Új Szó, 1987. július (40. évfolyam, 151-177. szám)
1987-07-31 / 177. szám, péntek
Kinek jó a verseny? TÖPRENGÉS A ZENÉRŐL ÉS KÓRUSMOZGALMUNKRÓL Édesanyaként Felkai Madách című színművében (Archív-felvétel) RENDHAGYÓ MŰVÉSZPÁLYA Palotás Gabi nyolcvanéves N apjainkban egyre ritkább az énekelni tudó ember, még kevesebb a maga szórakoztatására együtt éneklő közösség, viszont annál több a legkülönfélébb muzsika. Zenél a digitális ébresztőóra, a videojáték; több tucat rádióállomás zenés műsoraiból válogathatunk bármely pillanatban. Zene a tévében, zene a moziban, zene szinte mindenhol, s ha éppen semmi sem szól, bekapcsolhatjuk a magnót vagy a lemezjátszót. Joggal hihetnénk, hogy - miután ilyen határtalan zeneözönben élünk, - az általános zenei közízlés és műveltség szintje jelentős mértékben emelkedett. „A zeneszerzés Szentirmaytól Bartókig nem sejtett magasságokba jutott, a közönség ott maradt Szent- irmay nívóján“- jelentette ki keserűen Kodály Zoltán 1955-ben. Nem tudom, hogyan módosítaná gondolatát Kodály, ha a „zeneszerző“ fogalmát kiterjesztenénk mindazokra, akiknek a neve manapság odakerül a kottalapra, vagy egy hanglemezre. Lassan már sokadrangú amatórze- nekarok is sokszorosíthatják, eladhatják felvételeiket. Lakodalmakban, mulatásokon mint a fehér holló, olyan ritka már a hibátlanul játszó zenekar. Elferdített, megcsonkított, „megrontott“ melódiák és szövegek dühítik minduntalan a szórakozni vágyó, de - ilyen esetben szerencsétlenségére - zeneértő hallgatót. A rossz harmonizálásról, a négy-öt akkordot ismerő kíséretről meg ne is beszéljünk! Fölösleges. Ezek a hétvégi „zenészek“ nem is akarják hibáikat kijavítani, hiszen a legtöbb esetben nem is tudnak róluk. Egymástól tanulják el az egyre rosszabb változatokat. Melyik zenésznek jutna eszébe, hogy kottában is utánanézzen (ha egyáltalán ismeri a kottát) az eredeti, tehát az egyetlen helyes változatnak? Lehangoló dolog azt tapasztalni, hogy ezek a középszerű zenekarok „formálják“ a tömegek zenei ízlésvilágát. Természetesen rossz irányban. ,,Aki a rossz zenét nem gyűlöli, a jó zenét sem szeretheti igazán“- állítja Nathan Perelman zongora- művész. Persze, a zene minőségét nem a zsánere határozza meg. Ahogy létezik jó operett, jó magyarnóta, jó rockzene, ugyanúgy létezhet (elvileg) rossz szimfónia, csúnya operaária, hamis kamaramuzsika vagy elrontott népdal. Az sem biztos, hogy Bach vagy Beethoven valamelyik művét csak egy beatzenekar képes „megbecsteleníteni" művészetterjesztés ürügyén. A féltehetségek minden területen készek rombolni. A komoly zene fogalma nem jelent automatikusan értékes zenét. Az elmondottak ellenére azonban az a valóság, hogy a komoly zene és a népdal területén- a sokkal igényesebb elbírálás miatt - alig fordulnak elő olyan ízlésromboló jelenségek, mint amilyenek a könnyűzene világában már-már általánossá, legálissá váltak. Egyre inkább látható, hogy nem elég a rossz zenét gyűlölni: harcolni kell ellene. Az iskola ezt a harcot csak elkezdheti, a jelenlegi óraszámok mellett nem nagy eredményt remélve. Kereken ötven évvel ezelőtt fejezte ki kívánságát Kodály Zoltán: „Minél nagyobb tömegeket közvetlen érintkezésbe hozni igazi, értékes zenével. Mi ennek a legjárhatóbb útja? A karéneklés... Egy jól szervezett vegyeskar a város egész társadalmát zenei öntevékenységre mozdítja. “ E lső pillantásra úgy tűnhet, hogy a kórusmozgalom nem sokat tehet a tömegízlés megváltoztatása érdekében, mert a