Új Szó, 1987. augusztus (40. évfolyam, 178-203. szám)
1987-08-19 / 193. szám, szerda
Moszkvai nézet - két év és hetven év Hol tartunk most? A címben idézett kérdés valamennyi szovjet ember elméjét foglalkoztatja, s a figyelem homlokterében. állt Mihail Gorbacsovnak a szovjet tömegtájékoztató eszközök vezetőivel tartott találkozóján. A szovjet társadalom által megtett utat két ponttól számítják fejlődésünk koordináta-rendszerében: az egyik az átalakítás második éve, a másik a szovjet hatalom hetven éve. Ami az átalakítás folyamatát illeti a jelenlegi időszakban, a helyzet a következő: A legfontosabb stratégiai kérdéseket megoldották, az új alapon való fejlődés fő irányait meghatározták. Mindinkább erősödik az emberek meggyőződése arról, hogy helyesen választottak. Miként annak a realista felismerése is, hogy temérdek megoldatlan probléma van a társadalomban. Többek között a gazdasági helyzet rendkívül feszült. Ezzel kapcsolatban nemcsak az átalakításhoz fűzött, fokozódó remények mutatkoznak meg, hanem az aggályok is ennek a sorsa miatt. Ez szintén arról tanúskodik, hogy az emberek mindinkább érdekeltek az átalakítás sikerében. Csupán az előfeltételeket teremtettük meg, az egész munka még előttünk áll. De már most jól látszanak a rövid távú, halaszthatatlan szükségletek, valamint a hosszú távú feladatok egyaránt. Az elsők között vannak a mindennapi élet kérdései: az élelmiszer- és közszükségleticikk-választék, más szolgáltatások bővítése, a tömeg- közlekedés javítása, a lakásépítés növelése. Ez érthető is: az emberek az üzletek polcain lévő árúk és a fő- bérleti lakásra várakozók sorának csökkenése alapján fognak ítélni az átalakítás első ismertetöjeleiről. Olyan feladatok is vannak azonban, amelyeknek a megoldásához egész ötéves tervekre, nem is egyre, hanem kettőre vagy háromra lesz szükség. Ezeknek a megoldása megváltoztatja majd az ország arculatát. Ehhez az szükséges, hogy megbízhatóan összekapcsoljuk a társadalmi tulajdont az ember érdekeivel - anyagi érdekeivel és személyiségi érdekeivel egyaránt. A szovjet társadalom jelenleg mintegy újra kijárja a demokrácia iskoláját. Még túl sok a „gyűlésezé- si“ demokratizmus, nincs elegendő politikai kultúra. Többek között hiányzik a kulturált vitavezetés, az opponens álláspontja tiszteletének képessége. Egyesek pedig a nyilvánosságban csupán módot látnak arra, hogy leszámoljanak személyes ügyeikben vagy megvédjék szűk csoportérdekeiket. A nyilvánosság, a demokratikus folyamat révén mindent a maga helyére kell tenni. Most beszéljünk a jubileumi számítási pontról: az oroszországi szocialista forradalom 70. évfordulójáról. Az emberek ezt kérdezik: vajon az új szakasz nem válik mindannak a tagadásává, amit az előző nemzedékek elvégeztek, nem felejtettük-e el a saját történelmünket? Nem, ez nincs így. Mindaz, amit 70 év alatt elértünk, közös kincsünk. 1917 októbere egyúttal az egész emberiség történelmében is fordulópont. Ezzel azonban nem kerül le a napirendről a kérdés: a viharos és nehéz idő örökségéből mit viszünk magunkkal a jövőbe, és mit hagyunk hátra, mint a történelem részét? Lezárjuk a gazdaság (vele együtt pedig az egész társadalom) irányítása szigorúan szabályozott, szuperközpontosított rendszerének fejezetét, és új fejezetet kezdünk, amelyben a szovjet gazdaságnak a technológiai újdonságok iránti optimális fogékonyságát kell elérni, sokoldalúan fejleszteni kell a demokráciát. A sajtóban olvasható egyes cikkekben olyan intézkedésekről szóló gondolatok is szerepeltek, amelyek túlmennek rendszerünk határain. Nevezetesen az a javaslat, hogy mondjunk le a tervgazdálkodásról. De nem szabad elfelejteni, hogy a szocializmus alapja nem a magántulajdon, hanem a közös vagyon. Ezért a más termelési mód vágányaira történő átállás számunkra elfogadhatatlan. Mihail Gorbacsov, amikor az újságírókkal való találkozón erről beszélt, hangsúlyozta: mi erősíteni szándékozunk a szocializmust, nem pedig más rendszerrel felváltani. Nem titkoljuk ezt a meggyőződésünket, hogy a szocializmus széles távlatokat nyit az emberek előtt, a társadalmi védettség legbiztosabb mértékét szavatolja számukra. Meggyőződésünket azonban senkire sem erőszakoljuk rá. Most beszéljünk a múlt politikai hiányosságairól. Természetesen elismerjük, sokat veszítettünk amiatt, hogy egy bizonyos szakaszban lassúbb lett a demokratizálás folyamata. Arra, ami az 1937-1938-as megtorló intézkedések következtében történt, nincs bocsánat és megértés. Ezért azok felelősek, akik akkor hatalmon voltak. Igen, voltak tévedések és tragédiák. De az igazat megmondani és csakis az igazat - ez azt jelenti, hogy látni kell az abban a társadalmi rendszerben rejlő óriási erőt is, amely mindezt kiállta, birokra kelt a nácizmussal és győzött. A legnehezebb napokat sem éltük le hiába. Ez a mi történelmi iskolánk, történelmi tanulságunk. Az igazat mondani és csakis az igazat - ez azt is jelenti, hogy nem szabad rózsaszínben feltüntetni az életet, a problémáit. Azok a múltban történt kísérletek, hogy a „problémamentes társadalom“ képét hozzák létre - káron kívül mást nem hoztak. Jobb, ha magunk leszünk saját tévedéseink vagy nehézségeink szigorú bírái, mintsem hogy átengedjük őket ellenségeinknek, hogy élvezettel csámcsogjanak rajtuk. Az 1917-es forradalom folytatásának lényege: az új gondolkodás- mód, valamint a szocializmus úttörői előtt felmerült új kérdésekre való válaszok keresése. Ezeket a válaszokat kell gyakorlati formában az átalakításnak megadnia. SZPARTAK BEGLOV, az APN politikai szemleírója A SZOVJET GAZDASÁG REFORMJA Mi legyen a dotációval? Amikor a szovjet háziasszony kilogrammonként körülbelül 2 rubeles áron elsőrendű marhahúst vásárol a családi ebédhez, természetesen nem gondolkodik el azon, hogy a hús értékének csupán 40 százalékát fizeti meg: a többi 60 százalékot az állami dotáció fedezi. Ugyanaz a háziasszony azonban, amikor ruhát vagy cipőt vásárol, arra panaszkodik, hogy ez drága, mivel ezeknek az árucikkeknek az ára túl magas. Nem volna jobb, ha mindent a maga helyére állítanának? A közgazdászok természetesen igenlően válaszolnak erre a kérdésre. A fogyasztók azonban leggyakrabban ellenkező véleményt vallanak. A Szovjetunióban az élelmiszerek állami dotációja az 1965. évi 3,2 milliárd rubelről 1985-ben 56 milliárd rubelre emelkedett, vagyis a 17,5- szeresére. Az önköltségnél olcsóbban árusítják a tejet, a burgonyát, az egyes halfajtákat és más élelmiszereket. A lakás- és kommunális gazdaság, a gyermek-választékhoz tartozó áruk, sok mezőgazdasági gépfajta stb. szintén szubvencióban részesül. Végeredményben ezek a dotációk évente már 73 milliárd rubelt érnek el - az állami költség- vetésnek körülbelül 17 százalékát. A veszteségek ellensúlyozása mellett az állam kénytelen számos, magas adóval sújtott, nem élelmicikknek - például a divatos ruhának, cipőnek, bútornak, gépkocsinak, ékszereknek valamint az importáruknak az árát emelni. A gyakorlat szerint azonban ezeknek a cikkeknek az ára elérte a felső határt, s ez megnehezítette értékesítésük problémáját. Azonfelül az italozás ellen országszerte kibontakozott, széles körű harc következtében a szeszes italok fogyasztása körülbelül a felére csökkent, s emiatt kisebbek lettek az ,állami költségvetés bevételei. Az emberek egészsége, a családok jóléte azonban a szovjet társadalomban mindennél drágább, és ezért az alkoholból befolyó pénz mennyiségének csökkenését jónak tekintjük. De mi legyen a dotációkkal? Ezek eltorzítják a népgazdasági arányokat, megakadályozzák a termelés hatékonyságának megfelelő értékelését. Az árképzés terén elkövetett hibák inflációhoz vezettek a szovjet népgazdaságban. 1971-1985 között a forgalomban levő pénz meny- nyisége 3,1-szeresére nőtt, miközben a közszükségleti cikkek gyártása kétszeresére emelkedett, állapította meg Mihail Gorbacsov az SZKP KB 1987 júniusi plénumán tartott beszámolójában. Ugyanezen idő alatt a lakosság takarékbetétei majdnem ötszörösére nőttek. Az infláció problémáiról a Szovjetunióban a legutóbbi időig jóformán egyáltalán nem tárgyaltak: ezt bürokratikus tabu sújtotta. A nyilvánosság politikája megszüntette ezt. A gazdaságnak a Szovjetunióban jelenleg folyó radikális átalakítása objektíve megköveteli az árképzés reformját. A legélesebb kérdés: a kiskereskedelmi árak - ez sajátságos „szociális borotva“. A reformot ezért össznépi megvitatásra kell bocsátani. Egyvalami világos: egyes áru- és szolgáltatásfajták árainak emelését legalább más áruk és szolgáltatások árainak csökkentésével kell kompenzálni. A kiskereskedelmi árak megváltoztatásának, állapította meg Mihail Gorbacsov az SZKP KB 1987 júniusi plénumán, nemcsak nem szabad a dolgozók életszínvonalának romlásához vezetnie, hanem - ellenkezőleg - a dolgozók bizonyos kategóriái életszínvonalának emelését, a szociális igazságosság teljesebb megvalósulását kell előidéznie. Általában, meg kell győzni az embereket arról, hogy a dotációk - látszólagos javak, hogy a gazdaság a rendet szereti, különösen az árképzés terén. Az árreform végrehajtása során minden szovjet család számára feltétlenül szavatolni fogják költségvetésének sajátságos „társadalombiztosítását“. Egyszóval, minden lehetőt elkövetnek majd, hogy senki se károsodjon. A dotációk rendszere (ritka kivételtől eltekintve, ilyen például a gyógyszergyártás dotálása) idejét múlta, a gazdasági fejlődésnek és a nép jóléte növelésének egyaránt fékjévé vált. A gazdaságnak megvannak a maga szigorú törvényei, s ezeket pontosan meg kell tartani. Tekintetbe kell venni azonban, hogy a szovjet emberek hozzászoktak az élelmiszer, a lakás (ez a Szovjetunióban nyilván világviszonylatban a legolcsóbb), sok szolgáltatásfajta árának stabilitásához. A ruha, a cipő és más árucikkek árainak „csúszó“ inflációja is megszokottá vált számunkra. A megszokás - második természet. Ezt nem ok nélkül mondjuk. Nyilván ez a legnagyobb nehézség - lerombolni a lélektani sorompót, meggyőzni az embereket arról, hogy az árképzés reformja - a valameny- nyi és minden egyes ember jólétének dinamikusabb fokozásához vezető út. GENNAGYIJ PISZAREVSZKIJ (APN) Többet a vendégekért Hogy érzed magad nálunk? - fordultam külföldi ismerősömhöz, s ő derűsnek nem nevezhető hangnemben válaszolt kérdésemre. Részletesen kifejtette elégedetlenségének okát. Tíz napig szolgálati úton tartózkodott Szlovákia fővárosában. S szállását a Čedok utazási irodán keresztül biztosították az egyik jónevű, a közelmúltban nemzetközi elismerést is kivívott szállodánkban. Azt már nem is akarta említeni, hogy a szobából hiányzik neki a tévékészülék, mely másutt a hasonló kategóriájú szállókban már természetes, hisz „nagyobb“ ügy bosszantotta. Az utazási iroda a szállást félpanzióhoz kötötte. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy kötelező a szállodában reggelizni és vacsorázni. Ez előbbi még logikusnak tűnik: a vendég ne rohangáljon reggelente harapnivaló után, de a vacsora elfogyasztása naponként gondot okozott számára. Szolgálati kötelességei olyanok voltak, hogy gyakran az esti órákig kénytelen volt szállodán kívül maradni, nem mindig sikerült időben a szálláshelyre jutnia. A rend az rend, próbált beletörődni a helyzetbe. De amit ezután elmondott, tulajdonképpen az késztetett, hogy leírjam tapasztalataimat. Ugyanis az ,,el nem használt“ jegyeket a pincérek szívesen átváltották pénzre - úgy látszik, előre meghatározott módon - 20 százalék levonása ellenében. Ismerősöm és hasonló sorsú kollégái szóltak a szállodában, hogy nem tetszik nekik ez a rendszer, de csak annyit értek el, hogy nagyvonalúan felajánlották nekik, a portán vehetnek cigarettát és jegyeket a tömeg- közlekedési eszközökre az említett vacsorautalványokért. Nem csodálkoztam ismerősöm méltatlankodásán, amikor a befizetett napi kötelező összeget emlegetve azt hajtogatta: nem bírom leenni ezt a pénzt és miért rendeljek minden vacsorához italt, ha nincs is rá gusztusom. Szavain elgondolkodtam. Úgy látszik, még mindig nem tanultunk meg vendégül látni. Nem jó gyakorlat, hogy a vendégeknek mi diktáljuk a feltételeket, inkább arra kellene összpontosítanunk, hogy az igényekhez igazodjunk és azokat teljesítsük. Ne ilyen módon növeljék a forgalmat. Hogy nem egyedi esetről van szó, arról pár napon belül újra meggyőződhettem. Apróságnak tűnő dolog, de ha belegondolok, az ilyen parányi mozaikokból ájl össze a hozzánk érkező turistákban a hazánkról alkotott kép és igenis fontos, hogy a részletekre jobban ügyeljünk. Nyelvünket nem beszélő turisták ültek asztalhoz az egyik étteremben, a tolmács nagy igyekezettel lefordította a étlapot (pedig nem hiszem, hogy nagy erőfeszítést vagy lényeges kiadást jelentene a vendéglátóiparnak, hogy a gyakran látogatott helyeken idegen nyelvű étlapokat is készítsenek), s mire végigmagyarázta, melyik ételnév mögött mi rejlik, s kiválasztották mit is rendelnek, a pincér az ételek felénél közölte: sajnos, ezekkel nem szolgálhatok. Aztán a maradék kínálatból választhattak. Említettem már: szörszálhasogatásnak tűnhetnek a kiragadott példák, de meggyőződésem, az ilyen apróságok felszámolásával kell kezdeni a vendéglátóiparban az átalakítást a szó legszorosabb értelmében. Ha az egyes gazdálkodó egységek arra kényszerülnek majd, hogy abból kell megélniük, amit létrehoznak, bizonyára másképp viszonyulnak majd mindennapi munkájukhoz. Talán tudatosítják, ók vannak a vendégekért, nem pedig fordítva. A vendéglátóipari dolgozók a következő év elejétől bevezetett kísérleti rendszer szerint valamennyien anyagilag érdekeltek lesznek a gazdálkodás eredményességében: keresetük az eddiginél nagyobb mértékben függ majd az elért forgalomtól. Az pedig logikus, hogy nagyobb bevételt csak a színvonalasabb szogláltatásokkal érhetnek el a közétkeztetési egységek. Alkalmuk lesz megmutatni, milyen új módszereket választanak a vendégcsalogatásra, s talán az egymás közötti versengés is érezhető előrehaladást hoz ezen a téren. A tét nem kisebb, mint a fogyasztók elégedettsége. Elsősorban a turistaidényben a hazai látogatókon kívül a külföldiek igényeivel is számolnunk kell, s jó volna, ha már az elkövetkező esztendőben az eddiginél többet tennének a vendégekért, szívesebben látnák őket hazánk szállodáiban, éttermeiben. DEÁK TERÉZ Több mint 1,1 millió kilogramm gyógynövény felvásárlását és feldolgozását tervezi ebben az évben a Slovakofarma malackyi üzeme, amely mintegy 130 fajta gyógyhatású terméket állít elő. A felvételen: Gabriela Kastlová a kamillacsomagoló gépsor mellett. (Štefan Petráé felvétele - ČSTK) ÚJ szú 4 1987. VIII. 19.
