Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-24 / 43. szám
ÚJ szú 5 Jelentéktelen jel a térképen. Százhetvenhárom kilométer hosszú, ma már több mint 350 méter széles. Katonai- politikai, hadászati jelentősége óriási, gazdasági súlya - bár csökkenőben - számottevő. Mintegy 10 ezer kilométerrel rövidíti meg a hajóutat Európából Dél- és Kelet-Azslába. Százhuszonnyolcadik évében jár a két tengert, s egyben három földrészt összekötő „vizesárok“, a Szuezi-csatoma. téré, amikor megkapta a hírt a csatorna államosításáról. A kellemetlen meglepetésből felocsúdva első gondolata a katonai beavatkozás volt. Megdöbbenésére a vezérkar közölte vele: a brit haderő képes elfojtani például egy afrikai törzsi támadást, képes az USA oldalán részt venni egy 1854. november 30-án alapította Lesseps Ferdinand a Nemzetközi Szuezi Csatorna Társaságot francia, német, angol és egyiptomi érdekeltséggel. Mire megépült, 20 ezer életet követelt. Majd három háború főszereplője lett. A Szuezben híressé, Panamában hírhedtté vált Lesseps állítólag megjósolta, hogy a csatornában majd nem víz, hanem vér folyik. Többször is így volt, de talán mégsem a jóslat, hanem sokkal reálisabb okok miatt. Nagy-Britannia és Franciaország rivalizálásából London került ki győztesen, megkaparintotta a csatornaövezet ellenőrzését, s bár Egyiptomból ki kellett vonulnia, bízott abban, hogy Szuezt nem kell kiadnia a kezéből. A Gamal Abdái Nasszer vezette ún. szabad tisztek 1952-es hatalom- átvétele nyugtalanító volt a britek számára, bár reménykedtek abban, hogy a nemzetközi társa- s'ág nem esik a nagy változások „áldozatául“, s a szabad hajózás biztosítása érdekében más hatalmak is felsorakoznak mögéjük Egyiptommal szemben. Nasszer visszavág Természetes, hogy Egyiptom, főleg az új nacionalista vezetés nagyon sérelmezte Szuez brit megszállását. Annak idején Szaid pasa, az alkirály ingyen bocsátotta a társaság rendelkezésére a csatorna megépítésére szolgáló területet, valamint a munkások négyötödét. Vagyis Szuezt egyiptomiak építették, de Egyiptom a bevételeknek csak egy töredékét kapta, nem beszélve arról, hogy a csatorna övezetében tartózkodó brit haderő állandó fenyegetés volt Kairó számára. 1954-ben a brit katonák távoztak, ám a csatorna társaság maradt. Szuez kérdése azonban látszólag lekerült a napirendről, hiszen Nasszer akkoriban azon fáradozott, hogy egy másik „vízicsodát“ hozzon létre: az asszuáni gátat. Egyiptom az Egyesült Államokhoz és a Világbankhoz fordult hitelekért. Nem utasították el, de olyan feltételeket szabtak, hogy azok a leghatározottabb nemmel vetekedtek. A kért és szükséges összegnek csak a töredékét voltak hajlandóak folyósítani, ám a kikötések elfogadása teljesen aláásta volna Egyiptom biztonságát. Nasszer - hogy az ország pénzhez jusson - állítólag ekkor határozta el a csatorna államosítását. Úgy döntött, a csatornahasználati díjakból és az előnyös szovjet hitelekből építik meg a gátat. Az ügy pikantériája: Nasszer Washingtonnak vágott vissza, ám az ostor Londonon és Párizson csattant. Nem beszélve arról, hogy az amerikai hitelfeltételek éppen Egyiptom és a szocialista országok kibontakozó együttműködését akarták elgáncsolni, s végül oda vezettek, hogy Kairó szorosabbra fűzte kapcsolatait a szocialista országokkal, főleg a Szovjetunióval. 1956. július 24-én Nasszer elnök Szuezba utazott az innen Kairót ellátó olajvezeték szivattyúálloHarminc éve: szuezi agresszió iif b n llnlMkrii ÜLI • A térség térképe másának felavatására. Számos vélemény szerint ekkor lett végleges az elhatározása, hogy államosítja a csatornát. Ekkor ismerkedett meg egy Mahmud Junesz nevű fiatal mérnökkel. Az olajvezeték avatásán elhangzott, nacionalizmustól és angolgyűlölettől szikrázó beszéde juttatta Nasszert annak felismerésére: Junesz az ö embere. Az avatás után magához rendelte a mérnököt és kidolgoztatta vele a csatorna államosításának gyakorlati programját. Erre Junesz két napot kapott. Két nappal később ugyanis az elnök a szabad tisztek hatalomátvételének évfordulóján Alexandriában mondott beszédet. Eddig az időpontig adott magának haladékot a végleges elhatározásra. Beszédében vagy tízszer említette Lesseps nevét, amit nagyon furcsának tartott a hallgatóság, hiszen a csatornaépítő nem éppen népszerű személyiség Egyiptomban. Nem tudhatták viszont, hogy Lesseps neve a jelszó az Iszmaili- ában a beszédet rádión hallgató Junesz és a csatorna mentén várakozó társai számára az akció végrehajtásához. A kormány is csak két órával a nagygyűlés előtt értesült a dologról, s nem volt éppen lelkes. A miniszterek tartottak a britek bosszújától. Mint bebizonyosodott: joggal. ii „Kiborulások Londonban Anthony Eden brit kormányfő éppen vacsorát adott az iraki ural- kocfó és miniszterelnöke tisztele• Lesseps Ferdinand által is aláírt, a csatorna üzemeltetésére vonatkozó konstantinápolyi megállapodás értelmében. Eden a szakértők jelentését dühében apróra szaggatta és a jelentést tevő elképedt jogászra szórta. Nem ez volt a kormányfő utolsó „kiborulása“.. Basil Liddell-Hart neves katonai szakértőt bízta meg az Egyiptom elleni katonai akció tervének kidolgozásával. A harmadik, a negyedik javaslattal sem volt megelégedve. Az ötödik végre elnyerte a tetszését. Ekkor Liddell- Hart közölte vele, hogy az szóról- szóra egyezik az első változattal. Eden egészen meglepően reagált: felemelt az asztalról egy régimódi tintatartót és tartalmát a tisztre öntötte. Az sem volt rest: ugyancsak szó és sietség nélkül felemelte az Íróasztal mellett álló papírkosarat - és a miniszterelnök fejére borította... atomháborúban, de arra teljesen alkalmatlan, hogy a Földközi-tenger keleti részében egy regionális konfliktust rendezzen, méghozzá gyorsan. Az azonnali katonai akciót kizárta az a tény is, hogy abban az időben Nagy-Britannia olaj- szükségleteinek felét a Szuezi- csatornán át importálta, s olajtartalékai akkor éppen csak három hétre voltak, ami katonai akció esetén jó, ha egy hétre elegendő lett volna. Vagyis London pillanatnyi érdekét - paradox módon - a csatorna nyitva tartása szolgálta. Ám Eden nem adta fel, rendületlenül ragaszkodott a katonai megoldáshoz. Feldühitette, amikor a külügyminisztérium szakértői az államosítás másnapján közölték vele, hogy amíg a csatornát nem zárja le Egyiptom, addig jogilag semmi kifogásolnivaló sincs lépésében - mégpedig a London • Az 1967-es agresszió után fogva tartott hajók a Keserű- tavak vizén várták a csatorna megtisztítását (Archív-felvételek) Washington szerepe A Downing Street 10 -ben és környékén már nyomát sem lehetett látni a híres angol hidegvérnek, amikor Washington még mindig nem határozta el, hogy mit lépjen. John Foster Dulles külügyminiszter augusztus 1-én megérkezett Londonba, ahol tárgyalt a francia külügyminiszterrel és a brit kormányfővel, de nem tette magáévá harcias álláspontjukat. Egyrészt az USA-ban javában folytak a novemberi elnökválasztás előkészületei és Eisenhower elnöknek és republikánusainak csak problémát okozott volna egy fegyveres konfliktus. Másrészt Washingtonnak tekintettel kellett lennie a Panama-csatornával kapcsolatos mindig is kényes helyzetére, ezért mindenáron el akarta kerülni az összecsapást a „másik“ csatornánál. Harmadik, s talán a legfontosabb oka az USA kivárásának az volt, hogy remélte: talán megkaparinthatja London és Párizs Közel-Keleten elvesztett pozícióit. Közben a csatorna zavartalanul működött, ami a nemzetközi közvéleményt arra késztette, hogy elfogadja, sőt helyeselje Nasszer lépését. A nemzetközi színtéren Egyiptom mellett elsősorban a vezető szocialista hatalom, a Szovjetunió és az el nem kötelezettek kibontakozó mozgalmának egyik vezére, India állt ki. Hármas szövetség Az Egyesült Államok tessék- lássék támogatásának ellensúlyozására Párizs és London új szövetséges után nézett. Nem volt ez túl nagy gond, hiszen Tel Aviv féktelen harciassága akkor is közismert volt, nem is kellett sokat noszogatni, hogy részt vegyen az agresszióban. Sőt, éppen az izraeli haderő indította meg 1956. október 29-én a támadást a Sínai- félszigeten. Harmincegyedikén a brit és a francia légierő megkezdte Egyiptom területének bombázását és a hadihajók is tüzet nyitottak. Az első intervenciós egységek november 5-én szálltak partra Port Saidnál. Az agresszió harmadik napján a Szovjetunió kérte a Biztonsági Tanács összehívását és a tűzszünet mielőbbi elrendelését. A BT- ülésen Nagy-Britannia és Francia- ország élt vétójogával. A kérdés a Közgyűlés elé került. A fórum november 2-án, 7-én és 24-én kelt határozataiban követelte a harcok beszüntetését és az idegen csapatok kivonását Egyiptom területéről. Ám a Közgyűlés nem kötelező érvényű határozatait az agresszorok figyelmen kívül hagyták. Nagy-Britanni- át, Franciaországot és Izraelt a szovjet kormány november 5-i jegyzéke késztette álláspontja felülvizsgálására. Az ultimátumszerű jegyzékben Moszkva bejelentette, akár erő alkalmazásával is kész helyreállítani a békét a Közel-Keleten. A brit-francia csapatok november 7-én szüntették be a harcokat, de meg akarták tartani Port Said elfoglalt térségét. Ugyanez volt a terve Izraelnek a Sínai-félszigeten. November 15-én újabb szovjet jegyzéket kaptak kézhez a hármas szövetség fővárosaiban, amely azonnali kivonulásra szólított fel. Végül december 22-én kezdődött meg a britek és a franciák kivonulása, 1957. március 8-án pedig az izraelieké. • A csatorna társaság székháza Port Saidban Az imperialista erők egyszerre a világ két pontján szenvedtek kudarcot. Európa szivében, Magyarországon és a Közel- Keleten. A Magyarországon kirobbantott ellenforradalmat rövidesen a konszolidáció követte, Így nem sikerült azoknak a terve, akik ezzel akarták elterelni a figyelmet a szuezi agresszióról. A csatornán is beindult lassan a hajóforgalom. Sajnos, nem ez volt az utolsó tragédia a „vizesárok“ történelmében. Tizenegy évvel később, a hatnapos hóbortban újra főszerepet kapott, majd nyolc éven át csak a lezárt vizein rozsdásodó hajókról érkeztek jelentések. Mire 1975. Június 5-én Ismét megnyitották a forgalom előtt, közben még egy háború áldozatainak vére keveredett vizével. Utoljára? GÖRFÖL ZSUZSA I 1986. X. 24.
