Új Szó, 1987. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1987-02-26 / 47. szám, csütörtök
Új impulzusokat irodalmunknak A művészeti szövetségek kongresszusai előtt A művészeti szövetségek rövidesen sorra kerülő kongresszusai kapcsán egyre többet írunk és beszélünk az irodalom jelenlegi helyzetéről, az olvasók érdeklődésének megcsappanásáról is. Ezekről kérdezte meg munkatársunk Jirí Hájek professzort, a kortárs cseh irodalomkritika egyik legjelentősebb képviselőjét, a Csehszlovák Tudományos Akadémia Színháztudományi Intézetének fömunkatársát. A beszélgetés a Rudé právo tegnapi számában jelent meg. Előre tekintve Közeledik a Szlovákiai Zeneszerzők Szövetségének VII. kongresszusa • Véleménye szerint miképpen lehet jellemezni irodalmunk helyzetét az írószövetség kongresszusa előtt?- A jelenlegi időszakot nagyon fontosnak érzem, hiszen a CSKP XVII. és az SZKP XXVII. kongresz- szusát követően egyre inkább tudatosítjuk, hogy olyan korszakba léptünk, amely áz élet minden területén a gyorsításra helyezi a hangsúlyt, s az eddigi fejlődést új elemekkel, alapvető impulzusokkal serkenti. Ha az elmúlt öt év irodalmi életét akarjuk értékelni, akkor úgy vélem, az a leghelyesebb, ha nagyon kritikusak és egyben önkritikusak is leszünk, mert csak így teremthetjük meg a fejlődéshez szükséges szilárd alapokat. Elöljáróban mindjárt szeretném leszögezni, hogy alapállásom egyáltalán nem nihilista. A cseh irodalomban és a színház- művészetben az elmúlt öt esztendőben is számos új érték született. 0 Konkrétan milyen müvekre gondol?- A legújabb könyvek közül Karéi Misaf Plavba na stéble trávy (szó szerinti fordításban: Hajóutazás a fűszálon) című regényét említeném, amely nagy mértékben kitágította az irodalmi konvenciónak azt a nyugodt határait, amelyek között a kortárs müveink zöme helyezkedik el. Elismerően kell szólnunk Zdenék Zapletal legújabb művéről, amely Púlnoční béžci (Éjféli futók) címmel látott napvilágot. Szimpatikusnak tartom a fiatal írók kísérleteit is, habár nekik sem sikerült minden esetben meggyőzően válaszolniuk az általuk felvetett társadalmi kérdésekre. Látni kell azonban azt is, hogy az irodalomnak nem kell mindig válaszolnia a feltett kérdésekre, gyakran ez a társadalom feladata. Az idősebb nemzedék képviselői közül Jaromíra Kolárová Nádéje má hluboké dno (A reménységnek mély az alja) című művét tartom felfigyel- tetőnek, s úgy tűnik nekem, hogy az irodalmi kritika ezt az alkotást nem értékeli kellőképpen. Nagyra értékelem Jirí Marek új trilógiáját is. Külön kategóriát képviselnek Hrabal művei is, amelyeket sorra kiadtak, de elenyészően kevés elemző-értékelő kritika jelent meg róluk. Csupán az utóbbi időben voltunk tanúi ilyen próbálkozásoknak. Ugyanez a helyzet olyan nagy költőinkkel is, mint amilyen Oldŕich Mikulášek, vagy Jaroslav Seifert volt. Nyugaton az elmúlt években alaptalanul vádoltak meg bennünket azzal, hogy Seifertet nem adtuk ki. Ez így nem igaz, ez nyilvánvaló tájékozatlanság, de valljuk meg: ki méltatta költészetét az utóbbi években? Holott az ő műve Oldŕich Mikulášek költészetével együtt az utóbbi évtized cseh költészetének kiemelkedő értékei közé tartozik. Ha tehát most azt kérdezzük, hogy az elmúlt öt év cseh irodalma és drámairodalma mivel járult hozzá annak a folyamatnak -az elindításához, amelynek a küszöbén most állunk, és ezt összevetjük például a kortárs szovjet irodalom kiemelkedő alkotásaival, akkor az eredmény reánk nézve bizony nem túl hízelgő. Márpedig nekünk ezt az összehasonlítást el kell végezni, hiszen irodalmunkat nem értékelhetjük a világtól elszigetelten. A szovjet irodalom ugyanis - és most nagyon sok nevet említhetnék Trifonovtól Abra- movig - a maga sajátos eszközeivel fölvetette mindazokat az alapvető kérdéseket, amelyekkel az SZKP XXVII. kongresszusa után kezdenek társadalmi méretben foglalkozni. Ebben az értelemben nálunk az irodalom nem töltötte be azt a társadalmi szerepét, amelyre hivatott. • Miben látja ennek okát?- Az irodalom színvonala mindig az őt körülvevő társadalmi légkör függvénye. A hatvanas évek végének társadalmi megrázkódtatása után az irodalom társadalomkritikai funkciójának megítélésében bizonyos szűkkeblűséget tapasztaltunk. Ezt ma nyíltan be kell vallanunk. Másrészt viszont látni kell azt is, hogy az irodalom színvonala, igazságtartalma az írók szubjektív felelősségvállalásától is függ. Nálunk ez a közéleti bátorság is gyakran hiányzott. • Miként értékeli a cseh költészet fejlődését?- Általában azt szokták mondani, hogy a cseh kortárs líra a próza előtt jár. Kétségtelen, hogy az időseken kívül van több jó, a középnemzedékhez tartozó költőnk, és a fiatalabbak között is akad néhány igazi tehetség. Én mégis viszonylagosnak tartom a kortárs költészet által felmutatott értékeket is, mindenekelőtt azért, mert kortárs líránk még mindig a harmincas évek nagy generációjának árnyékában él. Annak a nemzedéknek az árnyékában, amelyhez olyan költők tartoztak, mint Nezval, Halas, Závada, Seifert, vagy Hrubín. Idáig költészetünkben jórészt ez a nagy nemzedék mondott el minden lényegeset az emberről és századunkról. • Az eddig elmondottakból kitetszik az is, hogy nem lehetünk elégedettek az irodalomkritika értékrend- szerével sem. ön miként értékeli a kortárs cseh irodalomkritikát?- Az irodalomkritika helyzete természetesen mindazzal összefügg, amiről eddig beszéltünk. Az egyik gondról Miroslav Válek nemzeti művész, az SZSZK kulturális minisztere beszélt a CSKP XVII. kongreszusán. Vitafelszólalásában megemlítette, hogy nálunk még mindig vannak megbírálhatatlan írók. Nos, ezt azóta többen is elismételték, de a helyzet sajnos, semmit sem változott. Ugyanis a helyzet az - kollégáim remélem megbocsátják az enyhén szatirikus hangvételt -, hogy létezik nálunk egyfajta kritikai „szolgáltatás", amely személyes barátság, vagy egyéni érdekek alapján értékel. Ez egyben azt is jelenti, hogy néhány műnek a kiritikákban olyan jelentőséget tulajdonítanak, amelyet egyszerűen nem érdemel meg. Ez a tény már önmagában is zavart okoz a kritika értékrendszerében. Az a kritikus, aki érdemtelenül egekig magasztalt egy-egy művet, más alkalommal bizonyítani szeretné, hogy nem érzéketlen az értékek iránt, s ezért - gyakran ugyancsak indokolatlanul - keményen megbírálja olyan írók műveit, akiket kritizálni lehet. Emiatt azonban csorbát szenved az irodalomkritika társadalmi tekintélye is, mert a túl zajosan ünnepelt alkotásokat a széles körű nyilvánosság fenntartásokkal fogadja, s ellenkezőleg manapság gyakran az a legnagyobb reklám egy-egy könyvnek, ha a kritika alaposan leszedi róla a „keresztvizet“. Emiatt aztán még viszonylagosabbá válik az alkotás eszmei értékeinek, valóságföltáró erejének megítélése. 0 Mi a véleménye a fiatal irodalomkritikusok tevékenységéről? Régi igazság, hogy tekintély nélkül nem lehet nevelni. Érzi ezt a szülő is, mikor a túlzott engedékenység vagy a többszöri következetlenség után gyermeke egyszerűen elereszti füle mellett a szülői intelmeket, úgy tesz, mintha nem is hallaná. Hasonló a helyzet, mikor többször kell szólni valamiért, s keserűen és dühösen tapasztaljuk, hogy csemeténk nem is figyel ránk, mintha a világon sem lennénk, nem érdekli ót a szavunk. Az ilyesmit bizony a tekintélyromlás számlájára kell írnunk. Hasonló a helyzet az iskolában is. A tanár sem tud hatni, nevelni igazi tekintély nélkül. S a helyzete annyival is nehezebb, hogy tőle kevésbé függ a gyerek, mint a szülőtől. Míg a szülő maga emeli vagy rontja el a tekintélyét a gyerek előtt, addig az iskola, a tanár tekintélye nagymértékben függ a szülő magatartásától is. Sajnos, napjainkban a gyerekek jórésze bizonyos előítélettel jön az iskolába, fenntartásai vannak a tanárokkal szemben. Ez abból fakad, hogy az iskola többet követel, mint a túlzottan engedékeny szülői ház. A gyerekek nehezen tudják elfogadni, hogy ami otthon, ahol egy vagy két gyerek van együtt, megengedhető, az az iskolában tilos, hogy például 37 tanuló együttléte más fegyelmi szabályokat tesz szükségessé. A gyerek elmeséli otthon, mi történt az iskolában. Esetleg intőt, rossz osztályzatot visz haza. Nagyon fontos, hogyan- Van néhány nagyon tehetséges kritikusunk. Olykor nem éppen köny- nyű az életük, mert sokszor tévedések árán is nyíltan vállalják saját nézeteiket. A gond csupán az, hogy többnyire csak saját nemzedékük irodalmáról mondanak véleményt, mert jól tudják, hogy ha „egy házzal“ arrébb mennek, akkor már nem lehetnek ilyen nyíltak. Olyan egészségtelen megnyilvánulásoknak is tanúi vagyunk, hogy különösen a középnemzedékhez tartozó kritikusok egészségtelenül támogatják egymást, különösen az utóbbi időben szinte megszakítás nélkül ünnepük és ünnepeltetik önmagukat, megveregetik egymás vállát. Mondani sem kell, hogy ennek is számos káros következménye van, ez a helytelen gyakorlat nemzedéki feszültségeket okoz, s még inkább viszonylagosabbá teszi a kritika értékrendszerét. • Mondana-e konkrét példát?- Ján Lukeš néhány éve nagyon kétes értékű, de saját nemzedékének érdekeit híven és őszintén tükröző könyvet írt a kortárs cseh irodalomról. A szerző felfogásával óhatatlanul vitázni kellett, de sajnos nem ez történt. Én, amikor egy idő után a kialakult helyzetet látva megpróbáltam közbeszólni, és irodalmi, illetve ideológiai vita tárgyává tenni a művet, a Kmen szerkesztőségében azt közölték, hogy a vita már lezárult. Nos, az ilyen eseteket meg kell szüntetnünk, mindenképpen szükséges megteremtenünk azt a légkört, amelyben van akarat és lehetőség az őszinte vélemények és nézetek ütköztetésére, a tartalmas eszmecserére. • Milyen impulzusokat adhat mindehhez a közelgő írókongresz- szus?- Mindenekelőtt őszintén fel kell tárnunk az említett és egyéb gondjainkat, meg kell vitatnunk, mi mindent kell tennünk annak érdekében, hogy az irodalom és a művészet valóban a társadalmi haladás ügyét szolgálja, úgy, ahogy arra hivatott. Meggyőződésem, hogy ma ezt akarja minden kommunista és más becsületesen gondolkodó ember is. Ehhez mindenekelőtt az irodalom társadalomkritikai szerepének átértékelésére van szükség. Amint azt nemrég Jegor Ligacsov elvtárs megfogalmazta, kétfajta társadalomkritika létezik: egy szocialista és egy szocialistaellenes, úgy is mondhatnám, hogy pamfletista. Az előbbi több szocializmust akar, az utóbbi a szocializmus befeketítésére törekszik. Azt hiszem, hogy ezt a napnál világosabb érvelést bátran érvényesíthetjük az irodalom vonatkozásában is, a szocialista, tehát a jobbító szándékú kritikát támogatni kell. Természetesen a vázlatosan elmondott gondokat egyszer s mindenkorra nem oldhatják meg a művészeti szövetségek kongresszusai. A mi munkánk most az, hogy tudatosítsuk a gondjainkat, s keressük a megoldást. GÁL JENŐ reagál minderre a szülő. Karinthy óta közismert, hogy a tanuló megmagyarázza a bizonyítványát. Csakhamar kiderül, hogy sem a rossz feleletben, sem a verekedésben nem ő volt a hibás. Ha a szülő a gyermek érveinek hatására elmarasztalja a tanárt, jóvátehetetlen hibát követ el. Csemeténk ezzel mintegy felhatalmazást kap arra, hogy továbbra is így viselkedjék, hogy hasonló szorgalommal dolgozzon az iskolában. Hisz úgy érzi, mögötte áll a szülő cinkosként, nem vonja felelősségre semmiért. Ki vonná kétségbe, hogy a tanár is téved vagy igazságtalan. Mindezt meg lehet vele beszélni, tisztázni lehet a félreértéseket, anélkül, hogy erre akár céloznánk is a gyerek előtt. Csemeténknek csak azt szabad látnia, hogy szülei és a tanárok között valamiféle szövetség van, hogy cselekedeteit, munkáját egyformán ítélik meg, mind otthon, mind az iskolában. Hogy otthon a magyar- vagy a matematikatanárról csak a legnagyobb tisztelet hangján szabad szólnia, ahogy az iskolában a tanárai sem tesznek megjegyzéseket az ó szüleire, még ha gondozatlanul vagy hiányos felszereléssel jelenik meg is a tanítási órán. A szülők és a pedagógusok jó együttműködése a kölcsönös tisztelet és megbecsülés alapján olyan tekintélyt és hatékonyságot eredményezhet, amelynek éppen a gyermekek látják a hasznát. ÁTÁNYI LÁSZLÓ A Szlovákiai Zeneszerzők Szövetségének VII. kongresszusa április elején értékeli az utóbbi időszakban végzett munkát, s azt, hogy a szövetség miként járult hozzá zenei kultúránk további fejlesztéséhez. Elmondhatjuk, hogy az eltelt öt esztendő alatt a szlovák zeneszerzés, koncertművészet, zeneelmélet és kritika az igényesség szellemében tevékenykedett. A megszületett új művek stílusukban és műfajukban is gazdagabbak lettek. Ez mindegyik művészgenerációra érvényes. Fejlődött a programzene, amelynek vokális-szimfonikus darabjai szlovák költők műveire íródtak, de igen szép fejlődést mutatnak az énekkari, a zenekari művek is. Néhány érdekes versenymű, vonósnégyesre irt darab és egyéb kamarajellegű mű is született. Tanúi lehettünk három új opera és két musical bemutatójának. Kiváltképpen fontos, ugyanakkor összetett is a szórakoztató zene kérdése. Több művészileg sikeres művet tartunk számon, ennek ellenére a szándékok és irányzatok sokrétűségéhez képest ez kevésnek tűnik. Az előadóművészetben karmestereink, szólistáink és zenekaraink nem egy sikeres külföldi turnéról tértek haza. örömmel üdvözölhetjük néhány alapvető muzikológiai tanulmány megjelenését. Ezek gazdagították ismereteinket a zeneelmélet, a zeneesztétika és a zenetörténet területeiről. Legjelentősebb rendezvényeink közé tartoznak az évente megtartott seregszemlék, amelyeken a legújabb kompozíciókat mutatjuk be, s ahol leginkább észlelhető a kifejezésmódok, a stílusok gazdagsága. Állandó figyelmet szentelünk a fiatal előadóművészek munkájának. Ennek ellenére a zenei élet mai állapotának kritikus felülvizsgálása után reális célokat kell kitűznünk, s ezeket teljesítenünk is kell. Mivel előre tekintünk, nem elég csupán az elért pozitív eredményeinket emlegetni. Tevékenységünket három alapvető szempont alapján fogjuk irányítani. Elsősorban a művészeti és elméleti tevékenység szocialista jellegének az elmélyítésére kell törekednünk. Eredményeink már vannak ezen a téren, s örömmel tölt el bennünket, hogy ezek a fiatal alkotók műveiben is föllelhetők. Szorgalmazzuk a tagság tevékenységének a művészeti és elméleti munka minősége szerint történő értékelését is. Ezt nemcsak az elért eredmények alapján szeretnénk elérni, de erre ösztönöz bennünket a fejlett zenei kultúrák igényessége is. Harmadikként a társadalom, a nép és a kultúra, valamint az önmagunk iránt érzett felelősség elmélyítését tűztük ki célul. Ez igencsak komoly igény, mivel előtérbe hozza a társadalmi és az egyéni ambíciók összehangolását. A szövetség munkája szorosan kapcsolódik más zenei intézmények és szervezetek munkájához, amelyek természetesen ugyanúgy alkotórészei zenei kultúránknak. Megfelelő visszacsatolás, ezen intézmények munkájának a koordinálása nélkül nehezen lenne elképzelhető a mi munkánk. Itt ki kell emelnünk több szimfonikus zenekarunk, operatársulatunk, karmesterünk, kamarazenekarunk és szólistánk aktív közreműködését seregszemléink megrendezésében. Van mit javítanunk szövetségünk szerveinek, bizottságainak munkája és rendezvényeink színvonalán. A tagsággal való kapcsolattartás, egyes alkotók társadalmi és művészi elkötelezettségének erősítése fontos feladat, hiszen sok tagunk zenei életünk fontos helyein tevékenykedik. Érdekünk fűződik ahhoz, hogy tevékenységük megfeleljen kultúránk szükségleteinek. Tartalékaink vannak a kiadói, a zenei propaganda és az ügynökségi munkában. Nagyok és bonyolultak gondjaink a művészeti iskolákon folyó zenei neveléssel kapcsolatban, de nem kisebbek a zenészi hivatásra, a művészi és pedagógusi pályára való felkészítés problémái sem. Javítani kell a zeneelmélettel foglalkozók felkészültségét és a napilapokban megjelent kritikák szakmai színvonalát. Állandó feladatunknak tekintjük a fővároson kívüli zenei központok támogatását, az ottani zenei élet minőségének a javítását, az államigazgatási szervekkel ápolt kapcsolat erősítését. Szükséges, hogy tudatosítsunk néhány fontosabb szempontot, amelyek tartósan meghatározzák munkánkat: 1. A kultúránk minden területén érvényes igényesség objektív szükségszerűség a mi munkánkban is. 2. A zenei nevelés gondjait a maga komplexitásában kell vizsgálnunk, hiszen megoldásuk egyre inkább meghatározó lesz munkánkban. 3. Lehetetlen nem észlelni, hogy a társadalom széles rétegeinek érdeklődése mennyiségileg a szórakoztató zene irányába fordul. 4. Az amatőr művészi mozgalom szüntelen és megkülönböztetett figyelmet kíván a hivatásos művészek részéről. 5. A hazai hivatásos művészet fejlődésének függvénye a zenekedvelők mennyiségi gyarapodása és minőségi fejlődése. Az eddigiekből is kiviláglik, hogy a szlovák zene iránti érdeklődés kapcsolatban van az egyetemes zenekultúra értékeinek a széles körű megismertetésével. Ez egyben előfeltétele a mind szélesebb társadalmi rétegeket megmozgató, zenekultúránkon belüli demokratizálásnak. Ebben a hosszantartó és bonyolult folyamatban a Szlovákiai Zeneszerzők Szövetsége, mint a hivatásos művészeti tevékenység egyik gazdája vállal munkát, ezért is szükséges más intézmények, szervezetek munkájának az összehangolása. A dialektikus kapcsolat másik pólusán maga a társadalom foglal helyet, amely potenciális befogadója az értékes zeneművészeti alkotásoknak. Ezért is várható el aktívabb hozzáállás, és a hallgatóságnak a jelentős zenei értékek iránt megnyilvánuló érdeklődése. A CSKP XVII. kongresszusának határozataiból adódik az a felhívás, amely mindenkit egyéni kezdeményezésének és felelősségének függvényében szólít fel kulturális tudatunk fejlesztésére. A szocialista társadalom ehhez sokoldalú lehetőségeket teremt, de a konkrét megvalósítás már az egyes embereken múlik. OTTO FERENCZY, a Szlovákiai Zeneszerzők Szövetségének elnöke A Szlovák Nemzeti Színház operatársulata az elmúlt hét végén mutatta be Ján Cikker nemzeti művész A rovarok életéből című új operáját, amelynek librettója a Čapek-fivérek ismert műve alapján készült. Felvételünkön az előadás egyik jelenete. (ČSTK-felvétel) ÚJ SZÚ 6 1987. II. 26. AZ ISKOLA TEKINTÉLYE
