Új Szó, 1987. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1987-03-13 / 60. szám, péntek
A kitágult tér Csehov-bemutató a Magyar Területi Színházban Társadalmi és művészi elkötelezettség Száz éve született Uitz Béla Meglepett a távlat, a tér perspektívája, a díszlet puritánsága, a függönyök, a drapériák lágysága. Mindez egyszerre volt új és idegen. Kitágult a tér az új színpadon, s a tájolás hol szorító méretekre szűkülő, hol meg bejátszhatatlanná szélesedő színpadai után az új színházi otthonban egy láthatóan más poétikájú színészi játék érvényesülhet majd. Anton Pavlovics Csehov drámaírói pályájának csúcsát jelentő utolsó alkotása, a Cseresznyéskert Komáromban (Komárno) még nem látott térben kelt életre. A Platzner Tibor tervezte szcenikai kompozíció jellegéből adódik, hogy ebben az előadásban a színészekre hárul a gondolatközlés minden felelőssége. Bár igazságtalanságot követnék el, ha a jelmezek és a díszletek közötti „kommunikációt“ nem említeném úgy, mint az előadás értelmezésének egyik kulcsát felkínáló effektust. Úgy is fogalmazhatnék, hogy „beszélnek“ ezek a jelmezek, s „teszik“ ezt már a színészek jelenéseinek első pillanataiban. Talán ezért is tetszett ez az előadás mindvégig kissé oktató jellegűnek. A színészek meghatódtak önmaAz idei könyvhónap egyik jelentős eseménye az a szovjet könyvkiállítás, amelyet az elmúlt héten nyitottak meg a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetség Csehországi Központi Bizottságának prágai kiállító- termében. A kiállítást a Mezsduna- rodnaja Knyiga szovjet külkereskedelmi vállalat rendezte több cseh vállalattal és intézménnyel karöltve. Ezen a kiállításon mintegy 700 új könyv képviseli a szovjet kiadók munkáját. A látogatók nagy érdeklődést tanúsítanak a politikai irodalom, ezen belül is az SZKP XXVII. kongresszusának dokumentumai, valamint Mihail Gorbacsov elvtárs legutóbbi beszédeit tartalmazó könyv iránt. Ugyancsak sok látogató veszi kezébe azokat a kiadványokat, amelyek a pártmunka stílusát, a Szovjetunióban végbemenő társadalmi átépítés egy-egy fontos szakaszát elemzik. Itt látható Gustáv Husák elvtárs beszédeinek és cikkeinek orosz nyelvű válogatása, valamint az a könyv, amely Klement Gottwald életét és életművét méltatja. Több publikáció értékeli a csehszlovák-szovjet kulturális kapcsolatok fejlődését és eredményeit. A kortárs szovjet irodalom olvasói is számos újdonsággal, kiemelkedő alkotással ismerkedhetnek meg. Újra jóleső érzéssel vehetjük tudomásul azt is, hogy a szovjet kiadók nagy érdeklődést tanúsítanak a mai cseh és szlovák irodalom alkotásai iránt. Ennek egyik bizonyítéka, hogy Neruda, Hašek, Fučík, Nezval, és Čapek orosz nyelvre fordított művei mellett ezen a kiállításon is megszemlélhetjük Jan Kozák, Vincent šikula és más kortárs író oroszra fordított műveit. Nagyon vonzóak a szovjet képtárakat bemutató albumok is. A látogatók ezek révén megismerkedhetnek többek között az Ermitázs, guk jelenlététől, ami e rangos szerző esetében méltányolható is, hiszen nem mindennapos vendég ennél a társulatnál. Olyannyira nem, hogy megdöbbenve állapítható meg: Cse- hovot ismét egy új színészgeneráció megjelenésének idején „vették elő“. Maradt azonban a mai színpadon is egy „utolsó mohikán“ a huszonhat évvel ezelőtt játszott Ványa bácsi színészgárdájából. Turner Zsig- mond személye azon túl, hogy összekapcsol múltat jelennel, figyelmeztet arra a nagy méltánytalanságra, amelyet a színészekkel szemben színháza elkövethet, ha csupán huszonöt évenként van alkalma megmártóznia a lélekrajz nagymestere drámai szövegeinek anyagában. Nem véletlenül lett Csehov drámáinak valamennyi szerepe a színészek álma. Leegyszerűsítve mondhatnám azt is, kitetszik ezekből a figurákból, hogy pontos jellem- és lélekrajzukon túl valamikor színészekre szabták őket. A Cseresznyéskert komáromi előadásának nagy lehetősége a színészek előtt nyílott mozgásterekben, a jellemek megformálásának lehetőségeiben, s ezek egy stílusa Puskin Múzeum és más szovjet galéria kiemelkedő gyűjteményével. A kiállításra nemcsak a szépirodalom kedvelői látogatnak el, hanem a műszaki értelmiség képviselői is, akik számos érdekes szakkönyvvel, a szovjet technika és tudomány legújabb eredményeit ismertető kiadványokkal ismerkedhetnek meg. Ezt a nagy érdeklődést kiváltó kiállítást művészi fotók és más fényképek egészítik ki, amelyek kifejezően érzékeltetik az SZKP XXVII. kongresz- szusán elfogadott gyorsítási stratégia forradalmi jellegét. A prágai szovjet könyvkiállítás teljes joggal tart számot a szakemberek és a széles körű nyilvánosság érdeklődésére is. ban való megkomponálásában. Kétségtelen, hogy ebben a színpadi térben a gondolat láttatásának eredendően mások az eszközei és módszerei, mint a máskor már-már kamarajellegüvé „szűkített“ előadásokban. Takáts Emöd rendező tudatosította ezt a megváltozott körülményt. Beállításai, a Varga Ervinnel közösen megtervezett mozgások megfeleltek ennek az új színpadi térnek. Bizonyára az új otthon megteremtésével együtt megjelenik majd a látvány is, amely az ilyen léptékű színpadi és nézőtéri arányok esetében, egy az eddigitől merőben különböző, talán a színház oly sokat hiányolt arculatának a megteremtését is segítő poétikát eredményezhet majd. Német Ica Ranyevszkaja szerepében olyan nőt formált meg, aki eddigi életében is a könnyed, a vidám dolgokat kereste. Igazából nem is sajnálja a cseresznyéskert elvesztését. Inkább a fiatalságát, a múltját keresi a birtok pusztulásában. Az életkorát tudatosító nő a vidámsággal, a nevetéssel, a locsogással és a színlelt könnyedségével próbálja feledtetni lelkének öregségét. Házi Tánya jelenései minden alkalommal felvillanyozzák az előadást. Az ő Ányája maga a megtestesült hit, a remény, a kitörés lehetősége, a változás. Trofimov és Ánya kettős jeleneteiben Mikula Róberttel oly színészi játékot kultiválnak, amely izzásával - képletesen szólva - kitöltötte a teret. Mikula Róbert Trofi- movja olykor igencsak nevetséges figurának tűnt, mint ahogy ebben az értelmezésben játszotta Dunyasát, az úrhatnám szobalányt Varsányi Mária, illetve Szimeon-Piscsiket, az örökké pénzzavarban vergődő föld- birtokost Turner Zsigmond is. Az előadás egysége éppen ezen a ponton bomlik meg, hiszen végül mégsem lesz ebből a drámából bohózat vagy „farce“, amilyen szándékkal Csehov annak idején megírta. A produkció stílusának kettősségét az adja, hogy az előbbiekkel majdnem egyenlő arányban vannak az olyan színészi megközelítések, amelyek megkísérlik a felszín tragikumát eljátszani, vagy legalább is ilyen végeredményt szül a játékuk. Mák Ildikó (Varja), Bugár Béla (Ga- jev), Pőthe István (Jepihodov) és Bugár Gáspár (Firsz) játéka tartalmazza azt a többletet, amely segítené az előadás stílusegységének a létrejöttét. Holocsy István (Lopa- hin), Ropog József (Jasa, az inas) és Cs. Tóth Erzsébet (Sarlotta Ivanovna) nem tudta eldönteni a figurák jellemfejlődésének irányát. Nem véletlen, hogy végül is bizonytalanná válik jellemük a dráma többi figurájának tükrében, s így mintegy a mérleg nyelveként kötik össze az egymással ellenkező módon értelmezett figurák világát. A századforduló, illetve századunk első