Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-10 / 41. szám
JSZÚ A Kritika idei szeptemberi száma érdekes nézetcserét közöl a versmondásról. A cikkek közül ezúttal Nagy Attila színművész gondolatait, észrevételeit közöljük, amelyek minden bizonynyal fölkeltik olvasóink figyelmét is. A _ emberiség eredeti kap- r\í- csolatteremtö eszköze a hang és gesztus. A közlésmód őskultúráját, évmilliók mélyéről, még az állatvilágból hozta magával és az utóbbi tízezer évek alatt fejlesztette a mai élőbeszéddé! Az írás, annak idején, nem is új gondolatközlő módszerként jelent meg, hanem a beszéd ellebbenő voltának kiküszöbölésére. Nem függetlenedett a beszédtől, sőt, hosszú időn át az volt a legégetőbb gondja: miként rögzítse tökéletesen a hangjeleket. Csak a képírásokról mondhatnánk, hogy a beszédtől független jellegük volt, és a közlés merőben új rendszerévé válhattak volna, ha utolérhetik a beszélt nyelvek jelgazdagságát. Az írott szövegek tömeges terjesztését csak a gépi nyomtatás felfedezése tette lehetővé néhány évszázaddal ezelőtt. Azóta, amilyen mértékben növekedett az új lelemény teljesítőképessége, úgy válhatott tömeggyakorlattá az olvasás és az új kor társadalmi gondolatcseréjének új módozatává az írás. Mig a beszéd és meghallgatás művészete, az évmilliós gyakorlás során, elidegeníthetetlen tulajdonává vált az emberiségnek, addig az írás-olvasás képessége, mint nagyon fiatal gyakorlat, csak kezdetleges állapotban lévő tudásunk. Igen kevesen mondhatják el magjkról, hogy jól írnak és jól olvasnak. A mi korunk nekilódult fejlődésében a kőkorszaki állapotoktól a Holdra lépésig, üstökös csóvaként szétszóródva haladó emberiség egyetlen egyetemesnek nevezhető közkincse a beszéd képessége. Minden másban végletes különbségek léteznek ember és ember között. Míg a Föld lakosságának tetemes hányada teljesen analfabéta, vannak már emberek, akik tökéletesebben írnak és olvasnak, mint beszélnek, meghallgatnak. Éppen ezért állítható, hogy tömegkommunikációnk alapeszköze a mai napig is az élőbeszéd maradt! Ahogy a beszéd mindennapisá- gának megvoltak és megvannak a maga kihatásai gondolkodásmódunkra és szóbeli művészeteinkre, úgy az új „redakciós kultúra“ is A verselésről egy versmondó hat már azokra, akik hatása alá kerültek. K örülbelül a huszadik század fordulója környékén jelentek meg az első olyan költemények, melyek már az új közléskultúra stigmáit viselték. Elhalványult bennük a csak mondásban kivirágzó jellegzetességek egész sora: hangzó összecsengések, ritmusok, rímek stb. Kezdték átadni helyüket csak papíron felfedezhető formaelemeknek. Az ilyen versek, fogalmazási tömörségüket nem tekintve, szinte prózává változtak, ha valaki megkísérelte elmondani őket. A képversek, mint ennek a jelenségnek eddigi végformái, a legjobb előadóművész szájában is elveszítették alapvető jellegzetességeiket, és hétköznapi mondatokká silányultak. Ezzel kezdett megszakadni az új költészet és az előadóművészét kapcsolata. Nyugodtan kijelenthetném, hogy ez jelenthet ugyan gondot az előadóművészeknek, ám a verselésnek csupán korszerű megújulását jelenti. Egyértelmű elölépés, hiszen a ma költője egyszerűen birtokba veszi a legújabb gondolatterjesztési módozatot. Egy új eszközt művészi eszközzé avatni nyilván haladóbb cselekedet, mint a régi eszközöket csiszolganti! Szép számmal akadnak manapság, akik efféle kijelentésekre nagy magabiztossággal rászánják magukat. Érvelésük egyenesen zavarbaejtö, mert abba a gyanúba keveri az ellentmondót, hogy valamiféle maradiság beszél belőle! Mégis ellenvetéseket kell tennem! N em az előadóművészek anyagválasztási nehézségeiről vagy egszisztenciális sorskérdéseiről akarok beszélni. Az izgat engem, hogy ezek a „korszerű“ verselési változások olyan „megújulást“ hoznak magukkal, amely közelről sem szolgálja a költészet vagy az emberiség érdekeit. Kifejezetten a modern líra egyré tagadhatatlanabb társadalmi elszigetelődését pkozza. „Haladásával“ egyre fokozódó - és szerintem tartósnak ígérkező - kapcsolatvesztés irányába mozog az új úton járó költészet. Ennek pedig a jelenkor objektív fejlődési végletessége az okozója! A művészi fantázia meddő megnyilatkozási módszert választott magának, mikor túlságosan a „redakciós kultúra“ lehetőségeire épített. Eleve arra Ítélte önmagát, hogy művészi értékeit csak azok a kevesek fedezhessék fel, akik már tökéletesen birtokában vannak az olvasás művészetének. Dúdor István: PAGANINI A jól olvasók szűk körét semmi módon nem lépheti át hatóereje, hiszen élőszóban már elhalványulnak vagy teljesen elvesznek erényei! Semmi valószínűsége nincs annak, hogy az emberiség hamarosan olyan fokára emelkedik az olvasás tudományának, mellyel közkincsévé fogadhatja a csak olvasásra szánt műveket. Az olvasás ugyanis nehezebb feladat, mint a dolgok meghallgatása. Az olvasó ember pusztán szavakat lát maga előtt, és ezek, végső soron a költő gondolatainak csak egyezményes, steril kódjelei. Ezeknek az elvont jeleknek alapján magának az olvasónak kell a költői képzeteket elevenné és teljessé alkotni. A szavak nyelvtani összefüggései alapján a fogalmak művészi összefüggéseit felfedezni és végigképzelni. Az olvasás tehát nem egyszerű befogadás, hanem valóságos alkotófolyamat, melynek megvalósításakor semmi másra nem támaszkodhat az olvasó, csak a kódjelek ismeretére és egyéni műveltségére, fantáziájára. Valamennyien tudhatjuk, hogy a műveltség és képzelőerő egyedenként igen különböző értékű adottságok. E gy leírt szöveget törvényszerűen csak az az olvasó képes az eredeti művészi képzetek teljességében felfogni, aki a költővel azonos szinten tud, gondolkodik és érez! Ez az egybeesés azonban még igen sokáig csak ritkán és véletlenszerűen elképzelhető! A vershallgató ember egészen más helyzetben van, mert az előadó egyszerre és folyamatosan rengeteg információt sugároz feléje. Az előadóművész puszta megjelenése is információ, és testi magatartása végig az is maradhat a beszéd folyamán. Az emberi hang mint rezgés, elháríthatatlan fizikai hatás. Modulációi már hangulatokat, érzéseket fejeznek ki. Hangerőváltozásai viszonyokat, indulatokat, körülményeket és hangsúlypontokat tükröznek. Minden hangváltásnak spontán figyelemfelkeltő ereje van! Objektiv ereje, mert minden érzékszervünk a különbségek felfedezésére van kihegyezve! A beszélő arc és szem rezdülései történelmi idők alatt közérthetővé vált tartalmakat fejeznek ki. Beszédünk ritmusa, sebessége és ilyen jellegű változásai újabb információkat hordoznak. Emberi gesztusaink majdnem szavainkkal azonos mennyiségű tartalom kifejezésére alkalmasak. E kifejezőeszköz-sokaság művészileg koncentrált támogatásával hatnak a jól kimondott szavak. Olyan versmondó esetében, aki a beszéd adta lehetőségeket művészi tudatossággal képes kihasználni, a költői gondolatok egyenesen determinálódnak. Minden hallgató számára azonos tartalmúvá telitödnek. Képessé válnak arra, hogy a hallgatók egyéni tudásszintjén felül is közöljenek valamit. A megszólaltatásnak ezt a csodálatos lehetőségét bizonyítja még az is, hogy a jól olvasók gyakran nem szeretnek verset hallgatni. Miért nem? Mert az olvasott vers soha nem fog ellentmondani személyes képzeteiknek, ám az előadóművész szájából hallott mű, nyilvánvaló egyértelműséggel, ellentétben lehet egyéni elképzelésükkel. Túlemelkedhet rajta, perbe szállhat vele, és alaposan alatta is maradhat. Ez azonban csak azért lehetséges, mert a megszólaltatott mű diktatórikusán egyértelművé változik! A mondott versben egyértelművé szilárdult tartalom bizony gyakran alatta maradhat a költő által elképzelt, vagy egy-egy jól olvasó által felismert tartalomnak, ám minden fogyatékosán olvasó ember egyéni képzeteinél magasabb szinten szólal meg. Ez bizonyos! Nem is beszélve a nem olvasókról. A túlnyomó többség számára tehát felfedezi a költeményt! Még a legrosszabb előadóművész is, ha már egyáltalán művésznek nevezhető, rengeteg embernek segít abban, hogy lényegesen többet tudhasson meg egy műről, mint amennyit önerejéből megtudhatott volna. Egy-egy előadóművészi remeklés viszont a kinyilatkoztatás erejével ragadhatja el még a rutinos olvasókat is! H atározottan ki merem jelenteni, még személyes tapasztalataim alapján is, hogy a mondható vers minden emberhez utat találhat, míg a csak olvas- hftó kizárólag a teremtő képzelettel olvasók vékony rétegét foghatja meg! Az olvasva is nehezen értelmezhető alkotások törvényszerűen még kevesebb embert érinthetnek meg művészetükkel! Ha a költő igazán arra vágyik, valami különös oknál fogva, hogy műveit csakis kiválasztottak élvezhessék, akkor magabiztosan Írhatja tovább nem mondásra szánt vagy nehezen értelmezhető, „forradalmi“ műveit. E ngem az a kérdés foglalkoztat most, hogy mindazoknak a költőknek, akiknek végső álma az emberi sokadalom leikébe való behatolás, nem kéne-e eltűnődniük, az újítás láza közepette is, a haladás, a fejlődés és lázadás igazán célravezető lehetőségein?... Azokról az objetkív feltételekről, melyek minden ember egyéni akaratától függetlenül határozzák meg a szellemi kapcsolatteremtés végső lehetőségeit és korlátáit?... Olyan húrokon kellene tán a jövőbe kiáltani, melyek a legtöbb ember számára felfogható hangokat adnak ki! Hiszen a emberiség érzékelő képességei nem fognak senki kedvéért megváltozni! Egy ultrahangokra komponált zenemű valóban lehet remeklés is, mégsem fog szólni senkihez! Az emberiség számára nem létező marad! Minden elméleti lobogáson túl, azon is gondolkodni kéne, jelenthet-e művészi előrelépést az olyan lépés, mely a kifejezöerö beszűkülését eredményezi?... Forradalom-e igazán az olyan költői forradalom, mely, mondjuk, az élőbeszéd minden hatóerejéről lemond, hogy végső győzelemként ott maradjon az írott szavak objektív gyengeségei között? Az is megfontolandó kérdés, hogy ki veszít többet a költészet és előadóművészét testvéri kapcsolatainak megszakadásával?... Az előadóművész, aki elidegenedve az új hullámtól, odakötödik a még mondható költemények történelmileg felhalmozott értékeihez, hogy azokat tanulja, terjessze a jövőben a hallgató-képes tömegek előtt?... A költő, aki leseperve magáról eleven szószólóit, objektíve elveszítette mindazokat, akik szeretnek ugyan verseket hallgatni, de jól olvasni képtelenek? A jelen és jövő Költészetének igazi felemelkedése, minden eddigit túlszárnyaló haladása nem az lenne vajon, ha az élő emberi szó és a modern redakció minden kifejező lehetőségét kihasználva szólalna meg a gondolat?... A kifejezésmód sajátosságai következtében nem szeparálódna a maga módján fejlődő emberiség egészétől, hanem utat találna minden befogadóképes egyénhez. M iért lenne korszerűtlen az, ha minden eddigi időket meghaladóan szorosra kapcsolódna költők és „szavalok“ termékeny testvérisége? A költők mért ne segíthetnék az előadóművészeket az egyre nagyobb kifejező- erő, egyre hívebb megértés és tolmácsolás szintjére?... Mért ne lehetnének a jó előadóművészek a költők inspirátorai abban, hogy új és új kifejező lehetőségeket fedezzenek fel? A kérdésekre válaszolni nem akarok, mert csak egyéni véleményemet mondhatnám el. Válaszoljanak a érdekeltek, legalább önmaguknak, mert válaszolni kell tisztán és egyértelműen, mielőtt végleg elszakad az a fájdalmas szakadozó köldökzsinór, mely a magyar lírát a nemzet túlnyomó részével sokáig szorosan összekötötte. Új szovjet tankönyvek Száztizenegy-féle tankönyvet jelentetett meg 144 millió példányban az idei tanévkezdésre a legnagyobb szovjet ossz-szövetségi szakkiadó, a Proszvescsényi- je (Közoktatás). Jelentős példányszámban bocsátanak közre anyanyelvi tankönyveket a köztársasági kiadók is. Jelenleg a Szovjetunió 52 nyelvén kaphatók iskolakönyvek, gyakorló füzetek, különféle oktatási segédanyagok. Ezek sorában megtalálhatók a kis népek számára készülő anyanyelvi tankönyvek is, amelyekből többnyire néhány ezer, esetleg csak néhány száz példányra van szükség. Az iskolareform érezteti hatását a tankönyvkiadásban is. A közreadott munkáknak csak egy része utánnyomás, számos tankönyv az idén ősszel került az iskolások kezébe első alkalommal. Az újdonságok között olyan régóta várt tankönyvek szerepelnek, mint Az informatika és a számítástechnika alapjai, illetve A családi élet etikája és pszichológiája. Mindkét kötet szerzői munkaközösség alkotása, s a felsőbb osztályosok részére készült. Nem feledkeztek meg a kisiskolásokról sem. Az iskolakezdö hatévesek részére új könyvcsomagot állítottak össze. Sokhelyütt már most ebből tanulnak az elsősök, egységesen azonban a jövő tanévben vezetik be. A példányszámokat tekintve a tankönyvkiadás foglalja el az első helyet a szovjet könyvkiadásban. Az iskolai tankönyvekhez - természetesen - továbbra is ingyen jut hozzá a diákság. (B) Ősi orvosi enciklopédia selyemtekercsben Sokéves körültekintő kutatások végére tettek pontot kínai történészek, amikor a közelmúltban nyilvánosságra hozták szakvéleményüket arról a nevezetes selyemtekercsről, amely a Hunan tartományban folyó ásatásokon bukkant a felszínre egy leletekben gazdag, ősi temetkezési helyen. A csodával határos módon megőrződött, viszonylag jó állapotban előkerült selyem számos meglepetéssel szolgált. A tekercs a régmúlt századok, az időszámításunk előtti kor orvosi ismereteinek tárháza. Valóságos orvosi enciklopédia, amely százszámra sorolja fel a különböző betegségek lehetséges gyógymódjainak leírását. Szól az akupunktúráról és lajstromba veszi a különféle gyógynövényeket megfelelő javallatokkal. Ami egészen eredeti és érdekes: az összefoglaló mű nemcsak a gyógyító eljárásokat közli, hanem azt is, miként lehet megelőzni és elkerülni a leírt nyavalyákat. A jelenlegi ismeretek szerint a hunani selyemtekercs a legrégibb kinai orvosi traktátum, amely a szakértők szerint valószínűleg az időszámításunk előtti 6-5. században keletkezett. (APN) 6. X. 10.
