Új Szó, 1987. április (40. évfolyam, 76-100. szám)

1987-04-10 / 84. szám, péntek

Iskola és anyanyelv

Jegyzetek a XVIII. Kazinczy Nyelvművelő Napokról

A jegyzetíró mindegyre arra a következtetésre jut, hogy az idei Kazinczy Nyelvművelő Napok résztvevői társaknak, partnereknek érezhették magukat. A Csemadok, az SZSZK Oktatási Minisztériuma, az újságírószövetség és a kerületi pedagógiai intézetek meghívottjai több mint kétszázan voltak. Bár az utolsó napon már kevesebben ültek a kassai (Košice) Hutník Szálló tanácstermében, az előadások iránti érdeklődés nem volt hullámzó. A szervezőknek sikerült nagyrészt olyan hazai és magyarországi előadókat meghívniuk, akiknek tudományos tekintélye és pedagógiai gyakorlata eleve szavatolta a minőséget. Elsősorban ez a minőség eredményezte, hogy a hallgatóság többnyire egyetemi szintű előadásokat hallhatott.

Nem szeretnék kizárólagos megállapításokat tenni, hiszen nem voltam résztvevője valamennyi Ka- zinczy-napoknak, mégis tényként kell leszögeznem, hogy az idei egyike volt a legtartalmasabb, legigényesebb témákat felvető, legátgon- doltabban megszervezett előadás- sorozatnak. Lám, előadás-sorozatot emlegetek, holott fontos helye van ezen a rendezvényen a szép magyar beszéd versenyének, és lenne - lehetne - a vitáknak is. Ez utóbbival az idén bizony nem dicsekedhetünk, hiszen a megteremtett alkalmakat nem használták ki. Megfontolásra érdemesnek tartom azt a javaslatot, amelyet az egyik szünetben pedagógusbarátomtól hallottam. Szerinte, amikor ennyire meghatározott, pontosan körülhatárolható témája van a Kazinczy-napoknak, jobb lenne a vitábart néhány, előre elkészített korreferátumot is hallani, így talán a gyakorlatra alapozott vélemények nem lennének véletlenszerűek, esetlegességükből eredően mások gondolatait ismétlők. Végül is nincs erre üdvözítő recept, hiszen az idén elhangzott előadások többsége olyan tudományos evidenciákkal foglalkozott, amelyek, a vitatkozó gondolatok helyett, főleg a hallgatók lelkiismeretét ébresztették fel.

Szende Aladár előadása szinte megalapozta a három nap szellemét. Az anyanyelvi nevelés és mentálhigiéné lényegi összefüggéseiről hallottakból csupán néhány alapfogalmat idéznék: a gondolat és az érzelem viszonya; a gondolkodás és a nyelv azonosulása; a belső beszéd; a képi nyelv; a másodlagos nyelvek; a nyelvi önérzet; a demokratikus tanár-diák viszony, mint az anyanyelvi nevelés és a mentálhigiéné kulcsa. Végeredményben ez az alapozó jellegű előadás fontos kiegészítő adalékokkal szolgálhatott a nemzetiségi iskoláinkban magyar nyelvet és irodalmat tanító pedagógusaink gyakorlati munkájához. Fü- löp Lajos előadásának hallgatói talán szembetalálták magukat mindazokkal a gondokkal, amelyeket az iskola és a beszédművelés témakörében maguk is tapasztalnak. A nyelvtan iránt csökkenő érdeklődés okát a nyelvtan tanításának módszertanában kell keresni, hiszen öncélú stúdiummá vált. Központi helyet kellene kapnia a beszéd- és írásművelésnek, ehhez az egyik legjobb eszköz a „beszélő osztály". Kovács László, a Somorjai (Šamo- rín) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium tanára másnap szinte ezt az

Csótó László: Magány (fehér tus)

elméleti tételt igazolta a középiskolában végzett anyanyelvi nevelés gyakorlatáról szólva. Előadásának értékét mindenekelőtt a pedagógusi gyakorlatban szerzett tapasztalatai adták. Ennek ismertetésekor kitért arra az egyre inkább fontossá váló követelményre, mely szerint ne csak a magyar szakos tanárokon múljék az anyanyelvi nevelés sorsa. Wacha Imre a hangsúly és a szórend beszédünket meghatározó funkciójáról beszélt. Előadásában körülhatárolta a „kiemelés és a szerkezet érzékeltetésének" fogalmát. A számos példával illusztrált előadás gondolatait és gyakorlati tanácsait szinte közvetlenül hasznosíthatták a szép magyar beszéd versenyének résztvevői is.

A Csemadok nyelvi szakbizottságának tagjai körültekintően választották meg az előadókat és az elhangzott témákat. Érdeklődésre tartott számot a nemzetiségi óvodai oktatással foglalkozó előadás is Kár, hogy Mózsi Ferenc fejtegetései túlságosan is elméleti síkon maradtak. Az iskoláskor előtti és az iskolás korú gyermekek anyanyelvi nevelésének kérdéskörét nem lehet megrajzolni módszertani és gyakorlati ismeretanyag felvonultatása nélkül. Ebben a témában mindenképpen hiányzott egy gyakorló óvodai szakember korreferátuma, aki az irodalomnak és a zenének az óvodai anyanyelvi nevelésben pótolhatatlan szerepét taglalta volna.

Az előadások sorában szinte különálló fejezetet alkotott Bencédi József vizsgálódása. Hazai magyar nemzetiségi sajtónk nyelvében felismerhető mondatszerkesztési gondokról beszélve, hosszan elemezte azokat a hibákat, amelyek az idegen nyelvből magyarra fordított szövegekben lelhetők fel. Átfogó vizsgálódásában megállapította, hogy a legtöbb nyelvi hibát az a szerző véti, akinek nincs mondanivalója. Az ilyen gondolattalan szövegek nem azonosak a napi konkrétságokat közlő hírösszeállításokkal, bár a távirati iroda híranyagainak magyarra fordított szövegeiben is találkozhatunk hasonló hibákkal. Az előadó visszatérőnek látja a központozásban elkövetett hibákat. Gyakori a sokszoros birtokosjelzői lánc is, amely a gyakran fordított szláv nyelvek sajátossága, de a magyar nyelv kétszeresnél többet ritkán visel el ezekből értelemzavaró hiba nélkül. Szaporaságukkal szembetűnőek a „pótolhatatlan, oszthatatlan, elengedhetetlen, felelős dolgozók" fogalmak, amelyek használatát lehetőség szerint kerülni kell. Előadása végén Bencédi József a kioktató újságírói stílus veszélyeire hívta fel a figyelmet.

A Kazinczy-napokon a legnagyobb érdeklődés ismét a szép magyar beszéd versenyének országos döntőjét kísérte, mivel sok pedagógus a tanítványával együtt jött el Kassára. Jakab István, a hazai nyelvművelés meghatározó személyisége a verseny értékelésekor a színvonal emelkedését állapította meg. Szavai szerint ez az örömteli tény elsősorban az önálló szövegalkotásban volt tapasztalható. Az újságíró véleménye szerint, jó volna a jövőben olyan témákat kijelölni, amelyek a minimálisra csökkentenék az előre elkészített „panel-szövegek" beépítésének lehetőségét. Elgondolkodtató felismerés, hogy ezek között a beépített mondatsorok között milyen sok volt a sajtó nyelvéből átvett közhely, nyelvi szokvány és gondolati sablon. A győztesek esetében mind a felolvasott prózarészlet, mind a szabadon megfogalmazott szöveg tolmácsolása kiegyensúlyozott volt. A versenyző diákok többsége az ismeretlen szöveget modorosán, félreértelmezésből eredő pátosszal vagy éppen semleges szenvtelenséggel olvasta fel. A saját maguk alkotta rögtönzések elmondásakor pedig a kötetlen szöveg fordulataira összpontosítva, né- hányan elfeledkeztek a beszéd tisztaságáról.

Évről évre megszervezik a terminológiai vetélkedőt is, amely csupán egyetlen tesztláp kitöltését kívánja meg a résztvevő pedagógusoktól, népművelőktől és újságíróktól. Sajnos, idén sem sokkal többen tették próbára tudásukat, mint tavaly. Egyébként Csata Eszter, kassai középiskolás szerezte a legtöbb pontszámot.

Fontos, az utóbbi időben mégis mintha háttérbe szorulna a Csemadok nyelvjárásgyűjtö tevékenysége. Ezt igazolta a nyelvművelő napok zárásaként értékelt pályázat is. A harmadik helyezett Nagy Endre éppen csak elérte a díjazhatóság szintjét, a második díjat nem is adták ki. Viszont az első díjat Siska Józsefnek ítélték oda, tudományos értékű, kiadásra érett dolgozatáért. Ez a felemás eredmény jelzi, hogy folyamatos és tudományos irányítást kíván ez a munka. Mivel elsősorban amatőrök vállalkoznak rá.

Az idei Kazinczy-napokon a szervezők az oktatás és az anyanyelvi nevelés gondjait helyezték gyújtópontba. Erre gondolva engedtessék meg, hogy befejezésül, a következő nyelvművelő napokra néhány téma- javaslatot tegyek: a családban folyó anyanyelvi nevelés lehetőségei; az óvoda szerepe a beszédkészség fejlesztésében; a gyermekirodalom, az irodalom és az anyanyelvi tudat; terminológia, szaknyelv és tankönyveink nyelvi állapota. Ugyanakkor ideje lenne megvizsgálni szépirodalmi alkotásaink nyelvi minőségét is. DUSZA ISTVÁN

„Van rangja a Csemadoknak“

Most már tudom, mi rejlik a „jól dolgoznak" vélemény mögött, amelyet a féli (Tomášov) Csemadok- szervezetrö\ hallottam. Varsányi Lászlóné mondta el, aki éppen tíz éve áll a szervezet élén, másik családjának tekintve a közösséget. Előbb azonban néhány szó róla és a szűkebb családi körről.

Az ötvenkét éves, határozott szavú Varsányi Lászlóné harminchárom éve tanít Félben, budapesti gyermekévein kívül tulajdonképpen minden ehhez a községhez köti. Itt élt együtt szép, a köz javára végzett munkával tellő évtizedeket férjével, aki szintén pedagógus volt, 1940 óta tanítója a féli gyerekeknek, 1950-től 1978-ig a magyar tanítási nyelvű alapiskola igazgatója is egyben, ezenkívül oktatásügyi tanácsadó, számos tankönyv szerzője és népművelő; két éve hunyt el. Idősebbik fiuk, László, belsőépítész, a Szőttes népművészeti együttes zenekarának vezetője; György hivatásos zenész, dzsesszdobos, aki szintén ott van az említett zenekarban, mint cimbalmos.- Jól tanultak, és már gyermekként. részt vettek velünk együtt a Csemadok-munkában, mint szereplők természetesen. Elmondhatom róluk, hogy amit csinálnak, azt nagyon komolyan csinálják. Amellett, hogy mozgalmas társadalmi életet éltünk, a családi életet fontosnak tartottam. Gyermekeim, a család rovására semmit sem akartam csinálni. Amikor megkértek, lennék a Csem'adok-szervezet elnöke, először azt is megbeszéltem a családommal. Pedig a fiaim akkor már nagyok voltak. Egyébként igent mondtak mindketten, és a férjem is, sőt megígérték, hogy segítenek nekem.

Varsányi Lászlóné 120 taggal „vette át" a Csemadok-szervezetet, ma 450 a tagok száma, ami a község magyar nemzetiségű lakosainak számához viszonyítva 33 százalékos szervezettséget jelent (több mint kétszerese az országos átlagnak). Más téren is jelentkeztek hamarosan az eredmények, jóllehet nem volt könnyű pótolni a tíz esztendőn át sikeresen működő, országos versenyeken kitüntetett Kis-Duna Táncegyüttest, amely éppen az elnökváltás évében, hetvenhétben szűnt meg. Varsányi Lászlóné irányításával folklóregyüttes jön létre - női éneklőcsoport, gyermek- tánccsoport és parasztzenekar alkotja. Tiszta forrásból merítve dolgoznak, szakemberek segítő közreműködésével. Ma már csak a gyer- mek-tánccsoport létezik, Aprók Táncháza néven. Közben mind több író-olvasó találkozót, ismeretterjesztő előadást szerveznek, egyben alapot teremtve a művelődési klubnak, amely nyolcvanháromban alakult meg. Például a tavalyi 56 rendezvényből 24 klubtalálkozó volt- művészekkel, tudósokkal, más neves személyiségekkel. Több találkozó - a könyvkiállitás, zenés irodalmi est, folklórműsor és színházi előadás mellett - az ugyancsak nyolcvanháromtól rendezett tavaszi kulturális napok keretében zajlott le.

Minthogy a község művelődési házában nem dolgozik hivatásos népművelő, a Csemadok-szervezet fogadja a Magyar Területi Színházat is, ezenkívül aktívan részt vesz a polgári ügyek testületének munkájában. És van még valami, amiben másutt is követhetnék a féliek példáját: időről időre kirándulásokat szerveznek hazai és külhoni tájakra, kulturális-művészeti eseményekre, különböző jellegű, aktív együttlétre lehetőséget adó táborokra, nem feledkezve meg a gyerekekről sem.- Jó, hogy az iskolában vagyok. A szülök közül sokan voltak a tanítványaim, másokat a gyermekeik révén tudok bekapcsolni a Csemadok- munkába. A vezetőségünkbe, amely huszonegy tagú, csak olyan embereket választunk be, akik tudatosan vállalják ezt a munkát.

Amelynek eredményeit értékeli a helyi nemzeti bizottság, jó a kapcsolat közte és a szervezet között, elsősorban Szalay József hnb-alel- nök révén, aki a Csemadok-szervezet alelnöke is, és élén áll a szülői tanácsnak.- Minden egyes akciónknak másmás a felelős rendezője, és a feladatát teljesíti mindenki. Azért is vállaltam el az elnökséget, mert nem biztos, hogy, mint vezetőségi tagnak, minden elképzelésem megvalósulhatott volna. Közös erővel elértük, hogy nálunk már nem tapsolnak akárminek. Időközben felnőtt egy nemzedék, amely igényli a szellemi- művészi értékeket. Sok fiatal megy át például a Szegedi Nyári Játékokra, de ugyanúgy ott vannak a hazai rendezvényeken. És én ennek nagyon örülök. Nem vagyok híve a sablonos író-olvasó találkozóknak, ahol ki van szolgáltatva az író. Ezért is: inkább irodalmi estnek nevezzük ezeket az összejöveteleket- nemcsak az írót mutatjuk be, hanem egy-egy művét is, akár dramatizált változatban, bemutatjuk továbbá a vidéket, ahol született, az ottani népdalok, népszokások felelevenítésével. Egy-egy ilyen est után sokan kezdik el olvasni az addig ismeretlen író könyveit.

Varsányi Lászlónét - aki annak idején színházi rendező szeretett volna lenni, - örömmel tölti el az is, hogy, mint mondta, már nem nagyon kell szervezni az embereket a Cse- madokba, jelentkeznek maguktól.- Úgy érzem - tette hozzá itt van rangja a Csemadoknak.

Mert nem formálisan vagy csupán puszta szavakkal van jelen a falu életében, hanem tettekkel.

BODNÁR GYULA

„Félkézzel lantos, másikkal néptanító“

Kodály Zoltán életművéről

Húsz évvel ezelőtt, 1967 március elején a Csemadok galántai (Galanta) helyi szervezete és a Kodály Daloskör megbízásából egy küldöttség utazott Budapestre, hogy személyesen adja át a Mesternek a „galántai mezítlábas pajtások" és azok utódainak szeretetteljes meghívását. Akkor a Mester már kórházban feküdt, felesége tolmácsolta a meghívást, amelyet ó örömmel el is fogadott és megígérte, hogy felépülése után újra ellátogat Galántá- ra. Sajnos, az ígéret nem valósulhatott meg, mert közbeszólt a végzet. A Mester örökre eltávozott közülünk...

Életének legszebb hat évét töltötte Galántán. Majd ugyancsak innen indult el első nagyjelentőségű gyűj- tóútjára. Mindig szívesen gondolt Galántára, hiszen az 1937-ben írt kétszólamú népdalfeldolgozásait, a Bicinia Hungaricál is a „mezítlábas pajtásainak" ajánlotta. Több évtizedig nem járt Galántán, mígnem egyszer váratlanul és bejelentés nélkül látogatott el boldog gyermekéveinek színhelyére. Engedélyt kért az akkori igazgató-tanítótól, Polák Imrétől, hogy a karzaton körülnézhessen. Talált ott egy régi kottás könyvet, amely felkeltette érdeklődését. El akarta vinni magával, de Polák Imre, mivel nem ismerte fel

a vendéget, nem adta oda neki. Ó csak a távozáskor mondta meg a nevét, s míg a meglepett házigazda felocsúdott, a vendég már el is tűnt. Másnap postán küldték el a könyvet Kodály Zoltán címére. Utoljára 1943. májusában járt Galántán.

Szőke Péter, a galántai Hanza dalárda karnagya, az avatási ünnepségen és a kastély parkjában - ahol száz tagú gyermeksereg énekelt tiszteletére - tartott beszédét szószeri nt rögzítette.

Az avatáson Kodály Zoltán azt fejtegette, hogy díszpolgárrá avatása megtisztelő, s nemcsak jogokkal jár, hanem kötelességekkel is. Kötelességének érzi, hogy a jövőben még nagyobb figyelemmel kísérje az itteni iskolákban folyó zenei nevelést és színvonalát. A kastély parkjában, viszont szülei régi cselédeit szólította, akiktől az első gyermekdalokat és népdalokat hallotta, akiktől a zenei anyanyelvet sajátíthatta el. Azt mondta, hogy lehetett volna ő zeneszerző akkor is, ha máshol nevelke-- dik, de Galántának, illetve azoknak az egyszerű falusi asszonyoknak - akiket az akkori elöljáróság megbotránkozására első valódi profesz- szorainak nevezett - köszönheti, hogy megismerte a gyökereket és

olyan nemzeti zenét tudott alkotni, amelyet az idegen, a külföld is elismer. Nem ezekkel a szavakkal mondta, de ez volt az értelme.

Kodály Zoltán írásait olvasva, magával ragadja az embert az az igaz ügyért való lelkesedés, az a tűz, az a céltudatosság, ami minden írásából sugárzik. Fogalmazása tömör és lényegre törő. Csodálatos a gazdag tapasztalatok, a nagy műveltség mellett az egyszerű közvetlensége, a kemény bírálat mellett a tennivalók pontos megfogalmazása, a rossz iránti harag mellett az új, zsenge próbálkozások bíztatása. Sokszor, olvastam írásait, de mindig találtam bennük újat, időszerűt, nekünk szólót.

Nehéz eldönteni, hogy a zenepedagógia vagy a népzenekutatás, a zenetörténet vagy zeneszerzés terén alkotott-e nagyobbat. A zenepedagógiában előtte még senki sem fogalmazta meg tömörebben a célt. „Úgy kell tanítani a növendékeket a zenei írás-olvasásra, hogy lássák, amit hallanak, és hallják, amit látnak." Olyan zenészeket nevelni, akik úgy olvassák a kottát, mint az újságot. Az énekközpontú zenei nevelés a relatív szolmizáció felhasználásával, a hangszerektől függetlenül kialakított zenei képzetekre épül.

A népzenekutatás területén nevéhez fűződik a parasztzene legősibb rétegének fölfedezése, a keleti örökség, az ötfokú dallamvilág népszerűsítése, és alkalmazása mind a zenepedagógiában, mind a művészi zenében. Az összehasonlító népzenekutatást is ö szorgalmazta. A népzenénkben fellelhető nyugati zenehatások történeti kutatásának első eredményeit A magyar népzene című tanulmányában közölte. Ö szorgalmazta a rokonnépek népzenéjének beható tanulmányozását.

Alkotott, tanított, népdalokat gyűjtött az egyszerű falusi emberektől, agitált és propagált, odahaza és külföldön egyaránt.

A közös éneklés terén, az óvodásoknak szóló Kisemberek dalaitói kezdve a nagy énekhangot igénylő Psalmus Hungaricusig minden korú és fejlettségi fokú énekkar találhat művei között énekelnivalót.

írásainak gyűjteményes kiadása Visszatekintés címmel jelent meg, 1964-ben. A kiadványhoz írt előszava egyúttal vallomás is. Vallomás a megtett életútról, arról a hajtóerőről, amely minden akadály ellenére egyenes úton, hol röpítette, hol vonszolta életének szekerét.

A Visszatekintésből idézem: „így voltam én is: félkézzel lantos, másikkal néptanító, kubikos, téglahordó, pallér, orvos, ami csak kellett.

Valóban, ó a nép lantosa volt, aki időnként letette lantját, hogy ott munkálkodhasson, ahol erre a legnagyobb szükség volt. ÁG TIBOR