Új Szó, 1987. április (40. évfolyam, 76-100. szám)

1987-04-30 / 100. szám, csütörtök

Időszerű mondanivaló A Politikai plakátok ’87 kiállításról A megoldás: aktivizálni a pedagógusokat ONDREJ PAVLÍK AKADÉMIKUS ÍRÁSA elmúlt két évtizedben fi­gyelemreméltó új fejlődési szakasz nyílt a csehszlovák okta­tásügyben. Egész oktatási-nevelési rendszerünk további fejlesztésének tervezete joggal keltett jelentős fi­gyelmet és érdeklődést sok ország­ban. Ez a reform több fejezetével, például a középiskola három típusá­nak kialakításával, hatással van a vi­lágban tapasztalható legújabb okta­tási törekvésekre. A szovjet oktatási reform végrehajtása során is nagyra értékelték a középfokú oktatási rendszer további fejlesztésének csehszlovák modelljét. Úgyszintén felhasználják ezt a lengyel oktatási reform megvalósításában (1980- tól). Hazánk, J. A. Komenský hazája tehát - ahol Európában elsőként indult meg az újkori oktatási reform- folyamat - napjainkban sem játszik mellékes szerepet, ebben a nagyon mozgalmas és bonyolult időszak­ban, amikor világméretekben terjed a haladásnak, a humanizmusnak, a nemzetek békés egymás mellett élésének az eszméje. Az utóbbi egy esztendőben, va­gyis a CSKP XVII. kongresszusa óta eltelt időszakban azonban kezd lé­nyegesen megváltozni a helyzet az országban. A CSKP Központi Bizott­sága gazdasági és szociális fejlődé­sünk meggyorsításának stratégiájá­val párhuzamosan a gazdaságirá­nyítás mechanizmusának alapvető megváltoztatására irányuló konkrét programot is megszab, kulcsfeladat­nak tartva annak teljesítését feltéte­leink között. A neveléssel kapcsolatban is el kell gondolkoznunk sok mindenről, és cselekednünk kell. Értékes ered­ményeket értünk el, különösen az utóbbi időben, a csehszlovák oktatá­si-nevelési rendszer további fejlesz­téséről szóló pártdokumentum, illet­ve tervezett megvalósítása során. Az iskoláskor előtti nevelést tekint­ve, hazánk felsorakozott a világ leg­fejlettebb országaihoz. A legifjabb nemzedéknek több mint 90 százalé­ka jár óvodába. A kötelező iskolalá­togatás időtartamának megnöveke­désével már középfokú képzésről is beszélhetünk. Mind a funkció, mind a tartalom szempontjából, egészé­ben véve, sikeresen közeledik egy­máshoz a három hagyományos kö- zépiskola-típus. A középfokú szak­munkásképző intézetek hálózatának kiépítésével, az egykori tanoncisko­lák megszüntetésével eltűnik oktatá­si rendszerünkből az utolsó zsákut­ca is. Ami a felsőoktatást illeti, Cseh­szlovákia a világ első 10-15 legfej­lettebb országa között van. Vala­mennyi szinten már jelentős mérték­ben átépítettük és korszerűsítettük az oktatás tartalmát, számos új program, terv, tanmenet, tankönyv készült és jelent meg. Gyorsabb ütemben folytatódik az oktatás for­máinak, módszereinek és műszaki feltételeinek a korszerűsítése. U gyanakkor azonban nagyon komoly hiányoságok, hibák és gondok is mutatkoznak a nevelés területén, olyanok is, amelyeknek már nem kellene lenniük. A gazda­sági és szociális fejlődés gyorsításá­nak stratégiája az oktatásügyben, a népművelésben, a művelődéspoli­tikában úgyszintén igényesebb és önkritikusabb hozzáállást követel meg, sokkal inkább ilyet, mint önelé­gült, dicshimnuszokat zengő maga­tartást. Mennyiségi eredményeink gyakran eltakarják a minőségi fo­gyatékosságokat, melyek száma nem kevés. A munka hatékonyságá­nak és minőségének a kérdése nemcsak a termelésben elsődleges, hanem az emberek művelésében is. Oktatási politikánkban, a nevelés te­rületén sok mindent elhamarkodunk, formálisan végzünk, megfelelő ha­tás nélkül. A középiskolai képzéssel kapcso­latban is elmondható, hogy a való­ban előremutató koncepció megva­lósításának többé-kevésbé még csak az elején tartunk. Számos dol­got jobban át kell gondolni, és akad javítanivaló is. Elsősorban nem megfelelő - a fiatalok pályairányítá­sának, politechnikai és szakmai fel­készítésének eddigi rendszerével - a munkára nevelés (habár már harmadszor térünk vissza hozzá). Még mindig megoldatlan a gimná­ziumok helye és szerepe a középis­kolák hálózatában: nagyon alacsony az ebbe az iskolatípusba jelentke­zők száma, különösen kevés a fiú, valamint a munkás családból szár­mazó tanuló. (Nem tudni, miért nem veszik figyelembe azt a javaslatot, amelyet a csehszlovák pedagógu­sok és pszichológusok már 1967- ben kidolgoztak.) A szakközépisko­lák és szakmunkásképzők tevé­kenységében szintén sok a hézag, fogyatékosság. Ugyan nagy változá­sok történtek ezekben az oktatási intézményekben is, de a munka java része még előttünk áll. Az alap- és a középiskolai oktatás új tartalmából egyaránt el kell távolítani mindazt, ami túlterheli a gyerekeket, a peda­gógusokat (még a szülőket is), mind­azt, aminek következménye a fel­színes tanulás, a magolás, a verba- lizmus, a magasabb szintű megis­merő képességek, főként a gondol­kodás fejlesztésének az elhanyago­lása, valamint az, hogy a tanulók nincsenek felkészülve konkrét prob­lémák megoldására, nem is érdekli őket. Az átépítés eddigi folyamata az okatás minden szintjén valami­képpen csupán az értelmi nevelésre (tulajdonképpen pusztán az ismeret- átadásra) fordította a pedagógusok figyelmét. Az ember átfogó formálá­sának, főként eszmei-politikai, er­kölcsi, esztétikai és testi nevelésé­nek a kérdései háttérbe szorulnak. Nem kapnak elég figyelmet. A sze­mélyiség sokoldalú fejlesztését, mint követelményt, eddig jószerivel csak hangoztatjuk. A többnyire csak a ta­nításhoz szükséges jobb szervezeti feltételek megteremtéséért folytatott hajszában, egyoldalú hajszában ká­ros beavatkozás történt az alapisko­lák hálózatába. Akisiskolákúgyneve- zett integrálásának révén sok falusi iskola megszűnt - anélkül, hogy át­gondoltuk volna a következménye­ket, felmértük volna, milyen hatal­mas károkat okoz az efféle cseleke­det a kultúra, a gazdaság, még a környezetvédelem szempontjából is. Ugyanakkor - mintha csak a kis­polgári beállítottságú szülők igényeit akartuk volna kielégíteni - meg­kezdtük a városokban a speciális iskolák (osztályok) létrehozását, az állítólag jó adottságú, tehetséges gyermekek számára. A valóságban azonban továbbra sem törődünk a jó adottságú, tehetséges gyerekekkel. A főiskolákon is úgy tanulnak a hallgatók, hogy nincs megfelelő áttekintésük a gyakorlati élet legfon­tosabb szükségleteiről, és, sajnos, többnyire megelégednek az átlagos teljesítménnyel. Az osztályozás, a bizonyítványba kerülő jegyek sok alsóbb fokú iskolában sem felelnek meg a valóságnak. Számos hiá­nyosság tapasztalható a közép- és főiskolai felvételi vizsgák lebonyolí­tási rendszerében. És egyáltalán, hiányzik egy olyan kidolgozott felső- oktatás-politikai koncepció, amely a jövőbe mutatna. A permanens művelődésről és nevelésről szóló tervezet egy része is - jóllehet a nevelés területére vonatkozó pártdokumentum legje­lentősebb új követelményét tartal­mazza - sajnos, eddig figyelmen kívül maradt, lényegében még nem kezdődött el a megvalósítása. Ifjúságunk mindennapi viselkedé­sével kapcsolatban ugyancsak szá­mos probléma merül fel - könnyel­műség, közönyös magatartás a poli­tikai kérdésekkel szemben, nagy fo­kú felelőtlenség, felrúgása az alap­vető erkölcsi normáknak és illem- szabályoknak. A fiatalok viselkedé­sében mutatkozó fogyatékosságok közül több egyenes függvénye a szocialista társadalom életében, főként politikai életében bekövetke­zett deformációknak. Az emberekkel szemben megnyilvánuló formális, nem demokratikus, többnyire admi­nisztratív hozzáállás, továbbá az ér­tékek egybemosása, a jutalmazás­ban mutatkozó egyenlősdi, a képes­ségek nem megfelelő értékelése, a szavak és a valóság közötti túl gyakori ellentmondások, a különbö­ző visszásságok a fiatalokat is oda vezették, hogy elvesztették érdeklő­désüket a közélet, a művelődés iránt, ugyanakkor anomáliákat ,,eredményeztek" mindennapi visel­kedésükben. O ktatásügyünk, közművelődé­sünk jelenlegi irányításának mechanizmusában magában nem kevesebb a fogyatékosság, mint a gazdaságirányítás mechanizmu­sában. Borzasztóan sok a formaliz­mus, az adminisztráció, a papírmun­ka az iskolák, a pedagógusok, az ijfúság irányításában. Az átütő változások, a gazdaság- irányítás átépítése, a szociális és politikai rendszer átépítése, a de­mokratizálás, az önigazgatás fejlő­dése, egy új szellemi klíma kialaku­lása szocialista társadalmunkban - bizonyára megteremti majd a leg­fontosabb feltételeket ahhoz is, hogy az iskola jobban elláthassa oktató­nevelő feladatát, hogy tovább de­mokratizálódhasson az iskolai és is­kolán kívüli oktatás-nevelés, ezzel párhuzamosan pedig javuljon annak minősége, növekedjék hatékony­sága. Ez a helyzet azonban nem válto­zik meg automatikusan társadal­munk átépítésével. Sok dolgon kell javítanunk már most, és kezdemé­nyező szellemben, a nevelés, az oktatáspolitika, a pedagógia terüle­tén egyaránt. És főként nekünk, a pedagógia valamennyi ágazatá­ban dolgozóknak, valamint a neve­lésben is szerepet játszó tudomá­nyok képviselőinek kell kezdemé­nyező módon fellépnünk, elősegí­tendő a fogyatékosságok megszün­tetését, a hibák eltávolítását, a nap­jaink iskolájában és nevelési gya­korlatában létező sok-sok probléma megoldását. Meg kellene például ta­lálnunk a módját, miként lehetne mindjárt - a pedagógusok jóval na­gyobb aktivizálásával - eltávolítani azokat a deformációkat, amelyek az oktatás tartalmának átépítése során keletkeztek. A tanítóknak nincs ide­jük arra, hogy gyakoroljanak, ismé­teljenek a gyerekekkel, még a szó­beli feleltetésre sem (túlságosan el­terjedtek a tesztek, ezek sokszor primitívek, olyanok, amelyeket a burzsoá iskolában is már régen elvetettek). És minthogy sok szülő nem tud segíteni gyermekének a há­zi feladat elkészítésében, tartósak maradnak, sőt növekednek az elő­menetelben és a magasabb fokú iskolák iránti érdeklődésben is meg­mutatkozó szociális és osztálykü­lönbségek. És ez politikai szem­szögből fájdalmas pont - főként a fi­zikai dolgozók, munkások, földmű­vesek gyerekei maradnak le, buknak meg. így keletkeznek megoldhatat­lan problémák a tanulók viselkedé­sével kapcsolatban is. Az iskola megszűnt olyan hely lenni, ahová örömmel járnak a gyerekek és a pe­dagógusok. B izony, minél hamarabb észre kellene vennünk azt a peda­gógiai gyakorlatot, amely az elmúlt év őszétől kezd érvényesülni a szov­jet pedagógusok körében, vagyis azóta, hogy a felelős pártszervek élesen bírálták az oktatási reform lassú, határozatlan végrehajtását. Alapjaiban változik meg a gyerme­kekhez, a tanulókhoz való viszony, jó, munkára ösztönző légkör alakul ki az iskolában, és olyan körülmé­nyeket teremtenek, hogy a gyerekek szívesen és érdeklődéssel tanulja­nak. Úgyszintén dolgoznak azon, hogy alapjaiban változzon meg a ta­nítókhoz való viszony is, és nem­csak az irányító, állami és pártszer­vek részéről, hanem a hivatalos pe­dagógia, a Szovjet Pedagógiai Tu­dományok Akadémiája és a főisko­lák részéről is. A kiváló, kezdemé­nyező, kísérletező és újító pedagó­gusoknak az eddiginél jóval na­gyobb segítséget kell kapniuk, hi­szen ők tudják a legjobb tanácsot adni, és a gyakorlatban is legjobban bemutatni a többi pedagógusnak, miként lehet azonnal, még ma javí­tani az iskolai oktatás tartalmán, tor­máján és módszerein. Ha az újítók némely kezdeményezése - amint arra helyesen mutattak rá vezető szovjet pedagógusok - kissé egyol­dalúak, voluntarisztikusak is, indivi­dualizmushoz és pedocentrizmus- hoz vezethetnek, az új pedagógiai mozgalom, amelyet az együttműkö­dés szelleme hat át, szükségszerű­en alakult ki, és egészében véve helyesen irányul a lélektelen paran­csolgatás, az adminisztrálás, a bü­rokratizmus ellen, amely hosszú, túl­ságosan is hosszú ideig mérgezte a tanulók életét és elnyomta a peda­gógusok aktivitását, kezdeményező készségét. Jártában, siettében az ember oly­kor megáll egy percre. Akkor is, amikor az utcán érdekes, felfigyelte­tő plakát kerül a szeme elé. A jó plakát ugyanis magára vonja a fi­gyelmet, információt, máskor pedig állásfoglalást tesz közzé, elemi szí­nekkel és vonásokkal, de nagyon hatásosan. A politikai plakát rendszerint faj­súlyos és időszerű mondanivalót kö­zöl, fontos társa­dalmi célok, tenni­valók érdekében mozgósít. Erről győződhetünk meg e napokban is a politikai pla­kátok tárlatán, amelyet a brati­slavai Gorkij utcai kiállítóteremben tekinthetünk meg. Érdekes alkotá­sok, időszerű té­mák, mindannyi­unkat közvetlenül érintő mondaniva­lókkal - ez a véle­ményünk kristá­lyosodik ki a kiállí­tás megtekintése során. Stanislav Stan- kóczi és Pavol Mi- chalič plakátjai egyszerű színek­kel, minden fölös­leges ecsetvonás nélkül hívják fel fi­gyelmünket a SZISZ IV. kong­resszusára. Itt lát­ható Peter Pisár Házunk, házuk című munkája, amely a moszkvai nemzetközi kiállí­táson nemrég 4. díjat nyert. Sokan és sokáig nézegetik ifj. Dóka József Homosapiens című plakátját, amely sajátos módon, egyetlen sorba fog­lalt feliratával vall az emberiséget fenyegető veszélyről, a háború és béke kérdéseiről. Ugyanez a témája Fedor Vico plakátjának is. Az alkotá­son egy hatalmas kérdőjel látható, amelynek pontja a mi Földünk. Számos alkotás jelentős politikai Félünk a közhelyektől, tehát úja­kat gyártunk a régiek ellenében. Pe­dig a közhely - a régi is, az új is - azért lett azzá, mert egy időre érvényes vagy időtlen igazság fogal­mazódik meg benne. Legfeljebb nem mindig arra használjuk ezt az igazságot, amire való. így hát a köz­helyeknek lenne jó okuk arra, hogy féljenek tőlünk. Merthogy a munka emberlétünk alapszókincséhez tar­tozik, aligha meri vitatni bárki. Mégis közhelyek egész sora rakódott köré. Az én első osztályos füzetem hátsó borítóján szorgoskodó méhecskék verses allegóriája buzdított munkára engem, azután mint kezdő tanár, én írattam mottóként tanítványaim fü­zetébe, hogy: a munka becsület és dicsőség dolga. Csoda-e hát, ha már dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy csillag megy az égen, / úgy érdemes“-t is gyanak­vással halljuk?... Nem szeretném bi­zonygatni, hogy a fenti „közhelyek“ közül én a József Attiláéra szava­zok. De vannak kevésbé végérvé­nyesen fogalmazott bizonyítékaim is: gyerekkorom hétköznapjai. Azt, hogy a munkavégzés, a tevékeny­ség természetes állapotunk, a nagy­apámtól tanultam. Igaz, sose mondta, csak tette a dolgát. Ősszel vetett, nyáron aratott... Permetezte a gyümölcsfáit, télre betakarta, majd metszette, oltotta a rózsáit. Megdró­tozta a disznók orrát (ezt azért nem néztem szívesen, mert az fájt!), és kitapasztotta a kemencét. Szerették a szerszámok a kezét, hiányolta a kert, amikor elment... Bekény­szerültem én is az apám cipészmű­helyébe. Órákat ültem a munkaasz­tala mellett, és néztem, amint ,,ki- klopfolja“ a talpbőrt, ,,cvikkol" és ,,bindol“ ... amint a „pontosan, szé­pen“ végzett mozdulatok nyomán a ,,cugehörből“ cipő lesz. Az anyag bízott a tenyerében, az ujjhegye ér­zékenységében. Engedelmeske­dett. Itt, ebben a ,,kézi-világban" lehetett megtanulni igazán a munka évfordulók alkalmából készült. A tár­laton több olyan hazai és szovjet plakátot is megtekinthetünk, amely a nagy októberi szocialista forrada­lom évfordulója alkalmából készült. A tárlat egyik érdekessége, egy­szersmind értéke is, hogy a szoká­sos témákon - politikai évfordulók, jelentős események, kiemelkedő építkezések, környezetvédelem- kívül olyan plakátokat is láthatunk, amelyek káros társadalmi jelensé­gekkel foglalkoznak. Milan Vavro plakátjai például szellemesen pel- lengérezik ki a korrupciót, a meg­vesztegethető embereket. Érdemes volt megtekinteni ezt a kiállítást, mert olyan alkotásokat láthattunk, amelyek nemcsak infor­mációkat közöltek, hanem állásfog­lalásra is késztettek, további értel­mes tettekre ösztönöztek bennün­ket. HAJDÚ ANDRÁS tisztességét. Természetes örömét is. Máig fájlalom, hogy kezem „intel­ligenciahányadosa“ aligha állja a próbát az övékével. így hát - lévén szó az anyagom - csak a tisztes­ségben próbálok igazodni. De hát hol vagyunk ma már a ker­tek és a munkaasztalok termette „idilltől“, Türelmetlen világban élünk. Gé­pekkel sokszorozzuk az időt, elekt­ronikus eszközökkel ostromoljuk a távolságot. Megnőtt az élet körü­löttünk: nem lehet kézbe venni a dolgokat, nincs időnk közel menni hozzájuk. Elveszett volna új környezetünk emberarca? Nem hiszem. Tessék csak megállni olykor-olykor egy gép előtt. Emberi mozdulatok vannak benne, emberi logika szerint műkö­dik. A robot a kezek ügyességét, a számítógép a megtapasztalt világ emberi absztrakcióit élteti tovább. Bennük van minden munka, amit az ember valaha is elvégzett. Az is, amit ezután kell elvégeznie. így hát a gépeknek is szükségük van ránk. Nélkülünk nem emlékezhetnek a ré­gi kertre, a valamikori mesterekre. A tisztességre, amit továbbra is ne­künk kell szavatolni. S ha nekem nem hisznek, higgye­nek az unokámnak. Hároméves szókincséből még hiányzik a munka. De azóta dolgozik, mióta az első értelmes mozdulata kiszabadult a „csecsemőgumbancből". „Meg­dolgozza" a gyurmát, a cipőfűzőjét, amely nehezen talál be a lyukba, és a konyhát, ahol apu kiöntötte a teát és elfelejtette feltörölni. Honnan tud­ja?... Belekódolták. Valamikor na­gyon régen. Ezután látja, hogy körü­lötte a felnőttek is dolgoznak. Hát neki is dolga van. És úgy dolgozik, ahogy látja! Az anyja, apja, az én apám és nagyapám mozdulataival. Mert emlékezik is valami benne... Majdnem elfelejtettem: amikor „ráér“, az apja zsebszámológépé­vel játszik... SZABÓ ÉVA A kaptafától a számítógépig Egy közhelyről, közhely nélkül Megvédjük elődeink forradalmi hagyatékát (Milan Spál plakátja) i ÚJ SZÚ 6 1987. IV. :

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents