Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-25 / 30. szám

Ü

nnepelték, éjjeli zenét adtak tiszteletére, egy hölgy letérdepelt előtte és engedelmet kért, hogy ujjai hegyét csókolhassa, egy másik a hangversenyteremben nyilvánosan átölelte, egy harmadik maradék teáját flakonba öntötte emlékül, százak viselték az arcképével díszített kesztyűt... de ez még mind semmi: A fő dolog a búcsúzása. Az őrültség még nem ült nagyobb diadalt." Hogy mit kifogásolt a berlini Abendzeitung harapós kedvű cikkírója a búcsúzással kapcsolatosan? Talán Varnhagen von Ense német publicista beszámolójának utolsó sorai megadják a választ: „... a Königstrasse olyan zsúfolt, mint koronázáskor. Egészen a Friedrichsplatzig mindenütt fogatok és gyalogosok szorongtak. Ezernyi torok harsogta az üdvözlést... Azt beszélik, az udvar és az arisztokrácia magánkívül volt a felháborodástól, hogy egy zenészt úgy üdvözölnek, mint egy királyt, sót lelkesebben."

Mindkét beszámoló Liszt Ferenc 1842. évi berlini hangversenysorozata idején Íródott, és arról az elragadtatott ünneplésről ad számot, amelyben a fiatal zongoraművészt Európa-szerte részesítették, mindenütt, ahol csak megjelent. Noha a nagy virtuóz hangversenykörutak korszaka mindössze 1839-től 1847-ig tartott, ez a nyolc év alapozta meg Liszt hírnevét, a Liszt-képet, amely tartósan, szinte napjainkig rögződött róla a köztudatban. Ez a kép a férfikora virágában levő, diadalmas Lisztet ábrázolja, a párizsi szalonok dédelgetett kedvencét, George Sand, Victor Hugo, Dumas, Berlioz, Chopin és Delacroix barátját, a nők bálványát, számtalan kitüntetés és érdemrend tulajdonosát, akinek újszerű, utánozhatatlan, legnevesebb pályatársait is elhomályosító, virtuóz zongorajátéka lázba hozta egész Európát.

A Lisztről alkotott képet csodagyer- mek-évei teszik teljessé. Liszt saját gyermekkoráról - ha ugyan annak lehet nevezni a tanulással, nyilvános szereplésekkel zsúfolt éveket -, nemegyszer keserűen nyilatkozott. Apja halála után tíz évvel így emlékezett vissza erre a korszakra:,,... s engem, szegény gyermeket bevetett egy fényes társaság közepébe, s az megtapsolta annak a kisfiúnak az akrobata mutatványait, akit a csodagyerek dicső és megszégyenítő bélyegével tisztelt meg. Korai mélabú nehezedett rám, és ösztön- szerű ellenszenvvel éltem át a művész-, háziállat rosszul leplezel lealacsonyodá- sát." A megfeszített munka, a hosszú, fárasztó turnék, az állandó izgalmak, utazások aláásták az apa és fia egészségét. Az ifjú Liszt megcsömörlött az állandó robottól, súlyos lelki válságba került, úgy érezte, a papi pályához van elhivatottsága. Apja erről hallani sem akart, s az orvosok tanácsára egy francia tengerparti üdülőbe vitte pihenni a fiút. Ö maga is nagyon rossz állapotban volt, s 1827. augusztus 28-án rövid betegség után meghalt. A kamaszkorból alig kikerült, túlérzékeny, törékeny testalkatú 17 éves gyermekember teljesen magára maradva tért vissza Párizsba, ahol, mint később irta, nem kapott,,egyetlen rokonszenvező szót sem, nemcsak a társasági emberek körében, de a művészek körében sem". Párizsba hívta édesanyját és kettőjüket arisztokrata családoknál adott zeneórákból tartotta el. Itt, a francia fővárosban érték ifjúkorának döntő hatásai, egész életre szóló élményei. Itt érte az első szerelem egyik tanítványa, Saint-Cricq grófkisasszony iránt. A szép Caroline édesanyja rokonszenwel figyelte a fiatalok vonzalmát, ám halála után az apa az osztálykülönbségre hivatkozva kiutasította házából a nincstelen muzsikust és gyorsan férjhez adta a lányát. Abban, hogy később Liszt a polgári forradalommal szimpatizált, haladó szociális eszméket hirdetett, Saint-Simon és Lammenais abbé tanait vallotta, nagy szerepet játszott Saint- Cricq gróf vele szemben tanúsított magatartása, az a tény, hogy öt, a művészt, csupán születési előjogok alapján alsóbbrendű lénynek tekintette. Ez a körülmény ad magyarázatot arra, hogy a fiatal Liszt miért hajszolta olyan lázasan a sikert épp az arisztokrata körökben, miért volt gyakran agresszív és hiú, s bizonyos mértékig ezt a megalázó elutasítást kompenzálta a főúri hölgytársaságban elért hódításaival is.

1830 és 1832 között művészi fejlődése szempontjából döntő fontosságú találkozásokra került sor; ekkor ismerkedett meg Berliozzal és Chopinnel, s hallhatta Paganini lenyűgöző hegedűjátékát. Liszt még Berliozzal való megismerkedése előtt, a júliusi forradalom napjaiban papírra vetette a Forradalmi szimfónia vázlatát, amely már magán viselte a romantikus programzene minden sajátos jegyét, ám mesterségbeli képzettségének hiánya (még weimari korszakának elején is mások hangszerelték műveit) megakadályozta a mű befejezésében. így aztán nem csoda, hogy azonnal lelkes híve lett Berlioz programzenéjének és mindent elkövetett annak népszerűsítéséért. Paganini játéka a zongora mindaddig kiaknázatlan lehetőségeire döbbentette rá, arra, hogy „a művészi mondanivaló, a hatás szolgálatába állított, a kifejezhetetlent is kifejezni képes virtuozitás az új zene nélkülözhetetlen eleme".'

Nem sokkal Paganini hangversenyét követően már olyan elképesztően virtuóz darabokkal jelentkezett, amelyeket technikai nehézségük miatt csupán ö tudott eljátszani. Chopin nemcsak zenéjével hatott rá, hanem lobogó hazafiasságával is; az ő példája is ösztönözhette, hogy Liszt figyelme hazája nemzeti zenéje felé fordult. Magánéletében 1833-ban következett be döntő fordulat; ekkor ismerkedett meg Marie d’Agoult grófnéval, aki 1835-ben elhagyta kedvéért családját és Genfben telepedett meg vele. Az irodalmi ambícióktól fűtött, művelt, okos asszonnyal közösen Liszt számos cikket, tanulmányt írt, amelyekben a zenészek szociális helyzetének javításáért, a zeneoktatás és az egész zenei élet radikális megreformálásáért szállt síkra. Noha a genfi konzervatóriumban tanárként működött, fizetést nem fogadott el, s élete végéig ingyen tanított. Gyermekkorában apja Hummelnál szerette volna taníttatni, ám a hajdani Mozart- tanítvány akkora összeget kért egy óráért, hogy azt Liszt apja nem tudta megfizetni. Liszt mindig végtelen hálával gondolt Salierire és Czernyre, akik felismerve rendkívüli adottságait, ingyen oktatták. Ami a két neves pedagógusnál a tehetségnek kijáró kivételnek számított, nála állandó szabály lett, öreg korában a pesti Zeneakadémián is ingyen tanított. Svájci tartózkodása alatt több operafantáziát, zongoradarabot és dalt komponált. Az utóbbiak közül az ,,lch möchte hingehen“ című érdekes; egyik visszatérő részlete a Trisztán és

Vagyonokat zongorázott össze és osztott szét árvaházak, kórházak, alapítványok, egyletek, különböző intézmények és szűkölködő művészek javára. Nemeslelküsé- ge Európa-szerte legendássá vált, a szállodákban mindenütt kéregetők hada ostromolta, mindig sikerrel. Kortársai bámutattal beszélnek kiapadhatatlan energiájáról, mert a fárasztó turnék mellett rengeteg idejét vette el a reprezentáció, egymást érték a tiszteletére rendezett fogadások, díszlakomák, miközben továbbra is komponált, kiterjedt levelezést folytatott, cikkeket publikált és ott volt mindenütt, ahol, valamilyen jó ügyért kellett síkra szállni.

L

iszt 1841-ben, egy hangversenykör- útja alkalmával járt először Weimar- ban, ahol felkérték, hogy vállalja az udvari karmester posztját. A nyugodt alkotómunkára vágyó művész 1847-ben elfogadta a meghívást és Weimarba költözött. Egy évvel később ide követte ót élettársa, Carolyne de Sayn-Wittgenstein hercegné, akivel 1847-ben Kijevben ismerkedett meg. Carolyne dúsgazdag lengyel nagybirtokos családból származott, s különváltan élt férjétől, a német származású cári tiszttől. A férj és családja nem egyezett bele a válásba, mivel nem akarta elveszteni a hercegné hatalmas vagyonát. Liszt abban reménykedett, hogy Anna Pavlovna közbenjár érdekükben cári bátyjánál, de a válást ő sem tudta kieszközölni. Carolyne erőszakos modora miatt nem volt népszerű Liszt baráti körében, és gyakran roppant kínos helyzetbe hozta a művészt. Mindamellett tény, hogy neki sikerült az, ami előtte egyetlen nőnek sem: megállásra, letelepedésre késztette és állandó alkotó

II

egy utmv

mmmuN

ÉRTÉKÉI

Liszt Ferenc halálának 100. évfordulójára

(Repro: CSTK)

Izolda legjellemzőbb fordulatának közeli változata, 14 évvel a Wagner-opera megírása előtt.

1839-ben Mariéval és a gyerekekkel Olaszországba utazott. Számos ott adott hagversenye közül a Palazzo Poliban márciusban megrendezett - zenetörténeti jelentőségű: ez volt az első szólóest, ahol a művész egyedül, más közreműködők nélkül, az akkor elmaradhatatJan énekeseket is elhagyva lépett fel. Olaszországban szerzett tudomást az 1838. évi nagy pesti árvízről. Bécsbe utazott, hogy hangversenyeket adjon az árvízkárosultak megsegítésére. Frenetikus sikerét a következő évben is megismételte ugyanott, majd emlékezetes gyermekkori szereplésének színhelyén, Pozsonyban lépett fel. Onnan Pestre ment, ahol a tömeg leírhatatlan ünneplésben részesítette. Ezekkel a hazai hangversenyekkel kezdődött Liszt életének legmozgalmasabb, legviharosabb korszaka. A fárasztó, idegőrlő turnézást kényszerből vállalta, hogy anyagi alapot teremtsen a későbbi zavartalan alkotómunkához. Lovas batáron, postakocsin járta be Európát Skóciától Konstantinápolyig, Moszkvától Gibraltárig, szinte naponta koncertezve. Talán soha művész nem adott annyi jótékony célú hangversenyt, mint Liszt.

munkára serkentette Lisztet. Az 1848-tól 1861 -ig tartó weimari periódus alatt születtek a „nagy“ Liszt-művek, mindenekelőtt tizenkét szimfonikus költemény.

Mivel nyilvánosan már csak kivételes alkalmakkor ült zongorához, akik hallani akarták játékát, Weimarba zarándokoltak. Hamarosan a tanítványok egész serege vette körül; többen közülük, mint Tausig, Sauer, Bronsart, Stradal, Thomán István, D Albert, a kor legnagyobb pianistái lettek. Weimarhoz fűzött reményeiben mégis csalódnia kellett. A trónörökös, aki ismét a kultúra fellegváraként szerette volna látni Goethe és Schiller városát, a szűk udvari költségvetésből nem sokat áldozott a zenés színházra. Lisztnek a színház személyzeti dolgaiba, anyagi ügyeibe nem volt beleszólási joga. Ráadásul állandósultak az ellene intézett durva támadások, melyekre az új zenei irányzat melletti elkötelezett, bátor állásfoglalása adott okot. A kirohanások elsősorban Wagnerhez fűződő barátsága miatt érték, akit anyagilag, erkölcsileg évtizedekig támogatott, s akinek korai műveit ő mutatta be nem kis harcok árán a weimari színházban. Olyanok is ellene fordultak, akik korábban barátságát, vendégszeretetét, támogatását élvezték, mint Clara Schumann, Brahms, Joachim József, s később lányának, Cosi- mának első férje, egykori legtehetségesebb és legkedvesebb tanítványa, Hans Bülow. Műveit általában értetlenkedve fogadták, még mindig inkább a zongoravirtuózt látták benne, mint a zeneszerzőt. Liszt a rá mindig jellemző, páratlan nagyvonalúsággal reagált a támadásokra: továbbra is bemutatta, propagálta az ellentábor híveinek műveit, hosszú tanulmányban méltatta például Schumann és Clara művészetét, s egész magatartását jól jellemzik Wagnerhez írott sorai: „Arról meg lehetsz győződve, hogy csöppet sem vagyok hiú a műveimre - és ha életem végéig sem produkálhatnék jót és szépet, attól semmivel sem fogok kevésbé őszintén és forrón örülni annak a szépnek és nagynak, amelyet másoknál felismerek és csodálok."

Ellenségeinek tábora Magyarországon is megnőtt. Az ellenségekedést a magyar- országi cigányok zenéjéről szóló, 1859- ben megjelent könyve váltotta ki, melyben Liszt tévesen cigányzenének ítélte a magyar müzenét. A főúri és dzsentri-körökben, ahol megfordult, nem nyílt alkalma megismerkedni a valódi magyar népzenével, így a téves, általánosan használt „cigányzene“ elnevezésből indult ki, s jutott helytelen következtetésekre. Itthon hazafiatlansággal vádolták, s tulajdonképpen ezzel a jóhiszeműen íródott, szerencsétlen könyvvel kezdődött az a Janus- arcú viszony, amely haláláig jellemző volt Liszt és hazája kapcsolatára. ,,A virtuóz évek tovatúnte után ... lobogó lelkesedés egyesek részéről, hála a jótékony célú hangversenyeken befolyt hatalmas összegekért, de másfelől előítélet, igazságtalanság a komponista, az író, az ember Liszt megítélésében." - írja ezzel kapcsolatban Hamburger Klára, a neves Liszt-kutató. Igaz, hogy egy főúri klikk már a könyv megjelenése előtt, 1856-ban is csaknem megakadályozta az esztergomi bazilika felszentelésére komponált Esztergomi mise bemutatóját, s 1867-ben hasonló akadályok nehezítették meg Koronázási miséjének előadását is. (Jóval később, 1884- ben betiltották az új operaház megnyitására írt Magyar Királydalát azzal a kifogással, hogy kuruc dallamokat dolgozott fel benne.)

M

iután 1861-ben lemondott weimari állásáról, Rómába költözött, ahol abbévá avatták. A fanatikusan katolikus hercegné, látva, hogy válását a pápa nem hagyta jóvá, teljesen a vallási miszticizmusba menekült, s szerette volna Lisztet is az egyházhoz kötni. Egy befolyásos főpap, a hercegné lányának sógora azzal kecsegtette a művészt, hogy az egyházi zene megreformálásának feladatát bízza majd rá a pápa. Liszt mindig vonzódott az egyházi zenéhez, ezért örömmel vállalta volna a megbízatást, de itt is csalódnia kellett. A reakciós gondolkodású, mindenfajta újítást üldöző IX. Piusnak nem volt szüksége reformokra, még a zene terén sem. Liszt 1869-ben távozott az örök városból, de az év egy részét továbbra is itt töltötte növendékei körében, maradék idejét pedig Weimar és Budapest között osztotta meg. 1873-tól az újonnan alakult pesti Zeneakadémia elnöke lett. A tanítás nehezen indult, nem voltak meg hozzá a szükséges anyagi és tárgyi feltételek, így aztán kezdetben - mint Legény Dezső írja ketten tartották el a Zeneakadémiát: a magyar állam és Liszt. Noha a szűnni nem akaró támadások, intrikák és zeneszerzői sikertelenségek jócskán megkeserítették az idős mester életét, bámulatos jóindulata, önfeláldozó segítőkészsége élete végéig töretlen maradt. Korát meghazudtoló energiával járta Európát, mindenütt megjelent, ahol jó szolgálatot tehetett az új zene ügyének. Közben mindinkább magára maradt. Szikár, minden sallangtól mentes, döbbenetes hatású, komor utolsó zongoramüveit már csak a fiókjának komponálta, hisz egyik legodaadóbb hive, Végh János is így írt a Csárdás Macabre, a Csárdás obstiné, a Balcsillagzat és az egyik Elfelejtett keringő Liszt asztalán véletlenül meglátott és távollétében átlapozott kéziratairól: ,,Az öregúr szerette megtréfálni a kritikusait. Az ilyen zagyvaságo- kat egyenesen azért írta, hogy ha meglelik és kisilabizálják, csak törjék a fejüket: ugyan miféle csodabogár ez, s a zenetudomány minő rekeszében helyezhető el?"Ö, akit - mint vallotta -, Beethoven csókja indított el pályáján, s Mozart egykori kortársai - Salieri, Reicha - tanították, a világ minden tájáról felkeresték a fiatal muzsikusok, még kezet szoríthatott a hozzá Rómába zarándokoló Debussyvel és az ifjú Richard Straussaí... Ez a kézfogás szimbolikus volt, hisz kortársai közül Liszt jutott el a legmesszebbre azon az úton, amely már a közelgő 20. század zenéje felé vezetett. Újításaiból a zeneszerzők egész sora merített, Wagnertől Ravelig, Schönbergtöl Messiaenig, Szkrjabintól Richard Straussig. Ám Liszt legnemesebb hagyományainak igazi örököse és továbbfejlesztője Bartók volt, aki 1936-ban így vallott hatásáról: ,, Wagner annyira tökéletesen oldotta meg feladatát teljes egészében és minden részletében, hogy ót már szinte csak szolgaian utánozni lehetett, de tőle továbbfejlesztésre ösztönzést kapni alig. Márpedig minden utánzás - terméketlen, holt dolog. Liszt ellenben annyi újszerű lehetőséget pendített meg műveiben anélkül, hogy ezeket saját maga kimerítette volna, hogy hasonlíthatatlanul nagyobb ösztönzést kaptunk tőle, mint Wagnertől." Bartók vallomásának érdekessége, hogy a legelőbbre mutató, a kortársak által (Wagnert is beleértve) egyáltalán meg nem értett, sőt aggkori hanyatlásnak tartott kései opusokat alig ismerte, több közülük - mint a 4. Mefisztó-keringó, a 4. Elfelejtett keringő vagy a Hangnem nélküli bagatell - csak Bartók halála után került kiadásra.

L

iszt 1886. július 31 -én halt meg Bayreuthban, a Wagner-kultusz fellegvárában, szinte teljesen magára maradva. Halála után, amikor többé már nem hatott ellenállhatatlan személyes varázsa, zenéje alig szólalt meg a hangversenytermekben, Bartókra és századunk zenészeire hárult a feladat, hogy oly sokáig félreismert és elhanyagolt műveit az őket megillető helyre emeljék.

VOJTEK KATALIN