Új Szó, 1987. május (40. évfolyam, 101-124. szám)

1987-05-15 / 111. szám, péntek

Valaki megsúgta, hogy ki a gyilkos... Romantikus krimi a Matesz színpadán Nincs kezemü^yében olyan for rásértékű irodalom, amelyből ponto­san megállapítható lenne, hogy hány dramatikus átdolgozás szüle­tett Jókai Mór Szegény gazdagok című regényéből. Tény azonban, hogy Hevesi Sándor 1924-ben meg­próbálkozott ezzel. így bizonyos, hogy Török Tamás, aki a ,,Fácia Negra“ című dramatizált változat szerzője, nem volt az első vállalko­zó. Különösen akkor nem, ha szá- montartjuk a regény 1915-ben, 1938-ban és 1959-ben elkészült filmváltozatait is. A dramatizáló nem kezdő, hiszen Jókai több regényé­nek színpadi változatát 1945 után ő készítette el. Nem véletlenül te­szem a cím megjelölésekor a „Fácia Negrá“-t idézőjelbe. Sem a regény akadé­miai kritikai kiadásá­ban (1962), sem a ké­sőbbi népszerű kia­dásokban nem talál­kozik az olvasó ezzel a névváltozattal. Ha­sonlóval igen. Fatia Negra a regénybeli neve ennek a kettős­életű rablóvezérnek, akinek a színpadon azonosnak kell lennie egy valakivel a ro­mantikus krimi hősei közül. Sok szempontból jelképes is ez a ,,név- változtatás“, amely mellékes pontatlan­ságnak tűnhet még akkor is, ha Báró Hát­szeginé keresztneve, Henriette helyett Henriett, Onuc helyett Onucz és Kengye- lesyné helyett Ken- gyelessyné szerepel a műsorfüzetben. Bármennyire hiszi és tudja is a néző, hogy amit a Matesz szín­padán lát, az nem lehet azonos a regény cselekményével, bizonyos szilárd, dramaturgiailag is fontos tör­ténéseket méltán tarthat számon. Függetlenül attól, hogy Török Ta­más megírta vagy nem, az első jelenetben az özvegy papné által felismert fekete ékszereket a Jókai- regényben Báró Hátszegi Lénárd visszaküldeti tulajdonosának. Mond­ván, hogy jogos birtokosa kerestes­se a rablók nyomát Párizsban, hi­szen ő ott vásárolta ezeket. Ez terel­né el leginkább a gyanút Hátszegi- ről. Persze egyéni vélekedés dolga, mit és hogyan jőriz meg a regény átdolgozója az eredeti cselekmény­ből. Az azonban kulcskérdés, meny­nyiben lehet figyelmen kívül hagyni a néző illúzió-keresését egy ilyen szándékoltan krimiszerű adaptáció készítésekor. Konrád József, a komáromi (Ko­márno) előadás rendezője vitatha­tatlanul a krimi és a romantika kap­csolódási pontjait kereste meg. Ezekhez rögzítve a színpadi törté­nés kulcshelyzeteit. Arra alapozta az előadás egészét, hogy a néző bizo­nyos váratlan fordulatok, történések hatására teljesen azonosul az illúzi­óval. Ehhez számos dologra lenne szüksége. Mindenekelőtt egy dra­maturgiai pontossággal megírt szín­padi válozatra. Majd a színészek jellemábrázolásra épülő, az érzelmi motivációkat tudatosító játékára. Harmadsorban olyan tökéletes illúzi­ót keltő színpadi térre, amelyben Bugár Gáspár (Makkabesku) és Ropog József (Báró Hátszegi Lénárd) a Szegény gazdagok színpadi változatában. (Szűcs Jenő felvétele) nem keverednek különböző stilizált- ságú díszletek, kellékek és látvány­elemek. Márpedig mindezek eb­ben az előadásban nem azonos mó­don és szinten szolgálták az illúziót, amelynek el kell bírnia azt a terhet is, hogy a nézők ismerik a cselek­ményt, ismerik a végkifejletet. Ép­pen ezért, amikor erre az előadásra beülnek a nézőtérre, akkor nem a krimi és a romantikus történet stilizált változatára kíváncsiak. Ami­kor a színház bemutatásra kiválasz­totta ezt a darabot, elébe ment a kö­zönség egy széles rétege igényei­nek. Ez rendben is lenne, ha ehhez az igényhez nem szállítja le a birto­kában lévő művészi eszközök szín­vonalát. Ami az illúziót teljesen lerombolja, TOLMÁCS NÉLKÜL... Egy ma esti tévéműsorról A Csehszlovák és a Magyar Televízió közötti kapcsolat eredmé­nyei, természetszerűleg, időről időre láthatók a képernyőn is, főként tele­víziós művészeti alkotások formájá­ban. Az együttműködés ugyanis mindenekelőtt műsorcserében, szí­nészek kölcsönös szerepeltetésé­ben és koprodukciós tevékenység­ben nyilvánul meg. Egyelőre keve­sebb az olyan közös vállalkozás (egy operett-estre, pionírok sportve­télkedőjére emlékezhetünk az utób­bi évekből), amilyennek ma este lehetnek tanúi a nézők a csehszlo­vák és a magyar tévé második mű­sorában, 20 óra 5 perctől, illetve 17 óra 55 perctől. A bratislavai magyar és a budapesti szlovák gimnázium diákjainak találkozóját láthatjuk majd. Tolmács nélkül... címmel. Hogy miről is szól a műsor, és mi­ként készült, erről kérdeztük Mészá­ros Zsuzsannát, a Bratislavai Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Gim­názium magyar-szlovák szakos ta­nárnőjét, az iskolát képviselő csapat pedagógiai vezetőjét.- A két gimnáziumból tíz-tíz diák szerepel a műsorban, amely az egy­más megismerésére lehetőséget nyújtó találkozókon kívül a gyerekek kívánságai nyomán készült, itt, illet­ve Budapesten. A pesti diákok kéré­seit, akik márciusban egy hétig tar­tózkodtak nálunk, a szlovák televí­ziósok teljesítették, (gy többek kö­zött találkozhattak, beszélgethettek Jozef Sabovčíkka\, Peter /S/aggyal, a Bezanka folklóregyüttes tagjaival, ellátogattak a filmstúdióba, ahol az animációs filmek készítésével is­merkedtek, majd a város nevezetes­ségeit nézték meg, voltak divatbe­mutatón; iskolánk ifjúsági klubjában ismerkedési esten vettek részt. Mindez hasonlóan nagy élményt je­lentett számukra, mint a mi gyereke­ink számára a budapesti találkozá­sok - például Rubik Ernővel, Fer- jáncz Attila autóversenyzővel, a Z'ZI Labor együttes tagjaival, Bátorfi Csillával, akivel az egyik diákunk még játszott is egy meccset, város- néző-körutunkon pedig Ráday Mi­hály volt a kísérőnk; ellátogattunk egy tévéjáték forgatására is. A tanárnő elmondja továbbá, hogy a két televíziós forgatócsoport több órányi anyagot rögzített, ebből készült az egyórás műsor, amelynek a keretét az előzetes tervek szerint az adja majd, hogy a diákok kölcsö­nösen felidézik említett találkozásai- kat-beszélgetéseiket a két főváros­ban. Egyébként itt is, ott is a televí­zió vendégei voltak.- Azt hiszem - teszi még hozzá Mészáros Zsuzsanna - nekem is meglepetés lesz a műsor, mert any- nyi mindent felvettek és nem tudom, mit sugároznak majd ebből. Min­denesetre, a gyerekek számára él­vezetes és hasznos volt ez a találko­zás, televíziós vendégszereplés egyaránt adott nekik élményt, isme­retet. -bor az a Kopócs Tibor tervezte megma­gyarázhatatlan funkciójú elemekből épített díszlet. Egyetlen építmény szolgál kastélyként, kocsmaként, malomként és hegyi juhásztanya­ként. Apró átalakításokkal próbálták meg a helyszínek jellegzetességeit megteremteni. Nem sikerült, hiszen e játék lényege: az azonosulás. Nem a naturalista patakcsobogást, vagy a borszagú csapszéket hiányo­lom, hanem a következetességet. Ha már puskák durrognak, kardok csattognak a színpadon, akkor az egycolos csövekből hegesztett asz­talok egy múltszázadi kocsmában, kastélyban igencsak illüzióromboló- ak. Kétszeresen az, ha a valamikori színházi avantgárd konstruktivista állványzatait idéző tájkép, sziklaként vagy erdőként értelmezendő. Nem kevésbé azok a patakon átvezető hidak, a műszőrmével letakart összecsukható kerti székek. így aztán nem marad más öröme a nézőnek, mint hogy a színészek­nek higgyen, akik játszanak, vívnak, lövöldöznek, a színház anyagi lehe­tőségeihez képest korhű kosztü­mökben és fegyverekkel. Szeren­csére ez az illúzió többé-kevésbé mindvégig megmarad. Ropog Jó­zsef (Báró Hátszegi Lénárd) inkább Hátszegi Lénárdként teremtett hite­les figurát. Fatia Negra rablóvezér talán a félrevezetés miatt, olyan hanghordozással és modorossággal beszél, ami sehogyan sem illeszke­dik a fekete jelmezbe bújt figura látványhoz. Talán egy megfelelően kialakított álarc is megváltoztatná ter­mészetes beszédmodorát. Varsányi Mária (Henriette) a naiv bárónőt a férjével kialakított kapcsolatban hitelesen alakította, azonban kevés­bé volt meggyőző a Vámhidy Szi­lárdhoz fűződő érzelmek kifejezésé­ben. Petrécs Anna (Kengyelessy grófné) érzéki játéka markáns nőa­lakot állított elénk. Ebben az úri hölgykoszorúban, bármennyire is jó karakterteremtő Benes Ildikó, az öz­vegy papné nem meggyőző. Borá­ros Imre (Satrakovics Gerzson) a legérdekesebb figurát teremtette meg ebben a játékban. Különös ket­tős jellemet kölcsönzött Satrakovics- nak, aki hol tétlenkedő agglegény­nek mutatja magát, hol pedig ra- vaszkodó udvarlóként és nyomo­zásra is kész férfiemberként jelenik meg, miközben kedélyét egyetlen pillanatra sem veszíti el. Legalább ilyen szinten született meg Házi Ta­nya (Anica) alakítása, aki az érzel­meiben megrabolt román paraszt­lányt érzékien, romantikus szerelmi hűséggel és odaadással formálta plasztikussá. Jó értelemben volt visszafogott Mák Ildikó (Marióra) já­téka, aki elsősorban emberi tiszta­ságot kölcsönzött a fiatal anyának és feleségnek. A férfikarakterek emelkednek még ki. Holocsy István (Juon Táré), Sugár Gáspár (Makka­besku), Pőthe István (Pavel) és Tur­ner Zsigmond (Onuc) hús-vér em­berek jellemének megteremtésével több jelenetet erősítettek fel. Nem véletlenül hagytam utoljára Mikula Róbert (Vámhidy Szilárd) já­tékát. A színész ott és akkor kezdő­dik, amikor alkatával nem egyező szerepekben is elfogadhatóan, hite­lesen játszik. Mikula azonban ebben a szerepben színészi modorosságo­kat vonultat fel: úgy katonás, hogy látom rajta, mennyire olyan akar len­ni. Hangját egy bizonyos mértékű mássalhangzó torzítással teszi ha­tározottá. Mindebből aztán nem szü­letik meg a kemény férfi. így inkább nevetségesen fontoskodó embernek látszik, holott meg kellene győznie a nézőt arról, hogy ő nem a csetlő- botló Colombo felügyelő romantikus hasonmása, hanem vívni, lőni, sze­retni is képes rettenthetetlen férfiú. így lép tehát Fatia Negra „Fácia . Negra“-ként a Matesz komáromi színpadára. A néző, ha olvasta Jó­kai Mór regényét, csupán két óra illúziót, romantikus kalandot akar lát­ni. Ennek az előadásnak azonban elsősorban információ-értéke van. Elmeséli a cselekményt, a színé­szek többnyire hitelesen alakítják a romantikus hősöket, a hitelteíen tárgyi és természeti környezetben, a játékot egyáltalán nem segítő díszletek között. Méltán jegyezte meg valaki, hogy olyan volt, mintha másodszor nézett volna meg egy tévékrimit. DUSZA ISTVÁN Adalékok egy életrajzhoz Dávid Teréz új könyvéről tloszor zavarba jón az olvaso, nem tud mit kezdeni a hagyomá­nyostól eltérően szerkesztett könyv­vel, azután egyre inkább megbarát­kozik vele. - ,,Amíg a téma eljut odáig...“ - olvashatjuk. S ez az odáig Dávid Teréz esetében szinte egész századunkat átfogja, hiszen arról (is) vall könyvében, az Utóirat­ban, hogyan vált életének egy-egy eseménye, szakasza drámáinak ré­szévé, irodalmi témává. Tudom, szándéka szerint az író ezt akarta elmondani, ezért kezdte el írni fel­jegyzéseit, a könyv azonban - mely eljutott az olvasóig - sokkal többről vall: arról, hogyan alakítja életét a művészember, s hogyan alakítja az élete őt. Dávid Teréz mellől a közelmúlt­ban olyan emberek távoztak el, akik tanúi voltak - s lehettek volna ké­sőbb - életének, akik a kor- és sorstárs hiteiével vallhattak volna ar­ról, amit most önmagának kellett elmondania, elsősorban önmagáról. Mert most már ő az eleven emléke­zet. Őszinte, szemérmesen kitárul­kozó könyvében Dávid Teréz nem annyira írói munkásságát, inkább saját nyolcvan esztendejét teszi mérlegre, s van ebben a szembené­zésben valami ,,aki dudás akar len­ni, pokolra kell annak menni“ el­szántságából, mégha állandóan át- meg átszövik is ezt az eltökéltséget a kételyek, a kellő önbizalom hiánya. A könyv olvasója mindezen persze nem csodálkozhat, az írónő maga mondja el, művészi munkájában az vitte előre, hogy akadt ember, aki jobban hitt benne önmagánál. S ta­lán e könyv is épp neki köszönhető, annak, hogy emléke rá tudta kény­szeríteni a szerzőt: ne bízza az utó­korra pályaképének felépítését, ves­se papírra mindazt, amit róla tud­nunk kell, ami nélkül megfoghatatlan és megérthetetlen maradna szá­munkra. Irodalomtörténetünk, kriti­kánk, irodalmi publicisztikánk eléggé mostohán bánik ,,nagy öregjeink­kel“; nem készülnek tanulmányok, átfogó beszélgetések, interjúk, s ál­talában óvakodunk attól, hogy még életében minősítsük egy-egy alkotó munkásságát, hogy vitázzunk, vagy eszmét cseréljünk vele. Ez még a legnagyobbaknak is ritkán jut ki, azoknak sem, akik az irodalmi életet olykor-olykor felkorbácsolják, eset­leg új áramlatait hozzák mozgásba prózánknak, költészetünknek. Dávid Teréz elsősorban drámaíró. A szín­ház pedig, s vele együtt a drámaírás nem túlságosan népszerű - és hálás - téma napjainkban. (írhatnám azt is: nemcsak napjainkban. A könyv­ben az író maga is, s talán nem véletlen, drámai visszhangját, a kriti­kákat diplomatikus-lakonikus rövid megjegyzésekkel intézi el.) Az Utó­irat forrásértékű alkotás és vonzó olvasmány, mert olvasható úgy is, hogy a drámarészleteket kihagyjuk (mivel azok megtörik az olvasás len­dületét), s akkor egy ember életét meghatározó szerelmeinek történe­te bontakozik ki előttünk. S ez a tör­ténet csak elbeszél, nem moralizál, tényeivel kavar fel és mond ítéletet századunkról, annak infernóiról. Vé­gig a kisember szemével néz és láttat, végig személyes, általános ér­vényűvé csak mint irodalmi téma válik, s ezt szemléltetik a prózai részek közé beékelt drámarészle­tek, melyek ezáltal csak aláhúzzák, hangsúlyozzák a korábban elmon­dottakat. Egységesebbre, jobban megfor- máltra fiatalkori nagy szerelmének és első házasságának története si­keredett. A második házasság meg­rajzolásakor sokkal visszafogottabb, rejtőzködőbb az író, sokkal többet bíz másokra, illetve mások leveleire. Emberileg ez érthető, formailag és szerkezetileg azonban megbontja a müvet például a Dzurányi-levele- zés, de a többi is. (Szerencsésebb lett volna e levelezéseket a könyv végén egy függelékben közre adni.) A memoárirodalom új reneszán­szát éljük, az elmúlt tíz-húsz eszten­dőben a magyar irodalomban szü­lettek olyan műalkotások, melyek fontos életrajzi adalékok mellett ele­ven képet adtak a társadalmi moz­gásokról, az irodalmi életről, sokat elárultak a pályatársakról. Dávid Te­réz könyvét olvasva végig bizonyos hiányérzetem volt. Hiányoltam belő­le, no nem a pletykákat, hanem irodalmi életünk képét, változásait. Az ő éles és vesébe látó szemével nézve. Egyet s mást bizonyára el tudott volna mondani. Akadnak ugyan könyvében utalások, melyek sejtetik, hogy lenne mondandója, de az leíratlan maradt. Pedig ő, aki az ötvenes évektől kezdve jelen van irodalmunkban, sikert és elmarasz­talást egyaránt megérve tudna tán néhány érdekes adalékkal szolgálni arról is, milyen utat tett meg irodal­munk, s főleg, hogy milyen buktató­kon kellett túljutnia. Nem hiszem ugyanis, hogy íróember létezhet iro­dalmi mozgásoktól, szellemi áramla­toktól, irodalmi divatoktól elzárkóz­va, s a címben jelzett ,,odáig“-ban ennek a jelenlétnek az ígérete is benne rejlik. Hiszen irodalom a té­mából csak akkor lesz, ha a kézirat kikerül az asztalfiókból, ha napvilá­got lát és olvasói vannak, ha meg­mérettetik. S nem mindegy - egyet­len irodalom számára sem -, milyen utat kell megtennie egy kéziratnak a megmérettetésig... E hiányérzetem mellett a könyv laza szerkezete is arra enged követ­keztetni, hogy Dávid Teréz művének megjelenését (1986) születésnapja kissé siettette, ezért abban remény­kedem, lesz még utóirata az Utóirat­nak, s benne helyet kapnak majd e hiányzó fejezetek is. N. GYURKOVITS RÓZA Sokrétűbb témaválasztást A Barrandovi Filmstúdió tervei A CSSZK-ban 1985-ben 15 millió 17 ezer, 1986-ban 16 millió 228 ezer mozilátogató tekintette meg a cseh filmeket. Például Jirí Menzel Az én kis falum című munkáját 1987 febru­árjáig rifer mintegy 3 millió 600 ezren látták. A cseh filmtermés legna­gyobb hányada a Barrandovi Film­stúdióban készül. A filmgyár 1987- es évi terveiről és célkitűzéseiről a stúdió vezetői elmondták, még nagyobb hangsúlyt kell helyezni a filmek művészi színvonalára, ke­vesebb úgynevezett előregyártott elemre, több kísérletre van szükség. Az utóbbi évek néhány valóban figyelemreméltó, nagyszabású alko­tása mellett még mindig születnek középszerű munkák. Mint hangsú­lyozták, remélik, hogy mind keve­sebb ilyen művel találkozik majd a mozilátogató. Ennek érdekében elengedhetet­len az eredeti és a szokatlan iránti jóval nagyobb tolerancia. A sztereo­típiák és az olcsó eszközökkel való népszerűségre törekvés és a kon­zervativizmus elleni harc. A filmgyártás a következő évek­ben mindenekelőtt a jelen feltérké­pezésére kíván összpontosítani, még nagyobb teret nyújtani a napja­ink égető kérdéseivel foglalkozó al­kotásoknak. Az ifjúsági filmek terén a cél még közelebb kerülni a fiatalság látás­módjához, világához. A filmvígjáté­kok alkotóitól pedig nagyobb válto­zatosságot, sokrétűbb témaválasz­tást vár a filmstúdió. Az 1987-es terv tükrözi a fenti célkitűzéseket. A filmek túlnyomó részének forgatása már befejező­dött, illetve befejezése előtt áll. Az idei termésből felhívták a figyelmet többek között Julius Matula legújabb filmjére, mely témáját a termelésből meríti - szokatlan módon a szatiri­kus tanmese műfaját választva. A fiatalok egy rétegének agresz- szivitásával, a szurkolók vandaliz­musával foglalkozik Karéi Smyczek Miért? című filmje, mely a gyökerek, az okok feltárására törekszik. Ugyancsak kiemelkedő Karéi Kachyňa alkotása, a Hová, hová uraim?, mely élesen felemeli szavát a passzivitás, a közömbösség, a megalkuvás ellen. Sokrétű a vígjátéktermés - így Véra Chytilová és Boleslav Polívka A bohóc és a királynő című filmje, mely a hatalmi érdekek és praktikák mögötti ürességet mutatja meg, a Svérák-Smoljak szerzőpáros Megvárjuk a nevetést című filmje. Jó és tanulságos szórakozást ígér Dušan Klein Költők-sorozatá- nak - Hogyan veszít a világ költőt, Hogyan vesztik el a költők illúzióikat - harmadik része, a Hogyan ízlik a költőknek az élet. (tar) ÚJ SZÚ 6 1987. V. 15.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents