Új Szó, 1987. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1987-02-02 / 26. szám, hétfő

ÚJ szú 5 1987. II. 2.‘ A jövő atlétái Pogány Mihállyal eddig mindig versenyeken vagy a sportpályákon találkoztam. A közelmúlt legjobb szlovákiai magasugróját most más minő­ségben kerestem föl. Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) a Hviezdoslav utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában az ősszel két sportosztályt nyitottak: labdarúgót és atlétikait, s ez utóbbiban ó irányítja a gyerekek felkészítését. t+'% . A Hurbanovói Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola kézilabdacsapata (Vach Antal felvétele) SEGÍTENI AZ ISKOLAI TESTNEVELÉST Tét nélkül is komolyan Iskolai testnevelés. Szinte nincs olyan sportfórum, tanácskozás, ahol szóba ne jönne. Tavaly év végén a CSKP KB Elnöksége határozatot fogadott el és adott ki fejlesztéséről. Azokon az iskolákon, amelyeken a diákoknak eddig csak a heti két kötelező tornaóra jelentette a mozgást, a sportolást, ezentúl délutánonként a tanítás után több lehetőségük lesz a testedzésre. A Hurbanovói Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában Vach Antal tornatanár vezetésével már több mint húsz éve működik a kézilabdaszakkör. Mielőtt jövetelem igazi okára tér­tünk volna, nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem: végleg vége- szakadt magasugró-pályafutásá- nak?- Egyelőre kényszerszünetet tar­tok. A sérült térdem megint nagyon fáj. Ha sikerül rendbe hozatnom, akkor újra nekivágok... Azért köz­ben is sportolok, röplabdázom az itteni csapatban. De nem ezért jöttél... Nem, a gyerekekről akarok írni...- Az ötödikben huszonnyolc, a hatodikban harminc gyerek van a sportosztályban. Ebből tizenegy, illetve tizennégy szakosodik atlétiká­ra, a többiek labdarúgók. Csak ebből az iskolából válogat­tátok ki a tehetségeket, vagy más­honnan is jöttek?- Más iskolákból is kaptunk ja­vaslatokat, például a galántai (Ga- lanta) járásból is járnak ide gyere­kek. Az igazság az, hogy túl nagy választási lehetőségünk nem volt, a vizsgák így inkább formálisak vol­tak, s általában a jelentkezés alap­ján fölvettünk mindenkit. Nem kár ez? Hiszen a környék falvainak iskoláiban magam is sok atlétikai ígérettel találkoztam a ráter- mettségi jelvény vagy az ügyes gye­rekek akciókon. Jó lenne ezeket föl­karolni.-Jövőre mindenképpen szeret­nénk kiszélesíteni a válogatást. Eh­hez persze szükséges az együttmű­ködés az egyes iskolákon működő tornatanárokkal. Tény, nekik is érdekük, hogy szak­edző irányításával fejlődjenek ezek a gyerekek. Mi a tapasztalatod az itt töltött pár hónap alatt, ha egyáltalán lehet ilyen rövid időn belül fejlődés­ről beszélni?- Az itt töltött néhány hónapi és saját tapasztalataim is példázzák, hogy azért a tehetség nem minden. Van néhány tanulónk, akikben az elején nem láttam sok fantáziát. De ezek is nagyon akartak. S az akarat néha több a tehetségnél. Tehát ezekből is lehet valami?- Mindenképpen. A többiekkel együtt ók is lehetőséget kapnak az év végéig, akkor aztán tesztek alap­ján végezzük el a válogatást. Nem rövid ez az idő a bizonyí­tásra?- Nem, olyan korban vannak ezek a gyerekek, amikor legjobban fejlődik a mozgékonyság, a gyorsa­ság. S mi éppen az alapkészségek fejlesztésére helyezzük a fő hang­súlyt. Ezért nem is lehet még szó szigorúbb értelemben vett speciali- zációról. Legföljebb a tesztek alap­ján látjuk, kinek mi felel meg jobban, vágta, ugrószámok, hosszútáv. Előttünk a legutóbbi versenyek eredményei. László Lajos a rövidtá­vokon igen jól szerepelt, Kurucz Ti­bor robbanékonyságánál fogva a vágtában és a távolugrásban is kitűnő, Dudás László főleg a távol­ugrást kedveli, Bokros Attila viszont sokoldalú. Az ötödikes Méhes Matyi távolugrásban 493 cm-et teljesített, ami ebben a korosztályban a legjobb eredmény Szlovákiában. Futásban is remek időt ért el, 300 m-en 46,0 az egyéni legjobbja.- Ha már a fiúknál tartunk, hadd említsem a többieket is: a két Szabó Attila, Szabó Imre, Zsigrai Józsi, Vodnyánszky Tomi, Pongrácz Já­cint, Csicsay Lóránt, Füle Lajos, Szabó Tibor, Gódány Richárd, Csi­ba Zsolt vagy Hír Jancsi, aki gyalog­lásban megverte a három legjobb szlovákiai versenyzőt, sajnos, ötven méterrel a cél előtt diszkvalifikélták. Igaz, minden figyelmeztetés nél­kül... A lányokat se hagyjuk ki: Ko­vács Henrietta, Szolga Andrea, Nagy Andrea, Csiba Angéla, Pong­rácz Adrienn, Baranyai Andrea, Mol- nosi Melinda, Bodó Judit és Marcel Marika; ő a 6. C-ből jár hozzánk külön edzésekre. Az évvégi bővítés­nél vele is számolunk. Van még egy nagyon ügyes kislány a 7.-ben, Hír Zsuzsa, robbanékony, dinamikus. A Bratislavában rendezett Karácso­nyi Kupán 300 m-en 47,2 mp-et futott. Gondolkodjunk kicsit távlatokban is. Ezek a gyerkőcök még alapisko­lások. Nem jelent-e majd gondot s továbbfejlődés, ha elkerülnek kö­zépiskolába?- Reméljük, hogy nem. A DAC- ban decemberben beindult az atléti­kai szakosztály, hatvan taggal. Itt minden korosztályban létrehoztunk csapatot, s mindegyikkel külön edző foglalkozik. Egyelőre az egyes isko­lákon, mert a csarnok csak jövőre épül föl. Ezen kívül tervezzük, hogy a helyi mezőgazdasági szakközép- iskolában is létrehozunk egy sport- központot, így atlétáink ott is folytat­hatnák az edzéseket. Térjünk vissza a sportosztályok­hoz. Miben különbözik ezeknek a gyerekeknek a testnevelésoktatá­sa a többiekétől?- Nekik naponta van tornaórájuk. Ráadásul kétszer hetente délután is foglalkozunk velük. Sajnos, gon­dot okoz a helyszűke, egyetlen tor­natermünk van, így a tornaórát együtt tartjuk Csölle Árpáddal, feles­ben folynak az edzések a focisták­kal. Sok az osztály, így a többi gyerek sokszor a folyosóra szorul. Ha jó az idő, igyekszem kimenni velük a szabadba. Kétszer évente pedig edzőtáborozni visszük a sportosztályok tanulóit. Nemrégen még téged irányítottak az edzéseken. Most te teszed ugyanezt. Milyen érzés?- Teljesen más a munka, mint annak idején, amikor én kezdtem, tizenhét évesen. Három-négy hó­napja vagyok ezekkel a gyerekek­kel, akiknek felében nem láttam te­hetséget. Rövid idő alatt viszont mindegyik rengeteget fejlődött -s ez csodálatos és nagy öröm szá­momra. Reméljük, hogy a gyerekek még sokszor megörvendeztetik a jövő­ben Pogány Mihályt. URBÁN KLÁRA- Nehéz volt a kezdet és az első hat év, mert nem rendelkeztünk tor­nateremmel, saját pályával, ám en­nek ellenére nem csüggedtünk. 1970-ben aztán újépületbe költözött az iskola, csakhamar a tornaterem és a kézilabdapálya is elkészült. Semmi akadálya sem volt tehát a rendszeres sportolásnak. Hetente kétszer két órát edzettek a fiúk, s nemsokára beneveztünk a járás alapiskolái közötti bajnokságba, a pionírligába - emlékezik vissza Vach Antal. Tíz év alatt az iskola kézilabda­csapata sikert sikerre halmozott. Egymás után aratta a győzelmeket a pionírligában és a különböző tor­nákon. A Strojár sportegyesülete is felfigyelt a fiatal tehetségekre: kézi­labda-szakosztályt alakított, támo­gatni kezdte az együttest, amely ennek következtében előbbre léphe­tett. Vach Antal legénysége a kerü­leti bajnokságban sem okozott csa­lódást, sőt 1980-ban bronzérmes lett. Éppen ezért érte váratlanul a csapatot az a döntés, miszerint a sportegyesület egyik napról a má­sikra megszűntette kézilabda-szak­osztályát.- A támogatás hiányában kényte­lenek voltunk visszalépni. Saját erő­ből nem tudtunk megfelelő feltétele­ket biztosítani az együttes kerületi bajnokságban való szerepléséhez, igy nem maradhattunk a magasabb osztályban. Mivel a járási kézilabda­bajnokságot is eltörölték, ezért diák­jaink csak a pionírliga keretén belül mérhették össze tudásukat más is­kolák csapataival. Szép sikert értünk el 1982-ben: megnyertük a járási bajnokságot és a kerületi sereg­szemlén tizenegy járás legjobb diák­együtteseinek körmérkőzéses tor­náján a második helyen végeztünk. Figyelemre méltó, hogy a hurba­novói fiatal kézilabdázók az utóbbi tíz esztendőben kilencszer is meg­nyerték a járási pionírligát, csupán tavaly balszerencsés körülmények közepette szorultak a második hely­re. Évről évre több tehetséges kézi­labdázó kénytelen hátat fordítani a sportágnak, mert egyszerűen nincs lehetőség a folytatásra. Ha volna kézilabda-szakosztály a vá­rosban, akkor össze lehetne hozni egy ificsapatot, s nem kallódnának el a fiatal tehetségek. Pedig nagy kár értük. Valóban nem létezik más megoldás?- Végtelenül sajnálom azokat a gyerekeket, akik megszerették ezt a sportágat, s aztán tizennégy éves korukban kénytelenek abbahagyni a kézilabdázást. Csak azok tudják folytatni, akik olyan városba mennek középiskolába, ahol van kézilabda­szakosztály. Tavaly is többen felke­restek a katonai szolgálat után ha­zatértek közül: szeretnének játszani, alakítsunk férficsapatot. Ha rajtam múlna, akkor természetesen igent mondanék... Vach Antal fiai már hat éve tét nélkül, de komolyan kézilabdáznak, mert szeretik a sportot, egyszerűen igénylik a mozgást. A pionírliga mér­kőzésein aratott győzelmek új erőt adnak a diákoknak, annál nagyobb aztán a csalódásuk, amikor az alap­iskola befejeztével kénytelenek ab­bahagyni az aktív kézilabdázást.- Sajnos, egy helyben topogunk, de bízom benne, hogy a közeljövő­ben változik a helyzet és majd csak valaki befogad minket. Iskolánkon hagyományai vannak a kézilabdá­zásnak, ám saját erőből képtelenek vagyunk és nem is lehet előbbre lépni. Jó volna, ha a sportegyesületek vezetői tudatosítanák: a közelmúlt­ban kiadott határozat értelmében a tömegsportot és az iskolai testne­velést is segíteniük, támogatniuk kell. A fiataloknak, a sportolni vá­gyóknak nyílt teret, bizonyítási lehe­tőséget kell adni. ZSIGÁRDI LÁSZLÓ A szakmunkástanulók és a sport Az elmúlt esztendőben több, a szakmunkás- tanulók életével foglalkozó tévéjátékot láthat­tunk. A fiatalok mindennapi örömeivel, de főleg gondjaival ismerkedhettünk meg. Nem kis visszhangja volt ezeknek a tv-produkcióknak, sok néző nem győzött eleget csodálkozni, mi minden lehetséges napjainkban. Miről is volt szó? Röviden: kölcsönös tiszte­letlenségről, egymás megalázásáról, a gyen­gék és az otthon után vágyók zaklatásáról és gúnyolásáról. A csúcspontot a Kolman esete tévéjáték jelentette. Volt ebben szinte minden: gátlástalanság, közömbösség, szomorú törté­net egy fiúról, aki nem tudta megszokni a diák­otthon életét: nemcsak azért, mert nem tet­szett a szakmája, amit apja választott neki, hogy jobb sorsa legyen nála... A Rudé právo már korábban foglalkozott a szakmunkástanulók szálláshelyén előforduló zaklatásokkal. A szerzők a dolgok gyökeréig igyekeztek hatolni. Kutatták, hogy miért is tör­ténnek ilyen esetek, megpróbálkoztak a recept­kereséssel: hogyan lehetne megszüntetni vagy legalább visszaszorítani a jelenségeket. Az em­lített tévéjáték után kerekasztal-beszélgelést láthattunk a képernyőn. A meghívottak között voltak szakmunkástanulók, vezetők, mesterek, pszichológusok, nevelők és mások. Mindnyájan elmondták a magukét. Különböző véleménye­ket hallhattunk, sokrétű problémáról esett szó. A vita egyik női résztvevője kerek perec ki­mondta: nincs minden rendben a szakmunkás- képzés terén, a tévéjáték hú tükörképe volt a valóságnak. A jelenlevő tanulók között akad­tak olyanok, akik a legkegyetlenebb és legszo­morúbb jelenetek bejátszása során cinikusan nevettek és ironikus megjegyzéseket tettek. Amikor később megkérdezték tőlük, hogy mi volt nevetséges számukra, lezser vállrándítás­sal „válaszoltak“. A kiútkeresés során szó esett magukról a szakmunkástanulókról, a nevelőkről, a szak­körökről, és arról, milyen nehéz nevelni és irányítani egy tizenöt éves, közönyös fiút, akit szinte semmi sem érdekel, csakhogy minél előbb önálló legyen, ne kelljen senkire hallgatnia. Csakugyan összetett kérdéscsoporttal állunk szemben, s a gondokat lehetetlen egyik napról a másikra megoldani. Meglepő volt azonban, hogy a kerekasztal-beszélgetés során minden­ről szóltak (például szakkörökről és szórako­zásról), csak éppen egyik legelterjedtebb és legkedveltebb időtöltésről nem. A sportról. Egyáltalán nem állítható, hogy a szakmun­kástanulók nem sportolnának, de a jól meg­szervezett testnevelés lehetne (a szakkörökkel együtt) az egyik módja, hogyan kijutni az ördögi körből. Mert a szakmunkástanulók túlnyomó többsége érdeklődik a sport iránt. Gondoljunk csak a labdarúgásra, a jégkorongra, a kosár­labdára. Újabb és újabb ötletekre lenne azon­ban szükség ahhoz, hogy a testnevelést vonzó­vá tegyük, hogy a szakmunkástanulók a pályán és a tornateremben versenyezzenek, ne pedig a diákotthon szobáiban „öljék az időt“ cigizés­sel, kártyázással, egymás gyötrésével. Erről beszélgettünk pedagógus ismerősöm­mel, aki a jövő kőműveseit oktatja: „Elmondom a véleményemet, de kérném a nevem elhallga­tását, nem szeretnék felesleges bonyodalma­kat. A helyzet csakugyan nem egyszerű. Többek között testnevelést is tanítok, harmincöt éves vagyok, de néha úgy érzem, mintha saját öregapám lennék... Tanítványaimat távolról sem lehet egy kalap alá venni, ám jó ötven százalékuk apatikus, koravén fiatal, aki semmi iránt nem érdeklődik. Iskolakerülők, tiszteletle­nek, fegyelmezetlenek a munkahelyükön, s gyakorlatilag ezekért a szabálytalanságokért nem büntethetők. Ennek nagyon is tudatában vannak. Évente igyekszem sportszakkört szer­vezni, futballozhatnának, járhatnának úszni, kosárlabdázni... Egyszóval van elég lehető­ség. De azt hiszi, érdekli őket? Akiknek erre a legnagyobb szüksége lenne, kinevetnek, mondván: tartalékoljam a szakköröket az újon­coknak, az elsősöknek, nekik már nem fon­tos... Senkit sem kényszeríthetek sportolásra, pedig nincs benne semmilyen kötöttség, forma­lizmus. Ha belegondolok, hogy igyekezetem 'hiábavaló (nemcsak nálunk van ez így, másutt is hasonlóak a gondok), elmegy a kedvem az egésztől. Többször megfogadtam magamban odábbállok. Persze, nem teszem, de már az a tény, hogy ezen gondolkodom, elszomorít. Mert tudom, a szakmunkásképzésnek szüksé­ge van a jóakaratú emberekre, olyanokra, akik valamilyen többletet adnának a fiataloknak. A sport csaknem mindenkit érdekel. A legna­gyobb vagányok hétvégeken kijárnak a futball­mérkőzésekre. Nem egyszer sörtől jókedvűen, későn tértek haza. Megtiltottuk nekik a meccs- rejárást. Gondolja, hogy ez segített? Az ágyhoz kellett volna láncolni őket. Heten közülük fogták magukat és egyszerűen megszöktek. Igyekez­tünk higgadtan megbeszélni a dolgokat. Meg­kérdeztem tőlük: Ha annyira érdekel bennete­ket a foci, gyertek közénk néha játszani. A fele­let: Erre nincs időnk, tanulnunk kell. Tovább kérdeztem: Nem járhatnánk közösen a mérkő­zésekre? A válasz: Mik vagyunk, óvodások? Nem foghatjuk egymás kezét... Egyszóval el akarnak különülni, mindentől és mindenkitől függetleníteni magukat, azt csinálni, ami éppen eszükbe jut. A közeljövőt nem látom valami rózsásnak. Bár tévednék...“ Hogy ismerősöm miért ellenezte neve ki­nyomtatását? „Miért?“ - kérdezte szomorúan. „Mert leszidott volna a főnököm és a többiek. Mintha hallanám őket: Nem kellett volna ezt elmondanod... Szép kis hírnevet szereztél ne­künk ... Úgy tűnik, mintha mi lennénk a legrosz- szabbak...“ Kétségtelen, sokat tettünk a szakmunkás- képző iskolák fiataljaiért. Országos jellegű olim­pia, különböző versenyek és tornák, sportszak­körök ... Mégis akadnak fehér foltok a képzelet­beli térképen. Minél előbb el kellene ezeket tüntetni. Ezt szorgalmazza a CSKP KB Elnök­ségének szeptemberi dokumentuma a tömeg­sport, a testnevelés, a turisztika és a honvédelmi sportok fejlesztéséről. A határozat kimondja: heti két órára növelni a szakmunkásképzők minden évfolyamában a testnevelést. Közös erővel (pedagógusok, mesterek, ne­velők, szülők) kellene megnyerni a jövő mun­kásnemzedékét a rendszeres sportolásnak. Nemcsak a sport érdekében. K TOMI VINCE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents