Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
Helmut Sakowski MONOLC)GdPi Nemsokára hetven leszek. Húsz éve ülök már az újságosbódéban, s nézem az embereket. Nézem a világot a kis ablakon keresztül, mely alig nagyobb egy újság oldalánál. Néha megállnak az emberek a kisablak előtt, közelebb hajolnak, és a fejüket csóválják: „Engelhardt mama, maga még mindig nincs nyugdíjban? Egyedül van, a lánya gondoskodik magáról. Kell magának ez? Még a végén valami nyavalyát kap ebben a bódéban.“ Ilyenkor csak nevetek. „Nyugdíj? Azt nem nekem találták ki. Itt jó nekem, az utcán, az emberek között. Itt még szükség van rám.“ Nem is mondtam még, hogy magánstandom van, a magam ura vagyok. Maszek, de régi mozgalmi ember. Néha-néha megkérdezi egy fiatalabb korrektor: „Engelhardt mama, hogy fér össze ez a kettő?“ Azt válaszolom nekik: „Ha tudni akarjátok, én átmeneti jelenség vagyok.“ Különben ez az újságosbódé nem igazából kapitalista vállalkozás. Nálam csak napilapok, képeslapok meg a fiatalabb korosztálynak szánt kalandos füzetek vannak (nem káros, isten ments, a végén mindig a jó győz, ahogy illik), na és egypár léggömb, szélmalom a gyerekeknek, aztán néhány csomag Sacino (az Orient nálam nem megy). Nem szoktam erről nagyon beszélni, de a forgalommal elégedett vagyok. Néha akad egy kis mellékes is. Mert aki az élet sűrűjében forgolódik, mint én, annak igényei vannak az élettel szemben, ugye, és a nyugdíj... valljuk meg őszintén... hát igen, felemeltük, de azért több is lehetne. Ezt csak így magunk között mondom. A vevőimmel régi mozgalmi emberként beszélek. Itt mindenki azt mondja, amit gondol. Megmondom őszintén, itt nyíltabban beszélnek az emberek, mint a Nemzeti Front összejövetelein, ahol háztartási gépeket állítanak ki, meg verseket olvasnak. Ezeknek biztosan kell is lenniük. De itt, az én bódém előtt a nagypolitikáról van szó. Nekem mindenre tudnom kell a választ. Azt is mondhatnám, hogy én egy állandó nyilvános fórum vagyok. Vegyük például a nyugdíjasproblémát. „Nagyapó - mondon én ha a takarót erővel a fejed fölé húzod, akkor ki lesz a lábad. Bizony.“ Erre azt válaszolja... 0- mondom szó szerint, mit válaszolt: „Elvehetnének onnan felülről egy kicsit, s adhatnának belőle alulra.“ Erre azt mondom neki: „Nagyapa, tesszük mi, amit tehetünk. De ez nagyon bonyolult kérdés, pénzügyi, politikai meg gazdasági.“ És adok neki egy Neues Deutschland-ot. Vagy vegyünk például egy úri nőt (én kérem, mindenkivel szóba állok), egy értelmiségi feleségét, megjelenése előkelő, neveket nem mondok. Azt mondja nekem: „A fürdőszobában már hetekkel ezelőtt leesett egy csempe. Lehetetlenség embert találni. Bezzeg a templomra van ember, azt újjáépítik a főtéren.“ Már kezemben is van a Neue Zeit, ami, ugye, CDU-lap, és mondom: „Nézze, asszonyom, ami egyeseknek a Sportcsarnok (szép épület a Strelitzer utcában, valamikor az ulánusok lovardája volt vagy ilyesmi), az másoknak a dóm a téren. Majd beszélek az építésvezetővel. Itt szokott mindig leszállni a téren, nálam vesz cigarettát. Talán elvállalja, öt márka órabér meg egy kis innivaló. Látja, asszonyom.“ A CDU-lapot általában az értelmiségi veszi. Gondolom, nem is annyira vallási meggyőződésből, inkább a 4. oldalon található gépkocsihirdetések miatt. Ez a szép az én szakmámban: belelátok az emberi lélek mélységeibe, s a nagyvilág dolgairól is van némi elképzelésem. Húsz éve ülök már újságosbódémban, nézem az embereket, nézem a világot a kisablakon keresztül, mely alig nagyobb egy újság oldalánál. Megismerem azokat az asszonyokat is, akik fiatal korukban rongyos férfizakót viseltek a szoknyájuk fölött, fejükre turbánt csavartak, s éhes szemmel tolták a gyerekkocsit a bódé előtt. „Engelhardt mama, vigyázna egy órácskát a kicsire, kolbászlét mérnek a hentesnél.“ És a fiatalasszony, aki akkor kolbászléért állt sorba, hogy levest főzzön belőle, most fel-alá riszálja magát az utcán vastag bundájában. Ilyenkor azt gondolom magamban: „Ismerlek téged, sem a legkarcsúbb, sem a legfiatalabb nem vagy már...“ És igazam van. Már jön is vissza, egy Für Dich-et kér, mert ebben mindig talál valamit, olykor egy-egy fogyókúra receptet is. Nekem már nem kell recept, nemsokára hetven leszek. Bár, szerintem egy kis gömbölyúség kell is ilyen korban, tekintélyt kölcsönöz. S a kisbaba, amelyik akkoriban sárgarépát szopogatott a bódém mellett, most már maga is gyerekkocsit tol az utcán. „Egy szélmalmot, Engelhardt mama, és ha lenne olyan kedves, egy pillanatra beug- ranék ide a könyvesboltba. Faulkner-kötetet kaptak, ránézne addig a kicsire.“ Mennyire megváltozott minden. Megnőtt a szellemi táplálék iránt az érdeklődés. És látja, emiatt van rám még mindig szükség. Nem, én még nem megyek nyugdíjba. Nagyon jól érzem magam itt az utcán, az emberek sűrűjében. Korán szoktam felkelni, hajnali négykor. A szomszédok ilyenkor fordulnak a másik oldalukra. Igen, hajnali négykor, már húsz év óta. Istenem, mi, akik az újságnál dolgozunk, nem számolhatjuk ki pontosan a nyolc órát. Először a ház körüli dolgokat intézem el. Már nem olyan fürge a kezem, de egy erős kávé helyrehoz. Amikor a postazsákomat a biciklire akasztom, még hat óra messze van. Egy mélyet lélegzem a reggeli levegőből, és felpillantok az égre. Az emberek tudni szeretnék, mi a véleményem az időjárásról. De ekkor már jönnek is az első vevők, a hatórásiak. Motorjukat, biciklijüket a korláthoz állítják, munkások, kézművesek, akik különböző városszéli munkahelyek felé igyekeznek. Azt is mondhatnám, hogy a reggeli kuncsaft - sportkuncsaft. „Hogy van megelégedve az ASK-val, Engelhardt néni?“ Hát nem tudom, nem vagyok nagyon elégedett. Nincs jó futballév. A drukkerek mindenre panaszkodnak. Kevés a gól, na és a játék, nincs benne ötlet. Később, úgy tiz körül jönnek a színházi vevőim, a színésznők, megismerem őket Szűk szoknyáikról meg a művészien kifestett arcukról. Na és a Nafionalzeitung-ról meg a Morgen-ról, mert... a Neues Deutschland nem ír annyit a művészetekről. A Neues Deutschland-ot korábban viszik. Úgy hét meg nyolc között. A kerületi tanácstól is ide járnak. Előbb a vezetőség jön, utána a többiek, nagyon helyes emberek. Délelőtt tíz órakor érkezik a Berliner Zeitung. Szívesen veszik, bár - megmondom úgy, ahogy van — pár évvel ezelőtt kapósabb volt. Én mindenről elmondom a véleményemet. Az embereknek nemcsak a kezükbe adom az újságot, de beszélek is velük. Politikus is vagyok, meg egy kicsit lélekorvos is. „Engelhardt mama, a férjem már megint részegen jött haza.“ „Hölgyem - mondom neki -, a siránkozás nem segít. Maga nő, használja ki a nőiességét, lendüljön támadásba.“ És a legjobb fodrászszalonba irányítom. Hozzájárulok a demokrácia megvalósításához is. „Engelhardt mama, a lakásom egy lyuk. A város nem csinál semmit.“ „Ember - mondom -, a siránkozás nem segít. Te is csinálj valamit. Az állam mi vagyunk. Különben a személyzetis a városi tanácstól a reggeli vevőimhez tartozik. Jöjjön vissza hét után néhány perccel, összehozok vele egy találkozót.“ És ez így megy egész nap. Mindig kapcsolatban vagyok az emberekkel. Hogy is mehetnék nyugdíjba, szükség van itt még rám. Látja, a gyerekeknek mintha a nagyanyjuk lennék. „Mit tudsz adni húsz pfennigért, Engelhardt mama? És egyáltalán az ifjúság. Ha eszembe jut a fiatalságom, istenem, milyen régen volt, amikor a hétvégeken a falvakat jártuk az elvtársakkal. Erről ma már senki sem beszél. A fiatalok ma már mindent természetesnek vesznek. No énmiattam nyugodtan twisztel- hetnek. De azt hiszem, vannak dolgok, amikre emlékezni kellene. Hetven leszek nemsokára. Itt ülök az újságosbódémban, és nézem az embereket, nézem a világot a kisablakon keresztül, mely alig nagyobb egy újság oldalánál. Látom azt is, hogy a házak itt az utcában szebbek lettek, no, jó, nem mind - az autók előkelőbbek, azt is látom, hogy az emberek évről évre jobban élnek. A jólét tetszik nekem. Semmi kifogásom a jólét ellen. De néha visszagondolok, milyen is volt húsz évvel ezelőtt, negyvenöt után, amikor még élt a férjem is, amikor a romokból felépítettük ezt a bódét, és még azelőtt, akkor milyen volt az élet. Talán nem veszik rossznéven egy öregasszonytól, ha azt mondom, ne fussanak el csak úgy a bódém mellett, ne vegyenek mindent magától értetődőnek, nézzenek bele az újságjaimba, elolvashatják bennük, hogy a világon nincs mindenhol úgy, mint nálunk, ahol az állam az emberekért van... Másutt falvakat égetnek fel, emberek pusztulnak el, gyermekek sírnak az anyjuk után, emberek szenvednek azért, mert a bőrük feketébb, mint a miénk. Bocsánat, a zsebkendőm, nem is tudom, hova tettem. Jó itt nálunk, tudom én. Csak azt akartam mondani, nekünk mindnyájunknak úgy kell élnünk, hogy ilyen is maradjon, vagy hogy még jobb legyen. Nem, nem, még nem megyek nyugdíjba. Itt még szükség van rám, itt várok még valamit az élettől, itt várok még sokat^az élettől. Meg szeretném érni az Alex* újjá- m születését, s azt is, hogy a hentesnél, ahol vásárolni szoktam, gyakrabban legyen máj. „Mit akarsz öcskös? Két léggömböt 10 pfennigért? No jó, itt van, tessék, Engelhardt mama emiatt még nem megy csődbe. Szocialista vállalkozó vagyok. Nem történhet velem semmi.“ LENDVAY TIBOR fordítása * Alex - Alexanderplatz, a legismertebb tér Berlinben £35? A nagytarajú, gőgös kakas szeretett volna valamit alkotni. Mindegy, hogy mit, csak maradandó legyen. Gondolta, hogy így tovább él, mint a többi halandó. Akkor támadt ez az ötlete, amikor szokásos körútját járta a baromfiudvarban. Véletlenül , éppen gyalog ment, hátratett kézzel, akár egy földesúr, majd megállt, el mélázott a porban matató tyúkok felett. V- Mit csináltok, barátaim? - kérdezte. . - Kapargálunk - felelték kórusban a tyúkok, s hangjukból csak úgy áradt a tisztelet.- Kapargáltok. Jól van - mondta, és ballagott tovább. Aztán hirtelen eszébe jutott, miért kaparnak szét ezek a buta tyúkok mindent? Folyton csak rombolnak. Vissza is ment hozzájuk, hogy megkérdezze:- Miért szórjátok szét a szemetet, mikor a rendet rendelet szabályozza? Próbáljatok meg egyszer építeni is valamit, olyasmit, amit majd örökül hagyhattok az utódaitokra. A tyúkok nekiláttak még hevesebben kotorni, de nem lett abból más, csak még nagyobb porverés.- Várjatok, majd én megmutatom! - intette le őket a kakas, és elkezdte összedobálni az udvar szemétjét.- Nicsak, dombocska! - kiáltozták örvendezve a tyúkok.- Ne rikácsoljatok, hanem dolgozzatok! - feddte meg őket a mester. Mikor elkészültek a művükkel, körülállták és igencsak megcsodálták.- Gyönyörű!- Ugye? - kérdezte büszkén a kakas. - És kinek köszönhetitek?- Neked! - kiáltották.- Hát akkor, mint jogos tulajdonos, e várat birtokba veszem - mondta és rátelepedett a szemétdombra. A tyúkok nagyon meglepődtek, hiszen azt hitték, hogy a közös munka gyümölcsét közösen élvezhetik. Ám ahelyett, hogy ezt szóvá tették volna, heves szárnycsattogtatással helyeseltek. A kakas igen meg volt elégedve velük. Ahogy ült, üldögélt, a trónján édes megelégedettségében, maga sem tudta, "hogy történt, tojt egy tojást. Szép gömbölyű kakastojást. Ritka esemény. De mondják, előfordul. A tyúkok versenyt jelentkeztek, hogy kiérdemeljék a kiköltés jogát. A kakas úgy határozott, költsék ki közösen, hogy senki se bántódjék meg. % * Harmadnapra, ahogy ez lenni szokott, ki is kelt a fióka. Le sem hullott a tojáshéj az orráról, máris parancsolgatni kezdett. Hanem a papa nem sokáig örvendezhetett fürge csemetéjének, mert váratlanul megütötte a guta.- Ó szegény! - sajnálkoztak a tyúkok. - Hiszen semmi gondja sem volt, minden úgy ment körülötte, mint a karikacsapás. Igaz, kissé elhízott, de ettől még elélhetett volna akár száz esztendeig.- Kit ültessünk helyébe a trónra? - tanakodtak.- Kit, kit? Hát a fiát! - szólt közbe egy kotnyeles jérce.- Igen, igen - bólogattak többen is. - Tekintettel a papa érdemeire, üljön fel a dombra a kiskakas. Teltek-múltak az évek, de szinte semmi sem történt a baromfiudvarban. illetve mégis. A hajdan összehordott dombocska egyre kisebb lett.-Jé - álmélkodtak körülötte a tyúkok. S most vették csak észre, hogy aki rajta ül, az nem kakas, de mégcsak nem is tyúk, hanem egy berzenkedő veréb.- Veréb?- Nem veréb - vitatkozott a baromfinép.- Váltsuk le a haszontalant!- Még mit nem! - tiltakoztak a kendermagos tyúkok. - Az apja megfordulna a sírjában. Tán elfelejtettétek, mit köszönhettek neki? Erre mindnyájan lehiggadtak. Némelyek káráltak tyúkmódra, mások meg unatkozva ténferegtek az udvarban. A kakasfi pedig ült öntudatosan az apai trónon, s mégcsak eszébe sem jutott, hogy neki is illenék valami hasznosat cselekedni. Nagy László felvétele
