Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-03 / 40. szám

I smét időszerű és érvényes Fábry Zoltán fogalma. Mintha az író szá­zadunk szellemi aktivitásának minőségét fogalmazta volna meg. A kor parancsol, s aki érti szavát, engedelmeskedik. Ma­gára vessen, aki nem érti, s pótcselek­véssel áltatja magát és ámítja - vagy untatja - környezetét. A század első harmadában az írástudók árulásáról be­széltek, s a fogalom néhányszor azóta is felmerült. Ma viszont néha az írástudók kicsinyességéről, szűklátókörúségéről és óvatoskodásáról - a semlegességbe való meneküléséről - beszélhetünk. Az iroda­lom mai korparancsa felelősségét köve­tel, melynek vállalása nem mindig könnyű. De aki a kényelmet óhajtja, ne legyen írástudó! (Igazából nem is lehet!) A sza­vak művészete mindig kockázatvállalást jelentett, meggyőződést és elhivatottság­érzetet, s ez ma sincs másképp. Sehol a világon, tájainkon sem! A szocialista társadalomban sem szellemi játék írónak lenni, nem könnyű megélhetés vagy lát­ványos szerep, netán üdülés. A szocialis­ta író felelőssége más, nagyobb, mint elődeié volt, és a maga módján szintén bátorságot, elvi- és morális szilárdságot feltételez. A kor parancsát, mely az író munkáját meghatározza, napjaink valóságából kell kifejteni. Korunkat meg kell érteni. Látni kell, hogy a felszín alatt mit rejteget a mély. Nehéz feladat, mert korunk min­den eddiginél sokrétűbb és bonyolultabb. Viszonylatai és összefüggései olykor át­tekinthetetlenek, eszmei tisztánlátás hí­ján lehetetlen eligazodni bennük. Nevez­zük akár atomkornak, a számítógépek vagy űrrepülőgépek korának, minden al­kalmi jelző napjaink rendkívüliségére utal. Ellentmondásai döbbenetesek és fé­lelmetesek. Az emberiség robbanássze­rű szaporodásával egyidöben csökken­nek életlehetőségei és kimerülnek a föld tartalékai (fogy szén-, kőolaj- és érckész­lete, pusztulnak az erdők, szennyeződik a víz és a levegő). Egymás mellett létezik szuper-életszínvonal és éhhalál, kiváltsá­gosok pompája, árnyékában népek nyo­morognak. A világ jelentős részén még nem a népet szolgálja az emberi munka eredménye, hanem a hatalom gyakorlóit és kiváltságosait. A népek együttélésé­ben időről időre ellentétes érdekek szü­letnek és harcba lendülnek, nyugtalansá­got, félelmet keltenek. Pillanatra sem hal el földünkön a fegyverropogás s a robba­nások hangja, melyek nyomán ártatlan emberek teste borul vérbe és elszakított végtagok röpülnek a levegőben. Két nagy eszmei, gazdasági és politikai rendszer áll szemben egymással, és él egymás mellett földünkön, a kapitalizmus vala­mint a szocializmus - a jövő képviseleté­ben. Mindezen ellentétekből bőven árad felénk az újságokból, a rádióból és televí­zióból az embertelenség, a szenvedés, pusztulás és halál képe. Tudatunkban állandósul a világon jelen levő, romboló erők hatalma, a veszély, melyet az embe­riségnek jelentenek. Rémségek és em­bertelenségek súlya alatt élünk és dolgo­zunk, szeretünk és utódokat nevelünk, álmodunk és csalódunk, célokat tűzünk ki és lemondunk róluk, sírunk és örülünk, terveket szövünk és győzünk, vagy meg­törünk vereségünk súlya alatt. Ez korunk képe, ilyen világban élünk. A mikor létkérdéseinkre választ kere­sünk és meg akarjuk érteni a kor­parancsot, a szocializmus eszméjéből és társadalmából indulunk ki. A szocialista gondolkodás forradalmi jelentőségű megújulás előtt áll, melynek során alkotó módon fogalmazza meg új világhelyzetét. Az eddigi fogalomrendszer és nyelvezet egyre inkább teret veszít, helyébe, a va­lóság átértékelése és az új jelenségek néven nevezett fogalmai, logikája és stí­lusa költözik. A meghaladott és kimerült extenzív fejlődés szervezési és formai rendjét az intenzív fejlődés filozófiája és gondolkodásmódja veszi át. Az emberi- ségméretú veszélyeztetettség pedig ki­alakítja az egyetemes érvényű gondolko­dás és érdekvédelem új formáit és mód­szereit. A közelmúltban pártkongresszusok és világtalálkozók sora mérte fel a szocialis­ta civilizáció mai helyzetét, világméretű küldetését és az egész emberiség érde­keit szolgáló jövőjét. A levont következte­tések és tanulságok meghatározzák ko­runk távlatait és az emberi nem fennma­radásának esélyeit, létünk feltételrend­szerét. A felelős író munkájában ehhez igazodik. Csehszlovákia Kommunista Pártjának' XVII. kongresszusa egyike azoknak a magas szintű fórumoknak, amelyeken- társadalmunk sajátosságai értelmében- felmérték a szocializmus jelenét és meghatározták jövőjének irányát. Világ- helyzetének elemzésével egybevetve megfogalmazták a további fejlődés felté­teleit: a társadalmi-gazdasági intenzifiká- lás fokozását, az értékközpontúságot és a minőség általános javítását. Ezen célok egysége azért forradalmi jelentőségű, mert az élet minden területén határozott változásokat és előrelépést követelnek, társadalmi gyakorlatunk jelentős pozitív fejlesztését. A kongresszusi dokumentu­mok a fejlődés eszmei és tudományos értelemben megalapozott biztosítékai. Életünk minden területén érvényt kell szerezni nekik. Mindnyájunk érdeke és kötelessége ez, az irodalomé is! Nézzük miért és hogyan?! M ai nehézségeinket számba véve, gondjaink, hibáink, esetlegessé­geink és képtelenségeink mögött minde­nütt ott találjuk az - ilyen vagy olyan módon - alkalmatlan, elfogult, önző, rosszindulatú vagy tehetségtelen embert. S amikor tennivalóinkat áttekintjük, jövő munkánk hátterében látnunk kell a fela­datokra alkalmas, értékesebb - és elő­nyösebb tulajdonságú - embert, a holnap emberének eszményét. ‘Az Embert tehát, akiért a szocializmus van, és aki létre­hozta és fejleszti olyanra, amilyen ö ma­ga. Ma az emberről való fogalmaink pon­tosabbak, mint a szocializmus építésé­nek kezdetén. Tudjuk, hogy az új társa­dalom nem változtatja meg gépiesen az embert, legalább is nem oly mértékben, mint kívánatos lenne. Etikus valóság­szemléletre és a közösségi érdekek tisz­teletben tartására nevelni és ösztönözni kell. Tanítani kell egyéni és társadalmi önismeretre, érzelmeinek, szenvedélyei­nek és vágyainak szép eszményeket, morális értékeket és reális célokat kell kínálni és biztosítani. Az emberi önisme­ret forrásai számosak. Lehetőségei a személyes tapasztalatok - történelmi hagyományok - birtoklásától a tudomá­nyos ismeretekig terjednek. A tapasztala­tok magatartásra, a hagyományok identi­tásra, a tudomány az embert fiziológiai és biológiai „szerkezetének“ felfedezésére teszi alkalmassá, a filozófia a világ meg­értésére és a valóság megváltoztatására tanítja. Ismeri sejtjei, idegszálai és génjei működését, vére összetételét, agya elektromos kisugárzását. Tudja, hogy életműködése fizikai, vegyi és elektro­mos folyamatok összjátéka, harmonikus tökélye. De önmaga teljességével, az egész emberrel, a teljes emberrel, csak az irodalom - a művészet - foglalkozik, csak az képes átfogni teljes világképét. Az ösztönök, sejtések és megérzések titkait, a vágyak és érzelmek mozgatóru­góit, azt a megfoghatatlan valamit, melyet léleknek nevezünk, csak az irodalom ké­pes felfedni és megjeleníteni. Ezért ereje és hatása egyedülálló és felmérhetetlen. Sokat tehet az ember fejlődése érdeké­ben. Megfogalmazza tudatát, növeli ön­tudatát, nyilvánvalóvá teszi embersége - vagy embertelensége - lényegét. Hiva­tásszerűen teszi ezt, s némi öncéllal is! Amikor az irodalom részt kér és vesz a társadalom időszerű átalakításában, nemcsak feladatainak tesz eleget, ha­nem a saját érdekeit is képviseli azáltal, hogy olyan társadalmi értékrend és mo­rális légkör kialakítását szorgalmazza, amelyben nagyobb mozgásteret kap, nyi­tottabb társadalmi feltételeket, és megér­tőbb bizalmat, hogy közösségi céljainak jobban eleget tehessen. T ársadalmi értékeket és morált emlí­tettem, a miért kérdése után a ho­gyan kérdéséhez jutottunk. Fogalmaink általánosan érvényesek. Ha intenzifiká- lásról beszélünk, az irodalmi művek tár­sadalomelemzésének és kritikai szemlé­letének mélységéről is szólunk és a mi­nőség hangsúlyozásakor az esztétikai értékre is gondolunk. Egy félreértést azonban el kell oszlatnunk: az irodalom a legkevesebb és legvitatottabb értéket akkor hozza létre, amikor közvetlen célok elérésére buzdították. Az irodalom a tu­dat és öntudat mívelésének lehetősége, az emberi benső kifejeződése, nem a pragmatikus célszerűség fegyvere. Ha­tását, értékeit mindenekelőtt önmaga adottságain belül hozza létre. Legsürge­tőbb mai feladata, hogy a szocialista civilizáció világképének értelmében kifej­lessze új irodalomtudatát és művészi el­veit. Választ keressen a kérdésre: a törté­nelem fényében mit jelent ma írónak lenni? A tudomány és a politika valóság­képe mellett milyen legyen az irodalom világképe? Olyan gyakorlati kérdések ezek, melyeknek mély elméleti háttere van. A társadalmi és tudományos intéz­ményrendszer lebontja a kongresszusi határozatokat a maga működési területe­ire és hatáskörére, de hogyan tegye ezt az irodalom - hogyan bontsa le céljai nagy egységét? -, amikor eleve össze­gező természetű? Még amikor részkér­désekbe bocsátkozik, egyetlen jelenség­re szorítkozik (vers, novella, elbeszélés), akkor is az egészet éli át és teljességre törekszik. A szakosodás és munkameg­osztás nem természete, egyszerre min­dent akar. Mit tegyen hát? Életünk árnyoldalait és társadalmi problémáinkat vizsgálva megállapíthat­juk, hogy jelentős részük az egyéni és társadalmi érdekek ellentmondásaiban gyökerezik. Az ütközések az emberek egymás közti viszonyát és a közösségek közérzetét is meghatározzák. Ezek az ellentmondások nem szükségszernek, de valósak! Az ember birtoklási vágya vele magával egyidős! Jobb élet utáni törekvése, anyagi természetű céljai ter­mészetesek. Többnyire azonosak a szo­cialista társadalom céljaival, amely maxi­málisan ki akarja elégíteni az emberek anyagi és szellemi igényeit. Ennek azon­ban egy feltétele van: a személyes igé­nyek és vágyak a társadalom közös ér­dekeinek és eredményeinek az értelmé­ben legyenek reálisak. A törvénytelenül meggazdagodók - csalók, sikkasztók, tisztségükkel visszaélők és protekció­sok - egy régi világ eszmeileg, társa­dalmilag és gazdaságilag meghaladott erkölcse jegyében szerzik vagyonukat és építik villáikat. Mondják, a világ változik, de az ember ugyanaz marad. Ez nem igaz. Úgy igaz, hogy a társadalom nem képes időben kielégíteni az ember nö­vekvő igényeit, az emberi magatartás pedig megkésik az életfeltételek morális adottságai mellett. Amikor az irodalom etikai kérdésfelve­téséről beszélünk, nem gondolunk mora- lizálásra, netán didaktikus tanmesék írá­sára. Arra semmiképpen nem gondolunk! Az osztályellentétek megszűntével az emberi igazságtalanság és kiszolgálta­tottság formája más síkra tolódott. Az irodalom is feltárhatja a különböző visz- szaéléseket, hatalmi önkény és a munka­köri törvénytelenségeket, a bürokratikus ügyintézéseket és más - a pártkongresz- szuson is bírált - negatívumokat, melyek mélyen ember- és közösségellenesek. Az irodalomnak ábrázolni és bizonyítani kell, hogy a társadalmi - a közös - tulaj­don fogalma nem szólam, hanem olyan reális tényező, amely alapvetően meg­változtatta életünk lehetőségeit, érzelme­inket és erkölcsünket, egész világképün­ket. Megszabta létünk új értékrendjét, emberi együttélésünk alapjait, melyben a közösségi érdek az egyéni boldogulás feltétele. Az irodalomnak tehát korunk lényegével, társadalmi és egyéni életünk valós mélységeivel és értékeivel kell fog­lalkoznia. O lyan művekkel, amelyek kritikusak, elemzőek és feltáróak, igazak és hitelesek. „Igaz“, ez itt a kulcskérdés. A művészi igazságot nem az hitelesíti, ha valami megtörtént (gyakori érv ez védel­mében). Korunk művészi igazsága bo­nyolultabb, mint hinnénk. Vele kapcsolat­ban gyakran önmagunknak is ellentmon- dunk; meggyőződéssel valljuk, hogy bo­nyolult korban élünk, miközben az igaz­ságot egyszerűnek, nyilvánvalónak és hagyományosnak képzeljük el. Meglátá­sához gyakran éppen etikus elkötelezett­ség és eszmeileg megalapozott hit kell, mély bizalom az emberi ész - tudat - önfegyelmében és az öntudat jóhisze­műségében. Ezért a modern alkotás olyan írói tudatot feltételez, amely racio­nalizmusa mellett nem nélkülözi a humá­nus élet lehetőségébe és az emberiség jövőjébe vetett hitet. Igaz, hogy amikor az író asztalhoz ül és szembe néz a tiszta papírlappal, egyedül van, magányos és nem gondol másra, csak megérzett igazára, melyet művészi formába akar önteni. Hagyjuk őt, alkotói csendjét ne zavarjuk! De előzete­sen éppen műve érdekében kell tisztáz­nia magában világképét, megteremteni azt az érzelmi-indulati-morális alapot, műve alapjának igazságképét, amely le­hetővé teszi, hogy mondanivalóját formá­vá szervezve, teljes értékű és korszerű művet alkosson. Állítjuk, hogy a formate­remtés egyben etikai tett és közösségi érték, s bár egyéni teljesítmény, de társa­dalmi irányzatú, melynek nemcsak értel­me, hanem célja is van (s nem csak önmegvalósítás, hanem szolgálat is!). Ilyen a modern írói tudat individuális és közösségi elemeinek dialektikája. egyetemes irodalomtudat em­beriségméretű és internacioná- lis. Nemzetiségi irodalmunk eleve fogé­kony a nemzetköziség eszméje iránt, mert annak szempontjai létalapjait jelen­tik. Korunk új világhelyzete, az emberiség mai életformája, az írót általános monda­nivaló és egyetemes érték létrehozására ösztönzi. Az írói lehetőségek a művészi felelősség és küldetéstudat univerzáló- dásában kiegyenlítődnek. Kis és nagy közösségek írói egyformán képviselhet­nek nagy közös igazságokat, ha a tisz­tánlátás képességét birtokolják. Ez szá­munkra a kor parancsa. Renáta Veste- nická: EMLÉKEZÉS DÜBA gyula M IMfeMOM IRIlíiMiMMI

Next

/
Thumbnails
Contents