Új Szó, 1987. június (40. évfolyam, 125-150. szám)
1987-06-11 / 134. szám, csütörtök
Nemcsak az iskoláról van szó Szakmunkásképzés a Bodrogköz központjában I ngázók, munka után eljárók... Aligha van olyan család Bodrogközben, amelynek tagjai közül valaki ne tartozna ebbe a két rétegbe. Még egyetlen tényt: aTőketere- besi (Trebišov) járásban a legalacsonyabb a foglalkoztatott nők száma. Mindebből ki is derül, hogy a járás déli részén az országosnál jóval kevesebb munkalehetőség várja az ott lakókat. Elsősorban a szakképzett munkások és a közép- és főiskolát végzett fiatalok keresnek munkahelyet szülőföldjüktől távol. Otthon alig néhány üzemben vállalhatnának munkát, s mivel ezek nagyobbrészt az utóbbi két-három évtizedben épültek, elsősorban a frissen végzett szakembereknek gond az elhelyezkedés. A vidék központja, Királyhelmec (Kráľovský Chlmec) egykor járási székhely volt, ma földrajzi helyzetéből adódóan olyan központi város, amely feladatának egyelőre nem mindenben tud megfelelni. Ezt a legilletékesebb, Pándy Péter, a városi nemzeti bizottság elnöke is így látja:- Városunkban 7 ezren élnek, ezek közül 3 ezer munkaképes, aktív kereső, mégis csupán 1500-an találnak helyben munkát. Ók elsősorban a bútorgyár, az erősáramú berendezéseket gyártó üzem, az állami gazdaság valamint a kommunális jellegű üzemek, intézmények dolgozói. Mindannyiunk érdekét szolgálja, hogy a várost közigazgatásilag a II. kategóriába sorolták, ahová a kiemelt jelentőségű körzetek központjai tartoznak. A városban élőkön kívül 40 ezeremberfordul meg itt. Vásárolnak, iskolába járnak, orvoshoz jönnek, vagyis a tervezett kommunális és kereskedelmi beruházásokat erre a számra kell méreteznünk. Mindez persze függvénye a munkahelyek számának is. Nem kell különösebb gazdasági és köz- igazgatási képzettség ahhoz, hogy bárki belássa: egy város fejlődését az ott termelő üzemek száma, színvonala határozza meg. A reális előrejelzések szerint Királyhelmecnek kétezerben már 12 ezer lakosa lesz. Gondoljuk csak el: alig 13 év múlva. Természetes, hogy ez a lakosság gyarapodása a városban élők korátlagának csökkenésével is együttjár. Tehát több alapiskolai osztályra, színvonalasabb középiskolákra lesz szükség. Ezzel együtt azonban elsődleges gondunk az új munkahelyek létesítése. Ezért is szeretnénk, ha végleg tisztázódna a jövője az Erősáramú Elektrotechnikai Üzemek konszernvállalat városunkban alapított üzemének. Annál is inkább, mivel a gyárnak itt saját szakmunkásképző iskolája van, amely iránt nagy az érdeklődés. Nem véletlenül, hiszen ez a járás egyetlen olyan szakiskolája, amelyben a vasas szakmákat magyarul tanulhatják a gyerekek. A Kelet-szlovákiai kerületben az erősáramú műszerészek képzése csak ebben az iskolában folyik magyar nyelven. Igy a más járásokból jelentkezőknek is helyet tudnánk adni. Ráadásul, a helyi bútorgyár szakiskolája is megszűnt, s a fiatalokat Spišská Nová Vesbe küldik, ahonnan 80 százalékuk a tanulmányi idő befejezése előtt visz- szajön. A kerületi nemzeti bizottságtól nemrég az üzem vette át az iskolát. Mi igyekeztünk mindenfajta támogatást megadni. Ennek eredményeként megkapták a gimnázium régi épületét, ahová a helyreállítás után beköltözhetnek. A dolgok azonban az utóbbi időben úgy alakultak, hogy amikor az iskola jövőjéről gondolkodunk, az üzem fejlesztésének kilátástalanságát kell számbaven- nünk. Itt már nemcsak az iskoláról van szó, hanem a gyárról, az ott dolgozókról, a munkalehetőségekről és a város jövőjéről. A városi nemzeti bizottság elnökének szavait szinte tovább fűzte Szedlák János, az Erősáramú Elektrotechnikai Üzemek helyi gyárának igazgatója. Saját jövőjükről beszélt:- Amikor a kerületi nemzeti bizottságtól hozzánk került a szakiskola, a Prágában székelő konszernvállalat vezérigazgatósága is ígérte az üzem és a gyártási program fejlesztését. Természetes volt, hogy a nyolcadik ötéves tervre előirányzott beruházások és termelésnövekedés szakmunkásokat igényeltek. Kezdetben 100 alapiskolát végzett gyerek felvételét irányozták elő. A továbbiakban olyan tervek születtek, hogy az idén, 1987. szeptember 1 -jén a szakmunkásképzőnknek 299 diákja lesz. Vagyis 1990-re a mi üzemünkben 299 fiatal nehézáramú elektroműszerésznek, gépszerelőnek és más szakembernek kell munkát adni. Bevallom, hogy üzemünk jelenleg ismeretes távlatai szerint ez nem lesz könnyű, sót majdnem lehetetlen. Az amúgyis gyér munkalehetőséget kínáló környékünk egyik fejlődő üzeme voltunk. Tavaly a piacon igényelt elektromos kemencék gyártási terve 7,9 millió korona volt. évek demográfiai hullámában született korosztályok erről a vidékről iskolák híján szétszóródjanak az országban, akkor az csak rossz célt szolgálhat. Nem is szólva arról, hogy a jó tanulóinkat is nehezebb meggyőzni arról, hogy jelentkezzenek a gimnáziumba, majd a műszaki főiskolákra, ha sem a diákok, sem a szülők nem látják előre az otthon- maradás lehetőségét. Ha kevés a modern ipari üzem, akkor kevesebb mérnökre van szükség. így elmennek hazulról a távolabbi városokba, ahol gyökértelenül élnek, s ezek a hátrányaink újratermelődnek. Éppen ezért a városi pártbizottság az év elején megtartott konferenciáján a munkalehetőségek megteremtését, a szolgáltatások minőségének javítását és a város távlati fejlődését tekintette központi kérdésnek. Mindhárommal összefügg az üzem és a szakiskola fejlesztése. Tanítási óra a szakközépiskolában Idén ez már 10 millióra növekedett. A vezérigazgatóságunk ígéretei szerint erre a termékre alapozhattuk volna a jövőnket, hiszen korszerűsített, elektronikus vezérlésű kemencéket is gyárthattunk volna. Sajnos, a prágai konszernvállalat vezér- igazgatójának, Miroslav škreknek 1987. január 21-én kelt levelében többek között egyelőre csak ígéretet kaptunk. Amolyan megnyugtatás félét, hogy a konszernvállalat továbbra is számol az elektromoskemencék és a mosógépmotorok itteni gyártásával. A helyzetre viszont az a jellemző, hogy ez ehhez szükséges beruházások nem kezdődtek el, így aligha tudunk majd munkát adni háromszáz végzett fiatal szakmunkásnak. Nem is szólva arról az erkölcsi veszteségről, amit ez a bizonytalan állapot a jelenlegi dolgozóknál okoz. Harmincöt mérnökünk is van, és ebből tizenöten dolgoznak az új az ún. 363-as gyártási program előkészítésében. Ráadásul öt szakmunkásunk kisérletképen már az új termékeket gyártja. V égeredményben Szedlák János szavai szerint minden feltétel adott, hogy az elsősorban mezőgazdasági jellegű, igen termékeny talajadottságú vidéken olyan ipari üzem fejlődjön ki, amely nem szennyezné a környezetet. Ráadásul az egyre korszerűsödő és egyre kevesebb embert foglalkoztató mezőgazdaság munkaerő fölöslegét is lekötné. Csakhogy, amíg ennek a tisztázatlan sorsú üzemnek a jövőjét minden felelős vezető szakember bevonásával megoldják, addig is fenn kell tartani a város magyar tanítási nyelvű szakiskoláját. Molnár Zoltánnak, aki a városi pártbizottság elnöke, kétszeresen is szívügye az iskolának és az üzemnek a sorsa. A magyar tanítási nyelvű alapiskola igazgatójaként minden évben foglalkoztatja a pályaválasztás gondja.- Minden ellenvetés nélkül, ránk nézve is kötelezőek az állami terv irányszámai, melyek szerint az alapiskolákból kikerülők 60 százalékának a munkásszakmákban kell továbbtanulniuk. Ezért is életbevágóan fontos számunkra ez az iskola. Ha az üzem visszafejlesztésére sor kerülne, illetve nem az ígért méretekben fejlesztenék tovább, többszáz gyerek jövője válna kétségessé. Ha lehetséges, hogy a hetvenes (Archív-felvétel) Ha nem a tervezett módon oldódnának meg gondjaink, akkor ez a város és a környék fejlődését vetné vissza. Az üzem fejlesztési része a város és a járás választási programjának is, így az idei járási pártkonferencia határozatában is szerepel. A riport elkészítése után kérésemre Miroslav Šterk, a prágai Erősáramú Elektrotechnikai Üzemek konszern vállalat vezér- igazgatója 1987. május 19-én levelében válaszol, s ebben az alábbiakat írja: „Konszernvállalatunk továbbra is dolgozik a királyhelmeci új üzem építésének előkészítésén, ahol az üzem szakközépiskolájában végzettek megtalálják majd számításukat, s amely egyben megoldaná a város vonzáskörzetében élő magyar nemzetiség foglalkoztatását. Az építkezést kiemelt irányítással 1988-ban kezdik el. Bizonyos gondok merültek fel az új üzem gyártási programjáról folytatott tárgyalások során. A Szövetségi Energetikai és Tüzelóanyagipari Minisztérium megváltoztatta az Erősáramú Elektrotechnikai Üzemek konszernvállalat vezérigazgatósága és a beruházó, a krompachyi Erősáramú Elektrotechnikai Üzemek vállalat között létrejött megállapodás alapján javasolt koncepciót. Mostanában döntöttem, hogy folytatjuk az elektromos höberendezéseket gyártó királyhelmeci új üzem építésének előkészítését, a prágai konszernvállalat eredeti koncepciójának megfelelően. Az üzem kibővítése szerepel a Kelet-szlovákiai Kerület fejlesztésének területi tervében az elektrotechnikai ágazat kitűzött feladatai között, amelyet a Szövetségi Energetikai és Tüzelóanyagipari Minisztérium 1987 márciusában jóváhagyott. Tájékoztatásként közlöm, hogy a királyhelmeci új üzem építésének problematikáját többször is megvitattam a Kelet-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság elnökével, és az ott tett látogatásaim alkalmával mindig teljes megértéssel, támogatással találkoztam. Ezért meggyőződésem, hogy az említett építkezést besorolják a 8. ötéves tervbe. “ DUSZA ISTVÁN Hogyan és miért? Vers- és prózamondás A délutáni, jó félházas döntő előtt, Tózsér Árpád Körök című versével nemcsak egy költői szintézis beteljesedésének pillanatáról, hanem arról is szólt az előadó, Vas Ottó, hogy magunknak kell eldöntenünk, az életet teljes kiterjedésében vagy csupán töredékesen akarjuk-e élni. Jeles amatőr előadóművészünk ugyanakkor költői mesterségből is jelesre vizsgáztatta előadásával a csehszlovákiai magyar költészetet, mintegy bizonyítva és fölerősítve hiányzását erről a szemléről. Pedig elég líránk utóbbi másfél évtizedes fejlődésére gondolnom, vagy akár pusztán az 1979-ben megjelent Jelenlét című válogatásra, költészetünk „felhajló ágának“ megtisztító hitelességére, aminek tudatában csak fokozódik abbéli sajnálkozásom, hogy szlovákiai magyar verset és prózát sem hallhattam a tizenkét előadót fölvonultató döntőben. Nem véletlen, hogy az eredményhirdetést követően mintegy ajánlatként, ott bujkált bennem a javaslat: a körzeti versenyekre nem egy, hanem két szöveggel jelentkezhetnének a vers- és prózamondók, s a kettőből az egyik szlovákiai magyar lehetne. Természetesen nem kötelező érvénnyel, vagyis a pontok odaítélésében nem az játszaná a főszerepet, hogy a szerző szlovákiai magyar-e vagy sem, hanem a tartalom és a kivitel, a mit és a hogyan szintézisének kritériumai. A mostani verseny szereplőinek kisebbik hányada bizonyította, hogy a versmondás, az előadóművészet nem egyéb őszinte kitárulkozásnál, annál a tömény és feszes megnyilatkozásnál, amelyben az előadó személyiségének azonos súlya van az író mondandójával. Ha ez az egyenrangúság nem jön létre, az előadás talányossá válik, beleveszik valamibe, amit leggyakrabban így nevezünk: személytelenség. S most egykori tanító nénim jut eszembe, amint kiáll elénk az olajos padlójú tanteremben. Kiáll, s valami elsöprő erejű, belülről fakadó energiával áll határozottan és magabiztosan, s mondja a lényével azonos szövegét. A Jókai Napok elődöntőjében fellépők zöme csupán vágyaiban volt azonos választott szövegével, s mintha meg is elégedtek volna azzal a gondolattal, hogy van egy vágyuk. Csakhogy a tartalom, melyet az előadó fölvisz a pódiumra, egyértelmű formát követel magának, egyértelmű jelentést, hiszen éppen e forma - a vers, vagy prózamondás az idei Jókai Napokon- révén kívánja fölmutatni ót az előadó. Nem, egyáltalán nem a választott szövegekkel szemben támadtak kifogásaim, ezen a területen összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, mint akár egy évtizeddel ezelőtt volt. Nem a mit-ben, hanem a ho- gyan-ban mutatkoztak fogyatékosságok, mert nagyon sokan nem tisztázták magukban az elóadómúvé- szet harmadik, nélkülözhetetlen tényezőjét, a miért-et. Miért éppen ezt a verset, ezt a szövegrészt mondom? S bár az értékelésen elhangzott olyan vélemény is, hogy az előadónak nem kell hibátlan, teljes előadóművészi fegyverzetben pódiumra lépnie, mert minden szakmai fogást - még a helyes kiejtést is- fokozatosan elsajátíthat, én úgy érzem, hogy a harminc felé közeledő fiatalember nyilvános küszködése a szöveggel, vergődése a részletértelmezésekkel és a helyes magyar beszéddel, inkább árulkodik valamiféle heroizálódó infantilizmus- veszélyról, mint az előadóművész belső vívódásáról. A gyermeknél könnyen elfogadjuk, hogy szemmel láthatóan nem tudja, miért mondja a szöveget. Mondja, mert a tanulás folyamatát éli, mert tetszik magának, mert játszik, mert, mert, mert. De egy felnőtt? Egy olyan korú ember, mint a tanító nénim, aki mindig tudta miért mondja, amit mond, az ilyen korú ne csak a mit-tel legyen tisztában. Magyartanárnőm egyébként zsűrizés közben is eszembe jutott, s arra vágytam, bárcsak megjelenne és leszólna a pódiumról. Az örökkévalóság tüze lobogna vele, az az apró gesztusokból álló, részletekig átgondolt, őszinteséggel átszőtt sugárzás, amely szerencsére a döntőben már sajátja volt néhány előadónak. Mindenfajta rangsorolási szándék nélkül: Bacsó Arankának, Belák Csabának, Jóba Hajnalkának, Kamenár Évának, Pokstaller Líviának, Varga Máriának, hogy csak azokat említsem, akikre másfél héttel a verseny után, jegyzetfüzet nélkül is emlékszem. Akik föltehetően a kerületi szemléken is helytálltak, (bár az elődöntők után megkérdeztem magamtól, mi történhetett a járási és a kerületi versenyeken, hogy féltucat, többször bizonyító szavalónk és prózamondónk csak magánemberként jutott el Jókai szülővárosába), akik a jelek és az utak sokrétűségében visszataláltak oda, ahonnan ók is indultak, ahol az őszinte szembenézés, az igazmondás vágya ural- kodik. SZIGETI LÁSZLÓ A mostoha Én még nem hallottam gyerek szájából ezt a szót: mostoha. Pedig sok manapság a második házasság. Ilyenkor azt mondják a gyerekek: az új apukám, vagy a második anyukám. Nem is tudom, honnan vette a 12 éves Tibi ezt a kegyetlen hangzású szót. Pedig ezt mondta:- Nekem mostohaapám van. Az édesapám meghalt hatéves koromban. Öt nagyon szerettem, nem is vert meg soha. A mostohaapámat nem szeretem, ő szíjjal ver mindig mindenért. Aranyos gyerek ez a Tibi. Nyugodt, komoly, értelmes. El sem tudom képzelni, milyen iszonyú vétségeket követ el, amelyeket szíjjal kell megtorolni. Persze, gyerek nem nő fel anélkül, hogy időnként rossz fát ne tenne a tűzre, és a kisebb-na- gyobb csínyekért büntetni is kell. De a szíj nem pedagógiai eszköz. Ez nem büntetés, ez kínzás. Ne is csodálkozzunk, ha az ilyen gyerek soha nem lesz őszinte hozzánk, ellenben könnyen lehet alamuszi, meghunyászkodó, szolgalelkű. Amellett iszonyú gyűlölet parázslik a lelke mélyén, s csak a bosszú lehetőségére vár. Amint a maga lábára állhat, amint már nem függ tőlünk, abban a pillanatban meg is szakít velünk minden kapcsolatot, többé nem létezünk számára. Ha meggondoljuk, hogy más- fél-két évtizedet dolgoztunk egy gyerekre, aki sok gondot okozott nekünk, sok időnket lekötötte, s mikor szárnyra bocsátjuk, többé nem számíthatunk rá, teljesen közömbös idegenek lettünk számára, bizony elhibázottnak érezhetjük nevelési módszerünket. Jóllehet ezzel a fáradsággal emberi kapcsolatot is kialakíthattunk volna vele. De térjünk vissza Tibire. A gyermeküdülőből, ahol találkoztunk, ajándékot vitt édesanyjának és kistestvérének. A mostohának nem. Ez a kistestvér már a második apától van, aki rajong érte, őt nem veri szíjjal, sőt ajándékokkal halmozza el. Míg Tibi csak nagy ünnepeken kap valamit. Ezek után valóságos csoda, hogy a fiú nem gyűlölte meg a kistestvérét az igazságtalan, megkülönböztető bánásmód miatt - még az egy szülőtől való testvérek között is ritka ez -, ilyen körülmények között. Napjainkban tízezerszámra alakulnak vegyes családok. Valójában jobb ez, mintha csak az egyik szülő nevelné fel a gyerekeket. Egészséges érzelmi fejlődésük megkívánja az anya és az apa állandó jelenlétét. Aki házasfelével számára idegen gyerekeket is kap a családba, az a házassággal azt is vállalja, hogy úgy szereti és neveli őket, mint a saját véréből valókat. Viszonzásképpen ő is azt a szeretetet, megbecsülést kapja (néha még többet), mint a vér szerinti gyermekeitől. Mert a sokszor emlegetett „vér szava“ is csak harmonikus emberi kapcsolatok között érvényesül. ÁTÁNYI LÁSZLÓ
