Új Szó, 1987. június (40. évfolyam, 125-150. szám)
1987-06-05 / 129. szám, péntek
Jó kedvvel, felszabadultan Jegyzetek az országos népművészeti fesztiválról Szokatlan, mégis hiteles Valja Stýblová jubileuma Hatódik alkalommal láthatott a zselézi (Želiezovce) országos nép- művészeti fesztivál közönsége gyer- mektáncversenyt, melyen a szlovákiai magyar gyermek-néptáncegyüt- tesek közül a tíz legjobb vett részt. A Jegjobbság“ persze relatív dolog, mert mint a verseny szakmai értékelésén kiderült, azokat a csoportokat hívták meg az országos szemlére, amelyek a válogatás során azzal kecsegtettek, hogy versenyig műsoruk elkészül, s megüti a mértéket is. így aztán voltak hiányzói is a vetélkedésnek, például az Apró Bodrogközi, az Apró Palóc vagy az Apró Szőttes. Meglepetést viszont nem hozott a szemle, sem újdonságot. Az idei legjobbak valóban a mezőny legjobbjai voltak, s ismét csak eldöntetlen maradt az örökös vitatéma: kell-e korcsoportok szerint kategorizálni a versenyt, szükséges-e különbséget tenni a gyermekjátékokkal, szokásokkal színpadra álló csoportok és a valóban tánccsoportok között, bár az is igaz, hogy ezt a résztvevők egyike sem kezelte alapvetően fontos kérdésként. Mintha lassan egyre több szakember és csoportvezető jutna arra a véleményre, hogy gyermekegyütteseink elsősorban a néptánc- és népzenei alapismeretek elsajátításának iskolái, s lehetőséget adnak arra, hogy népi kultúránkat alaposabban megismerjük, s később erre építve annak ápolásában is részt vehessünk. Láttunk a színpadon ugyan megilletődött gyermekeket előadás közben, többségük azonban jó kedvvel, felszabadultan énekelt, játszott és táncolt. Az elsó díjat hazavivő štúrovói Kisbojtár tánc- együttes szívet-lelket melengetóen táncolt, tiszta,'jól kidolgozott műsorral szerepelt. A csoport vezetője és koreográfusa, Hégii Marianna jól építkezett, igaz, a zsűri azt is megállapította, csak ennyire táncolni tudó gyerekekkel készíthető ilyen igényes tánckompozíció. Akik korábban kétségbe vonták, hogy a felnőttek táncait vajon táncolhatják-e gyerekek is, most azt a választ kapták: a hagyományos közösségekben is eltanulták a felnőttek táncát a gyerekek, s a Kisbojtár tagjai felserdültek, lassan kinövik kategóriájukat. Hogy mekkora utat tettek meg létezésük öt esztendeje alatt? Akkorát, hogy most már önálló zenekaruk is van, mely elnyerte a legjobb kísérő zenekarnak járó díjat. Az országos seregszemlék nézője pedig mindezek alapján abban bízik, hogy ebben a városban a nemsokára ütőképes felnőtt népítánccsoport is lesz majd, mert ezekkel a gyerekekkel mindenképpen érdemes lenne tovább dolgozni. A csoport munkáját az alapiskolán kívül a művelődési ház is támogatja, segíti, van hát alapja ennek a reménykedésnek. És példa is akad már arra, hogy a gyermekcsoportok felnőhetnek. Az ekeli (Okolič- ná na Ostrove) Tátikát kinőtt táncosokból Hodek Mária vezetésével előbb kamaracsoport (Ekeli Sum- mások) alakult, hogy a folytonosság ne szakadjon meg, s mostanra a két együttesnek már vagy nyolcvan tagja van, s nemcsak - sőt nem elsősorban - versenyekre készülődnek, bármikor képesek egész estét betöltő műsort adni. Biztató, hogy e folytonosságra való törekvésnek több példáját is láttuk ezúttal. A somorjai (Šamorín) Csailó táncegyüttes vezetői gyermekcsoportokkal is foglalkoznak, így nevelnek utánpótlást maguknak. Az idei fesztiválon mindkét gyermekegyüttesük - a Kis és Nagy Csali - bemutatkozott. A Nagy Csali fesztivál második díját nyerte el, szép produkciójával, mely érzelmileg is nagyon gazdag volt. A zobor- alji szokásanyag (pünkösdölő) feldolgozása azt is megmutatta, menynyire fontos, hogy hosszabb ideig táncoljanak együtt a gyerekek, s hogy a táncolni még alig-alig tudók csetlése-botlása aranyos lehet ugyan, de igazán szép és értékes csak az, ami kultúrált, technikailag is jó színvonalú produkció. Valacsay Franciska és Valacsay István párját ritkítóan, következetesen dolgozik a gyermekcsoportokkal. Ennek egyik szép bizonyítéka, hogy a Kis Csali a legjobb gyermekjáték-összeállítás díját nyerte el. A legeredményesebb néprajzi munkáért járó díjjal térhetett meg a Zoboraljára a ghímesi (Jelenec) Villő, amelynek legfőbb erőssége, hogy a környék népszokásait viszi színpadra, autentikusan. Több évtizede fáradoznak már a csoport veA Kisbojtár nyerte az első díjat zetői és tagjai - elsősorban Jókai Mária - azon, hogy minden megmenthető és még felgyűjthető hagyományunkat feltérképezzenek, közönség elé vigyenek, jó alapanyagot nyújtva így a többi csoportnak és akár felnőtt együtteseink koreográfusainak is további munkájukhoz. A csoport versenyműsorának koreográfiáját és kivitelezését meglehetősen szigorú bírálat érte éppen azért, mert előadásukból hiányzott a tudatos mozgás és dramaturgia, a kulturált tánc, így a szép és eredeti viselet ellenére esztétikailag nem tudott felnőni az értékes szokás- és dallamanyaghoz. Arra, hogy milyen egy szokásanyag színpadi változata, példát a Nagy Csali pünkösdölő- jében láthattunk, melynek koreográfiája a Vilió által egyszer már bemutatott hagyományra épült. Mindenképpen továbblépés lenne e csoport számára, ha a felgyújtott anyagot alapos munkával - akár külső segítséggel - megkomponálnák, koreográfiáiig is mesterivé tennék. Ugyancsak szokásanyagot - gö- möri pásztorjátékot - és táncokat mutatott be műsorában a szepsi (Moldava nad Bodvou) Fehér Liliomszál, mely harmadik díjat nyert. A dramaturgiailag jól megkomponált műsornak hasznára vált a táncosok szép éneklése, ugyanakkor azonban élesen elváltak egymástól a játékos és a táncos elemekből építkező tételek. A szakemberek ez esetben elsősorban a viselet hibáit rótták fel a csoportvezetőnek, Nagyné Sarlós Ildikónak.. Voltak kellemes meglepetései is a fesztiválnak: először jutott el Zse- lizre a šafárikovói Kéknefelejcs, szépen mutatkozott be a kassai (Košice), alig fél éve alakult Árvácska, s újra volt mátyusföldi versenyző a zsigárdi (Žiharec) Napsugár, a szokásosnál halványabbra sikerült azonban a gortvai Barkóca műsora, ezért idén ők díj nélkül tértek haza. Az idő kedvezett a gyerekeknek, így teljes egészében birtokukba vehették a zselizi Schubert-park új szabadtéri színpadát, mely nagy örömére szolgált minden nézőnek és minden szereplőnek. Ha a környezetrendezés befejeződik, úgy tűnik, végre méltó színhelyet kap országos nemzetiségi rendezvényünk. Az idei fesztiválon még csak próbálgatták, ízlelgették a színpad nyújtotta lehetőségeket a szereplők és a rendezők, a nézőtérrel úgy látszott: kedvükre valóvá válhat. Igaz a technika - a hangosítás és a vilá- gosítás - nem működött még kifogástalanul, de egyik-másik produkció szereplői már otthonosan mozogtak a színpadon. Főleg a vasárnapi gálaműsor rendezője, Hodek Mária gazdálkodott jól a térrel, s olyan színpadképet tudott teremteni, amilyet már több alkalommal is elirigyeltünk a východnáiaktól például. Jó volt látni az új háttér előtt gyermekcsoportjainkat, a Kisbojtár táncát a myjavai Kopaničiarik gyermekegyüttesé mellett, s bár a hagyományápolásnak azzal a módjával, melyet a bagi Muharay Elemér Táncegyüttes gyermekcsoportjának lakodalmasában láttunk, nem igen érthetünk egyet, a Galga mente vi- selete azonban gyönyörködtette a nézőt. Akárcsak a néprajzi kiállítás, mely gyermekjátékokat - bútorokat és viseleteket mutatott be, s áttekinthetőségével, szépségével ugyancsak megragadta a látogatót. Az új színpad lehetőségeket is teremt, így gondolja az ember, igaz, csak akkor, ha a művészet - a rajta megjelenített művészet - is képes a megújulásra. Nos, az idei zselizi verseny nem hozott újat, nem jelent színvonalemelkedést - szerencsére csökkenést sem -, azt jelzi csupán, hogy játszani és táncolni egyaránt kell és lehet is a színpadon, s a kettő közös nevezőre hozható, csak a maga műfajában mindkettő jó legyen. S még valamit jelez: egy kissé mintha mégis a tánc felé igyekeznénk. N. GYURKOVITS RÓZA Hihetetlen, mégis így van: Gejza Dusík, a szlovák könnyűzene kimagasló képviselője nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Ki nem ismerné sok-sok, immár örökzölddé vált dalát, mint például a Marina mám fa rád (Marina szeretlek), a Široká cestička (Széles ösvény), a Dve oči neverné (Hűtlen szempár), vagy a Podaj mi rúčku (Add a kacsód) és a Tak smutno mi je bez teba (Oly bús vagyok nélküled) című slágereket. Lendület, ötletes dallamvezetés, melodikus dallam, kitűnő hangszerelés, ez jellemzi Dusík Valja Stýblová műveiben a halált mutatja a morál legerősebb megtermékenyítőjének. Nem a természetes, hanem az értelmetlen, bűnből fakadó, a másik és mások, nemcsak az áldozat felelőtlenségéből kisarjadt halált. Mindazonáltal a cseh írónőnek mégsem a halál a fő ihletője, hanem a másik ember iránt érzett felelősség, amely az ígérettől a részvétig, a függetlenségtől az önzetlenségig, sok mindenben megmutatkozik. Felelősség azért, akit szeretek. Hm... Hogy ez az érzés, ennek az állandó odafigyelést igénylő érzelmi-erkölcsi parancsnak önzetlen teljesítése több az élménynél, arról beszélnek a hazáján túl is jól ismert írónő prózái. Már első kisregényében, az 1948 előtt íródott, de csak 1957- ben kiadott Mne soudila noc (Rajtam az éjszaka ítélkezett) címűben is egy lány halálát okozza két fiatal medikus meggondolatlan vágyódása a gondtalanabb életre. Hogy egyetemi éveiket anyagiakkal édesítsék, abortuszokat végeznek, mígnem a véletlenek összjátéka folytán, a mindkettejük által tisztelt és szeretett lány végzetét okozzák. Másik jelentős kisregénye, az 1963-ban megjelent Dopis Kláre (Levél Klárának) is hasonló erkölcsi indíttatású. Egy nagyüzem munkavédelmi előadója közvetlenül egy munkáslány halálát okozza, s bár a törvény nem mondja ki bűnösnek, mert a tragédia munkaidőn túl és üzemen kivül történt, az eset mégis mérhetetlen súllyal nyomja lelkét. Ahogy a Mne soudila noc című kisregényében, ebben is a jognál jóval szigorúbb bíró a lelkiismeret. írónőnk, aki maga is az orvostudományok doktora, a prágai 10-es számú Egyetemi Kórház neurológiai klinikájának főorvosa, a Károly Egyetem neurológiai és pszichológiai tanszékének vezetője vallja: kereshet enyhítő körülményeket, magyarázatokkal áltathatja, félrevezetheti magát a vétkes, sót, a törvényt is megkerülheti, de a belső számonkérés hangját semmivel sem hallgattathatja el. Olvasóinak már szinte természetes volt, hogy 1960-ban a Moje velká víra (Az én hitem) című könyvében is a Nő az, aki képes a szembenézésre. Egy magát orvosnak kiadó sarlatánnak addig hálálkodik a nő a látszólagos gyógyulásért, mígnem feleségül megy hozzá, miután azonban rádöbben, hogy gyógyítása csalás volt, s hogy férje nemcsak vele, hanem pácienseivel is tisztességtelenül és megengedhetetlen szakmai fölénnyel játszadozik, szemébe mondja az igazságot és örökre elmegy tőle. Természetesen az 1969-ben megjelent Nenávidím a milují (Gyűlölök és szeretek) főhőse is fiatalasszony. Férjhez megy egy öregedő, Pygmalionként viselkedő férfihez, aki ahelyett, hogy segítené, valójában összetöri és megsemmisíti őt. A magyar olvasó azonban csak egyetlen művéből, a csehül 1981-ben, a Madách kiadónál 1985-ben megjelent Kérem a szikét (Skalpel prosím) című regényéből ismerheti az írónőt, akinek, amint ezt az eddig elmondottak igazolják, legtöbb műve orvosi környezetben játszódik, abban a közegben, amelyben orvos-íróként mindennapjait éli. Valószínűleg a kórházi környezetből, a halál szinte állandó lehetőségéből adódik, hogy történetei nem mindennapiak. Különösek, szinte valamennyi, immár slágerré és egyben nosztalgia-dallammá lett táncdalát. Az új Dusík-lemezen a szerző 14 népszerű dalát halljuk, köztük a fentebb felsoroltakat. Köztudott, hogy a Dusík-dalok szövege is többnyire szellemes, lírai és színvonalas. Ennek az a magyarázata, hogy Dusík mindig a legjobb szövegírókkal működött együtt. Az új lemezen felcsendülő Dusík-dallamok mérsékelten „diszkósított" változatban hangzanak el, és ez a hangszerelők jó ízlésére és mértéktartására vall. már-már hihetetlenek, mégsem igaztalanok. Ugyanis Stýblovánál eléggé plasztikusak a válsághelyzetben, a halálközelben viselkedő emberek lélektani ábrázolásai, s ez hitelessé varázsolja a valóban különös helyzetsorokat. És szerzőnk éppen e stresszhelyzetek hiteles, többnyire emocionális alapon történő ábrázolásával éri el, hogy az olvasó a központi hős helyzetébe képzelje magát, s vele együtt éljen és mozogjon. Jó pszichológus, mondhatnánk, amit azzal is aláhúzhatunk, hogy regényeinek központi hőse mindig - kivétel a Dúm u nemocnice (Ház a kórház mellett) című, 1959-ben megjelent alkotása - önelemző módszerrel, monologikus formában mondja véleményét, vagyis egyes szám elsó személyben, ami rendkívül megkönnyíti a hős és az olvasó azonosulását. Könyveinek sikerét mégsem ez a hatásos epikai módszer, s nem is a témavilág szokatlansága garantálja. Az olvasó ugyanis rádöbben, hogy műveiben nem véres, látványos gyilkosságokról van szó, nem az emberek testi létezését veszélyeztető tettekről, hanem erkölcsi ingatlansá- gunk, önzésünk folytán elkövetett lelki fojtogatásokról, szellemi gyilkolásokról. Arról, hogy mindnyájan esendők vagyunk. Arról, hogy szenvedünk, mert szeretünk, hogy hiányérzetünk van, mert mohón vágyunk a szeretetre, hogy igenis őszintén és személyiségünk legmélyebb rekeszeiből fölfakasztva valljuk, jobbak akarunk lenni, mégsem tudunk jobbak lenni, mert •nem ismerjük fel, nem értékeljük eléggé és folyamatosan a másikat, képtelenek vagyunk feloldani érdekellentéteinket. Könyvei sikerének legfőbb titka ez a szemlélet. Valja Stýblová nemcsak a legnépszerűbb kortárs cseh írók közé tartozik, hanem kórházi, egyetemi, írói és nagymamai tevékenysége mellett parlamenti képviselőként is rendkívül tevékeny. Tény, hogy epikailag formabontónak nem mondható művei megközelítik a százezres példányszámot, regényeiből több film, tévéjáték készült. Legutóbb a Kérem a szikét címűt láthattuk a moziban. A filmet az általa vezetett neurológiai osztályon forgatták, ahol újságíróként jómagam is fölkerestem őt néhányszor, hogy elbeszélgessek vele, s kifürkészhessem, mi a titka annak, hogy bár állandóan kórházi környezetről ír, mégsem kimondottan „kórházi regények“ olvashatók a tollából. E titok nyitját ö maga fedte fel, amelyet akkor fogalmazott meg, amikor arra kértem, mondja el, mit asszociál benne tizenkét szavunk, köztük a megbocsátás. íme: ,, Úgy érzem, hogy csak az önzetlen és szeretni tudó ember képes megbocsátani, s hogy a megbocsátással valami új, valami más minőség is kezdődhet. Valami olyasmi, mint egy jó regénnyel, amely - most veszem észre valójában ebben a rendhagyó, kizárólagosan az asszociációimra hagyatkozó beszélgetésben fölvetett fogalmakra: ígéret, erény, kommunikáció, anyanyelv, részvét, barátság, szeretet, függetlenség, játékosság, én, önzetlenség és megbocsátás keresi mindig a választ. Többek között ezekre. Hogy egy vagy több olvasónkban újra kezdődhessen valami. .. “ SZIGETI LÁSZLÓ A dalok színvonalas előadásban csendülnek fel, s ez nemcsak a Csehszlovák Rádió Bratislavai Tánczenekarának, hanem a jelenlegi szlovák táncdaléneklés élvonalába tartozó énekeseknek köszönhető. Közreműködik még a Femina vokálegyüttes és az RT-VOX kórus. Valóságos sztárparádé ez a lemez, hiszen kiváló szlovák énekesek adják elő a népszerű dalokat. A lemez szép születésnapi ajándék nemcsak a szerzőnek, hanem a dallamos könnyűzene valamennyi hívének. SÁGI TÓTH TIBOR A Nagy Csali második lett és megkapta a legjobb menettánc diját is (Gyökeres György felvételei) Gejza Dusík dalai — lemezen ÚJSZt 6 1987. VI. !
