Új Szó, 1987. július (40. évfolyam, 151-177. szám)
1987-07-17 / 165. szám, péntek
Hányféle értékrend? Énekkari mozgalmunkról - vitázva A harcos magyar irodalomtudomány A magyar irodalomtudomány a marxista irodalomelmélet fejlődésében elsősorban Lukács György révén játszott különösen fontos szerepet. Sajnos egyértelműen azt kell mondanunk, hogy a cseh irodalomtudomány mindmáig nem használta ki e jelentős egyéniség munkásságának legértékesebb eredményeit és nem járult hozzá ahhoz a folyamathoz sem, melynek során a marxista irodalomtudomány kritikusan vetett számot a monumentális lukácsi életmű néhány egyoldalú megállapításával és tévedésével. Elmondható, hogy a hatvanas évek átmeneti, rövid lélegzetű, „ideológiaellenes“ kampányoktól fűtött érdeklődésétől eltekintve - amely elsősorban Lukács korai, marxizmus előtti korszakának műveire összpontosított - szellemi örökségének lényegét inkább megkerültük, mintsem hogy kritikusan mérlegeltük volna. De még bizonytalanabb és ködösebb elképzeléseink vannak a magyar irodalomtörténet „Lukács-utáni“ korszakának fejlődéséről. Ezért is tartom jelentősnek az Odeon Könyvkiadó vállalkozását, amely átfogó, valóban reprezentatív válogatást tett közzé a magyar irodalomtudomány legutóbbi két évtizedének munkáiból ,,Teorie literatúry v zrcadle maďarské literárni védy“ (irodalomelmélet a magyar irodalomtudomány tükrében) címmel. A kötet írásainak válogatója, fordítója és a szakavatott bevezető tanulmány szerzője, Rákos Péter arra a feladatra vállalkozott, hogy bemutassa a cseh olvasónak: a kortárs magyar marxista irodalomtudomány a művelődéspolitika - főleg az utóbbi években tapasztalható - bonyolult és problémáktól terhes fejlődése közepette is szerves egészként fejlődik és magas szinten képes számot vetni azokkal az új módszertani törekvésekkel, melyek a hetvenes évek folyamán a magyar irodalomtudományban is meghonosodtak. így többek között az információelmélettel, de a strukturalista és a kifejezetten nem marxista elméleti irányzatok és iskolák hatásaival is. Amint arról Szerdahelyi István: Viták és eredmények a hetvenes évek magyar irodalomelméletében című írásából értesülhetünk, az új módszertani elképzelések kritikai fogadtatása elsősorban széles körű vita keretében valósult meg, melyből különböző egyetemi és akadémiai munkaközösségek vették ki részüket. A Rákos Péter által tematikusán hat fejezetbe csoportosított válogatás ugyanakkor azt is mutatja, hogy ezekben a vitákban, melyekben gyakran egymással mereven szembenálló szempontok is ütköztek, a marxista irodalomtudomány nem szorult védekező álláspontra, hanem az új módszertani elképzeléseket kritikusan elemezve igyekezett azok pozitív elemeit a marxista irodalomelmélet átfogó és sokoldalú elemző módszerébe beépíteni, anélkül, hogy eközben saját identitását föladta volna. A strukturalista szemléletet illetően például arra a következtetésre jutnak, hogy az csak akkor hasznosítható valóban, ,,ha a művet alkatelemeire bontó elemzés végső célja a mű egészében megnyilvánuló jelentés és érték feltárása“ (Szerdahelyi, 24. old.). Hasonlóképpen, Halász László, Az irodalomlélektan kérdéseihez című tanulmányában figyelmeztet azokra a határokra, melyekre az információelmélet irodalomtudományon belüli alkalmazásánál tekintettel kell lennünk: lényegileg kell különbséget tennünk a ,,szémantikai és az esztétikai információ (79. old.) között. Ezért az információelmélet eszközeivel nem érhető tetten az irodalmi alkotás esztétikai sajátossága és művészi értéke. Nagyon fontos gondolatokat tartalmaz Köpeczi Béla eszmefuttatása a szemiotika irodalomtudományon belüli alkalmazásának lehetőségeiről és korlátairól is. Ö arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a ,,szemiotikái megközelítés... nem tudott eddig az értékkategóriákkal mit kezdeni“ (102. old.) Ezért a jeltudomány a szerző szerint ,,csak meghatározott esztétikai jelek - de nem az egész esztétikum - vizsgálatát szolgálhatja“ (97. old.). Ezzel természetesen nem cáfolja a szemiotika és különösképpen a szémantika jelentőségét az irodalmi alkotások és irodalmi területek bizonyos - elsősorban nyelvi - szempontú elemzésében. Ugyanakkor a strukturalizmus, de az információelmélet és a szemiotika lehetőségeinek megítélésében is, a tanulmányok szerzői között érezhető különbségek és árnyalatok vannak, melyek elősegítik a fő szempontok kikristályosodását és elmélyítését. Már ez a néhány példa is jelzi, hogy mennyire kívánatos és gyümölcsöző lehetne a cseh és magyar irodalomelmélet közötti szorosabb vitapartneri kapcsolat. Erről tanúskodik - más szempontból - Rákos Péter válogatásának harmadik, Irányzat, stílus és korszak címet viselő fejezete is, melynek «tanulmányai Lukács „panrealista“ irodalom- történeti felfogásával vetnek kritikusan számot és fölvetik egyúttal a korszakolás alapkérdését is, vitázva mind az immanens felfogással, mind a társadalomtörténet és az irodalomtörténet közötti közvetlen kauzális kapcsolatot feltételező szemlélettel. Az irodalomszociológiai kérdéseket taglaló írások (Veres András) elhatárolják magukat az irodalomnak a puszta társadalmi doku- méntumra való vulgárszociológiai egyszerűsítésétől és hangsúlyozzák, hogy az irodalom társadalmi funkciója mindig az esztétikum „működésének“ függvénye. Több ösztönző gondolatot találhatunk Az irodalmi alkotás című fejezetben is, melynek egyes tanulmányai az irodalom interpretációjának, elemzésének és értékelésének kérdéseivel foglalkoznak és nem kevésbé figyelemreméltóak az irodalom befogadását elemző - vagy akár a világirodalom történetének módszertani kérdéseit illetve a kom- paratisztika problémáit (Sőtér István) taglaló tanulmányok sem. A kötet ez utóbbi területet érintő zárótanulmányának alapgondolata, hogy a komparatisztikát ki kell vezetni az üres, absztrakt módszertani spekulációk világából és az egyes nyelvterületek illetve nyelvcsoportok szakértőinek csapatmunkájára építve kell sokoldalúan összevetni a konkrét irodalmi anyagot. Nem kevésbé értékes az a megfigyelés, melyet előszavában Rákos Péter fogalmaz meg nagyon pontosan. Eszerint a komparatisztika ma nem is annyira elszigetelt különálló tudományág, mint inkább ,,valamennyi irodalom- elmélet aspektusa, majdhogynem tulajdonsága“ (19. old.). Elmondható, hogy a Rákos Péter válogatásában bemutatott korszakban a magyar irodalomtudomány elsősorban azon módszerek és területek kritikai értékelésére összpontosít, melyektől a „lukácsi“ korszak bizonyos mértékig elszigetelődött. Másrészt - amint arra Szerdahelyi István bevezető tanulmányában kritikusan rámutat - a magyar irodalomtudományban átmenetileg háttérbe szorult a realizmus, a pártosság és a népiség problémaköre. Ezt igazolja az a tény is, hogy a kötet egyik - elméleti szempontból - legkevesebbet nyújtó fejezete Köpeczi Béla leíró, idézetekkel teletűzdelt tanulmánya a szocialista realizmusról. Ugyanakkor a válogatásban sajnos nem kapott helyet Pándi Pál nagyon fontos, a realizmus problémáit érintő tanulmányainak egyike sem. Ú gy gondolom, hogy e jelen válogatás, amely megismertet bennünket a különböző divatáramlatoknak és nem marxista irányzatoknak illetve hangulatoknak be nem hódoló, a szó nemes értelmében vett harcos és alkotó marxista magyar irodalomelmélettel, egyúttal alkalmas pillanat arra is, hogy elismerésünket fejezzük ki a csehszlovák-magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok szakavatott ápolójának, Rákos Péternek. Hozzá hasonló típusú és formátumú egyéniség a fiatalabb nemzedékek között egyelőre csak kevés akad; pedig éppen ők azok, akik a szocialista országok kulturális értékeinek cseréjével dúsítják szellemi életünket, s akik a közös történelmi célokért küzdő nemzeti kultúránk gondolkodásában a legértékesebb ösztönzések és értékek közvetítői. JIŔÍ HÁJEK (Megjelent a Rudé právo tegnapi számában) Azonos értékű zenei és színpadi jegyek A Szlovák Filharmónia Kamaraoperájának nyári előadása A Bratislavai Kulturális Nyár színházi előadásainak sorában kiemelkedő helyen szerepelt az 1986-87-es évadban megalakult Kamaraopera produkciója. Gaetano Donizetti Maniere teatrali című vígoperáját idén április 10-én mutatták be először. Jozef Bednárik vendégként rendezte a Szlovák Filharmónia Kamaraoperájának Donizetti-előadását. Kár, hogy a nyári este közönsége František Zvarík vendégszereplését nem élvezhette, bár az Igazgató szerepét most éneklő Jozef Špaček teljesítménye is kiváló volt. Mindenekelőtt szólni kell arról a színpadi és drámai formáról, amelybe Bednárik igencsak eredeti módon „komponálta“ a zeneművet. Az ő változatában, amelyen a rendezőn kívül Jela Króméryová dramaturg és Oliver Dohnányi karmester is dolgozott, egyensúlyba kerültek az egyes elemek. így a zene, a színpadi forma és a dramaturgiai jegyek azonos értékűek. Magában már ez a jelenség is sejteti, hogy a rendező nem esetlegesen közelített az operához. Ami a színpadi formanyelv és a zene összhangját illeti, rossz szó nem érheti a vállalkozást. Bednárik és az énekesek kapcsolatát hosszan lehetne elemezni. Operaelőadáson ritkán lehet látni értékelhető színészi teljesítményeket. Bednárik is belépett azoknak az „operarendezóknek“ a sorába, akik a zenekart és a karmestert az előadás részének - nem kísérőinek - tekintik. Vállalta ezzel azt a vádat, amellyel már számos neves külföldi pályatársát illették: megszegi az operajátszás szabályait. Oliver Dohnányi ebben az előadásban nemcsak a Kamaraopera zenekarát vezényelte, hanem a Donizetti-mú társulatának zenekarát is. Ráadásul a „színészként“ játszó zenészek a libretto szerint még sztrájkolnak is... Opera az operában, melynek nincsenek más törvényei, mint a Bednárik által oly jól ismert színházművészeté. A Donizetti-zene nem „károsodik“, hanem a korszerű rendezői és karmesteri értelmezés révén új értékekkel gyarapodik. A vígoperai elemek között megjelenik a szatíra is, amely azonban már meghaladja az énekes-színészek erejét. Itt bizony megmutatkozik az énekesi képességek mellett a színészi egyoldalúság. Ha ezen a kísérletező úton akar járni az együttes (márpedig ezért kamarajellegű), akkor a színésztechnikát is tökéletesebben el kell sajátítani. Ennek a próbálkozásnak a Donizetti-zene és a modern színpadi formanyelv találkozása adja a legnagyobb értékét. Ismét bebizonyosodott, hogy nem zárja ki egymást a klasszikus opera és a huszadik század végének színházművészete. Ugyanakkor ez a párosítás nem jelenti a forma uralmát a zenei tartalom fölött. Az itt látott opera zenéjét és szövegkönyvét Jozef Bednárik, Oliver Dohnányi és Jela Krčméryová kreatívan értelmezték. Ugyanakkor a nézőtérről az is feltűnt, hogy az énekesek élvezik a kétségtelenül többletmunkát jelentő színészi játékot. A már említett Jozef Špaček, a prózai színészként ismert Juraj Ďurdiak, Peter Šubert, Vladimir Nitran, Vladimir Sadílek, Eva Šeniglová, František Ďuriač, Juraj Ďuriač, Mária Eliášová, Jarmila Hittnerová teljesítményei megfelelnek a Kamaraopera előadását megelőző felfokozott várakozásnak. Ebből a teljesítményből még a szabadtér igencsak sajátos akusztikai körülményei sem sokat vettek el. Volt azonban egy olyan alakítás, amely- lyel Ladislav Neshyba a produkció mozgatója volt. Énekesként és komikus színészként is plasztikus alakítást nyújtott a Mama szerepében. Ezt az előadást látva csak sajnálni lehet, hogy más operaegyüttesek nem szerepelnek a Kulturális Nyár műsorában. Az egyetlen áriaesten kívül ebből a műfajból más nem látható a több mint két hónapos rendezvényen. SZÚNYOG JUDIT A VII. Kodály Napok több előzménye, megrendezése és utóhangja számos gondolatot, gondot és érzést kavart fel bennem is. Ezért szükségét érzem annak, hogy a lap hasábjain kibontakozó vitába bekapcsolódjak. Teszem ezt azért, mert nemcsak érdekelt vagyok e kérdésben, hanem az egész mozgalmat szívügyemnek tekintem. Az általam vezetett somorjai (Ša- morín) Híd vegyeskar 1975 óta minden alkalommal résztvevője volt a Kodály Napoknak. Első szereplésünkkor ezüst-, majd 3 alkalommal arany-, idén pedig ismét ezüstkoszorús minősítést értünk el. Csökkent énekkarunk színvonala - gondolhatná a kívülálló. Szerintem nem így van. Hiszen - ha jól belegondolunk - az eddigi legjobb helyezést értük el, mivel csak 2 vegyeskar előzött meg bennünket. Viszont köztudott, hogy ebben az évben csak 3 aranykoszorút osztottak ki, ellentétben az előző Kodály Napokkal, amikor 6-8 kórust jutalmaztak ilyen minősítéssel. Vajon miért? Talán gyengébb lett az országos döntő színvonala? Szerencsére ez sem így van - s nemcsak szerintem. A VII. Kodály Napok döntőjének magas színvonalát a jelenlévő szakemberek elismerték. Ezt igazolja az is, hogy a kötelező szám, a Föl szállott a páva valóban igényes kórusmű, melyet a vegyeskarok kitűnően adtak elő. A kórusok versenyműsorában is nívós művek hangzottak el, magas színvonalon. Csak néhányat említek meg: Bárdos: Első népdal-, rapszódia, G. P. Palestrina: Super flumina, Kodály: Ádventi ének, Ma- lovec: Kysucké piesne, vagy Szijjár- tó-Dénes: Csallóköz. Mi tehát a gond? Szerintem a Kodály Napoknak nincs egységes koncepciója, és ha ilyen mégis létezik, akkor ez csupán papíron található, a valóságban sok az ösztönösség és a következetlenség. Idén az énekkarok versenyét 3 kategóriában hirdették meg (I. vegyeskarok, II. női karok, III. férfi karok), az értékelés viszont összevontan, egy kategóriában történt. Felmerül a kérdés: lehet-e reálisan - együtt - értékelni egy 16 tagú női kamarakórust, 45 tagú amatőr vegyeskarral? A válasz legalábbis nem egyértelmű, bár sokak szerint az: így nem lehet zsűrizni... Szerintem a hazai és nemzetközi kórus- versenyek mintájára külön kellett volna értékelni az egynemű karokat, külön a vegyeskarokat, majd e szerint díjazni és rangsorolni őket. Most pedig vizsgáljuk meg a verseny fordulóit. Itt is történtek mulasztások, amelyekről már az előző cikkekben olvashattunk. Volt, ahol nem tartottak járási versenyt, volt, ahol elmaradt a kerületi forduló. Ez azért is okozott zavart, mert az előző években a kerületi válogató versenyen történt az országos koszorúpályázati minősítés, melynek eredményét a Kodály Napokon ünnepélyes keretek között hirdették ki, és adták át a kórusok képviselőinek. A döntőben szereplő kórusokat az értékelő bizottság művészi teljesítményük alapján rangsorolta és díjazta. Ezt tartom helyesnek. Nem így történt a VII. Kodály Napokon, ahol a döntőben szereplő élvonalbeli kórusok - a már említett 3 aranykoszorún kívül - csak ezüstilletve bronzkoszorús minősítést kaptak. Volt viszont olyan kórus, amely nem jutott a döntőbe - mint ahogy a kelet-szlovákiai kerületben megtörtént -, ám a kerületi zsűritől aranykoszorús minősítést kapott. Nem helyénvaló az az érvelés, hogy ezt a kerületi bírálóbizottság adta. Mert hát hányféle értékrend, hányféle aranykoszorú létezik? Nagy kár, hogy az egyébként nagyszerűen sikerült énekkari versenynek ilyen árnyoldalai voltak. Ezeknek és ehhez hasonló hibáknak ismeretében mondta el kételyeit, észrevételeit Ág Tibor. Kinek jó a (az ilyen) verseny? Én versenypárti vagyok, és én is igazat adok Dunajský Gézának abban, hogy a szakmai színvonal emeléséhez szükség van a versenyre. Kórusmozgalmunk viszont nemcsak verseny, hanem ennél több. Ha nem lehet egy országos versenyt minden tekintetben tisztán, mindenki számára egyforma feltételekkel megrendezni, akkor mindez a mozgalom rovására mehet. Az idei fesztiválon felemelő érzés volt látrji a több mint 1000 dalos impozáns, színes felvonulását Ga- lánta (Galanta) utcáin, és hallgatni a hatalmas kórusnak szívet-lelket melengető hangzását. Ennek kapcsán elgondolkoztam kórusmozgalmunk statisztikai adatain. Dusza István a kórusmozgalmunkról írt cikkében írja, hogy 22-23 kórust tart nyilván a Csemadok KB. Ebből 21 kórus jelentkezett a Kodály Napokra. Viszont tény, hogy a Galántai járásból 11 együttes szerepelt az összevont kórusban Pintér Ferenc vezényletével. Róluk, s más járásban ténykedő - a Kodály Napokra nem benevezett - nemzetiségi kórusokról vajon ki tud? Valóban nem léteznek? Kézenfekvő a kérdés: vajon ki segíti és tartja össze a csehszlovákiai magyar kórusmozgalmat, ha a nyilvántartás körül is ennyi a tisztázatlan kérdés? Tizenöt éve vezetem a somorjai Híd vegyeskart. Ez idő alatt a fenntartók - a Csemadok alapszervezete és a városi művelődési központ -, valamint a helyi Kék Duna Efsz segítségével számtalan énekkari és kórushangversenyt rendeztünk, nagy sikerrel. Sok őszinte barátot és hívet szereztünk a kórusmuzsikának. Az ilyen kórustalálkozók számát is bővíteni lehetne. Mi lelkesíti és tartja össze egy kórus tagságát? Hósszú évek tapasztalatai alapján elmondhatom: a zene szeretete, a küldetéstudat és a jól végzett közösségi munka eredménye, öröme. Éltet bennünket a közönség lelkes tapsa, a szakemberek elismerő értékelése és a verseny reális végeredménye. Egy énekkar folyamatos tevékenységéhez ezeket a feltételeket kell megteremteni. Fokozottan érvényes mindez kórusmozgalmunk egészére. Szocialista nemzetiségi kultúránkban különösen nagy szükség van a kórusmozgalom közösségformáló, megtartó erejére. Általa ápoljuk, gazdagítjuk zenei anyanyelvűnket. Mindannyiunkon múlik, hogy ez valóban így legyen. Sütő András híres intelmét a mi viszonyainkra alkalmazva: úgy cselekedjünk, hogy - gyarapodjunk... POKSTALLER LÁSZLÓ Nyári csendélet (Nagy László felvétele) ÚJ SZÍ 6 1987. VII.