harmadának társadalmilag és politikailag nyugtalan korszaka a művészeti irányzatokra is rányomta bélyegét. A saját útjukat járó és a korábbi idők értékeit magukban hordozó művészek sem vonhatták ki magukat a divatos izmusok hatása alól. A száz éve született Uitz Béla, grafikus és festő sem volt kivétel, ám ha végigtekintjük küzdelmes pályáját, látnunk kell, hogy őszinte útkeresésében sohasem tévesztette össze a kifejezést szolgáló eszközt a művészi céllal. Fokozatosan kitört az egyén világának szűk köréből és már első korszakában a társadalom, a világ nagy kérdései felé tárta ki művészetének kapuját. Uitz Béla sokgyermekes parasztcsaládban született egy Me- hala nevű faluban, mely ma a romániai Temesvár városkerülete. A gyermek lelkében tartós nyomot hagyott apjának vad féktelensége és ennek ellenpólusaként anyjának gyöngéd szeretete. A család gyorsan szétszórodott. A kis Uitz a rajzolás mellett a zenéhez vonzódott és a fizikai munkát is megismerte. Amikor kicsapták a temesvári gimnáziumból, három évig mint géplakatos dolgozott. Magánúton elvégezte a középiskolát, majd Pestre költözött. Sokat nyo- morgott, kávéházi zenekarokban játszott, hogy fenntartsa magát. ösztöndíjjal 1908-ban beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Balló Ede volt a tanára. Uitz nem viselte el az akadémikus légkört, a korlátokat. A mindig újat kereső, önmagával és virágával elégedetlen művészegyéniség már akkor a maga útját választotta. 1910-től Ferenczy Károly osztályába iratkozott. Bár nagyra becsülte a mestert, hamarosan vele is szakított és inkább a művészek szabadiskolájába járt. További pályáján két tényező volt rá döntő hatással: barátsága Nemes Lampérth Józseffel, aki csakhamar a fiatal aktivista nemzedék vezérképviselője lett, valamint házassága Kassák Lajos húgával. A pezsgő új szellemi élet, az irodalomról, művészetről folyó viták csiszolták Uitz Béla alakuló alkotóegyéniségét. Ahogy Körner Éva megállapítja Uitz Béláról írt monográfiájában: „Uitz a Kassák által idézett művésztípus megszemélyesítője volt, politikai és művészeti nézeteit tekintve egyaránt forradalmár, aki formát és társadalmat egyszerre rombol és épít. “ A „Nyolcak“ nemzedékéhez tartozó festők és grafikusok alkotásai 1914-ben az Ifjú Művészek Egyesületének tárlatán váltak szélesebb körben ismertté. Itt aratta első sikerét Uitz Béla is, aki akkor még Cézanne bűvöletében erősen kötődött a 19. századi realista hagyományokhoz. Rajzain kidomborodott a sötét-világos kontrasztok drámaisága, a vonalak ideges, vibráló játéka, a jól érvényesülő diagonális szerkesztés. Mindig a látott formákból indult ki, mint pl. az anyaság örök problémájából. Jó példa erre az Anya gyermekével című kép, mely az anya és a gyermek egymásra boruló testéből kisugárzó mély vonzalmat érzékelteti. A mindennapok élményanyagából merít egyik korai főműve, a Mosónő. Nemes Marcell, a neves műgyűjtő megvette Uitz Bélának a kiállításon látott rajzait és ez lehetővé tette a művész számára, hogy feleségével Olaszországba utazzon. Nemes néhány rajzot elküldött a San Franciscó-i világkiállításra is, ahol Uitz Női portréja aranyérmet nyert. Művészete egyértelműen szociális érdeklődésű. Származása, társadalmi hovatartozása határozta meg a világhoz, a proletárkörnyezethez való viszonyulását. Az első világháború kitörése után a baloldali művészek - Kassák Lajos vezetésével - táborba tömörültek. Ennek az aktivista ■'körnek lett Uitz Béla az egyik előharcosa, a Ma című baloldali folyóiratnak Kassák mellett társszerkesztője. A folyóiratban jelent meg a Siratás című rajza, mely jól jellemzi a magyar avantgarde művészet háborúellenes beállítottságát, rokonságot vállalva a hasonló célzatú német expresszionizmussal, főleg Käthe Kollwitz grafikájával. Uitz ebben az időben főleg grafikával foglalkozott. Például rézkarcot készített Liebknecht emlékére; ez a magyar aktivista grafika egyik csúcsteljesítménye. Sokszorosított grafikáit - a hagyományoktól eltérően - hidegtű eljárással készítette, a réznél lágyabb cink alapot erőteljes tűkarcolással munkálta meg. Jól érvényesül technikája például a Fürdózők című grafikában, mely az ember és a természet harmóniáját sugározza. Egyidejűleg szén- és tusrajzokat is készített és akvarell-képeket festett. (A művész és felesége, Ülő fiú, Gyár). Lapjain elsősorban a hideg-meleg színek dinamikus egymásra hatása, kontrasztja foglalkoztatta, mint a Halászok, az Építők című monumentális kartonokon. Az építés, a munka visszatérő motívum lett Uitznál, aki fokozatosan kialakította az expresszionizmussal ötvözött merész, újszerű formanyelvét. Kevesen voltak, akik olyan tudatos, az elsőtől az utolsó percig vállalt kitartással álltak az új, szocialista kultúra megteremtése mellett, mint Uitz Béla. A Magyar Tanácsköztársaság négy hónapja önálló korszakot jelentett művészetében. Magáévá tette a párt programját, ennek szellemében rajzolt, írt és agitált. Vörös katonák előre című plakátja a tanácshatalom tömegerejét demonstrálta. Megalapította és vezette -a Proletár Képzőművészeti Tanműhelyt, tanította a fiatal tehetségeket, falképterveket készített. A proletárdiktatúra megdöntése után Uitz börtönbe került, majd 1920-ban Bécsbe emigrált. Rövid moszkvai látogatás után az osztrák fővárosban készítette el egyik legjelentősebb müvét, a 14 rézkarcból álló, szuggesztív erejű kompozícióját, az angol takácsforradalmat ábrázoló Generál Ludd című sorozatot. Ezzel nagyjából lezárult művészetének expresz- szív-konstruktív korszaka. A párt Moszkvába küldi a Kommunista Internacionálé III. kongresszusára. Itt beszél Leninnel is. ,,Ez volt az én legjobb egyetemem" - mondta évtizedek múlva. Ez segítette világnézetének, politikai meggyőződésének kikristályosodását. Rövid párizsi tartózkodás után 1926-ban Moszkvába utazott, ahol gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből és kinevezték a Képzőművészeti Főiskola tanárává. Néhány évig a Forradalmi Festők Nemzetközi Irodájának titkára volt, majd Frunzéban, Kirgizia fővárosában dolgozott. Közben sok támadás érte, többek között ún. geometrikus sematizmussal, futuriz- mussal vádolták. 1938-ban koholt vádak alapján le is tartóztatták, de másfél év múlva újra bekapcsolódhatott a művészeti életbe. Számos megbízást kapott monumentális dekorációk készítésére, ezek közül azonban keveset valósított meg. így is jelentős két freskója, melyek a mezőgazdasági kiállítás Orosz- és Belorusz Pavilonjának homlokzatát díszítik. A Magyar Nemzeti Galéria 1968-ban retrospektív kiállítást rendezett Uitz müveiből, melyre a művész is Budapestre utazott. 1970-ben nagy tervekkel tért visz- sza hazájába: meg akarta alkotni a munkásosztály születését, forradalmi fejlődését, harcait a szocialista építésben, szembeállását az ellenforradalommal. De már későn. A nagy terveknek csak részletrajzai, kartonjai maradtak meg, mert az 1972. január 26-án bekövetkezett halála megakadályozta az elképzelések végleges kivitelezését. Uitz Béla társadalmi és művészi elkötelezettsége, emberi magatartása példát mutat a mának, akárcsak a jövő nemzedékeinek. DELMÁR GÁBOR Az előadás egyik jelenete (Szűcs Jenő felvétele) Szovjet könyvkiállítás Prágában