lakodalmak, mulatságok és „háttérzenélés“ világával nincsenek érintkezési pontjai. Meg aztán valami zenei tudathasadás-féle is tapasztalható. Ugyanaz az énekes, aki a kóruspróbán csiszolgatja saját tudását, igényes kórusmüveket, népdalfeldolgozásokat interpretál, máskor, más környezetben, recsegós, reszketőssé „varázsolt“ hangon avagy éppenséggel mindenkit túlkiabálva harsogja el giccses nótáját. Mindezek ellenére nagyon jelentősnek tartom a kórusmozgalmat. A kórusban folyó munka ugyanis idővel képes hatni olyan emberekre is, akik azelőtt a világért sem hallgattak volna meg egy színvonalasabb zeneművet. Mivel a kórustag a próbákon nemcsak „betanul" valamit, hanem azzal is megismerkedik, hogy az énekhang mitől lesz szép, szinte automatikusan megtanulja mások szép énekhangját becsülni. A tanulás közben akaratlanul is találkozik olyan alapvető zeneelméleti, zenetörténeti fogalmakkal, amelyek zeneileg műveltté teszik őt. Eleinte csak énekelni szeret, élvezi, hogy a szólamok érdekes harmóniákká állnak össze. Később már más kórusokat is szívesen meghallgat. Innen már csak egy lépés a hangszeres zenével és az operával való barátkozás. A zenei érdeklődésnek különböző fokozatai lehetnek: először csak eltűri, később szívesen meghallgatja, azután már keresi az értékesebbet, és csak hosz- szú fejlődés után következik az a fázis, ameddig természetesen nem jut el mindenki és amelyet az értéktelen elleni tiltakozás jellemez. B ár a versenyközpontúság a kórusmozgalomra jellemző a legkevésbé, a Kodály Napok évében mindig fokozódik a pezsgés. Ki ne áldozna fel még többet szabadidejéből, ha saját kórusának sikeres szerepléséről van szó. A koszorús minősítés megszerzése végett a közepes és gyengébb kórusok is beneveznek a versenybe; túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a kóruspróbák országszerte a Kodály Napok jegyében folytak. A buzgó statisztikus leírhatja, hogy huszonegyné- hány énekkar ezervalamennyi tagja indult a versenyben, és a statisztikán is túllátó illetékes szakértő bölcsen megállapítja, hogy a verseny- sorozat megmozgatta a kórusokat, és kijelenti, hogy a színvonal egyre emelkedik. A döntőben, vagyis a Kodály Napokon valóban ez a helyzet. De a döntőkről lemaradó kórusok esetében legfeljebb a karnagya van jelen a galántai (Galanta) fesztiválon, az énekesek nagy többségének arra sincs lehetősége, hogy meghallgassa a legjobbakat, hogy hasonlíthasson, tanulhasson, jó példát halljon-lásson. Több kórustalálkozóra lenne szükség! Nemcsak versenyekre: seregszemlékre, ahol a versenyláz (amely olykor egymás elleni szurkolássá fajul) nem teszi görcsössé a produkciót, ahol a kórusok egymásnak is örülhetnek. P ersze, azt is látni kell, hogy versenyek hiányában semmi sem ösztönözné a fejlődést. A Kodály Napok szervezői nem véletlenül választanak olyan kötelező darabokat, amelyek igényesebbek, mint a kórusok átlagrepertoárjában föllelhető művek. Kodály Zoltán Fölszállott a páva című szerzeményét például nem sok kórus vette volna fel önként műsorába, hiszen alig van olyan énekkarunk, amely ezt a művet néhány próba alatt el tudná sajáA hivatásos művészegyüttesek és a kulturális intézmények munkatársai között is élénk vita folyik az átépítésről, a korszerűsítés és a továbblépés lehetőségeiről. Nyilvánvaló, hogy a kultúra és a művészet területén sok a sajátosság, számos anyagi és más kritériumot e szférában nem lehet mechanikusan alkalmazni, ám mindezek tudatában is úgy vélem, hogy még mindig sokat beszélünk, sokat vitatkozunk, és keveset cselekszünk. Számos kritikus például az utóbbi időben egyre gyakrabban bírálja a Prágai Nemzeti Színházat. Nem az előadásokat, egy-egy évad eredményeit és irányzatait értékelik, hanem a társulat belső gondjaival foglalkoznak, sajnos gyakran úgy, hogy nem ismernek minden lényeges összefüggést és fontos tényezőt. Többen közülük szeretnék a sajtó hasábjain vitára késztetni a Nemzeti Színház vezetőit. Őszintén szólva a közvélemény számára is mind furcsább az, hogy a társulat vezetősége nem válaszol az egyre nyilvánvalóbb támadásokra. A hallgatás nem jelent tétlenséget: teljes mértékben tudatosítjuk, milyen komoly gondokkal kell szembenéznünk. A színház vezetése, a pártszervezet és a szakszervezet nem kis erőfeszítéseket tesz a javulás érdekében. A színház centenáriumi ünnepségeit követően mélyretítani. Hosszú hónapokat emészt föl a tanulás, s közben - ne feledjük- a többi mű csiszolgatására is időt kell szakítani. Ezért rendkívüli szólampróbákat kell beiktatni, megnyújtani a próbaidőt. Elképzelhetetlen volna ezt elérni, ha a művet nem kellene kötelezően megtanulni. A sok gyakorlás végül is meghozza a kívánt eredményt: az énekesek idővel maguk is ráéreznek, micsoda nagyszerű mű ez, megszeretik, ragaszkodnak hozzá és - tekintet nélkül arra, hogy bekerülnek-e a döntőbe - továbbra is műsorukon tartják. Az idei Kodály Napokon nemcsak énekkari mozgalmunk, hanem egy kicsit egész kultúránk mérlegre került. Színvonalas döntő volt; a zsűri döntésével is elégedettek lehetünk. Kivéve néhány dolgot. Míg a versenyt annak idején kategóriák szerint hirdették meg, addig a döntőben együtt versenyzett női kar, férfikar és vegyeskar; és ami még érthetetlenebb: nagykórus és kamarakórus. Nem akarom vitatni a štúrovói kamarakórus érdemeit, hiszen valóban az ő teljesítményük volt a legmeggyőzőbb. De bármely karnagy megtehette volna, hogy kiválasztja legjobb tizenöt-húsz énekesét, és velük áll ki (nyilvánvalóan nagyobb esély- lyel) Galántán. A szervezők egyik nagy mulasztása az volt, hogy a versenyben részt vett, de csupán a kerületi válogatásig jutott kórusokat elfelejtették minősíteni. (Elfelejtették- mondom, mert a versenykiírás más volt.) Az eddigi Kodály Napok egyik szép pillanata volt, amikor a győztesek után a többi kórus karnagya is átvehette a több éves kemény munkáért járó elismerést, a bronz- (sőt ezüst-) koszorút. Idén a szervezőktől csak egy sokszorosított levélre tellett, amelyben a karnagyokat hivatalosan értesítették: kórusukat nem hívják meg a Kodály Napokra, és remélik, ez a tény nem veszi el a további munkától az énekesek kedvét. A minősítés nélkül maradt fáradozás mindenkit elkedvetlenít; még a szigorú, elmarasztaló bírálat sem esik olyan rosszul, mint a semmibevétel. Kórusaink puszta létükkel, működésükkel gazdagítják szocialista nemzetiségi kultúránkat. Akik a versenyzés terheit is vállalják, többet érdemelnek a puszta nyilvántartásnál. A versenyek szervezőinek végre tudatosítaniuk kellene, hogy egy-egy aprónak látszó figyelmetlenség, következetlenség és ösztönösség, kultúránkra nézve nagyon káros lehet. Kodály Zoltán szavai szerint: „Kultúrát nem lehet örökölni... kultúra annyi, mint tanulás; megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könyhatóan és sokoldalúan elemeztük a művészi munka színvonalát és minden lényeges összetevőjét. Arra a megállapításra jutottunk, hogy nagyon magas a nemzeti színház művészeinek átlagos életkora, hiányoznak a fiatal színészek, az ambiciózus rendezők, a színház működési mechanizmusa megkövesült, s mindezek következtében az előadások színvonala meglehetősen hullámzó, a repertoár színtelen. Szívügyünknek tartjuk a cseh nemzet első színházának jelenét és jövőjét, s éppen ezért határoztunk úgy, hogy radikális változásokra van szükség. Újfajta megoldás, bizonyos értelemben kísérlet mellett döntöttünk, amely elsősorban a művészek javadalmazási rendszerét érinti. A végleges forma elfogadását sok vita, megbeszélés előzte meg. Tervezetünkkel foglalkozott a szövetségi kormány és a CSKP KB Elnöksége is. Ezek után hagytuk jóvá A gazdasági átépítés, valamint a művészek és a műszaki személyzet stabilizációjának, létszámuk bővítésének elvei a Prágai Nemzeti Színházban elnevezésű dokumentumot, amelynek elvei az új évad kezdetén, szeptember elsején lépnek életbe. Mi a célja a változásoknak? Elsősorban a színvonalas művészi munka feltételeinek a megteremtése. Ennek érdekében felszámoljuk a gázsikban megnyilvánuló egyenHa nem tudnám, nem hinném. N Hétéves volt az első világháború kitörésekor, tízéves a nagy októberi szocialista forradalom idején, tizenegy a Csehszlovák Köztársaság megalakulásakor, harminckettő a második világháború kitörésekor, s harmincnyolc, amikor véget ért, negyvenegy a februári győzelem idején. Negyvenhárom évesen vált profi színésszé (tagja lett az akkor alakuló Állami Faluszínház magyar tagozatának), negyvenhat éves volt, amikor megalakult a Magyar Területi Színház, amelyhez csak a Faluszínház feloszlatása után került, ötvenkét évesen; hatvanegyedik életévét „taposta“, amikor eljátszotta színészi pályafutásának legkedvesebb szerepét: Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiájának Dajkáját („Ezt a darabot azóta is évente legalább egyszer újraolvasom.“). Hatvanöt évesen csodálatos alakítást nyújtott Felkai Ferenc Madách című színjátékában, amelyben Az ember tragédiája írójának az édesanyját testesítette meg. Három év múlva Hortenzia nővér szerepét játszotta Jókai Mór-Kopányi György A kőszívű ember fiai című drámájában. Hetvenegy éves korában Batta György Kakastánc című groteszkjé- ben eljátszotta élete utolsó színpadi szerepét, s hetvenkét évesen mondott búcsút a színészi pályának; nyolc éve nyugdíjasként éli mindennapjait... Most nyolcvanéves... Ha nem tudnám, nem hinném... Mert a szeme - miközben figyeli a születésnapi köszöntőket - olyan fürge, s úgy csillog, olyan delejes fénnyel, ahogy valószínűleg fiatal korában ragyoghatott. Nem is mulasztom el, hogy hangot adjak az észrevételemnek, de Gabika- a színházban nekünk csak Gabika- máris letromfol sajátos iróniájával: lősdit, az anyagi érdekeltség révén és más módon megteremtjük az egészséges versengést, felkaroljuk az új elgondolásokat, az életrevaló ötleteket a művészi munka minden szakaszán: a darabválasztástól a díszlettervekig. A differenciált bérezés révén a művészek is érdekeltek lesznek. Az új évad elején értékeljük minden színész, a társulat valamennyi művészének az elmúlt fél évtizedben nyújtott teljesítményét. Pontozási rendszer alapján döntünk minden színész gázsijáról. Aki keveset szerepelt, vagy halvány teljesítményeket nyújtott, annak a gázsija bizony csökkenni fog. Ez kemény intézkedés, de a javulás érdekében erre is szükség van. A következő évadtól minden szezon végén értékeljük majd a művészi munkát, s ennek alapján évről évre változnak a gázsik. Az értékelésnek pontos kritériumai vannak, az eredmények mindenki számára hozzáférhetőek lesznek. Az alapgázsi viszonylag alacsony lesz, ám a kiváló művészek a már említett mutatók alapján az anyaszmházuknál az eddiginél jóval többet kereshetnek majd, tehát érdekeltek lesznek abban, hogy itt játsszanak, mert a gázsijukat már nem fogják zsebpénznek tekinteni. Ez az érdekeltség segít a rendezőnek is, aki majd több színész közül válogathat, következésképpen job- Bárcsak a lábam is olyan fürge lenne, mint a szemem vagy kezem...! (Most hirtelen - az utolsók közül - az egyik próba képe világosodott meg a szemem előtt, amint Konrád József rendezőhöz szólt:- ,,Józsikám, nem ültethetnél engem keményebb székre? Ebben a francos fotelban elmerevedik a lábam... De ha azt akarod, hogy játsszam, akkor inkább ugráltass, ne ültess le a színpadon!“ Még abban a minutumban kikerült Gabika fotelja a színről, s a rendező átállította a jelenetet: a hetvenegy éves „nagyasszony“ modern táncot kezdett lejteni a nála tizenhárom évvel fiatalabb partnerével. Aztán a hirtelen előbukkant kép lassan fakulni kezd: a két „veterán“ színész méltóságteljes taglejtéssel libeg-lebeg tovább... Mire felocsudok, már az asztal mellett ülök, amely tele van finomságokkal, amelyeket Gabika szorgos keze készített. Aztán ez a fiatalos kéz a levegőbe emelkedik és egy huncut mosoly kíséretében megfenyeget bennünket. - Aztán egyenek ám, mert én világéletemben utáltam a maradékot!- Hát magamra hagynak?! - csodálkozik később, amikor szabadkozunk, hogy immár próbára hív bennünket a kötelesség, de szavaiban nyoma sincs a fájdalomnak vagy a bánatnak. - Mindig mondtam maguknak, hogy kötelességet csakúgy teljesíthet az ember, ha nem gondol rá, hogy azt, amit csinál, kötelességből teszi... Mert ha állandóan ez jár a fejükben, akkor meg is ette az egészet a fene... - zsörtölődik mosolyogva, de azért ajtót nyit az elmenőknek, hogy visszatérjenek oda, ami Palotás Gabinak az élete értelmét jelentette: a színházba... KMECZKÓ MIHÁLY ban megvalósíthatja művészi elképzeléseit. S minden bizonnyal több rendező fog új ötletekkel, elgondolásokkal jelentkezni, s ezáltal változatosabbá és színvonalasabbá tehetjük repertoárunkat. A kísérleti rendszerünkben számos olyan elem van, amely a társulat minden tagja számára feltételeket teremt az érvényesüléshez. Ám az eddigiekhez képest sokkal több függ a művész tehetségétől és teljesítményétől. Tudjuk, hogy a kísérlettel még sok gondunk lesz, hiszen a megvalósítás során több, előre nem látott nehézségbe ütközhetünk. Készek vagyunk ezeket is következetesen és elvszerűen megoldani. Emberek, művészek között dolgozunk, itt tehát minden „termelési kérdést“ érzékenyen kell kezelnünk, semmit sem szabad elhamarkodnunk, de ez sem jogosíthat föl senkit a szükséges tennivalók elodázására. A Prágai Nemzeti Színházban a szavak, a gondos mérlegelés után a tettek következnek. Nem vártunk felsőbb utasításra, a legjobb szándékunk szerint léptünk, reméljük, hogy előre. Meggyőződésünk, hogy az említett változások színesebbé, színvonalasabbá teszik társulatunk művészi munkáját, s a Prágai Nemzeti Színház ismét elfoglalja az őt megillető helyét kulturális életünkben s a társadalmi átépítés folyamatában is. LIBUŠE VOSTROVSKÁ, a Prágai Nemzeti Színház üzemi pártbizottságának alelnöke nyű...“ HORVÁTH GÉZA A színvonalas művészi munka érdekében Új javadalmazási rendszer a Prágai Nemzeti Színházban
