom. Az idősebb lakosoktól kapott tömör és igencsak hiányos tájékoztató alapján többek között a kazimíri anyakönyvi hivatal­ban is érdeklődtem, kutattam. Az ottani iratokból tudtam meg, hogy a sírba 1944. szeptember 20-án a helyi csendőrséggel és katona­sággal folytatott tűzharcban elesett négy ejtőernyős partizán holttestét helyezték, mégpedig a „minden bi­zonnyal az Ózd környéki Alexander Petkóét, Jozef Tengelyét és Štefan Oláhét, valamint egy szovjet lányét, Olgáét“. Amint arra később fény derült: a tőketerebesi járási pártbi­zottság kezdeményezésére 1946- ban felállított első síremlékre Petkó Sándor neve tévesen került. Igaz ugyan, hogy az anyakönyvben is az ő neve szerepelt. Utólag azonban megtudtuk, azért, mert az elesettek holttestének azonosításakor egy foglyul ejtett partizánt, Petkó Sán­dort, összetévesztették a rá nagyon hasonlító Szalai Sándorral. Hosszú évek után az átépített síremlékre már Szalai Sándor nevét vésték. Később a csoport rádiósát, a fiatal Olga Ivanovna Pervajevát exhumál­ták és a környéken elesett szovjet katonák egyik közös temetőjében helyezték örök nyugalomra. Hogy melyikben, azt sajnos még nem si­került kideríteni. Én 1979-ben felvet­tem a kapcsolatot az ózdi párt- és állami szervekkel, majd az ottani tömegtájékoztató eszközök segítsé­gével az elesettek rokonainak és ismerőseinek felkutatásába kezd­tünk. Felderítő munkánkat siker ko­ronázta. Felhívásainkra nemcsak a partizáncsoport életben maradt tagjai jelentkeztek, hanem az ózdi Oláh Istvánnak, az arlói Tengely Michal Tatranský: hozzám na­gyon közel állnak az itt pihenők (A szerző felvétele) Józsefnek és a bocsárlapujtői Szajai Sándornak a hozzátartozói is. Ôk a szlovák nemzeti felkelés 36. évfor­dulóján jártak itt először és hozták el virágaikat a megtalált sírra... Emlékezés közben nem egyszer könny szökött a hatvanhat eszten­dős Michal Tatranský szemébe. Nyilván, azok a volt bajtársai is eszébe jutottak, akikkel 1944 nehéz időszakában Telgárt környékén együtt harcolt a német megszállók ellen.- Elnézést, hogy így elérzéke- nyülök - törülte meg szemét de hozzám nagyon közel állnak az itt pihenők... Sorsukat egy most ké­szülő könyvben szeretném megörö­kíteni. Megérdemlik, hogy bemutas­suk őket országnak-világnak. A táskájában lapuló kéziratra és dokumentumokra mutatott: - Tulaj­donképpen a könyv már elkészült, jelenleg az utolsó simításokat vég­zem rajta. Úgy érzem sikerült hiteles képet rajzolnom a Kijev melletti ki­képző táborból 1944 szeptemberé­ben tizenegyedikként elindított ma­gyar partizáncsoport küldetéséről és tragikus történetéről. Az utóbbi idő­ben a magyarországi történészekkel közösen sikerült sok részletkérdést is tisztázni. A közelmúltban a ma­gyarországi Népszabadság is foglal­kozott a szervezőcsoport sorsával. Mint ismeretes: a szovjetunióbeli ki­képzőtáborokból 1944 nyarán szá­mos csoportot szállítottak Kárpát- ukrajna területére, Szlovákiába és Magyarországra is azzal a céllal, hogy szervezzék az ellenállási moz­galmat és segítsék a felkelőket. El­sőként a Kárpát-ukrajnába és Szlo­vákiába szánt csapatok indultak út­nak. Köztudomású, hogy a szovjet hadseregnek a németek és cinkosa­ik elleni harcát magyar partizánok is támogatták. A szovjet táborokban kiképzett tizennégy magyar egység­ből az elsők augusztusban kezdték el harci feladatuk teljesítését. A Le- bovics József vezette Rómeó cso­port tizenegyedikként szeptember 19-én egy repülőgép fedélzetén Eger és Putnok felé vette az irányt, de nem ért oda. Útközben eltűnt. Most már tudjuk, hogy a Sátoraljaúj­helyhez közeli Byštáig, az 1938-ban Magyarországhoz,csatolt szlovák la­kosságú határközségig jutott. Hogy a csoport miért ott ért földet, az máig sem tisztázódott. Az viszont tény, hogy a horthysta katonák és csend­őrök egyhamar tudomást szereztek a partizánokról. Az ugráskor megsé­rült három partizánt elfogták, a többit pedig körülzárták és megadásra szólították fel. A kis csoport nem adta meg magát. További három tagjának sikerült kitörni a gyűrűből, ám négyen életüket vesztették a tűzharcban. Őket temették itt el 1944 szeptemberében..., az ó sírju­kat gondozzák e kis község lakói. Annak idején a horthysta re­zsim helyi képviselői nem enged­ték, hogy az elesett partizánok holttestét a temetőben helyezzék örök nyugalomra, így a kerítésen kívül temették el őket. Ma, az újjáépített és gondozott síremléken szlovák nyelvű szö­veg áll, mely magyarul így hang­zik: „A szlovák nemzeti felkelés időszakában, 1944 szeptember 20-án Byšta határában elesettek hős tettének emlékére, a hálás lakosság“, alatta pedig három név - Alexander Szalai, Jozef Tengely, Štefan Oláh. GAZDAG JÓZSEF Az asztalon levő katonai térkép, a szekrény polcán elhelyezett harc­kocsi* és ágyúmakett az egyenru­hában eltöltött évekre emlékezteti. Jóllehet, egykor fekete haja, bajusza már ősz, a pipa is elmaradt kezéből, de Štefan Planka nyugalmazott mér­nök ezredes mozgása ma is fiatalos, aktívan dolgozik: az Antifasiszta Harcosok Szlovákiai Szövetsége já­rási bizottságának titkára? Ügyfele­ket fogad, beszélgetéseket szervez az iskolákban. Az egyenruhát ma már csak ünnepi alkalomból ölti ma­gára, zubbonyán többek között ott van a Vörös Csillag Érdemrend, ta­núságként, hogy viselője megállta a helyét a néphadseregben.- A polgári iskola elvégzése után egy hnúštäi magáncégnél kezdtem dolgozni - eleveníti fel élete útját. - Már második éve tartott a világhá­ború, amikor én is megkaptam a be­hívót. A tényleges katonai szolgála­tomat a piešťanyi repülősezrednéj kezdtem meg, majd az alapkiképzés után a Tri Duby repülőtérre kerül­tem, ahol altiszti beosztást kaptam. Negyvennégy tavaszán, de fóleg nyarán, sokat hallottunk a partizá­nokról, sót azt is tudtuk, hogy pa­rancsnokunk jó kapcsolatot tart fenn velük. Időközönként egy-egy autó- nyi élelem, lőszer és fegyver eltűnt valahol az erdők mélyén. Hiányunk azonban sohasem volt, erről gon­doskodtunk. Augusztus 28-án riadót fújtak a repülőtéren. Nem ellenséges gé­pek közeledtek, hanem a parancs­nok akart a katonákkal beszélni. Be­jelentette, hogy ettől a naptól fogva a fasiszták ellen harcolnak, s meg kell erősíteni a repülőtér körül a vé­delmi állásokat. A munkálatokban mindenki részt vett.- Ettől a naptól kezdve éjjel-nap- pal készültségben voltunk. Az éj lep­le alatt jöttek a szovjet szállítógépek, fegyvert hoztak és elvitték a súlyos sebesülteket. Nappal a fasiszta gé­pek is megjelentek, bombázták a ki­futópályát. A robbanás okozta kráte­rokat azon nyomban betömtük, hogy az érkező vörös csillagos gépeket fogadni tudjuk. Amikor szeptember 17-én a Szovjetunióban megalakult az első csehszlovák vadászgépez­red, lelkesedésünk a tetőfokára há­gott. Aztán az ejtőernyős dandár századai is megérkeztek. Bíztunk a győzelemben, de a túlerő miatt egyre kisebb lett az a terület, ahol csehszlovák zászlót lengetett a hű­vös, őszi szél. Október végén a partizánbázisok térségébe szállították a repülőtéren felhalmozott készleteket. Amikor Fajtl törzsszázados megmaradt gé­peivel utoljára szálltak fel a pilóták a Tri Duby repülőtérről, a műszaki­ak, köztük Planka számvivőtiszt is szorgalmasan dolgozott, annak elle­nére, hogy a fegyverek zaja egyre közeledett. Kocsioszlopuk szerve­zetten hagyta el a körletet és a Pol’a­(A szerző felvétele) na irányába vették az útjukat. Harcra készültek, s hinni sem akartak a fü­lüknek, amikor a tisztek azt mond­ták, hogy aki akar hazamehet, sem­mi bántódása nem lesz. Voltak azonban, akik továbbra harcra buz­dítottak.- Tudtam, ha elfognak, fogolytá­borba kerülök, így hát ötödmagam- mal hazafelé vettük az utunkat, hogy az ott tevékenykedő partizán egy­séghez szegődjünk. Nem volt köny- nyü dolgunk, az emberek bizalmat­lanok voltak. A kapcsolatteremtés sikerült, s azon nyomban hírszerzési feladatokkal bíztak meg, és biztatást is kaptunk, hogy az első adódó alka­lommal átvezet az összekötő a fa­siszták védelmi vonalán. A front egyre közeledett, a települések zsú­folásig megteltek az ellenség kato­náival. Mi biztonságban voltunk a hegyekben. Végre 1945. január 22-én összeölelkezhettünk felsza­badítóinkkal. Hazament, hogy megnézze szü­leit, két testvérét. Néhány hét eltelté­vel jelentkezett a hadseregbp: április elsején Poprádban a 4. dandár ki­képző altisztje lett. Itt érte meg a há­ború végét. Visszatérhetett volna a repülősökhöz, de akkori század­parancsnoka, Karol Víest marasztal­ta. Jöttek az újoncok, hogy az alap- kiképzés után a frontot megjárt kato­nák leszerelhessenek. De nem így történt, banderisták garázdálkodtak Kelet-Szlovákiában, oda vezényel­ték egységüket. Ebben az időben Štefan Planka szakaszparancsnok- helyettesi tisztséget töltött be. 1946. április 1-én a hivatásos állomány tagja lett.-A banditákkal való csatározás során több barátom életét vesztette, nekem szerencsém volt. Egyébként az akkori harcok során ismerkedtem meg élettársammal. Kelet-Szlováki- ából alhadnagyi ranggal kerültem a tiszti akadémiára, 1950-ben vé­geztem el. A rákövetkező évben nemcsak párttag lettem, de felvettek a Brnói Katonai Akadémia harcko­csizó szakára. Újra tanulhattam, négy évig ültem az iskolapadban. Századosi rangban lettem az aka­démia elvégzése után az egyik harc­kocsizó ezred parancsnoka. Arról faggatom, milyen embernek tartja magát, milyen parancsnok volt. Egy ideig gondolkodik, majd rá jellemző mosollyal válaszolja:- Szigorú, de azt hiszem, hogy igazságos... Egy alkalommal Brnó­ban jártam. Elém állt egy középkorú ember, megkérdezte, megisme­rem-e. Mondtam, hogy igen, és an­nak, hogy emlékszem rád, két oka lehet, vagy jó, vagy rossz katona voltál. Az utóbbi - válaszolta de embert faragtak belőlem. Meg kellett látogatnom a családját, hogy meg­győződjem arról, hogy megváltozott, becsületes ember lett belőle. Ha­sonló'eset több is volt az életemben, s az igazat megvallva, ezekre min­dig jóleső érzéssel gondolok vissza. A Planka család hatszor költözött. Gyerekei a laktanyákban nőttek fel. A vasárnapi ellenőrzésekre mindig magával vitte őket. Nem is csoda, hogy fia apja nyomdokaiba lépett: a néphadsereg őrnagyaként szolgál. Jómaga a csapattiszti szolgálat után a vezérkarnál is dolgozott, de a szí­ve, a gömöri táj hazahívta. Saját kérésére áthelyezték és a Rima- szombati (Rimavská Sobota) Járási Katonai Parancsnokság főnöke lett. Még nyolc évet szolgált, s egy vá­lasztási időszakban a jnb képviselő­je is volt. Aztán nyugdíjba vonult.- Nem tudok ma sem munka nél­kül meglenni. Megszoktam, hogy az emberek ügyes-bajos dolgaival fog­lalkozzam. Nincs különösebb kedv­telésem, csupán a kerti munka. Fő­leg ilyenkor, nyáron. Nálunk nyaral a két unoka, sokat foglalkozom ve­lük. Gyakran hívnak a pionírtáborok­ba, az iskolákba beszélgetésekre, honvédelmi vetélkedőkre és én szí­vesen megyek. Mindent meg kell tenni, hogy népünk dicső harcát a fiatalok megismerjék, de azért is, hogy az unokáink békében nőhes* senek fel.. NÉMETH JÁNOS ■4 h Banská Bystrica központjában (Bellus Imre felvétele) Banská Bystricában méltán nevezik a heroizmus katedrálisának a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumát, amely építészetileg is érdekes, egyedi megoldású alkotás. Dušan Kuzma érdemes művész tervei alapján a vasbetonból készült, két részre osztott épületben elhelyezett kiállítás a szlovák nép történelmének 1944. augusztus 29-e előtti és utáni szakaszát mutatja be. A felkelés egykori központjában 18 évvel ezelőtt, a szlovák nemzeti felkelés 25. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen nyitották meg Közép-Európa egyik legnagyszerűbb és hazánk azóta már leglátogatottabb múzeumát, ahol évente több mint félmillióan tekintik meg a szlovák nemzet újkori történelmének legdi­csőbb fejezeteit bemutató eredeti dokumentumokat. A látogatások 70 perces programja keretében négy teremben audiomultivíziós berendezések korabeli filmfelvételeket vetítenek a 44 kis méretű, négyzetalakú vászonra, a hazai munkásmozgalom résztvevőinek küzdelmeiről, az ellenállás előkészületeiről, a partizánharcok lefolyásáról, a fasizmus felett aratott győzelemről és a szocia­lista építőmunka sikereiről. A vetítéseket fényképek, a felkelés idejéből származó tárgyak egészítik ki. A múzeumot mostani, sorrendben már harmadik - 1427 tárgyat bemutató - kiállítását Dr. Štefan Pažúr kandidátus és Dr. Dušan Halaj állította össze; a térbeli elrendezést Milan Švehla, a grafikai pedig Ivan Schurman érdemes művész, Tomáš Písecký, Zoltán Salamon és Michal Uher munkája. Az új audio- multiviziós programok forgatókönyvét Ctibor Kováč, valamint Igor Dobiš irta és rendezte. A vitrinekben látható fényképek, röplapok, plakátok, térképek és eredeti iratok egyharmadára, valamint az ellenállási mozgalom dicső napjait idéző egyéb tárgyak kétötödére a legutóbbi években folytatott kutatások során bukkantak a történészek. A Banská Bystrica-i Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeuma a hétfői szünnap kivételével reggel 8 órától délután 6-ig tart nyitva. A kirándulócsoportokat az igen nagy érdeklődés miatt csak előzetes megbeszélés alapján fogadják. -ly-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents