Új Szó, 1987. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1987-02-24 / 45. szám, kedd

A kritika felelőssége Szeberényi Zoltán Visszhang és reflexió című kötetéről A csapat (szovjet) I rodalmunk felszabadulás utáni történetében meghatározó he­lye van az irodalomkritikának. Egy évtizeddel ezelőtt Koncsol László a „csupasz létezés makacs és kitar­tó ösztönével, egyszerű szépségé­vel“ dicsérte a harmadvirágzás iro­dalmának évtizedeit, s bár ítéleté­ben elsősorban a költészetre és a szépprózára gondolt, úgy hiszem - irodalmunk öntörvényű fejlődésé­nek rendszerében - a létezés ma­kacssága az irodalomkritikától sem vitatható el. Sokszor ugyan úgy tűnik fel, a kritika adósságállománya évről évre növekszik, a valóság azonban sokkal összetettebb ennél. Viszony­lag kisszámú ugyanis az a kritikus­gárda, melyre az irodalmi közvéle­mény számíthat, s azok egy részét is azok az „adósságok“ kötik le, melyek a két világháború közötti iro­dalmi tevékenységgel, a nemzeti ki­sebbségi léttel függnek össze. Ez utóbbiak értékelő elemzése az iro­dalmi tudat és a fejlődés folytonos­sága szempontjából fontos, annál is inkább, mivel a jelentős feltáró mun­ka mellett híjával vagyunk olyan szintetizáló müveknek, melyek nem­csak a sorrendiséget vagy a szám­szerűséget dokumentálják, hanem a két világháború közötti szellemi­ség értékrendszerében is eligazíta­nak. E téren jóformán alig egy-két mű (Turczel Lajos Két kor mezsgyé­jén és Botka Ferenc Kassai Munkás című kötete) állja a tudományos igé­nyesség mércéjét. A tanulmányok, visszaemlékezések serege azonban kedvező feltételeket teremt a tudo­mányos igényű feldolgozás szá­mára. E téren a felszabadulás utáni idő­szak sem mutat kedvezőbb képet, mivel az irodalomkritikai részfelada­tok, a „mozgó esztétika", a lapok hasábjain közölt kritikák, tanulmá­nyok állnak össze a legtöbb esetben kötetté. A „minden mű“ értékelésé­nek igénye változatlanul fontos, ám e téren sokszor az érdekeltek sem beszélnek mindig egy nyelven. Kriti­kai gyakorlatunkban ugyanis a ritka kivételek közé tartozik egy-egy élet­mű átfogó értékelése, holott az iro­dalom legsajátabb érdekében (közel negyven évi felódés után) erre is szükség volna. N agy gondot okoz az iroda­lomkritika teljesítőképessé­gének kiszámíthatatlansága. Múvek jelennek meg, melyek a csehszlová­kiai magyar sajtóban visszhangtala- nok maradnak, nem utolsósorban azért, mert a lapszerkesztői szemlé­let gyakran nem vesz tudomást a társadalmi visszaigazolás, a mar­xista kritika alapvető feladatáról, sót ezt nem egyszer a múltban szubjek- tív-voluntarista szemlélettel és a je­lenségek vulgarizáló megközelíté­sével helyettesítette, (gy került a nemzetiségi irodalom abba az ér­tékzavarba, melyet a hetvenes években a „nemzedéki“ szemlélet egyoldalúsága váltott ki, később pe­dig az, hogy olykor némely értékköz­pontú irodalomkritikával szemben elfogult szemlélet mutatkozott meg. Tartózkodó, sőt passzív fogadtatás­ban részesültek azok a művek is, melyek minden kétséget kizáróan szocialista költészetünk és prózairo­dalmunk gazdagodását, megújulá­sát jelentették. A nemzetiségi irodalom létezésé­nek személyi feltételrendszerében egyfajta állandóságot, megnyugtató következetességet és tárgyilagos­ságot Szeberényi Zoltán munkássá­ga képviselt. Bár kutatómunkájának fő területe a csehszlovákiai magyar irodalom két világháború közötti idő­szaka, kiváló ismerője és népszerű­sítője azonban a felszabadulás utáni irodalomi fejlődésnek is. Egyike azon irodalomtörténészeknek, akik az irodalomkritikát a napi és időszaki sajtó eltérő lehetőségei között is fe­lelősségteljesen gyakorolják. Azt mondhatjuk, megérett az idő arra, hogy a Gyóry-monográfia, más kiemelkedő munkája és a nagy mű­gonddal és körültekintéssel szer­kesztett antológiák után Szeberényi Zoltán tanulmányai is megjelenje­nek. Visszhang és reflexió című kö­tete impozáns formában és összeál­lításban - a Madách Könyvkiadó gondozásában - a napokban látott napvilágot. A kötet utószavában Turczel Lajos az irodalomkritikus Szeberényi „első határozott voná­saként az esztétikai-eszmei követ­kezetességet“ említi. Egyértelműen aláhúzhatjuk ezt a megállapítást, mivel a szerző kritikusi tevékenysé­géből teljességgel hiányoznak a ki­nyilatkoztatások, önsétáltató ars cri- ticák. Munkásságára az az őszinte szolgálat jellemző, melyet csak azok tudnak ezzel a szerénységgel gya­korolni, akik ösztönzői, támogatói, nem pedig a vámszedői kívánnak lenni egy irodalom fejlődésének. A szerző két ciklusra osztotta kö­tetét. Az egyik örökségmentés-ha- gyományápolás címmel a két világ­háború közötti irodalmi fejlődésre vonatkozó tanulmányait, cikkeit öleli fel, a másik ciklus Visszhang és reflexió címmel (a reflexió alatt el­mélkedés, szemlélődés, észrevétel értendő) a csehszlovákiai magyar irodalom 1945 utáni fejlődésével foglalkozó tanulmányokat, kritikai megnyilatkozásokat tartalmazza. Az első ciklus tanulmányai közül A tör­ténelem sodrában címmel besorolt antifasiszta líra-történet fejezeteit emelhetjük ki, melyben történelmileg determináltan vizsgálja a fasizmus ellen szerveződő egységfrontot, fi­gyelmét a munkásmozgalom és csehszlovákiai magyar szellemiség antifasiszta megnyilvánulásaira for­dítva. Forbáth Imre tevékenységét elemzi az ,,Apolló homlokát kecske nyalja“ című fejezetben, Győry De­zső költői hagyatékával pedig A megbolydult Európa őrhelyén cím­mel foglalkozik. Tanulmányait az alaposság, és az új kutatási ered­ményeket is figyelembe vevő szem­lélet jellemzi. Csak dicsérni lehet, hogy az antifasizmus és háborúelle­nesség vizsgálatakor az elvonatkoz­tatható ténybeliségek leszűkítő poli­tikai „megközelítések“ helyett az élet­mű egészébe ágyazva vizsgálja a mű­veket. Javára vált volna azonban a kötetnek, ha vizsgálódásait a szer­ző más költőkre (Vozári Dezső, Ber- kó Sándor stb.) is kiterjeszti. A nyit- rai (Nitra) irodalmi vállalkozással, a Híd tevékenységével foglalkozó tanulmánya is rendkívül hasznos. Dallos László kötete (A Híd vallomá­sa) és Mártonvölgyi László vissza­emlékezése (A „Híd“ húsz év távla­tából) mellett ugyanis ez az egyetlen tanulmány, mely a nyitrai írók kezde­ményezéseit komplex módon (Nyit­rai írók könyve, A szlovenszkói ma­gyar írók antológiája l-IV., a Magyar Album l-X. kötete stb.) vizsgálja. A haladó hagyományok megbecsü­lendő értékét jelentő vállalkozás bi­zonyíthatóan nemcsak a nemzetisé­gi kultúra, hanem a csehszlovák -magyar kulturális közeledés szem­pontjából is jelentős eredményeket mutathat fel. örökségmentés - hagyományá­polás címmel (mely egyben ciklus­cím is) azokkal a kiadványokkal fog­lalkozik a szerző, melyek a két világ­háború közötti irodalmi tevékeny­séggel (Megalkuvás nélkül, 1954), valamint a Csehszlovákiai Magyar írók-sorozatban megjelenő kötetek­kel függnek össze. Kevésbé illik eb­be a fejezetbe a Sas Andor hagyaté­ka, valamint az Előítéletek ellen cím­mel írt cikk, mivel ezek publicisztikai jellegük miatt inkább a reflexiók közé tartoznának. A Visszhang és reflexió című ciklus (mely érthetetlen mó­don köteteim, fejezetcím és a kritiká­kat összefogó cím is) a kortárs iro­dalom kérdéseivel foglalkozik. Mű és érték címmel az irodalomkritika történetének adalékaiként közli a szerző (részben átdolgozott for­mában) azokat az írásait, melyeket az elmúlt években az irodalomkritika műfajában megjelent kiadványokról írt. Ezekben a reflexiókban nyomon követhetjük az irodalmi élet és kritika fejlődését, valamint (Arcok, törekvé­sek kritikai irodalmunkban címmel) az egyes alkotók munkásságát. Az említettek némelyikéről (a Müvek, eredmények című fejezetben) külön is szól a szerző. Megállapításaival többnyire egyetértünk, legfeljebb az elemző-értékelő összefoglalás lehe­tőségének elmulasztását említhet­jük, melyre a rendelkezésre álló anyag módot adott volna. A kötetbe sorolt írások, bírálatok, recenziók azonban így is árnyalt, jobbára köz­írói megközelítést adnak az érintet­tek kritikai tevékenységéről. Kevés­bé sorolható viszont ehhez a téma­körhöz a fejezet két írása (Komáro­mi Olympos, Új Mindenes Gyűj­temény 3), melyek eltérő témájuk és alkalmi jellegük miatt nem illenek a kötetbe. Aggodalommal és felelősséggel című tanulmányában Szeberényi Turczel Lajos irodalmokritikusi tevé­kenységével foglalkozik. Nemcsak az elismerés, egy érdemdús tevé­kenységnek kijáró tisztelet hangja szólal meg a tanulmányban, hanem vallott a csehszlovákiai magyar iro­dalom 1945 utáni fejlődésének első szakaszáról, ,, mennyiségi kiegyen­súlyozottság“ kérdésében a külön­véleményét is megfogalmazza. Ugyanakkor nagyra értékeli azt az irodalmi kutatómunkát is, mely az utóbbi időben jellemzi Turczel Lajos tevékenységét. Visszhang és reflexió címmel köl­tők, valamint prózaírók műveivel foglalkozik. Ezek az írásai is a mini­esszék és az irodalmi közírás szint­jén fogalmazódtak meg, ám mindig rangosan és lényegretöróen foglal­koznak a kortárs irodalom alkotásai­val. Ehhez a vonulathoz tartozik az Egy müfajváltás mérlege és tanulsá­gai című tanulmánya is, melyben Koncsol László sokrétű munkásságá­val, lényegében azonban „költővé válása" kérdésével foglalkozik. Kriti­kája elsősorban az irodalomkritikus Koncsol Lászlónak szól, annál több elismeréssel említi az esszéírót, va­lamint költői kísérleteit. A kötet utolsó fejezete azokat a recenziókat tartalmazza, melyeket a szerző a cseh és szlovák irodalmi múvek fordításáról írt (Mar­gita Figuli, E. F. Burian, Andrej Pláv­ka). Hasznos lett volna, ha a kötetet névmutatóval egészítik ki. Igényes a könyv kivitele (borító- és kötéster­vét Juraj Linzbóth készítette), vala­mint grafikai elrendezése, amely Varga Lajos munkája. FÓNOD ZOLTÁN Érdekes, a szovjet össz-szövet- ségi fesztivál nagydíjával kitünte­tett film A csapat; cselekménye 1941 derekán Litvánia erdeiben játszódik. Régi téma, újszerű fel­dolgozásmód. Alekszej Szimonov rendező - Konsztantyin Szimo- novnak, a híres írónak a fia - ugyanis a hősiességet, a hazafi­asságot, a helytállást nem nyertes akciókban ábrázolja, hanem rej­tőzködések, lopakodások, rajta­ütések, veszteségek, kudarcok so­rozatában, hiszen a címszereplő csapat - hat fiatal katona - a törté­net elején fegyvertelen, csak ké­sőbb sikerül áldozatos küzdelem­ben puskát, géppisztolyt, kézigrá­nátot és egy ócska teherautót zsákmányolnia. Veszélyes kalan­dokba sodródva, s a litván parasz­tok ellenállásába ütközve, megfo­Swann szerelme Nagy nemzetközi összefogás eredményeként alakult filmmé Marcel Proust (1871-1922) Az el­tűnt idő nyomában című regénye, pontosabban a hatalmas regény­folyamatnak csak egy töredéke. Volker Schlöndorff, az ismert nyu­gatnémet rendező így is a lehetet­lent kísértette meg, hiszen a mo­dern világirodalomnak e nagyra becsült regénye az irodalmárok féltve őrzött, dicsért értéke; törté­nete ugyan megfejthető, de az író elbeszélő művészetének varázsá­hoz, költészetéhez csak kevesen juthatnak közel. (Nem könnyű ol­vasmány Proust müve, ezért sem vált igazán közkinccsé, olvasottá és ismertté. Nem csoda aztán, ha hat évtizedet kellett várni arra, hogy egy rendező vegye magának a bátorságot és megfilmesítse a francia irodalom egyik legna­gyobb írója regényének töredékét. A próbálkozást Luchino Visconti és Joseph Losey is feladta.) Volker Schlöndorff a hatalmas, korszakos jelentőségű regényfo­lyamból azt a fejezetet ragadja ki, mely Swann eszeveszett szerel­mét, őrülten féltékeny szenvedé­lyét idézi; azt a részt rögzíti, mely­ben a gazdag, elegáns, érzelmes úrifiú megszállottan üldözi szen­vedélyének „tárgyát“, egy félvilá­gi, hozzá sem társadalmilag, sem szellemileg nem való hölgyet. E reprezentatív töredék alkalmas arra, hogy az alkotó az őrült szenve­délyben felmutassa a polgári életfor­gyatkozva lépnek harcba az ellen­séggel... A helyszín (Litvánia sűrű, zord erdei, Belorusszia és a kalinyini terület) alkalmat ad az akkori igen bonyolult, sőt, nagyon is összeku- szálódott helyzet reális ábrázolá­sára. Egyébként ez a reális hang­vétel az egész filmre jellemző, be­leértve az emberi tényezőket is. Hétköznapiságot, az arcok vala­miféle kidolgozatlanságát jelenti. Nincsenek a filmben pontos jel­lemrajzok; Jevgenyij Grigorjev, a forgatókönyv szerzője és Alek­szej Szimonov rendező nem kény­szerít a nézőre pszichológiai indí­tékokat. Nem szerepel a filmben egyetlen ismert színész sem. A fi­atal, jobbára kezdő színészek fő feladata valóban az, hogy az el­lenállás szimbólumaként formálják meg a „csapatot“. ma minden ellentmondását, minden dekadens elemét is. így a történet több a könyv illusztrációjánál, hiszen a visszaidézett múlt páratlan szép­ségű bemutatása, a századforduló párizsi szalonjainak hihetetlen ele­ganciával elénk tárt világa a polgári életforma rothadó, hanyatló báját is láttatja. A rendező ugyan újrateremti Proust világát, aggályos pontos­sággal ügyel a részletekre is, de a mívesen cizellált, lebegő tör­ténet, a sajátos prousti világot át­emelni a film sokkal realisztikusabb közegébe szinte lehetetlen. Min­dent megtett azért, hogy próbálko­zása sikerüljön: a forgatókönyv e^yik szerzője Peter Brook, az angol színházi élet nagy egyéni­sége, a páratlan helyszínek, korhű díszletek, szobabelsók tervezője a francia Jacques Saulnier, a ké­pek mestere Sven Nykvist, Ingmar Bergman híres operatőre, a sze­replők között pedig ott van az angol Jeremy Irons, napjaink egyik legdivatosabb férfiszínésze, az igéző szépségű Ornella Mutí és a kiváló Alain Delon. Tökéletes képzőművészt!' kultú­ra, kínos pontosság, pazar kivite­lezés, a lehető legjobb színészek - ez jellemzi Volker Schlöndorff vállalkozását, mely ugyan szép, de üres; hiányzik belőle maga Proust; művének titokzatos szépsé­ge, izgalmas hangulata, a megidé­zett világ valószerűtlen valódisá­ga. -ym­A Szikince Zalaba alatt (Nagy László felvétele) Ismét játsszák a mozikban Az U-2-es ügy című szovjet filmet, Tyimofej Levesük művét, moly megtörtént esetet dolgoz fel, azt, amikor 1960-ban egy amerikai repülő megsértette a Szovjetunió légiterét. A képen: jelenet a filmből (francia) Jeremy Irons és Ornella Muti a francia film egyik jelenetében ÚJ SZÍ 4 1987. II. 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents