Új Szó, 1987. május (40. évfolyam, 101-124. szám)

1987-05-08 / 106. szám, péntek

Napjaink hangján Állami díj a „Klement Gottwaldnak, a jeles csehszlovák államférfinak, a nem­zetközi munkás- és kommunista mozgalom képviselőjének az alakja eddig nem volt művészi szinten áb­rázolva a Csehszlovák Televízió­ban. A Gottwald című ötrészes tévé­sorozat, amely a dramatikus műso­rok prágai föszerkesztöségének a gondozásában született, törlesz­tette ezt a komoly politikai és művé­szeti adósságot. Az alkotókollektívá­nak sikerült összegyűjteni ismeret­len, eddig nem közölt tényeket is, és sikerült nem mindennapi vonzó, mű­vészileg meggyőző eszközöket ta­lálni a megelevenítésükhöz. Terem­tő erőfeszítéseik nyomán olyan tele­víziós alkotás született, amelynek egészen rendkívüli a jelentősége, politikai és művészi szempontból egyaránt. A sorozat nemcsak esz­mei és politikai jelentése miatt egye­dülálló televíziós mű, hanem a tele­vízió sajátos eszközeivel megvalósí­tott művészi ábrázolás mesteri szín­vonala miatt is. Ezért javasoljuk, hogy alkotóinak Evžen Sokolovský érdemes művésznek, a sorozat ren­dezőjének, Jaroslav Matéjkának, a forgatókönyv szerzőjének, és Jirí Štépničkának, a főszerep alakítójá­nak Klement Gottwald Állami Díjat adományozzanak. “ Ezek a szavak indokolják a Gott­wald című sorozat jelentős elisme­rését. Gottwald című tévésorozat alkotóinak Akik látták az alkotást, bizonyára még nem felejtették el. Habár Jirí Štépnička nem volt különösebben maszkírozva, mint Klement Gott­wald alakjának megszemélyesítője, Gottwald lett ő számunkra, egyszer s mindenkorra. A ,,mi“ Gottwaldunk, aki a tévé képernyőjén jelent meg, akivel évről évre, napról napra és végül óráról órára, pillanatról pilla­natra követtük nyomon azokat az alapvető harcokat, melyeket kom­munista pártunk és a társadalom haladó erői vívtak a szocializmusért, jelenünkért, de a kommunista holna­punkért is. A CSKP bolsevizálásától kezdve Münchenen, a megszállá­son, az ellenálláson, a felszabadulá­son át egészen a győzelmes februá­rig. Gottwald a figyelem középpont­jában állt, és rajta keresztül érzékel­tük a megjelenített politikai küzdel­mek belső mozzanatait is. Felejthetetlenek többek között a sorozat befejező pillanatai - meg­született a februári győzelem, nagy­gyűlés a prágai Lucernában. Kle­ment Gottwald beszél, akinek a sza­vai mintha ma hangzanának: „A pártmunkában továbbra is szüntele­nül, minden lépésnél tudatosítanunk kell, hogy a tömegek vezetésének módszere, az nem a diktátorkodás, az nem az adminisztratív nyomás, hanem a meggyőzés, a megnyerés. Ezt különösen most kell tudatosíta­nunk, amikor minden hatalom a ke­zünkben van. Elvtársaink közül so­kan úgy gondolják, hogy ott, ahová a párt állította őket, játszhatják a ki­sebb vagy nagyobb királyt, a „kiski­rályt“. Ez lenne a legjobb út, amelyi­ken nagyon gyorsan elherdálhat­nánk és elveszíthetnénk tőkénket. A párt minden tagjának szerénynek kell lennie. Ennek a szerénységnek a forrása az a tudat, hogy a pártért soha nem tettünk eleget, és amit tettünk, nem cselekedhettük volna az egész pártkollektíva részvétele nélkül. Miénk a hatalom, követke­zésképpen a fö felelősség is. És minden, ami a társadalom fejlődését gyorsítja vagy fékezi, a pártmunká­nál kezdődik. Szeretni kell a népün­ket, és hinni kell alkotó erejében. E nélkül a dolgozó tömegek iránti szeretet nélkül nem lehet felépíteni a szocializmust...“ Valóban figyelemre méltó, milyen közvetlen módon került be a Gott­wald című tévésorozat napjaink at­moszférájába. Nagy és szilárd gon­dolati íve, harcos szelleme végül is újfent bizonyítja, hogy pártunk élete­rős, képes a belső megújulásra, a gyorsítás és átalakítás stratégiájá­nak megvalósítására, kiindulva a forradalmi hagyományokból a párt legjobb fiainak tapasztalataiból és örökségéből. ílyképpen valóban a mához szólt a sorozat. J. H. Regény Rooseveltröl Alekszandr Csakovszkij új könyvéről A világ kölcsönös függősége mostanra a földgolyó minden irányába kiterjesztette az ember „saját körét“, sőt kiléptette a Világ- egyetembe. Ma nem közömbös számunkra, mi megy végbe a másik féltekén. És nem csupán erkölcsileg érdekes számunkra, hogyan viselkedik egy nagyhatalom elnöke, hanem azért is, mert tetteitől és döntéseitől függhet az úgynevezett magánéle­tünk is. Ezért törvényszerű, hogy az iro­dalom a XX. században folyamato­san behatol a politika területére. Jo­gosan teszi ezt. Jellemző az ezt felvállaló szépiro­dalom népszerűsége. Legutóbbi példaként említhetjük Alekszandr Csakovszkij Befejezet­len arckép című regényét, amelyet nagy érdeklődéssel fogadtak az ol­vasók. Ez a regény Franklin Delano Rooseveltröl szól. Az életéről, a poli­tikájáról általában, s különösen a Szovjetunióval kapcsolatos politi­kájáról. Csakovszkij előző regényei, a Blokád és a Győzelem szintén történelem. Ám olyan történelem, amelyet vagy az író mára vonatkozó kijelentései, vagy a két idősíkban - harminc év különbséggel - ábrá­zolt hősei kötnek össze a mával. Itt, a Befejezetlen arcképben csak a történelem van jelen. Franklin Roosevelt alakja termé­szetesen rendkívül érdekes. Óriási szerepet játszott Amerika sorsában, „új kurzusa" életének hosszú sza­kaszát határozta meg. Roosevelt nemcsak mint politi­kus, nemcsak mint államférfi, hanem mint személyiség is jelentős. Gondolom, mindez vonzotta a re­gényírót. A regény fő mondanivalója, fő „üzenete" azonban, amelyet Csa­kovszkij műve közvetít számunkra, annak a gondolatnak az igenlése, hogy néhány mai amerikai vezető értelmetlen politikájának van alter­natívája. Az az alternatíva, amelyet nem ma találtak ki, s amelyet Lenin fejt ki tanításában a különböző társadalmi, politikai rendszerű államok békés egymás mellett éléséről. Többek kö­zött Franklin Delano Rooseveltnek, a XX. századi Amerika legjelentő­sebb államférfijának köszönhetően gyakorlatilag is ellenőrzött és sikere­sen megvalósított alternatíva. Roosevelt volt az az ember, aki 1933- ban elismerte a Szovjetuniót, diplo­máciai kapcsolatot létesített vele, s aki a háború idején vezetője volt annak az országnak, amely a Szov­jetunió szövetségese volt a fasiz­mussal vívott élethalálharcban. A regény felépítése sajátos. Nincs izgalmas cselekménye. Nincs benne nyilvánvaló kísérlet az olvasó kíváncsiságának fölkeltésére sem, bár az anyag erre lehetőséget ad. A könyvet mégsem lehet letenni, és ez a gondolatok és érzelmek dramaturgiájának köszönhető. Az idő dramaturgiájának. A történelmi erők összeütközése dramaturgiájá­nak. Az akkori idők három nagyon jelentős alakja, Roosevelt, Sztálin és Churchill közti politikai és emberi viszonyok dramaturgiájának. Ezt a művét nevezhetjük politikai vagy történelmi regénynek. Lehet életrajzinak is nevezni. De a műfaj­nak nincs nagy jelentősége. Jelentősége annak a ténynek van, hogy a tehetséges író azzal a lehetőséggel ajándékozott meg minket, hogy elmerüljünk a múltban, amely oly fontos jelenünk és jövőnk szempontjából. Hogy láthatóan, tár­gyiasulva érzékelhessük, úgy, ahogy csak akkor lehet érzékelni az időt, ha igazi művész ábrázolja. Shakespeare mondta, hogy a múlt a jövő prológusa. S ajnos, a nemzetközi kapcsola­tok prológusának, amelynek kialakításában oly hatalmas szere­pet játszott Franklin Roosevelt ame­rikai elnök, a biztató jelek ellenére még nincs ilyen folytatása a század végén. GENRIH BOROVIK Küzdelem a drámai anyaggal O’Neill színműve a bratislavai Kis Színpadon Felfoghatná a kritikus a Szlovák Nemzeti Színház kamaratermében látott O’Neill-dráma előadását úgy is, mint utólagos rendezői magyará­zatot, amely az amerikai írónak ugyanebben a színházban 1982- ben bemutatott másik darabjának előadásához készült. Az akkor használt maszkok Pavol Haspra rendezői elképzelését voltak hivatot­tak alátámasztani az Eljő a jeges című dráma panoptikum-szerű for­mai jegyeinek használatában. Míg azonban abban az előadásban mindezek utólagosan alkalmazott külsöleges kifejezőeszközként funk­cionáltak, a Brown, a nagy isten című O’Neill-darab tartalmi és formai szerkezetét a maszk, az álarc hatá­rozza meg. Megírásakor, 1926-ban Eugene O'Neill még az amerikai dráma és színház megteremtésének lázában élt. Ambícióit erősen motiválta, hogy lényegében az ő jelentkezéséig a színház csupán a szórakoztatást szolgálta. Ö teremtette meg az „Új­világban" azokat a drámatípusokat, amelyeket akkor az európai kultúrák már kitermeltek magukból. Nem vé­letlenül hasonlítgatják alkotásait Ib­sen, Csehov, Gorkij, Strindberg mű­veihez. Ennek a rengeteg fajta ha­tást hordozó, azokat magába ol­vasztó és belőlük észrevétlenül megtermékenyülő első alkotói kor­szakának egyik kísérleti darabja ép­pen a Brown, a nagy isten. A figyel­mes olvasó vagy néző felfedezi drá­máiban a színházújítót is, azt a kere­sőt, aki nem elégedett meg az ame­rikai „álom-társadalom" leleplezé­sével és a szocialista eszmeiséget is tartalmazó szókimondással. Az em­bert nemcsak társadalmi, hanem lel­ki, individuális lényként is látta. Saj­nos a Brown, a nagy isten ennek az alkotói útkeresésnek, emberi küzde­lemnek az egyik zsákutcáját jelenti. Ebben kísérelte meg ugyanis, hogy az ember jellemének és lelkületének színeváltozásait nemcsak a drámai szöveggel, az egyik tartalmi elem­mel ábrázolja, hanem a formai kife­jezőeszközök megválasztásával is. Ilyen eszköz számára az ókori görög tragédiákban egykor használt álarc, és a huszadik században az európai színházkultúra számára felfedezett távol-keleti színjátszás maszkos vi­lága. A szüntelen és változatlan tökélyt kereső teoretikusok vitatják ennek a korszaknak az O’Neill-drámáit. A Brown, a nagy isten inkább for­mailag jelentett alkotói zsákutcát. Eb­ben a kísérletinek mondható drámá­ban is ott van, s meghatározó gondo­lati elem a társadalombírálat. Mind­azt, ami az ember lelki szerepjátszá­sát, elidegenedését kikényszerí­ti, 0‘Neill nem valamifajta eredendő meghatározottságként vizsgálta, eb­be a művébe mégis beleszőtt bizo­nyos messianisztikus elemeket. Ismét Jókai-bemutató Komárom (Komárno) szülöttének, Jó­kai Mórnak négy müvét mutatta be eddig a Magyar Területi Színház. Jutott belőle egy-egy az ötvenes, a hatvanas, a hetve­nes és a nyolcvanas évekre. Az eddigi hagyomány azonban most megtörni lát­szik, mert a nyolcvanas években újabb Jókai-premier lesz. Ma kerül szinre Ko­máromban a Fácia Negra, amely a nép­szerű író Szegény gazdagok című regé­nyének színpadi átirata. Az aranyember nyitotta a sort 1956. június 30-án. Ezzel a csehszlovákiai be­mutató előadással zárta negyedik évadát a Magyar Területi Színház, amelynek ab­ban az időben még csak egy társulata volt. Érdekességként említjük meg, hogy az akkori előadásban színészként szere­pelt a mostani produkció rendezője: Kon- rád József érdemes művész. A lőcsei fehér asszony volt a következő Jókai-bemutató 1964. június 11-én. Ismét csehszlovákiai bemutatóként és szezon­záró produkcióként. Ebben az évben szerződött a színházhoz az a generáció, amely ma a társulat derékhadát alkotja. A mostani inszcenációban többet is látha­tunk közülük, de ezúttal csak a Ropog József nevét említjük meg, ugyanis ö játssza a Fácia Negra címszerepét. A Jókai-premierek között mindmáig A lő­csei fehér asszony bizonyult a legsikere­sebbnek. A színház hasznosította a nyolc évvel korábbi tapasztalatot. Nem vette le műsoráról addig a müvet, amíg érdeklő­dés mutatkozott iránta. A kőszívű ember fiainak 1975. május 23-án volt a bemutatója. Mondanom sem kell: ezt is szezonzáró darabként és cseh­szlovákiai bemutatóként könyveltük el. Több fiatal színésznek (Varsányi Máriá­nak, Holocsy Istvánnak és Benes Ildi­kónak) ez volt az első színpadi találkozá­sa a nagy mesemondó romantikus világá­val. A most nyolcvanéves Palotás Gabi akkor szerepelt utoljára a színpadon Jó- kai-alkotásban. Az előadásban ketten alakították Baradlaynét (Ferenczy Anna érdemes művész és Lörincz Margit), s ugyancsak ketten Plankenhorst báróné szerepét (Udvardi Anna és Szentpéteri Ari). Közülük a napokban temettük Udvar­di Annát, aki hosszú, súlyos betegség után hunyt el, s így eggyel ismét keveseb­ben vannak a Matesz alapító tagjai. Szeretve mind a vérpadig - ez volt a negyedik Jókai-bemutató Komárom­ban. Az előző sikereken felbátorodva ezúttal úgy állította össze műsortervét a színház, hogy ezzel az inszcenációval ünnepelhesse alapításának 30. évfordu­lóját. És most itt a Fácia Negra- immár nem tíz,, hanem csupán négy év elteltével. Ez természetesen következik az eddigi ta­pasztalatokból. Szükséges volt, hogy az új épületben már az első évad során színre kerülhessen egy Jókai-mű. Ezt a produkcióját elsősorban az ifjú nemze­dék számára készítette a színház, de természetesen játssza a közönség leg­szélesebb rétegeinek - amíg csak igény lesz rá KMECZKÓ MIHÁLY Szabó Gyula fametszete a Felszabadulás, felszabadulás című soro­zatból Pavol Haspra elsősorban a két főhős, William A. Brown és Dión Anthony sorsának összefonódását állította az előadás középpontjába. Minden más ennek a viszonynak az első síkba emelését szolgálja. A két nő, Margaret és Cybel, akik közül az elsőt szerető férfiként Dión veszi el Williamtől. Később a fél-prostituált Cybelt a gazdag William vásárolja meg. Az egyik szerelmével fizet, a másik pénzével. Mégis Dión ve­szik el, aki építész-zseni, szemben a halála után az ő álarcát is magára öltő, tehetségtelenségében is kö­zépszerű Williammel. Nem lehet cserélgetni az álarcokat, különösen, ha az „új" már a másé volt, s hatott vele a környezetére. A tehetség, az ember jellembeli és erkölcsi értékei nem a maszkok vonásaiban, ráncai­ban rejtőznek. Az ember, aki a lé­nyeges eleme ennek a társadalmi szerepjátéknak, mindig mögötte van. Minden egyéb csak látszat, oly­kor mutatvány, önként vagy kény­szerből vállalt szerep. Martin Huba Brownja uralkodni akar, ez többé-kevésbé lehetővé is válik számára, hiszen pénze - hatal­ma - van. Csak önmagán képtelen uralkodni, önmaga kicsinyességét, önzését, tehetségtelenségét nem veszi számításba. Legyőzhetetlen akadály az istenné válásban maga az ember. Az álarcát olyan beideg- ződött mozdulattal veszi le, mint az öltözöasztalkája elé ülő fáradt szí­nész. Mennyi naponkénti küzdelmet árul el Brown mozdulata! Az ő Brownja a világot szeretné meg­győzni. Lehetetlen feladatra vállal­kozik, mert a pénz nem azonosul az álarcot viselővel, csak az álarccal. Milan Kňažko Dion szerepében az alkotó ember önvédelmi reflexeit erősítette fel. Belekényszerítik ebbe a szerepjátékba, pedig nem az a faj­ta, aki céltudatosan alakoskodik. Az­tán már sodródik a rákényszerített maszkkal a tömegben, ahol az igazi arcukat vagy az övéhez, vagy Brownéhoz hasonló indítékkal takar­ják el az emberek. Kňažko színészi eszközeiben jól különválik egymás­tól a két arc. Színészi erénye, hogy bizonyos mértékig a maszk alól is kivillan igazi énje, embersége. Velük szemben mind Soňa Va- lentová (Margaret), mint Anna Ja- vorková (Cybel) a kissé másodla­gossá vált szerepeikbe kényszerül­tek. A rendezői központozást szol­gálta, hogy a feleség és a szerető „csupán" tükrei a férfiaknak. Min­den más kapcsolat és viszony (még Dión és fiai között is) mellékesként jelenik meg a színpadon, s ez a szí­nészi játékban tapasztalható külön­bözőségben is megnyilvánul. Vladimír Suchánek díszlete eb­ben a kis térben minden oldalról lezárja a színpadi történés helyét. A felfelé futó lépcsősoron elvileg csak felfelé és lefelé járnak. Az ott elhelyezett kellékek sem nem tagol­ják a teret, sem nem tágítják ki. Mintha a láthatatlan semmibe érné­nek, miközben a felső lépcsőre felfu­tó színész talán arra is figyel, hogy fejével ne érintse az alacsony zsi­nórpadlást. Szimbólumnak erőtlen, illúziónak kevés ez a lépcsősor, ugyanis bizonyos jelenetekben a rendező stilizált jelképként, más­kor pedig illúziót keltő belső térként kezeli. Pavol Haspra az idézőjeleket és a felkiáltójeleket többszörösen is használja ebben az előadásban. El­ső idézőjel: a színpadot frontálisan körbe fogó zöldesen viliódzó lám­pák sora valamiféle színpadi show- ra utal. Felkiáltójel: a prológusban egy „elötabló elötapsrendje" hívja fel a figyelmet erre a tényre. Máso­dik idézőjel: az „előtabló" egyik szí­nésze arcára helyezi a maszkot, demonstrálva a harmadik idézőjelet. Harmadik idézőjel: a maszk és a va­lódi én szüntelen cserélődése. Ne­gyedik idézőjel: maga a színészi játék, amelyről a néző tudja, hogy olyan sztereo, amelynek az eredeti énje egy álarc mögé rejtőzik. A ren­dező a megformált epilógusban kite­szi a második felkiáltójelet. Ebben a színész végérvényesen leveti a szerepbeli maszkot és bezárja a második és a harmadik idézőjelet. Féláll az igazi tapsrendhez az igazi tabló, ezzel bezárták a negyedik idézőjelet. Mi lesz az első idézőjel­lel? ... Hogy nem is volt az? DUSZA ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents