Új Szó, 1987. január (40. évfolyam, 2-25. szám)

1987-01-08 / 6. szám, csütörtök

Szolgálni a kutatás és a közművelődés ügyét A százéves Duna Menti Múzeumról Fennállásának századik évfordu­lójához érkezett el Dél-Szlovákia egyik legjelentősebb múzeuma, a komáromi (Komárno) Duna Menti Múzeum. A hazai sajtó ebből az alkalomból számos cikkben foglal­kozott a múzeum történetével, mai kulturális életünkben betöltött szere­pével, állandó kiállításaival, sőt, a közelmúltban könyv is jelent meg ,,A komáromi múzeum száz éve“ címmel a Madách Kiadó új Minde­nes Gyűjtemény sorozatában. Száz év - történelem egy múze­um életében is. A Komárom vármegyei és Komá­rom városi történeti és régészeti egylet 1886. december 19-én alakult meg Rómer Flórisnak, a magyar régészet egyik úttörőjének kezde­ményezésére. Az egylet működését az 1987. április 17-i közgyűlésen kihirdetett alapszabályzat határozta meg, s ez a nap számít a múzeum születésnapjának is. A komáromi Duna Menti Múzeum ma előkelő helyen szerepel a szlo­vákiai múzeumok sorában. Tudo­mányos kutatómunkával, színvona­las módszertani irányító tevékeny­séggel vívta ki a párt- és állami szervek elismerését, ami elsősorban anyagi és erkölcsi támogatás formá­jában nyilvánul meg. A múzeum elsődleges rendelteté­se gyűjteni Komárom és környéke művelődésének, fejlődésének szempontjából értékes tárgyakat, műtárgyakat és emlékeket, ezeket tudományosan feldolgozni és rend­szeresen kiállítani. Évek óta folynak a római kori katonai tábor maradványait feltáró régészeti ásatások Izsa (lža) - Le­ányváron a Szlovák Tudományos Akadémia Nyitrai (Nitra) Régészeti Intézetének irányítása alatt, dr. Ján Rajtár vezetésével. A munkálatok­ban a komáromi múzeum részéről Ratimorsky Piroska régész vesz részt. A múzeumban látható csodá­latos római kori gyűjteményt nemré­giben megtekintették a bécsi nem­zetközi régészeti konferencia részt­vevői is - harminc ország képviselői- és elismeréssel nyilatkoztak a ré­gészek munkájáról. A múzeum társadalom- és termé­szettudományi osztályának dolgozói régészek és entomológusok- nagyszabású területmentó ásatá­sokat és természettudományi felmé­réseket végeztek és végeznek a du­nai vízierómű építése által érintett területeken. 1984-től a múzeum entomológu- sa bekapcsolódik a Léva (Levice) melletti Mohi (Mochovce) környéke természeti világának, elsősorban ro­varvilágának feltérképezésébe. A néprajzi kutatások Kolárovóra összpontosulnak, az egykori nagy­község mezőgazdasági termelésé­nek tanulmányozására, feldolgozá­sára. A Duna Menti Múzeumban tehát nagy ütemben folyik a tudományos kutatómunka, a gyűjtemény egyre gyarapszik. Jó lenne, ha a százhúsz­ezres gazdag gyűjteménnyel nem lenne más gond, mint kiállításokon bemutatni azt a nagyközönségnek, csakhogy a múzeum a maximális anyagi támogatás ellenére hosszú évek óta küzd raktározási gondok­kal. Ahogy azt Kajtár József, a mú­zeum igazgatója elmondta, az épít­kezési vállalatok nem végzik el ha­táridőre a felvállalt munkát, ezért a múzeum nem tud megfelelő he­lyen raktározni és óvek óta képtelen javítani a szakemberek munkakörül­ményein. Szükség lenne például egy korszerű restaurátori műhelyre, de tizenöt éve ugyanaz a helyzet. A múzeum megfelelő működésé­nek további nagy hátráltatója a nyomda. A kiadványok átfutási ideje két-három év. Két éve van például nyomdában a Komárom ké­pekben című könyv, egy éve a Mú­zeumi Értesítő. A százéves évfordu­ló alkalmából szerkesztett kiadványt a múzeum történetéről a nyitrai nyomda ez év márciusára ígéri. Mindez nehezítő körülmény Kell az új épület Színházépítési pályázatról A kassai (Košice) Állami Színház igazgatósága - az SZSZK Kulturális Minisztériumának megbízásából - két éve nyilvános pályázatot hirde­tett az új színházépület megtervezé­sére. A beérkezett tervrajzokból és makettekből a Kelet-szlovákiai Kép­tárban most nyitottak kiállítást. Az új kassai színház megtervezésére kiírt pályázatról Dušan Juráni mérnökkel, Kassa város főépítészével beszél­getünk. • Mi teszi szükségessé új szín­ház építését?- Városunknak ma már több mint 230 ezer lakosa van, ezért úgy is mondhatnám, hogy a régi színházat kinőttük. Nos, ez a főok, és termé­szetesen az is, hogy mint ismeretes, a kassai Állami Színháznak drámai-, opera- és balett-társulata van. A régi A második dijat nyert pályázat makettje (Simona Vallovičová felvétele) színházépületben bizony nem volt könnyű összehangolni a próbákat, egyeztetni az előadásokat. Mindezt pedig azért mondom el, mert 1987 tavaszán a régi színház felújítását és korszerűsítését is elkezdjük. • Milyen volt az érdeklődés apá­lyázat iránt?- Nagyon kellemesen meglepett, hogy a pályázat iránt a vártnál na­gyobb volt az érdeklődés. Szinte az ország minden részéről jelentkeztek kollegák. A pályázat feltételeit több mint 250-en kérték ki. Az elvárása­ink között szerepelt, hogy a terve­zőknek a majdani színház körüli tér elrendezését is meg kellett oldaniuk. • Megoldani egy színház zavar­talan működését az adott urbaniszti­kai és architektonikai körülmények között bizonyára nem egyszerű fel­adat Hogyan birkóztak meg vele a pályázók?- Kétségtelen, hogy ilyen rövid időn belül komoly tervvel előlépni a zsűri és a nyilvánosság elé igen sok energiát, erőfeszítést kíván a pályázó egyénektől, vagy csopor­toktól, nem beszélve az anyagi ki­adásukról, hiszen csak a makett el­készítése nem kis összeget emészt fel. A pályázók zöme fiatal volt. A pályázat összes feltételeit kevés csoportnak sikerül teljesíteni. Ezért az első díjat nem is osztottuk ki. A második díjjal jutalmazott pályá­zat szerzői Voj­tech Novotný, Sergej Choma és Milan Haviar bra- tislavai műépíté­szek. A két har­madik díjat szin­tén bratislavai pá­lyázók szerezték meg. • Mi lesz a dí­jazott pályázatok sorsa?- Szerzőiket anyagi és erkölcsi támogatásban ré­szesítjük, ezzel is arra ösztönözve őket, hogy a megjegyzéseinket fi­gyelembe véve tovább tökéletesít­sék elgondolásaikat. Módosított tervrajzaik idővel újra zsűri elé ke­rülnek. • A tervek szerint hol és mikor épül majd az új kassai színház?- A Nagyposta épületével szem­ben, a mostani laktanya helyén. A 8. ötéves tervidőszakban a terepet már előkészítjük az építéshez. KULÍK LÁSZLÓ a múzeum életében, annál is inkább, mert Komáromban nagy az érdeklő­dés a múzeum rendezvényei iránt. Az emberek magukénak érzik a vá­rost, következésképpen érdekli őket annak múltja, s múlt emlékeinek megőrzéséért felelősséget éreznek. Talán ez a magyarázata annak, hogy évente negyvenezer látogatót tarthatnak számon. Több mint tíz éve működik eredményesen a Mú­zeumbarátok Köre, amelynek tagjai ez alatt az idő alatt ezernél több muzeális értékű tárggyal gyarapítot­ták a múzeum gyűjteményét, vissza­emlékezésekkel, adatgyűjtéssel, ki­sebb tanulmányokkal járultak hozzá szűkebb hazájuk múltjának feltárá­sához, indítványaikkal segítették a műemlékvédelmi szervek munká­ját, emléktáblák elhelyezését kezde­ményezték, és rendszeresen gon­dozzák a komáromi temetőben nyugvó neves személyiségek sírját. Kezembe került a Tízéves a komá­romi Múzeumbarátok Köre című ki­advány. Ebben érdekes tanulmá­nyok olvashatók, a kör tagjainak munkái. Talán érdemes felsorolni néhány címet: Komáromi borbélyok és fodrászok, Emlékezés a komáro­mi gazdákra, A labdarúgás kezdetei Komáromban. Az igazgató, Kajtár József szerint nagy az érdeklődés a kiállítások iránt is, különösebb pro- pagációs munkára nincs is szükség. A szakdolgozók előadásokat tarta­nak iskolák, kulturális intézmények számára. Az előadások mentesek a formalizmustól, hiszen az érdeklő­dők maguk választhatják meg a té­mát, amiről hallani szeretnének. A múzeum saját tevékenységén kívül otthont ad különféle kulturális rendezvényeknek is. A Kultúrpalota nagytermében - az állandó képző- művészeti kiállítás színhelyén - ko­molyzenei hangversenyeket rendez­nek. A férőhelyek száma száz-száz- húsz, az érdeklődők azonban jóval többen vannak. A festményeknek köszönhetően a hangversenyterem hangulata egyedülálló Komárom­ban. A jubiláló intézmény a jövőben is arra összpontosít, hogy megőrizze a lakosság érdeklődését és megva­lósuljanak azok a tervek és elképze­lések, amelyek révén a múzeum jobban szolgálhatja majd a tudomá­nyos kutatás, a közművelődés és a kultúra ügyét. HARASZTI ILDIKÓ A „gyenge“ férfi August Strindberg a Kis Színpadon A kamaraszínház előtt összefo­nódott szerelmespárt láttam. Egyi­kük a másikkal volt elfoglalva, mási­kuk talán mással vagy önmagával - ezt csak ők mondhatták volna meg a huszadik század utolsó előtti évti­zedének közepe táján. Körülöttük autóbuszok és teherautók dübörög­tek, fázós emberek vonták össze magukon kabátjukat, a kamaraszín­ház előcsarnokában kihívóan öltöz­ködő nők és sötétruhás férfiak vára­koztak. A szerelmespár felszállt egy buszra, a lány leült az ülésre és a fiú minden tétovázás nélkül az ölében helyezkedett el... August Strindberg teremtette Jú­lia kisasszony kivonul a konyhának berendezett színpadról, hogy az inassal felmenjen annak szobájába. Kézenfogva mennek. Strindberg szerint a „csábító“ nö és az „elcsá­bított“ férfi harca mindkettőjük számára végzetes lehet. Vajon gon­dol-e effajta harcra, végzetre a buszra szállt szerelmespár? Ha a véletlenszerűség törvénye fosztja meg a szerelmet a tudatos döntések értékétől, akkor a szerelem minden érzelmi megnyilvánulása kívülesik a tudatosság körén. Ebből az állítás­ból logikusan következik, hogy Strindberg valamennyi drámájából, amelyek a nő és a férfi „harcát“ ábrázolják, többé-kevésbé hiányzik a szerelem. Egymással ellentétes egyéni érdekek találkoznak s ütköz­nek meg, roncsolt szerelmek, lelki ferdülések, társadalmi egyenlőtlen­ségek és a mindenekfölé emelt ösz­tönélet uralja ezeket a tudatos kap­csolatokat. A Júlia kisasszony című drámát egy év híján száz esztendeje írta Strindberg. Mintha ez a tény is ott munkált volna a Szlovák Nemzeti Színház rendezője, Ľubomír Vajdič- ka döntése mögött, amikor ehhez a darabhoz nyúlt. A férfi és a nő kapcsolatába legalább olyan mértékű változás állt be, mint annak idején Strindberg és Ibsen korában. Míg azonban az utóbbi drámaírógondola- tai a Nóra révén a társadalfni megha­tározottságok megváltozásai után szinte evidenciaként hatottak a nőkre (no meg a férfiakra), addig Strindberg „lázadását“ mind a mai napig az ösztönélet, az egyén érzékisége, a „nő-férfi“ vagy „férfi-nő“ kapcso­latok bizonytalan hierarchiája és a szerelemnek hazudott érzékiség kavargása határozza meg. A Júlia kisasszony színpadra állításakor a rendező bizonytalanul fogalma­zott. A két nem kapcsolatában bekö­vetkezett „szexuális forradalom“ sok strindbergi dilemmát lesöpört az asztalról. Elsősorban az „erős“ férfi és a „csábító“ nő mítoszát, majd nem utolsósorban a férfi felsőbb­rendűségét vonta kétségbe a civili­zált világban. A kamaraszínház előtt a huszadik század utolsó előtti évtizedének kö­zepe táján összefonódott szerelmes­párra gondolva: éppen írói lényegét - az ostorozott érzékiséget - tekint­ve ma már kissé félénk öregúrnak látszik Strindberg. Drámaírói natura­lizmusa szellemi izgalmat elsősor­ban a hazudott szerelem, a társadal­mi kényszerek és az önző egyéni érdekek által befolyásolt kapcsola­tok mai létezéséről tudva okoz. Ugyanis a nő szabad választásának lehetősége, a szexualitásban bekö­vetkezett egyenjogúsodása, ebbéli kiszolgáltatottságának megszűnése és a megváltozott társadalmi meg­ítélés a férfi-nő kapcsolatban felér­tékelte a szerelmet. Ez az értéknö­vekedés pedig jelzi, hogy a „szexu­ális forradalom“ autóbuszára szálló párok talán sokszor nem érzelmeik, hanem érzékiségük foglyai. Ha vala­miben, akkor az ennek a veszélyeire figyelmeztető Strindberg ma is ak­tuális, viszont ezt nem a látott előa­dás alapján állítom. Sajnos, a Kis Színpadon folyó játék az általam látott szereposztás­ban elsősorban monotóniájával, el- szürkített konfliktusaival és olykor érthetetlen szövegmondásával vált „emlékezetessé“. Zdena Studenko- vá (Júlia), Jozef Vajda, (Jean) és Kamila Magálová (Krisztina) játéka legalább annyi értékbeli bizonyta­lanságot hordozott magában, mint a színház előtt ölelkező szerelmes­pár kapcsolata. A késve meghallott végszavak, az elnyújtottan lassú, pszichologizáló játék kívülről - né­zőként - megítélhetetlen. Talán a most „gyenge“ rendező csődjét láttam volna az „erős“ színészek ellenében? DUSZA ISTVÁN Reggeltől reggelig A Csehszlovák Televízió szilveszteri műsoráról Egy nappal, sőt, már egy héttel szilveszter előtt közölték a televízió egyes szerkesztőségei, hogy bú­csúznak a nézőktől, az óévben utol­jára sugároztak műsort, legközelebb az új évben jelentkeznek ismét. Az általános búcsúzkodás akarva-aka- ratlanul felvetette a nézőben a kér­dést: „Mi az, csak nem lesz Szil­veszter napja szünnap a televízió­ban?" A válaszra nem kellett sokáig várni. Az óév utolsó napján meggyő­ződhettünk arról, hogy vidám műso­rok domináltak a képernyőn, a tele­vízió igyekezett eleget tenni szóra­koztató funkciójának. Tehát szó sem volt szünetről, éppen ellenkezőleg, „reggeltől reggelig“ a leginkább várt és keresett műsorokat láthatta a né­ző, olyanokat a szórakoztató műfa­jokból, amelyek egyik gerincét alkot­ják az egész évi programnak. Most szilveszterkor mintha a humor fesz­tiválját rendezték volna meg belőlük. Mindjárt az első pillantásra (vagy hallásra) úgy tűnt fel, hogy az egyes stúdiók szórakoztató-osztályai át­gondolt és céltudatosan kidolgozott koncepció szerint alakították a prog­ramot mindkét csatornán. A televízió jellegének megfelelően, a képre he­lyezték a hangsúlyt. Az első prog­ram huszonnégy műsorából csak­nem húsz premier volt. A dramatur­giának (egy-két jelentéktelen kivé­teltől eltekintve) sikerült elkerülnie az ismétléseket, a téma és a motívu­mok szintjén egyaránt, de a színé­szek szereplését tekintve is. Sőt, a néző sok új, fiatal színésszel talál­kozhatott, akiket a jövőben bizonyá­ra gyakrabban láthat majd a képer­nyőn. A premierek számának alap­ján ítélve a dramaturgia olyan alkotó kollektívának bizonyult, amely szá­mos szerzővel működik együtt, mi több, a kiválasztott és a besorolt adások sejtetik, hogy mostanában a dramaturgia mind nagyobb igé­nyeket támaszt a szerzőkkel szem­ben, nem beszélve a televíziós alko­tókról. Úgy ösztönözni a szerzőket eredeti művek írására, hogy „reg­geltől reggelig“ megfeleljenek a kü­lönböző korosztályok igényeinek, hogy az emberek (milliók) szilveszteri hangulatát emeljék, hogy (végül is) a televízió ne közvetítsen olyat, amit valamelyik néző éppen nem szíve­sen látna, hogy minden másodperc­ben szórakoztassa az egész csalá­dot, méghozzá úgy, hogy az szil­veszteri szórakozás legyen - nos, mindez megköveteli a dramaturgiá­tól, hogy szigorúan kerülje az impro­vizálást, semmit, egyetlen kis rész­letet sem hagyjon a véletlenre. Az óév utolsó napján többek kö­zött bepillanthattunk, a gyermekek­kel együtt, a mesék birodalmába, ahol azonban nemcsak erkölcsi kér­dések szerepeltek a középpontban; ifjúságunk művészi tehetségéről is meggyőződhettünk (színház, tánc, ének stb.). De nemcsak gyerekek játszottak gyerekeknek (és sok te­kintetben a felnőtteknek), játszottak felnőttek is az ifjú nemzedéknek, egyebek között a társadalmi együtt­élés alapelveit kiemelve. A fő műsornak - a címe és a ter­jedelme szerint is - a Televarieténak kellett volna lennie, ezúttal a szil­veszteri kiadásnak. A dramaturgia ezzel az év legközkedveltebb, lega­lábbis az egyik legsikeresebb műso­rához nyúlt. Habár a mi humorunk (szilveszterkor a legszembetűnőb­ben) csak úgy hemzseg a paródiák­tól, irodalmi változatoktól, történeti párhuzamoktól, ötletektől, ugyanezt nem mondhatjuk el erről a Televari- etéról, amely az egész napos szil­veszteri program befejezését (kicsú- csosodását) jelentette volna. A mű­sor alkotói amolyan szintézis létre­hozására törekedtek, amikor a Csehszlovák Televízió egyes stú­dióinak szórakoztató „érdekessége­it“ próbálták összefogni, amiként azt Jirína Bohdaíová érdemes művész is jelezte: „szövetségi, vagyis orszá­gos szórakozás“. Noha az egyes műsorblokkok besorolása végered­ményben versenyt sejtetett, a legvi­dámabb műsor címért, nem ver­senyről volt szó, hanem arról, ami­nek egy év múlva (főként a bratisla­vai stúdióban) jobban utána kell nézni a szórakoztató osztályok mű­sortárában. A második csatornán (a kevés kivételtől eltekintve) egyfajta „non­stop telebiográfiát“ láthattunk. A fil­mek kedvelői korosztálytól függetle­nül szinte szünet nélkül dúskálhattak a filmművészet különböző alkotásai­ban. Mindez nemcsak a nézők kí­vánsága szerint történt így, hanem azért is, hogy a két program műsorai ne fedjék egymást. Ami pedig a jövőt illeti, a televízió­zás is része a társadalmi mozgás­nak, ezért hangozzék el a televízió címére is: a jó kezdeményezésnek nem szabunk határt. J. P.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents