Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-24 / 52. szám
DJ SZÓ 9 >86. XII. 24.-H' |ogy vannak, Bubenko néni? Köszönöm, megvagyunk. Igaz, már nem olyan erősen, mint valaha, ám ilyen korban nem is lehet mást várni az élettől. Az egészségre nem lehet különösebb panaszunk, ugyanakkor mindenünk megvan, amire a magunk korabeli embernek szüksége lehet, illetve ami neki életerőt ad. Természetesen ezalatt nemcsak az anyagiakra gondolok, hanem elsősorban arra a leírhatatlan, elmondhatatlan varázserőre is, amelyet az utódok boldogulása, s a jó családi légkör teremthet. Rendkívül hálásak vagyunk a sorsnak azért, hogy nyolc gyermeket szültem és valamennyit erőben, egészségben felneveltünk. Mind a nyolcból ember lett és egyikük sem hozott ránk szégyent semmiben. Hát kell ennél több az elégedettséghez?! Azt már nem a 76 esztendős Jolán néni mondja, hanem én teszem hozzá az iméntihez - hiszen gyermekkorom óta ismerem a hími (Chym) Bubenko családot hogy csakúgy, mint a szülők, gyermekeik is mind köztiszteletnek örvendő emberek. Iparkodóvá, kitartóvá, becsületessé, tisztelettudóvá, sokoldalúan műveltté, szerénnyé nevelte őket a szülői ház. A nyolc gyermek közül öt főiskolát végzett, a többi érettségizett. Jolán nénit a cserháti település határain túl nem sokan ismerik, hiszen ő évtizedekig, amig a kicsik felcseperedtek, alig tehette ki a lábát otthonról hosszabb időre. A múltban - bevallása szerint - csak egyetlen egyszer, a második világháború alatt maradt távol a háztól egy naptól hosz- szabb ideig. Akkor hét gyermekével Petribe menekült, és ott várta a front távolodását. Nem úgy a ma 85 esztendős András bácsi. Ő a széles környéket rengetegszer bejárta. Persze, nem céltalanul. Kinek-kinek a méhészkedésben vagy a kertészkedésben segített, kit pedig más jellegű hasznos tanácsokkal látott el. Érthető, hogy öt sokan ismerték és ismerik.- Pici gyermekkoromtól azt tapasztaltam, hogy az egészségesen iparkodó, a maga előtt mindig célt látó és a másokat is tisztelő egyént jóval hasznosabb emberi értékekkel ruházza fel az élet, mint a nemtörődömöket, a munkájukat felületesen végzőket vagy a rosszmájúakat. Gyermekeinket éppen ezért mi is szorgalmasoknak igyekeztünk nevelni. Mi tagadás, nem sok anyagi segítséget kaphattak tőlünk, ám szerencsére ők annyival is beérték, amennyi jutott. Nem emlékszem, hogy valaha is követelőztek volna. Ami pedig az iskoláztatásukat illeti: a negyvenes és az ötvenes években sokan furcsállották, ugyanis aki abban az időben a továbbtanulás mellett döntött, arról itt azt mondogatták, hogy úrhatnékja van, felvág, nem tetszik neki a kétkezi munka. Mi ennek ellenére kitaníttattuk őket. Igaz, nem volt az egyszerű dolog, a család megérezte, de nem bántuk meg. A főiskolát csak egy, a legfiatalabb végezte nappali tagozaton. Már mind a nyolcnak saját családja van, s a legfiatalabb kivételével fokozatosan itthagyták a családi fészket. Persze, nincsenek tőlünk távol. Nem múlik el hét, hogy valamelyikük ne jönne, ne telefonálna, vagy mi ne keresnénk fel őket. A múltban a húsvétot és a karácsonyt rendszeresen együtt ünnepeltük, de amióta unokák és dédunokák is vannak, azóta nehezebb nyélbeütni egy-egy olyan találkozót, amelyen mindenki jelen lehet. Felkerestem a gyerekeket is. A szülői házról, szüleik példamutatásáról, a családi légkörről beszélgettünk. Véleményük tömör összegezése: BUBENKO IMRE Tornán (Turnianske Podhradie) él és a Szepsi (Moldava nad Bodvou) Állami Gazdaság zsarnói (Zarnov) gazdaságának vezetője. 56 éves, nős, két gyér- meke van.- Szüléimét családközpontú, családszerető, tetteiket mindig vállaló és igazságos embereknek tartom. Nem voltak különösebb nevelési elveik. Legalábbis én nem tudok azokról. Egyszerűen a puszta létükkel neveltek, s ma azt mondhatom, hogy nagyon jól. Egy teli tarsoly szellemi gazdagságot kaptam tőlük. Volt abban olvasni- és tanulni vágyás, munkaszeretet... Tudom, 14-15 évesen már pontos munkarendem volt és meg kellett tanulnom, hogy a legkisebb dolgokért is meg kell küzdeni. Ők is megküzdöttek. Méghozzá úgy, hogy közben a nehéz időkben sem csüggedtek. A háborút és az azt követő néhány évi bizonytalanságot egymást segítve vészelték át. Akkor például a középiskolai tanulmányaimat nem folytathattam, de ók lelket tudtak önteni belém. - Eljön annak is az ideje, amikor majd folytathatod! - biztattak. Lakóházunkat a front tönkretette. A szövetkezetesítés, annak ellenére, hogy apám az elsők között írta alá a belépési nyilatkozatot, és hitt a közös gazdálkodás jövőjében, szintén megbolygatta életünket. Ők soha nem zsörtölődtek, nem elégedetlenkedtek, hanem türelmesen állták a próbákat. S helytálltak. ANNA, MATLÁK ANDRÁSNÉ Kassán (Kosice) él. Tanítónő. 54 esztendős, egy gyermek édesanyja.- Apától tanultam szeretni és védeni a természetet, gondozni a fákat, bokrokat és a dísznövényeket. Beavatott a méhészet titkaiba is. Volt rádiónk, s mivel a szülők mindketten szerettek és szeretnek olvasni, újságok, folyóiratok és könyvek is voltak a háznál. Mama kitűnő „pénzügyminiszter“, ügyes gazdasszony. Remekül főz, nagyon jó az ízlése, határozott, s halad a korral. Szépen énekel, kézimunkázik, őt évvel ezelőtt nyert a nyereménybetétkönyvük. A „könnyen jött“ pénzen színes televíziót vásároltak, s ami megmaradt, azon mama, Magda húgom és én elmentünk Budapestre, az operettszínházba. Mondanom sem kell, mekkora volt az örömünk! Erkölcsi támogatás? Még élnek a szülők, van hová hazamenni, van kinek panaszkodni, dicsekedni. Néha még most is tanulok tőlük. Mamuka már nehezebben jár, ő ritkán látogat meg minket, ám apuka ha csak teheti, minden héten eljön. Szétnéz a kertünkben, tanácsot ad, megvizsgálja a méhest, egy kicsit elbeszélget velünk, elmegy a gőzfürdőbe, a borbélyhoz, majd hazatér. I BUBENKO ISTVÁN gépészmérnök. Kassán él és a Ben- :inol helyi üzemében dolgozik. 51 éves, két gyermeke van.- A szüleim oltották belém a munkaszeretetet, a természetimádatot, s nem utolsósorban az embertiszteletet. Igen hálás vagyok nekik ezért. A szülői házhoz most is igen erősen kötődöm. Hogy miért? Nem is tudom pontosan, de alighanem azért, mert jól éreztem ott magam. Havonta többször is hazaruccanok. Előfordul, hogy csak egy-két percre. Hosszabb időre főleg akkor, ha tenni kell valamit a portán, vagy a kertben. A közelmúltban Gyuri öcsém építkezett ott, neki jártam segíteni. A Honvédelmi Szövetség pilótájaként olykor-olykor Hím felé irányítom a sportrepülőgépet, hogy madártávlatból is bekukkantsak az udvarunkba. Hím fölött sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mint másutt a levegőben. Ott mintha még most is érezném anyám minden rossztól megvédő ölelését, apám őrző tekintetét és a testvérek segítőkészségét. MAGDA, NEMEC JÓZSEFNÉ szintén Kassán él. Tanítónő, 48 éves.- Tizennégy éve nyolcán közös ajándékkal leptük meg szüleinket. Bevezettettük hozzájuk a telefont. Azóta állandó összeköttetésben vagyunk. Igaz, telefonon keresztül nem olyan a beszélgetés, mint élőben, amikor az arckifejezésüket és kézmozdulataikat is látom, ám mégis jobb a semminél. Hím nincs ugyan messze Kassához, alig több, mint huszonöt kilométer közöttük a távolság, de gyakrabban, mint hetente, vagy kéthetente nem járhatunk haza: sajnos, nincs rá időnk. Még szerencse, hogy mi, a Kassán élő testvérek gyakran találkozunk és megbeszéljük az otthoni dolgokat is. Apuka még most is foglalkozik faneveléssel. A gyümölcsfákat és az erdei fákat előbb a saját kertjében neveli, majd kiülteti azokat az erdőbe, a falu közterületeire. Oda, ahol szerinte hiányoznak, vagy szükség lesz még rájuk. A gyümölcsfákat többnyire elajándékozza. Mamuka nagyon szereti a virágokat. Annak az ötven szál piros szegfűnek is igen megörült, amit aranylakodalmukra vittünk nekik. IFJABB BUBENKO ANDRÁS Buzitán (Buzica) él. Tanító. A helyi alapiskola igazgatóhelyettese. 47 esztendős, egy gyermeke van.- Bárhogy is nézem, bármilyen szemszögből vizsgálom, mindig arra jövök rá, hogy évekkel ezelőtt, illetve lassan már évtizedekkel ezelőtt, nagyon jó családi körből kerültem ki. A jót persze nem anyagi értelemben gondolom. Nagy család voltunk, de az inkább előnyt jelentett nekünk, mintsem hátrányt. Talán azért, mert egy igen egészséges életmód alakult ki bennem. Apámék szerették a rendet, a becsületességet és arra oktattak minket is. Azt mondogatták, hogy rossz ember az, aki a másét elkívánja, de az is, aki sajátját szétszórja. Apámnak az a mondása is mindig a fülemben cseng, hogy „csak segíts az embereken, mert lehet, hogy tíz kihasználja a te jóhiszeműségedet és utána rúg rajtad egyet, de biztos akad közöttük olyan is, aki megköszöni, és alkalomadtán viszonozza a segítségedet“. Nem mondhatom, hogy elkényeztetett minket a sors, illetve a szülői ház. Inkább türelmesnek nevelt, meg testvérszeretőnek, összetartónak. Ugyanakkor önállóságra, nyíltságra és alaposságra ösztökélt. Apám és az idősebb fiútestvéreim szabadidejükben nem a kocsmába jártak, hanem inkább a természetet, vagy valamelyik tömegszervezetet, illetve az újságokat és a könyveket lapozgatták, olvasgatták. A nyíltság is jellemző volt a mi nagy családunkra. Nálunk soha nem hangzott el meggondolatlan, csúnya beszéd, szüleim és mi nem kendőztük el, ha rossz fát tettünk a tűzre, de őszintén bevallottük egymásnak. Röviden: nem szerepet játszottunk, s talán ez hozott minket olyan közel egymáshoz. JOLÁN, KAMENIK MATEJNÉ Kassán él. Tanárnő, a pedagógiai tudományok doktora. 44 esztendős, három gyermek édesanyja.- Nagyon jó alappal vágtam neki az életnek. Olyannal, amilyenre nyugodtan építhettem és építhetek azóta is. Az alapiskola után gimnáziumban érettségiztem, s mivel érdekelt a műszaki pálya is, beiratkoztam a szakközépiskola esti tagozatára. Azt követően levelező hallgatóként a pre- sovi Tanítóképző Főiskolán kötöttem ki és szereztem pedagógusi oklevelet, majd délutánonként és esténként a kassai Safárik Egyetem Természettudományi Karára jártam, hogy matematika-fizika szakos tanár lehessek. Lassan egy éve, hogy a pedagógiai tudományok doktora lettem. Közben tanítottam, férjemmel közösen felneveltünk három gyermeket és végeztem a reám háruló családi teendőket. Nem titkolom, eddig minden percem foglalt volt, de valahogy nem fáradtam. Talán azért nem, mert annak idején otthon sem láttam senkit tétlenül ülni. Apám hol a mezőn szorgoskodott, hol a kertben, vagy a méhesben tett-vett, anyám pedig a főzéssel, a mosással, no meg a gyermekekkel volt mindig elfoglalva. Gyakran mi is segítettünk nekik. Mellettük sohasem volt megerőltető a munka. Talán azért nem, mert őket nem hallottam munka közben panaszkodni, ők sohasem szidták a munkát. Jól emlékszem, voltak barátaink, ismerőseink, akik az iskolában kapott egyesekért különböző ajándékokat kaptak. Mi többnyire jó szót. Azzal is beértük. Nekem például sem akkor, sem azóta nem fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy „miért nem vagyunk kevesebben, akkor egyre több jutna". Mi így szoktuk meg, nekünk ez volt és ma is ez a természetes. Féltékenyek sem voltunk egymásra soha. Tudtuk, szüléink egyikünkkel sem kivételeznek és mindegyikünket egyformán szeretnek. BUBENKO JÁNOS Rozsnyón (Roznava) él. Az ifjú technikusok járási székházának igazgatója. 43 éves, egy gyermeke van.- Az akkori hosszú őszi esték, a tollfosztás, a tánciskola egyszerűen utánozhatatlanok. Nincsenek többé, pedig de jó, hogy voltak! Ma rohanó világban élünk és kevesebb időnk jut egymásra. Anyukáéktól én soha nem hallottam azt, hogy „hagyj békén, nem érek most rá“. Ha középiskolás koromban levélben tudattam velük, hogy valamire szükségem van, akkor apám nem sokat gondolkodott, buszra ült, majd vonatra és jött. Még akkor is, ha a kért dolog nem volt nagyon sürgős. Mi sokat beszélünk az élet értelméről, a humanizmusról. Ök mintha jóval kevesebbet tárgyaltak volna róla és annál többet tettek volna. Nekünk például csak egy gyermekünk van, de el sem tudom képzelni, mihez kezdenénk, ha nyolc lenne. Tudnánk-e nekik olyan feltételeket teremteni, mint nekünk teremtettek szüléink? S ha mégis sikerülne, vajon elég lenne-e ez nekik ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani kortársaikkal? Nem vagyok biztos abban, hogy én is olyan kiváló művésze vagyok a családi élet formálásának, a gyermeknevelésnek, mint szüléink voltak. Mert ök azok voltak. BUBENKO GYÖRGY, gépészmérnök. Hímben él és a Sa- cai (Saca) Magtermesztő Állami Gazdaság beruházási részlegének vezetője. 39 éves, két gyermeke van.- Apai nagyapám alighanem igen értelmes lehetett, mert a század elején gimnáziumba adta apámat. Sajnos, az első világháború közbeszólt, apám nem fejezhette be tanulmányait, neki kellett folytatni a gazdálkodást. Nyilván már akkor eltökélte, hogy ami neki nem sikerült, ahhoz a gyermekeit hozzásegíti. Nagyon szép gyermekkorom volt. Olyan jó családi légkör talán sehol sem volt, mint nálunk. S lényegében még ma is tart. Főiskolás koromban Kassán laktam, Magda nővéreméknél. Úgy éreztem magam ott is, mint oíihon. Ugyanakkor gyakran megfordultam a többi testvéremnél is. Ami a közéleti elkötelezettségünket illeti: apámtól ebből is sok ragadt ránk. A nővéreim éveken át iskolai tánccsoportokat vezettek, Imre egy jó ideig volt a Kassa-vidéki járás méhészeinek elnöke, Pityu a Honvédelmi Szövetségben tevékenykedik, Bandi a vadászszövetség járási elnöke és ugyanakkor a sportrendezvények szervezésében is igen aktív, Jani az ifjúság körében dolgozik, én pedig leginkább a Csemadokban és a Honvédelmi Szövetségben. Az ősi portán én maradtam szüleimmel, öt évig családommal egy fedél alatt éltünk velük. A régi házban és konfliktus nélkül. A közelmúltban a tágas udvaron új házat építettem. Az utóbbi időben hallom, hogy egyes idős emberek eltartási szerződést kötnek gyermekeikkel. Nem szép, egyenesen szégyenletes dolognak tartom, ha a szülő és a gyermek kapcsolata ilyen formálissá fajul. Nekem az a természetes, hogyha egyszer én maradtam velük, akkor vállalom is gondviselésüket. GAZDAG JÓZSEF Ritka pillanat, együtt a család (Archívumi felvétel
