Új Szó, 1987. január (40. évfolyam, 2-25. szám)

1987-01-12 / 8. szám, hétfő

A mutatványos bódé előtt télen- nyáron ott áll a kezdetleges játékau­tomata. Üvegfala mögött egykoro­nások sora rajzol mértani alakzato­kat. Rendszerint félórát várakozik a fővárost a keleti végekkel össze­kötő autóbusz, így néha havonta többször is figyelem a masina rr\ükö­lyásolható, irányítható, de ezek a masinák nem.) Először a művelődési intézmé­nyek üzemeltette „játéktermekben“ tűntek fel az elektronikus és video- rendszerű játékok. Majd vándormu­tatványosok egész kamionnal hoz- ták-vitték városról városra. A játék időtartamától és nehézségi fokától függően egy-, két- vagy ötkoronás érmekkel működtethetők. Sípolnak, csipognak, süvítenek. Illúzióját keltik a csillagháborúknak, tankcsatáknak, vad autóversenyeknek. Kell hozzá­juk kézügyesség, türelem; főleg, ha a játékoson múlik, mennyi ideig játszhat. Legendáik is vannak az effajta játéktermeknek. Állítólag megtörtént: a felügyelő elküldte az egy órája játszó tízéves gyereket. Nem az ügyessége láttán, hanem mert megsokallta, hogy száz koro- nányi pénzérmével etette meg a ma­sinát. Annyival, amennyiből egy ma­Zsebmetszö játékok és a komputer dését, de a működtetőket is. Elég, ha egy koronája van, s a szerencsés halandó megnyeri - vagy elveszíti- a járási székhelyből a falujába esedékes buszköltséget. Cse­kélység! Kopottas külsejű, cigarettázó férfi nyüstöli a „dobozt“. - Már a tizedik érmét nyelte az átkozott masina- morgolódik, miközben jobbról is, balról is lesúlyt bosszúálló ökle. Hiá­bavalóság. Később dühével félreáll, amely még növekszik is, miután egy tizennégy éves suhanc tíz koronát nyert egyetlen érmével. Úgy tűnik, dühöngő „barátunk“ bemelegítette a masinát. A gyerek, kifogyva a nyert érmékből, egy kétkoronással kering a megállóban. Van, aki csak úgy szívességből ad neki egy koro­nát. A kosarakat őrizgető kofának véletlenül akad tarisznyányi apró­pénze. A kamasz ismét jön, játszik, és veszít. Ez már a szerencsejáté­kok törvénye. Miközben még zsebe­iben kotorászik, a pókerre, az „itt a piros, hol a piros“-ra gondolok. Hazárdjátékok, ezért tiltják törvé­nyeink. A szerencsejátékoknak azokhoz a fajtáihoz tartoznak, ame­lyekben észrevétlenül lehet csalni, meg aztán kiszámíthatatlan a nyere­ség. Logikai készség, tudás, szelle­mi erőfeszítés nélkül a vakszeren­csére bízza a pénzét a „játszó“. (Ezt a szót nem véletlenül tettem idézőjelbe, hiszen a játék, mint em­beri tevékenység, tudatosan befo­gafajta kispénzű nyugdíjasnak egy hétig kell étkeznie. Szerencsére, ezek a pénznyelő szörnyek mindeddig megmaradtak a kulturális tárcához tartozó intéz­mények kiváltságainak. A vendéglá­tóipar ebből végleg kimaradt. így nem véletlen, hogy akadnak műve­lődési házak, ahol az előcsarnokban nemcsak az asztali foci, de az elekt­ronikus játék is megtalálható. Ezek­nek a „pénzbegyűjtőknek“ a haszna feltehetőleg az adott intézmény be­vételét gyarapítja. Csak feltehetőleg, ezért jó lenne egy-két felirat, ame­lyek tudatnák a játszókkal, hogy pénzüket köszönettel fogadják, és a művelődési ház amatőr művészeti csoportjainak, szakköreinek a támo­gatására fordítják. Ebben az eset­ben talán a magamfajta garasosko­dók is befizetnének egy-egy körre Illik arról is szólni, hogy egy-két esztendeje némely művelődési ház­ban megjelentek a személyi számí­tógépek. Előrelátó népművelők már jóelőre megindították a basic-prog- ramnyelv tanfolyamait, megszervez­ték a számítástechnikai szakkörö­ket. így mire a „csodagép“ megér­kezett, akadt néhány gyerek, fiatal, aki le mert ülni a személyi számító­gép elé. Talán az eddigiekből is kiderült, hogy a szerencsejátéknak, amely egyre inkább elektronizálódott, hány fajtájával találkozhat a szórakozni vágyó halandó a művelődési intéz­ményekben. Mert azt mondanom sem kell, hogy a buszmegálló „pénznyelője“ is valamely művelő­dési és pihenőpark tulajdona. Bérlői zsebére szorgalmasan gyűjtöget, hi­szen bizonyossággal állíthatom, hogy legalább két éve tanyáznak ezen a helyen, de, garanciát nem vállalva, négy esztendőt is gyanítok, így lehet igaz a mondás: Van aki a kultúráért, van aki a kultúrából él. Bárcsak hihetném, hogy néhány éven belül, a személyi számítógé­pek elterjedése után, ezeknek az „érmezabáló“ masináknak befelleg­zik. A játékprogramok ideális eset­ben nemcsak szórakoztatnak, időt rabolnak, hanem matematikai gon­dolkodásra, egyértelmű, logikus fo­galmazásra kényszerítik használói­kat. Ehhez azonban előbb meg kell tanulniuk programozni. A művelődés tehát garantált. Sőt: a számítógép­nek nincs pénzbedobó nyílása. Re­mélem, nem is lesz. Amíg azonban minden művelődési házban züm­möghet majd egy személyi számító­gép, addig talán mégis működtetni kellene a játékautomatákat. De írják fölé, hogy pénzünk tényleg nem ve­szik kárba. A buszmegálló masinája fölé pedig legközelebb krétával írom: Vigyázat, zsebmetsző! DUSZA ISTVÁN LEMEZ A kicsi kígyókirályfi Téli csendélet Meseországban minden megtör­ténhet. A csúf kígyókirályfi átváltozik daliás termetű legénnyé, mátkája győzedelmeskedik a Hold, a Nap, a Szél és, szerelmük segítségével, a kígyókirály átka felett. Találkozha­tunk „tyúkszemű“, „lütő eszű“, „csepü nyelvű", de világszép „lejá- nokkal“, „süsüféle“ kanászlegény- nyel, bugyuta farkassal, furfangos kisnyúllal, eszes lóval. Elnyeri jutal­mát a hit, a szülői szeretet, a hűsé­ges, odaadó szerelem. Győz a fur­fangos, az éles eszű és pórul jár a tehetetlen, ügyetlen, feledékeny férj, megszégyenül a hiányosságo­kat elrejtő anya és három lánya. Ebben a gazdag, színes mesevi­lágban Kóka Rozália vezet bennün­ket, aki négy, maga gyűjtötte mesét mond el A kicsi kígyókirályfi című lemezén. Két-két bukovinai székely (A három leján, A tréfás farkas) és moldvai csángó (Véka búza, véka rozs, A kicsi kígyókirályfi) mesét hallhatunk. Őrzik hagyományaikat, szokásaikat, köztük népdalaikat és népmeséiket hozták magukkal. Ma is gyakran ebből a „tiszta forrásból" merítenek. A gyűjtők távolról, a kele­ti Kárpátokon túlról hozták a moldvai csángó meséket. Az itt gyűjtött me­sék archaikus nyelvezete tulajdono­saik számára természetes, a népraj­zosok számára féltve őrzött kincs. A mesemondó Kóka Rozália, közel két évtizede vállalja ezt a szol­gálatot, küldetést, összegyűjtött meséit, történeteit, magával viszi mindenhova. Szívesen látott vendég mindenütt, mert ismerteti és bemu­tatja a bukovinai székelyeket és a legkeletibb magyar népcsoport, a moldvai csángók múltját, jelenét. A nyelvjárás szépsége, az előa­dásmód megszemélyesítő és jel­lemábrázoló ereje rabul ejti a hallga­tót. Ugyanúgy Gulyás Ferenc furu­lyajátéka, aki bukovinai és moldvai dallamokkal oldja a mesék izgalmát és feszültségét. Kalmámé-Horóczi Margit festményének reprodukciója látható a védőborítón, amelyen „életre kel“ a mese színes biro­dalma. A szó, a zene és a kép művésze­tének együttes eredménye a Hunga­roton gondozásában megjelent le­mez, amely örömet és tanulságos szórakozást nyújt kicsiknek és na­gyoknak egyaránt. HUSHEGYI GÁBOR Egyszer volt Budán kutyavásár (Gyökeres György felvétele) A fenti című hanglemez Mátyás király tréfái alcímmel jelent meg. Olyan népmeséket tartalmaz, me­lyekben az igazságos Mátyás király valóban mindig alaposan megtréfál valakit. Nincs meg egy király, akiről annyi történet született volna, mint éppen Mátyásról, aki a humanizmus és a reneszánsz korának egyik jeles uralkodójaként igazságszeretével, emberbecsülésével vívta ki a nép tiszteletét. A Mátyás királyról szóló népme­sék közül nyolcat hallhatunk a leme­zen. Az Okos Katica, a Mátyás ko­vács, A három bakkecske és a Má­tyás király Gömörben című népme­séket Schütz Ha, az Egyszer volt Budán kutyavásár, A kolozsvári bíró, A cinkotai kántor és a Róka fogta csuka című népmeséket pedig Ga­ras Dezső mondja el. A két kiváló magyar színművész, akikről tudjuk, hogy a groteszk ábrázolás mesterei is, ezúttal a mesemondás nehéz feladatára vállalkozott tehát. A fan­tasztikus elemekkel, groteszk hely­zetekkel, helyzetkomikummal teli népmeséket valóban nem könnyű előadni. A lemez tanúsága szerint mindkét művész remek mesemon­dónak bizonyul. Úgy mesélik el a történeteket, hogy azokat a gyerek és felnőtt egyaránt élvezettel hall­gatja. Szurkolunk az igazság győ­zelméért, és szinte érezzük, hogy a két mesélő velünk együtt szurkol, tehát egyáltalán nem pártatlanok. Hanghordozásuk, természetes előa­dásmódjuk érdekfeszítövé is teszi számunkra a mesehallgatást. A le­mez sikeres dramaturgiájának kö­szönhető, hogy a mesélés nem válik egyhangúvá, monotonná, unalmas­sá. A két színművész felváltva me­séli el a négy-négy mesét, tehát hol Schütz llát, hol Garas Dezsőt hall­juk. A korabeli muzsika, mely a Ca- merata Hungarica előadásában (művészeti vezető: Czidra László) szólal meg az egyes mesék között, dramaturgiai szempontból még ér­dekesebbé teszi a lemezt. SÁGI TÓTH TIBOR Az otthon udvarában CERUZAJEGYZETEK Korántsem biztos, hogy az az ember vá­lasztja a könnyebbet, aki a szülőföldjén ma­rad, mindvégig. Szegény nagyanyám is ott volt az Amerikába ,,kitántorgó“ ,,másfél millió emberünk“ között, aztán három év múlva hazajött, a szülőföldön kezdeni új életet. Amely azonban úgy alakult a számára, hogy időről időre kitört belőle: ,,Bár süllyedt volna el az a hajó, ne sikerült volna betapasztani a léket“. Máskor meg elvágyódott, ,,elmenni bárhová, valamelyik nagyvárosba, csak nem itt élni“, mondogatta csehovi figurákra emlé­keztetve unokáját. A közösségben mégsem ó volt a ,, különle­ges“ ember, és, eltekintve a kivételektől, nem számítottak, számítanak annak mások sem, akiknek a szülőföld a szűkebb életterük, örök­re. Úgy tetszik, egy-egy közösség ma is inkább azt az embert tartja ,, figyelemre méltó­nak“, aki elhagyta ,.fészkét“ s oda már csak vendégként jár vissza, ha visszajár. ,,A mi fiunk volt. Lám, »ki« lett belőle?“. Hogy vagy? Hogy élsz? Család? Gyere­kek? Lakás? Kérdések, hozzám - ismerőstől, régi baráttól, egykori osztálytárstól, tanítóim­tól, volt utcabelitől, munkatárstól. A szülőföl­demen, a Bodrogközben, ahová idestova másfél évtizede én is csak látogatóba járok. Mit tagadjam, jólesik ez az érdeklődés. Egyik hiteles igazolása annak, hogy otthon vagyok. Nincs a világnak még egy közössége, amely­ben ezekkel az egyszerű emberi kérdésekkel fordulnának feléd. Csak otthon. Pedig nem vagy különleges ember. Csupán annyi, hogy te elmentél, a felnevelő közösséged pedig érdeklődik irántad. Van is ebben valami ter­mészetes. Aki maradt, arról tudnak. Mindene­setre boldogító érzés: kilométerekben szá­molva. bármilyen messzire is vagy a szülőföl­dedtől, élhetsz azzal a biztonságot adó hittel, hogy továbbra is közülük valónak tartanak, akikhez egykor ilyen vagy olyan szálak kötöt­tek, kiépítve benned az otthon érzetét, xxx Újságíró-olvasó találkozóra hívnak az egyik faluba. Sok éve már, hogy utoljára jártam ott, szívesen megyek. Emlékeim is vannak róla. Amikor kiderült, hogy apám egészségi állapotán mégiscsak nyomokat ha­gyott az ötvenes évek nagy lendülete, az orvos tanácsára kénytelen volt felhagyni ad­digi, nem kevés álmatlan éjszakát okozó munkakörével. Ebbe a faluba került, hivatal­noknak. Többször magával vitt engem kis irodájában működésének rövid egy esztende­je alatt, és vitt volna még bizonyára, ha nem hal meg. Persze, előtte is jártam a faluban (hova nem csavarog el a gyerek), utána is (hova nem megy el lányok után a legény). A népművelő, a fiatalasszony, akitől most a meghívást kaptam, gyermekkori ismerő­söm, kislányként egy-két hetet a szomszé- déknál töltött a nyári szünidőből. Talán ezért esett rám a választásuk? Ná- lamnál jóval nevesebb bodrogközi tollforga- tók, írók, költők is itthon vannak most - miért éppen én? „ Téged ismerünk, te meg fogod érteni, ha csak négy-öten lesznek a találko­zón, mint a legutóbbin, amikor egy író-költő járt nálunk. Előtted talán nem kell annyira szégyellnünk magunkat." Nyolcán voltak. És ez is a szülőföld, noha a jelenség, vagyis az efféle ,,műsorok“ iránti érdektelenség nem csupán e vidékre jel­lemző. xxx Az egykori Zemplén vármegyéről szóló régi könyv bizony nem rajzol valami kedvező képet a híres borvidék pincéiről, mégis azt kell mondanom, varázsuk, sajátos hangulatuk és illatuk van ezeknek a ma is létező föld alatti termeknek, melyekbe a Bodrogközben is sok helyütt több méter hosszú, alagútszerú folyo­sók vezetnek le. Persze, életveszélyesek is tudnak lenni ezek a pincék - a must erjedésé- nek-forrásának idején. Hogy mennyire, azt jómagam csak a múlt év őszén tapasztaltam először. Úgy illett, hogy hazai borral térjünk ,,haza" a szülőföldről. Elmentünk hát barátom öccsé- nek a pincéjébe, hármasban. Illetve a pincé­jéhez, mert bemenni bizony nem lehetett, a hosszú léc végére erősített gyertya lángja nyomban elaludt, amint egy kicsivel beljebb került a fokozatosan lejtő folyosó „légteré­be“. Még egy óra múlva is bor nélkül voltunk, valami három métert jutottunk előre. Már hagytuk volna az egészet, amikor mentóötle- tünk támadt: gyöngyhalászok módjára oldjuk meg a kérdést. Hárman vagyunk, ez három tüdő. Ha teleszivjuk, legalább fél percig kibír­juk lent. Felváltva csináljuk természetesen, így is történt. Először a gazda ment le, kinyitotta a dróthálóból készült belső ajtót és kihúzta a hordóból a dugót, aztán rohanás fel. Én következtem: gumicső be a hordóba, a másik vége a demizsonba, miután elindítot­tam a bort. Aztán a barátomon volt a sor: ellenőrizni, ki ne fusson. És így tovább: ro­hangáltunk le-fel, a végén már-már kiszakad­ni akaró tüdővel, de azért mindvégig tréfál­kozva, derülve magunkon, hogy milyen m...ák is vagyunk, felnőtt létünkre. Utólag elgondolkoztam azon, miért men­tünk bele ebbe a kétórás „játékbaNem Kiss Egon Károly: A Csonka-vár elsősorban a bor miatt, az biztos, hiszen bort, hazait, találhattunk volna kevésbé veszélyes helyen is. Bizonyára csábított a kaland lehe­tősége. Meg aztán mégiscsak furcsa lett volna, ha három felnőtt ember - férfi - úgy hátrál meg a veszély elől, hogy meg se próbálja elérni a célt, amely ráadásul egy karnyújtásnyira van tőle... xxx A Latorcánál. Hűvös őszi reggel, levelek ereszkednek alá a holtág vizére, itt-ott összefüggő takarót alkotva. Alatta a halak már a télre készülőd­nek. Bennem emlékek sorjáznak. Közömbö­sen, üres szívvel állni ezen a helyen - szá­momra elképzelhetetlen. És már nemcsak azért, mert gyermekkorom paradicsomi tájai közé tartozott ez a holtág és környéke, ha­nem azért is, amit két hónappal ezelőtt nyúj­tott, amikor a családommal töltöttem itt né­hány napot a nyáron. Mutatta játékait arcá­nak, kínált tiszta levegőt, és minden víznél bővebben adott halat horgainkra. Egy-egy hely varázsát végül is emlékeink adják. És az emlékek azok, melyek szüntele­nül hívnak - vissza. BODNÁR GYULA ÚJ szú 4 1987. I. 12.

Next

/
Thumbnails
Contents