Új Szó, 1987. március (40. évfolyam, 50-75. szám)

1987-03-31 / 75. szám, kedd

A paraszti osztály drámája Németh László Bodnárnéja a Thália Színpadon Megírásának idején senki sem tu­lajdonított jelentőséget a Bodnárné- nak. Az 1931-ben alkotott dráma értékeit, amelyek között a méltány­talan fogadtatás ellenére is megta­lálható a későbbi „érettebb" színpa­di müveinek gondolati vonulata, el­sősorban a hatvanas és a hetvenes évek társadalmi változásait átélők ismerték fel igazán. Kétségtelen, hogy Németh László drámai zsen­géjének szüksége volt a történelmi távlatra; arra, hogy a parasztság a társadalom forradalmi változásai után elfoglalt helyzete tisztázódjon. Nem véletlen tehát az sem, hogy a drámának egykor hibájául felrótt vázlatos társadalomrajz, ma már az általánosabb érvényű gondolatiság előtérbe kerülését segíti. Érthető te­hát, hogy a mai nézőt nem a drámai cselekmény háttérrajzában vázolt kor társadalmi igazságtalanságai iz­gatják. Számára a jelen és a jövő megértéséhez ez már megtanulan­dó tananyag - történelmi tanulság. Ebben az alkotásban a belső drá­mák, az egyes hősök közötti vi­szonyrendszerek, az egyéni ér­dekszférák ütközései, a család összetartó erejét megbontó ténye­zők és az egyéniség emberi méltó­ságnak megfelelő érvényesülése, il­letve ennek ellenében való gátoltsá- ga kelti fel a mai néző figyelmét. Mindezeken áthatol az a rétegvál­tás, amelynek mély emberi drámáit a paraszt- és munkáscsaládokból kikerülő első nemzedékbeli értelmi­ségi fiatalok élték át. Németh László írói kvalitásának tudható be, hogy ezeket az egyenként is mély konflik­tusok megformálásához elegendő drámai energiát hordozó jelensége­ket több oldalról közelítette meg A Bodnárné hús-vér hőseinek drá­mai küzdelme ezért annyira husza­dik századi, bár a színpadi mű szer­kesztésében és motívumvilágában felismerhetők a legősibb mítoszok és a görög tragédiák jellemzői. Gyarmati Béla, a Miskolcról érke­zett rendező a Thália Színpad ta­pasztalt és fiatal művészeivel egy olyan tragédiát rendezett, amelyben nemcsak a Németh László-mü cse­lekménye a lényeges, hanem az általam is említett mai gondolatiság. Jól megkülönböztetve egymástól, három stilizált rétegre bontotta a cselekményt. Mintegy a nézőtér és a színpad közötti kapcsolat megte­remtését, a beavattatottság illúziójá­nak megszületését szolgálta a sza­vak nélküli Kórus. Ez nem a görög drámák hagyományos értelemben vett, cselekményt előremozditó, hő­sök sorsát megjövendölő, felemel­kedését vagy bukását kommentáló sereglet, bár a feketeruhás öregasz- szonyok a némajátékszerű proló­gusban megteremtik a bekövetkező tragédiát sejtető légkört. Másik irányban fejlesztve a figurát, a jel­mezzel és a színészi játékkal szem­ben támasztott követelményekkel szinte kiemelte a dráma szövetéből Bodnár Jánost, az idősebb fiút, aki így édesanyjával azonos erejű hős­sé lett ebben az értelmezésben. A harmadik rétegben Bodnár János körül Gyarmati Béla olyan hősöket mozgatott, akiknek a legrosszabb esetben is meg volt legalább az árnyalatnyi funkciója a családi drá­ma kibontakozásához való asszisz- tálásában. Az ö értelmezésében ez Gombos Ilona (Bodnárné) és Pólós Árpád (Bodnár János) az előadás egyik jelenetében (Bodnár Gábor felvétele) elsősorban az idősebb fiú, a paraszti sorban élő János drámája. Pólós Árpád ebben a szerepben már az első jelenésekor érzékeltette a fiú lelkiállapotának feszültségét Az apróbb kihagyásoktól eltekintve mindvégig sikerült megőriznie azt a belülről pusztító érzelmi energiát, amelynek ismeretében a néző ké­sőbb nem elítéli, hanem elemzi az elkövetett gyilkosságot. A Bodnárnét megformáló Gombos Ilona minden tekintetben alávetette magát ennek a rendezői értelmezésnek. Igazából csak az a színész képes arra az alázatra, amellyel ö játssza Bodnár­nét, aki nem külsőségekből építke­zik. Ahogyan az anya a legutolsó . jelenetben is hisz a gyilkossá lett fia megválthatóságában, a bekövetkez- hetetlen csodában, a szeretet fana­tizmusán túl az ősi juss védelmét is kifejezi. Gombos Ilona ebben a sze­repben elsősorban lelkében anya, kifelé látszólagosan kegyetlen, sze- retetében önző asszony. Bodnárné tragédiáját - mindkét fia elvesztését - az ő alakításán át vizsgálva fog­hatjuk fel a paraszti sorból való fele­melkedés drámájának. Két fia jelle­me ebben az előadásban a másikból hiányzó tulajdonságok sűrítéséből rajzolódik meg. A Bodnár Pétert oly­kor természetellenes modorban ala­kító Dudás Péter egyáltalán nem a kisebbik fiúkra érvényes sablonos , ,szeretetreméltósággal' ‘ játszotta a szerepet. Ez a fiatal mérnök nyeg­le, olykor a józan ítélőképességének birtokában lévő embert is felháborító egyéniségként jelenik meg előttünk Mondhatnám azt is, hogy Dudás kezdetben a parasztból lett újdonsült úr alakját rajzolta meg, sajnos ez a prekoncepció később - a lámpa­láznak is betudható modorosságok lekopása után - értelmét vesztette, s maradt a hétköznapiság. Sz. Danyi Irén a városi menyasszony, Cica szerepében önmagát múlta felül. Tudott kacér és tudott mélyen érzel­mes lenni, volt könnyed és a gyilkos­ság utáni percekben meglepően tra­gikus jellem. Lengyel Ferenc az öreg Bodnárt egy eredendően matriar­chális család férfi tagjaként értel­mezte. Bölcs parasztembere igy lett már-már rezonőri szerep, passzív szemlélődése pedig, különösen az idősebb fiával folytatott beszélgeté­sei során, hozzájárulás volt a bekö­vetkező tragédiához. Mics Ildikó elő­ször kapott igazi karakterszerepet, örzséje nemcsak külsőségeiben volt esendő alkat, hanem a János irányában egyetlen tiszta érzelmet tápláló ember lelkületét is ilyennek mutatta meg. Remélni lehet, hogy ez a szerep fordulópont lesz az eddig alig foglalkoztatott fiatal színésznő pályáján. Az epizódszerepekben Várady Béla (Intéző), Leszkó Szilárd (Csendőr), Bajcsi Lajos (Szolaale- gény), Fabó Tibor (Lali) és Érsek György (Orvos) volt jó. Ebből a sor­ból kiemelkedik Érsek György és Fabó Tibor jelenése. A kritikus általában tapintatosan elsiklik az epizódalakítások hibái fö­lött Ezúttal két színész esetében mégsem teszem ezt. Kövesdi Szabó Mária (Lakkné) a kelleténél nagyobb vehemenciával nyúlt szerepéhez, karakterizálásra törekvő túlzásai ér­dektelenné tették ezt a figurát. Ha a színészi fegyelmezetlenségnek lenne példatára, alighanem beleke­rülne László Géza (Csendőrőrmes­ter) bemutatón látott színpadi hely- változtatása, amelynek során nem­csak a szerepében volt látható. A Thália Színpad vendégrende- zője Konkoly-Thege Klára fiatal díszlet- és jelmeztervező által elkép­zelt térben dolgozott. Az adottságo­kat maximálisan kihasználó díszlet fehérsége és a jobb oldalon álló tornácoszlopok stilizáltsága a görög romtemplomok oszlopsorait idézik. Jelmezei visszafogottságuk ellenére is karakterépítöek, s Bodnár János esetében lelkiállapotot is kifejeznek. Ezekre a tényekre is gondolok, ami­kor azt állítom, hogy Gyarmati Bélá­nak van stílusérzéke, s ebben a pro­dukcióban erőteljesen törekedett ar­ra, hogy a színészi játékban is elérje a stílusegységet. Pedagógusi ké­pességeit pedig elsősorban a fiata­labb színészek derűlátásra is okot adó teljesítményei igazolják. DUSZA ISTVÁN TUDOMÁNYOS RENDSZERESSÉGGEL Gustáv Pavlovié akadémikus 80 éves A jelentős személyiségek szüle­tésnapja alkalmat kínál az életút elemzésére, értékelésére. Az olyan személyiség jubileumát, aki a társa­dalom, a tudomány számára jelentő- set alkotott, nemcsak a család, a ba­rátok és a munkatársak tartják szá­mon, ez már közügy is. így van ez Gustáv Pavlovié egyetemi tanár, a Cseh és a Szlovák Tudományos Akadémia tagja jubileumát illetően is. Élete, munkássága azt példázza, hogy a szocialista társadalomban milyen lehetőségek nyílnak a jóké­pességű, tehetséges, munkaszerető emberek számára, akik egész éle­tükben szoros kapcsolatban a kom­munista párttal a társadalmi haladá­sért elkötelezetten küzdenek. 1907 március 22-én született Stará Túrán egy 13 tagú kisparaszti családban. A tanulásra úgy szerzett pénzt, hogy jómódú diáktársait taní­totta. Léván (Levice) szerzett tanítói oklevelet 1926-ban, de nem elége­dett meg ennyivel: különbözeti vizs­gát tett latinból, képesítést szerzett az akkori polgári illetve a középisko­lára is. Számos helyen tanított, töb­bek között Losoncon (Lučenec) és Nagykürtösön (Veľký Krtíš) is, mi­közben állandóan képezte magát 1942-ben a bratislavai filozófiai ka- • ron doktorátust szerzett Szintézis és harmadik dimenzió a gyermekraj­zokban címü*értekezésével. A szlovák nemzeti felkelés idején részt vett azoknak az iskolai doku­mentumoknak a kidolgozásában, amelyek az iskolák államosításának és távlati fejlesztésének szolgáltak alapul. Már 1945-ben azt vallja, hogy az iskolák integráló szerepet játszanak az állam építésében, a gazdasági, szociális, politikai és kulturális fejlődéssel párhuzamosan kell a tudományos képzésre építő általános műveltséget nyújtó iskolá­kat építeni, fejleszteni. Nagy lelke­sedéssel kapcsolódik be az iskolák, pedagógiai intézmények szervezé­sébe, igazgatója lett a 1947-ben megalakult Állami Pedagógiai Kuta­tóintézetnek, dolgozott az iskolaügyi minisztérium főiskolai ügyosztályán, 1953-1959-ig a Pedagógiai Főisko­la rektora, majd a Komenský Egye­tem pedagógiai tanszékének az irá­nyítója lett. O hozta létre és vezette az egyetem mellett működő Peda­gógiai Intézetet, később a Szlovák Tudományos Akadémia Experimen­tális Pedagógiai-Pszichológiai Inté­zetét. Döntő szerepet játszott ezen intézmények tudományos irányult­ságának a kijelölésében. Gustáv Pavlovié tudományos ér­deklődése az ötvenes években a politechnikai és a munkára neve­lés felé fordult. E problémát felölelő, 1960-ban megjelenő monográfiája (Základy pracovnej a polytechnickej výchovy) az első hazai, tudományos rendszerességgel megírt mű e té­makörben, segítséget nyújtott a ta­nítóknak az iskola és a társadalmi elvárások egymáshoz közelíté­sében. A nyolcvanas évektől a gyerme­kek fejlődésének akcelerációja és annak az iskolára gyakorolt hatása foglalkoztatta. Ennek eredménye az Akcelerácia a vývin socialistickej školy (1975) című munkája, melynek értékét a több évtizedes tudomá­nyos kutatás szintézise adja. Té­nyek alapján bizonyítja a műszaki tudományos haladásnak az ember fejlődésére gyakorolt hatását. A mű pozitív visszhangot váltott ki külföl­dön is, eredményeit figyelembe vet­ték a csehszlovák oktatási-nevelési rendszer átépítése tervezetének ki­dolgozásakor is. Számos neveléselméleti kérdés­ben fejtette ki véleményét, marxista tudósként, kritikusan vizsgálja a pe­dagógiai valóságot, képes a jelensé­gek alapos elemzésére, s figyelmez­tet, melyek az elsődlegesen megol­dandó problémák. Jelentős tudomá­nyos nevelőmunkája is, részt vett az Učiteľské noviny s a Jednotná škola folyóirat megteremtésében. Mun­kásságáért számos kitüntetésben részesült. (sz-t) ÚJ FILMEK Az első hó Münchenben (jugoszláv) A vendégmunkások élete az utóbbi években élénken foglalkoz­tatja a jugoszláv filmeseket. Míg ko­rábban érdeklődésük középpontjá­ban az idegenben munkát vállalók egyhangú, magányos, üres napjai álltak, s arra törekedtek, hogy bemu­tassák: milyen szürke, kedvszegő, nyomorúságos és szánalmas a sor­suk, s tengődésük távoli célja a ha­zatérés, a szülőföldön egy házacska vagy egy üzletecske, vagyis az ott­honteremtés az otthontalanság után, addig mostanában inkább már a második generáció helyzete izgat­ja őket, azé a nemzedéké, amely távol szülőföldjétől cseperedett fel, s a felnőttkor küszöbén gyökértele­tó-műhelyt építtessen neki -, meg­elégelve a bevándorlók helyzetét, elhatározza: visszatér családjával hazájába Fia azonban már húszé­ves, az NSZK-ban tanult, ott is dol­gozik, német lányt választott magá­nak S éppen ez okozza az apa és fiú közti konfliktust. Az idős Mate ugyanis megveti a németeket, el­képzelhetetlennek tartja hát, hogy neki, a megalkuvást nem tűrő hajda­ni partizánnak német nő legyen a menye. De hogy dédelgetett álma - a hazatérés - valóra váljon, kény­telen mégiscsak belenyugodni, hogy fia német asszonyt hozzon a ház­hoz. Persze, Jugoszláviába. Ennél több engedményt nem hajlandó ten­Jelenet a jugoszláv filmből nül ingadozik, hiszen az új hazában idegenként kezelik, lenézik, vissza­utasítják, az óhaza pedig nem ké­szült fel fogadásukra, nem teremtet­te meg a feltételeket a merőben más körülmények között felnőtt fiatalok alkalmazkodására. Ezúttal Bogdan Zsizsics rendező is a fiatalok nemzedékét kíséri figye­lemmel. Az alkotó egy évtizeddel ezelőtt - Vágyak idegenben címmel - feldolgozta már a munkát-megél- hetést, szerencsét próbálni induló apák elviselhetetlen életét is. Most bemutatott filmjében egy család sor­sát követi nyomon. Az apa - aki tizenhat évig azért vállalta a vendég- munkás sanyarú, gyakran megalázó életét, azért küszködött München­ben, hogy megalapozza fia jövőjét, s Jugoszláviában házat és autójaví­A Szfinx repülése ni. Csakhogy fia már az új hazához kötődik, nem fogadja el apja érveit, az apa meg értetlenül szemléli fia magatartását, de elhatározásuk mellett mindketten konokul kitar­tanak. Lényeglátó mozzanatokból, a fiú visszaemlékezéseiből épül fél ez a tragikus végkifejletü lélektani törté­net, mely generációs problémákat feszeget, de nemcsak azokat Hi­szen Bogdan Zsizsics munkája való­ságlátó, konfliktusa felkavaró. A ren­dező nem ítélkezik, kétféle emberi mentalitást, életigazságot szembe­sítve a nézőre bízza, kinek szurkol, kire voksol. A főszerepet Pavle Vuji- szics és Drago Grgecsis-Gabor ala­kítja. Az első hó Münchenben a ju­goszláv játékfilmek pulai fesztiválján 1984-ben díjat nyert. (francia) Egzotikus környezetbe ágyazott kalandtörténet ez a francia film, a műfaj jellegzetes kellékeivel. Afri­kai sivatag - itt játszódik a fordulatos sztori, mely a fegyverkereskedelem körül bonyolódik -, meghökkentő je­lenetek profiszínészekkel és benn­szülöttekkel eljátszatva, érdekfeszí­tően, izgalomkeltően, kíméletlen szócsata kemény férfiak között, au­tós hajsza, lövöldözés, kockázatos légi „bemutatók“, piszkos üzleti ügyek, egy bájos nő fondorlatos mesterkedéseivel, s egy kis romanti­kus szerelemmel színesítve. Ennyi dióhéjban az elsőfilmes Laurent Ferrier alkotásának a cse­lekménye. Mielőtt elkészítette első munkáját, ismert francia rendezők mellett asszisztált, igy biztos szak­mai tudásra tett szert - pályakezdő müve legalábbis erről tanúskodik különösebb művészi leleményt, al­kotóképességet a produkciója azon­ban nem tükröz. A műfaj bevált kli­séit alkalmazza, új csupán a környe­zet, a forró homoksivatag, melyet Jean-Francis Gondre valóban mes­terien fotografált. A figurák egyéb­ként mintha valamely folytatásos képregényből kerültek volna a film­be. Az ilyen vállalkozások közön­ségsikere persze garantált, nem­csak azért, mert a kalandtörténetek kedveltek a nézők körében, hanem mert az alkotók egy-egy népszerű színész szerepeltetésével gondos­kodnak a közönségcsalogatásról. Ezúttal a csinos Miou-Miou látja el ezt a feladatot. Hogy partnerei (Alain Souchon, Francois Perrot) szinte is­meretlenek, az teljesen mellékes. S még valami: fontos szerepe van a filmben a címbeli Szfinxnek is, mely egyébként itt egy repülőgép neve, nem pedig ókori kószobor. -ym­Alain Souchon, a francia kalandtörténet férfi főszereplője ÚJ SZÚ 4 1987. III. 31.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents