Új Szó, 1987. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1987-03-27 / 72. szám, péntek
Ösztönzés - szívnek és értelemnek Beszélgetés a szovjet kulturális miniszterrel A Rudé právo március 19-i számában közölte azt az interjút, amelyet Vaszilij Zaharov, szovjet kulturális miniszter adott a lap moszkvai tudósítóinak, Lubor Kazdának és Jaroslav Kojzarnak. Gyökeres György felvétele A pedagógus rangja V aszilij Zaharov az első kérdésre válaszolva kifejti, hogy a kultúra a szovjet társadalomban végbemenő forradalmi átalakulási folyamatok arcvonalában helyezkedik el, hiszen a maga sajátos és pótolhatatlan eszközeivel pozitívan formálja az emberek tetteit, gondolkodásmódját és életszemléletét. Az SZKP XXVII. kongresszusa stratégiájának valóra váltásában köztudottan döntő jelentőségű az úgynevezett emberi tényező, vagyis a dolgozók politikai és szakmai felkészültsége, erkölcsi értékrendje. Ilyen szempontból is a kultúra az átalakulás egyik kulcsfontosságú színtere. A kulturális élet legfontosabb feladata a demokratizmus kiszélesítése minden téren.- Az egész szovjet kulturális front örömmel, tettrekészen fogadta az SZKP KB 1985 áprilisi ülésén elhangzott gondolatokat, valamint a XXVII. pártkongresszus határozatait. E történelmi jelentőségű tanácskozást követően a szovjet kulturális életet a szellemi pezsgés, a helyzet reális elemzése és a megújulás igénye jellemzi. Számos új intézmény született, több érdekes kísérlet indult be. Az átalakulás a kulturális szférában számos vonatkozásban energi- kusabb és gyorsabb, mint néhány más területen. Arra a kérdésre, hogy miként értékelik a szovjet művészeti szövetségek nemrég lezajlott tanácskozásait, a miniszter többek között ez válaszolta:- ösztönzést adtak a szövetségnek a korszerűbb és tartalmasabb munkához, hozzájárultak a megkö- vesült munkaformák és az önelégültség mielőbbi felszámolásához. Ezek a tanácskozások nagyon kritikusak, néhány esetben kimondottan viharosak voltak, mint például a filmművészek kongresszusa. Szabad, heves, olykor túlfűtött, néha pedig elfogult viták tanúi voltunk. Több esetben az érzelmek talán túlzottan nagy szerepet játszottak, de ebben nincs semmi rendkívüli, a feszültség egy részét azok a tisztségviselők okozták, akik az elmúlt évtizedek során úgy vélték, hogy a művészeti szövetségek szolgálják őket, nem pedig fordítva, ahogy annak lennie kellett volna. Mi azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy a heves vitákat követően végül konstruktív, a további alkotómunkának értelmet, világos célt megszabó határozatok születtek, s e tanácskozásokon is egyértelművé vált: a szellem emberei teljes mértékben támogatják pártunk politikáját, társadalmunk átalakításának programját. Legfelsőbb pártszerveink is pozitívan értékelték a művészeti szövetségek kongresz- szusait. A szövetségek élére sok új ember került, s ez a tisztújítás is hozzájárulhat a már említett korszerűbb és tartalmasabb munkához. Vaszilij Zaharov a továbbiakban arról szólt, hogy e kongresszusi határozatok már éreztetik jótékony hatásukat a kulturális életben. Például a műemlékvédelemben, a könyvkiadásban, a filmek megítélésében demokratikusabb alapokra helyezik a döntés mechanizmusát. Megkezdődött az a kísérlet is, amely jelenleg 81 hivatásos társulatot érint. Itt teljesen önállóan döntenek a színház repertoárjáról, pályázat alapján veszik fel - és meghatározott időre - az együttesek tagjait. Ezenkívül az igazgató által kinevezett bizottság dönt - természetesen bizonyos határok között - több anyagi kérdésről, például a jegy áráról. A Rudé právo tudósítói arra is kíváncsiak voltak, vajon ez a kísérlet nem vezet-e a színházak kommercializálódásá- hoz, s ahhoz, hogy ezek a társulatok az eszmei és esztétikai kritériumok helyett az anyagi szempontokat helyezik előtérbe.- Bizonyos kockázat kétségkívül ennél a kísérletnél is létezik - olvashatjuk a választ esetleg előfordulhatnak olyan próbálkozások, hogy egyesek silány művek előadásával akarnak nagy bevételhez jutni. Szándékosan szóltam egyesek próbálkozásáról, ugyanis évtizedes tapasztalatunk az, hogy a szovjet közönség döntő többsége az értékes alkotások iránt érdeklődik, nálunk jórészt olyan kísérletek váltottak ki pozitív visszhangot, amelyek nemcsak újszerűségükkel, hanem mondanivalójukkal és esztétikai értékeikkel is kitűntek. A változás révén a társulatok önállóbbak lesznek, ám ezzel arányosan növekszik a felelősségük is. Ez a most kezdődött kísérlet új feladat elé állítja a művészeti szövetséget is, amelynek nem adminisztratív, hanem ennél sokkal hatékonyabb módszerekkel kell befolyásolnia a társulatok művészi munkáját, músorpolitikáját. S fontos szerephez jut a színházi kritika, amelynek támogatnia és egyúttal elemeznie kell az alkotó folyamatokat. Meggyőződésünk, hogy ez a kísérlet számos vonatkozásban gazdagíthatja színházkultúránkat. A további kérdés úgy szól, hogy milyen akadályai vannak a kulturális életben jelenleg végbemenő változásoknak.- Az átalakítás során azt tapasztaljuk, hogy sok ember nincs felkészülve ezekre a változásokra - felelte a miniszter. - A reájuk ruházott jogaikkal természetesen ók is szívesen élnének, de a felelősségtől már ódzkodnak. Csakhát a jog felelősség nélkül nem demokrácia, hanem - anarchia. Akadnak aztán olyan művészeti vezetők is, akik az esetleges sikertelenségért sem nagyon akarják vállalni a felelősséget. Túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy ha sikertelen egy könyv, vagy egy bemutató, akkor elbújhattak valaki vagy valakik mögött, nem kellett levonniuk a közepes vagy annál is gyengébb munka emberi és művészi tanulságait. A kényelemszeretet is nagy úr. Színházaink vezetői például éveken át panaszolták, hogy nincs módjuk megszabadulni a tehetségtelen emberektől, a művészi munka kerékkötőitől. Most lehetőséget teremtettünk arra, hogy színházaink pályázat formájában, tehát saját művészi elképzeléseiknek megfelelően döntsenek a színészgárda összetételéről, a szerződések megújításáról. Nos, 435 színházunk élt ezzel az új lehetőséggel, de a társulatokból most sem küldtek el több színészt, mint a korábbi években, összesen ötszáz színész vált meg a társulatoktól, közülük több mint száz nyugdíjba ment. Szóval a jogokkal élni is tudni kell. Az átalakulás az országos állami szervekben, például a mi minisztériumunkban sem zökkenőmentes. Akadnak, akik nehezen értik meg a rutinmunka felszámolásának, a demokratikusabb döntési mechanizmus, a nyíltabb tájékoztatás, a nyilvános eszmecserék szükségességét. Pedig a kultúra irányításában aztán különösen nincs helye a bürokratizmusnak, az adminisztratív irányító módszernek. E téren is céltudatos, hozzáértő munkára van szükség. Tudatosítanunk kell azt, hogy számos feltételezésüket az idő nem igazolta. Sokáig úgy véltük például, hogy a nyugati tömegkultúra hatásait nálunk tiltó rendeletekkel megszüntethetjük. A valóságban éppen az ellenkezője történt. A fiatalok érdeklődése az ilyen zenei vagy képzőművészeti alkotások iránt ezáltal még csak növekedett. A miniszter konkrét példaként egy leningrádi rock-együttest említ, amely éveken át csak külvárosi kis helyiségekben léphetett fel. Most, miután központi létesítményekben is koncertezhetnek, kiderült a fiatalok nagy részét nem az együttes művészi teljesítménye vonzotta, hanem inkább az a romantikus vágy vezette a hangversenyekre, hogy bizonyos szervek által „nem kedvelt“, divatos muzsikát játszó csoportot hallgathatnak.- Ez a példa is igazolja, hogy sokkal célravezetőbb az, ha teret adunk a kísérletezésnek, az újszerű próbálkozásoknak, ha nyílt vitában mondjuk el véleményünket, s így formáljuk fiataljaink ízlését, világlátását. Mindez, persze, jóval bonyolultabb és felkészültebb munkát igényel, mint a tiltás módszere, ám csak ezen az úton léphetünk előbbre. Hangsúlyozni kell azonban azt is, hogy miként eddig, ezután sem adunk teret az embertelenséget, a háborút, s az alantas emberi ösztönöket népszerűsítő nyugati férc- műveknek. A beszélgetés további részében arról esik szó, hogy szükség van például bizonyos előítéletek fölszámolására is. Akadnak, akik úgy vélik, hogy embereket nevelni csupán a komoly zenével lehet. Természetesen senki sem vitatja a komoly zene jelentőségét, ám azok a szimfonikus művek, operák és más alkotások, amelyeket foghíjas vagy szinte teljesen üres nézőtér előtt adnak elő, bizony nem gyarapítják az ember erkölcsi értékeit. Ugyanígy azok a képzőművészeti alkotások sem, amelyeket a minisztériumok és más állami intézmények kritikátlanul felvásárolnak, s aztán a „művek“ a közönség érdeklődésének hiányában a raktárokon hevernek. A kulturális élet irányítóinak látószögéből bizony elég gyakran kiesik a leglényegesebb: az ember, akiért, s akinek a művész alkot, a kulturális tárca tisztségviselőinek feladata pedig az, hogy az ő szellemi fejlődését szolgálják. E téren is sok a javítanivaló. F ontos gondolatokat tartalmaz az a rész is, amely a művészeti kritika jelenlegi helyzetével és feladataival foglalkozik. A miniszter többek között megállapítja:- A művészeti kritika mai színvonala nem felel meg a társadalom jelenlegi elvárásainak. Mindjárt hozzáteszem azonban, hogy ezért a helyzetért nemcsak a művészeti kritika felelős, amely hosszú éveken át engedelmesen kiszolgálta kultúránk bizonyos befolyásos egyéneit és csoportulásait. Ez a sajnálatos tény nagy mértékben járult hozzá a kritika értékrendjének torzulásához és más káros jelenségek kialakulásához. A művészeti kritika legfontosabb feladata, hogy mélyrehatóan, pártosan elemezze az alkotásokat, az alkotói folyamatokat. Ehhez szakmailag felkészült, pártosan gondolkodó, következetes, értő és érző, egyúttal pedig kelló erkölcsi értékekkel rendelkező egyéniségekre van szükség. A mi egyik fontos feladatunk megfelelő feltételeket teremteni a nyílt eszmecserékhez, a termékeny vitákhoz, a fiatal kritikusok neveléséhez, tehát jóval többet tenni azért, hogy a művészeti kritika mielőbb megfeleljen napjainak társadalmi igényeinek. Wégezetül a Rudé právo munV katársai arról érdeklődtek, hogy a szovjet kulturális miniszter miként értékeli a csehszlovák-szov- jet kulturális kapcsolatokat, s vannak-e ennek az együttműködésnek ma még kihasználatlan lehetőségei.- örömmel mondhatom, hogy kulturális kapcsolataink eseményekben és eredményekben egyaránt gazdagok, nagy mértékben járulnak hozzá hagyományos barátságunk, az országaink és népeink közötti együttműködés további elmélyítéséhez. A továbbiakban elsősorban arra kell törekednünk, hogy országainkban valóban a legjobb együttesek lépjenek fel. Átgondoltabbá kell tennünk a vendégszereplések propagálását is, e téren sincs helye az ösztönösségnek. Tovább kell erősíteni az egyes művészek és művészegyüttesek, valamint a kulturális intézmények közötti közvetlen kapcsolatokat, hogy az eddiginél jobban ismerjük egymás munkáját és kulturális értékeit - fejezte be nyilatkozatát a szovjet kulturális miniszter. gz j A tanítás a legrégibb hivatások egyike. Ókori tanítók nevét őrizte meg a tisztelgő utókor. Nagy emberek személyes vallomásaiban számos régi kitűnő tanító, tanár neve merül fel olyan összefüggésben, hogy az életút alakulásában az ő példamutatása, jól időzített tanácsa, bírálata, dicsérete szinte sorsdöntőnek mondható. Szép és mindenkor nehéz hivatás tanítani. Olykor hálátlan feladat is, nem 'eléggé megbecsült. Ki ne ismerné a régi történetet, hogy amikor gyümölcsszüret idején leesett a fáról egy görög rabszolga és eltörte a kezét, ura rosszkedvűen legyintett: paidagogosz lettél! A paidagogosz gyermekkísérót jelent, azt a rabszolgát nevezték így, aki a jómódú görög polgárok gyermekeit az iskolába kísérte - tehát nem hozott létre új értékeket, nem termelt. Talán éppen innét származtatható az a keserű tény, hogy nem értékelték kellőképpen a múltban a pedagógust... Nem is kell azonban olyan távoli múltba mennünk. Nem cseng ismeretlenül a fiatalabb korosztály számára sem a kifejezés, hogy a tanító a nemzet napszámosa, hogy a tanító - lámpás. A nemzet napszámosait az úri világban nem fogadta be az értelmiségi elit, fizetésükből sokszor a szűkös megélhetésre is alig futotta. De megsüvegelte a tanítót a napszámos, tisztelte a munkás, becsülte benne a mások szellemi felemelkedéséért folytatott fáradozást. Egy-egy társadalom lényege tükröződik abban, hogy a tudást, a tudás terjesztőit becsüli. A felszabadulás utáni első intézkedések egyike volt a tanulás jogának általánossá tétele és a legfontosabb feltétel megteremtése: az állam költségén ingyen tanulhat mindenki. És tegyük még hozzá, ami ugyancsak fontos: legyen elegendő iskola, s hozzá jól képzett pedagógus. E pálya presztízse azonban ma sem mentes az ellentmondásosságtól. Sokan választják élethivatásul a tanítást. Évről évre nagy a túljelentkezés a tudományegyetemek tanári szakain, a pedagógiai karokon, elsősorban a humán irányzatú szakokon, az óvónő- és nevelőképző iskolákban. Kétségtelen azonban, hogy a pálya elnőiesedett. Nemcsak azért, mert az oktatás-nevelés oly közel áll az anya teendőihez. A férfiak - a közfelfogást megnyergelve és felerősítve - inkább más, attraktívabb, rangosabb és nem utolsósorban anyagilag előnyösebb pályát választanak. A pedagógusnók növekvő száma pedig azzal a következménnyel is jár, hogy minden esztendőben jelentős számban maradnak otthon szülési szabadságon, s a pedagógusok gyermekei sem betegszenek meg kevesebbszer, mint másoké. A helyettesítés semmilyen szempontból nem könnyű dolog. A társadalmi presztízs, a megbecsülés növelésének igénye jogos, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az utóbbi években milyen megkülönböztetett figyelmet fordított az állam és a kormány a pedagógusok helyzetének javítására. Kezdve az iskolák korszerűsítésével, a jobb munkafeltételek megteremtésén át, folytatva a pedagógusfizetések emelésével. Mit vár a társadalom a növekvő megbecsülésért cserébe a pedagógustól? Elsősorban azt, hogy a holnapra neveljen, mégpedig úgy, hogy a tegnap tanult ismereteket folyamatosan kiegészítve, felújítva adja tovább. Napjainkat gyakran nevezzük a gyorsuló idő, a második tudományos-technikai forradalom korának. Ezzel kell lépést tartania az iskolának, a pedagógusoknak olyan módon, hogy az oktatás-nevelés egyszerre képviselje az állandóságot meg a folytonosságot, szüntelenül lépést tartva az új meg új ismeretekkel. A pedagógusnak ezért kell fogékonynak lennie a változásokra. Harminc-negyven esztendő alatt hány tantervet, hány tankönyvet, hányféle módszert, eszközhasználatot tanul meg a tanító, a tanár? Mennyi iskolareformot „csinál“ végig? És egyre bővül a tantárgyak ismeretanyaga. Veszélyek, buktatók szegélyezik ezt a pályautat is. Egyes betegségek fokozottabban fordulnak náluk elő (főképp a légzóutak megbetegedései, idegsérülések, a fáradtság fokozottabb érzékelése stb.). Egyesek nehezen kerülik ki a modorossá, túlzott pedánssá válást: a tanulók viselkedésének és tetteinek állandó értékelése és bírálásának a szükséglete azt eredményezheti, hogy kritikus álláspontot képvisel azokkal a felnőttekkel szemben is, akikkel érintkezik, sokszor olyankor is, amikor ez nem helyénvaló. Még nagyobb baj, ha eltompul a kíváncsisága és a mélyebb elméleti tudás, műveltség iránti érdeklődése - ez abból adódik, hogy a tudományoknak, a megismerésnek „csak az alapjait“ adja át a tanulóknak. Nem ritka a kisebbségi érzés sem (a társadalmi kisebbségi érzés elsősorban anyagi eredetű kisebbségi érzés, amikor azt tapasztalja például, hogy a traktoros vagy etető többet keres, mint ő számtalan továbbképzés, tanfolyam, éjszakákba nyúló vizsgafelkészülés után). Hány pedagógus panaszolja, hogy a saját gyermekeinek a nevelésére már nem marad cseppnyi energiája sem, mert oly fáradtan jön haza az iskolából. Az alapvető iskolai feladatokhoz rengeteg, erótfelőrlő „papírmunka“, adminisztráció járul még mindig. Szinte nincsen olyan pedagógustanácskozás, ahol ne kérnék-követel- nék a fölösleges feljegyzések, jelentések megszüntetését. Ma már egyre többen értik meg, hogy a gyerekek nevelése nem csupán az iskola, hanem az egész társadalom feladata. A szülőkben is mind több a szándék közel kerülni az iskolához, hogy necsak lássák az oktatási-nevelési gondokat, hanem részt is vegyenek megoldásukban. Előbb többnyire csak úgy, hogy a saját gyermekük érdekeit látják, azt tartják szem előtt. Aztán figyelnek a többiekre is. A szülők és pedagógusok kapcsolata évtizedekig tart, hiszen ma már az óvodás- korúaknak majdnem száz százaléka óvónő segítségével ismerkedik a közösségi élettel, szerzi meg az iskolába járáshoz szükséges alapvető jártasságokat, készségeket, barátkozik a költészettel, a zenével. Szinte minden tanköteles gyermek idejében elkezdi és befejezi az alapiskolát, majd a szakmunkásképzőben, szak- középiskolában, gimnáziumban folytatja tanulmányait. És hozzáve- hetjük még a főiskolai, egyetemi éveket!... Az iskolapadokban töltött idő nem akármilyén korszak; felöleli az egész gyermek- és ifjúkort, az elemi ismeretek elsajátítását, a pályaválasztást, a felnőtté érését. S bár formál a szülői ház, az iskolán kívüli környezet is, nagyobb részben mégiscsak az iskola, a pedagógusok érdeme, felelőssége, mivé, milyen emberré leszünk. SZEBERÉNYI JUDIT
