Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-12 / 37. szám
Már nemcsak szépségével... Farrah Fawcett dús, hosszú, szőke hajával és ragyogó fogsorával fünf fel annak idején a Charlie angyalaiban, s a kritikusok bizony nem voltak éppen elragadtatva színészi teljesítményével. Azóta azonban eltelt hét év, és Farrah tehetsége időközben felszínre került, a kritikusok véleménye is megváltozott róla. „Nincs annál rosszabb, ha az ember képtelen önmaga megváltoztatására. Én nem akartam egész életemben csak szép hajú lány lenni, jelentéktelen szerepet játszani“ - mondta a gyönyörű színésznő, és csakugyan, a Charlie angyalai óta csakis drámai szerepeket vállalt el. Óriási sikere volt a színpadon is New Yorkban, az Extremities című drámában. A kritikusokat valósággal lenyűgözte a játéka. Nem meglepő tehát, hogy öt választották Beate Klarsfeld szerepének eljátszására a nácivadász újságírónö életéröl szóló, most készült televíziós filmben. Beate Klarsfeld neve világszerte ismerős: a nyugatnémet Beate férjével, a francia Serge Klarsfeld- del együtt azzal vált híressé, hogy következetesen és világszerte üldözte a bujkáló vagy magukat álcázó nácikat. Egyebek közt dél- amerikai országokban is jártak Mengele nyomában. Különösen nagy vihart kavart, amikor Beate Klarsfeld a parlamentben megpofozta az egykori náci párttagot, a külügyminisztérium rádió-propagandaadásainak hajdani vezetőjét, Hans Georg Kiesinger szövetségi kancellárt. A német születésű, Hans Georg Kiesinger szövetségi kancellárt. A német születésű, férje révén francia állampolgárságú új- ságirónöröl amerikai-francia koprodukcióban készült a televíziós film. Beate és férje, Serge a forgatókönyv írásában - tanácsadóként vettek részt. (mszm) P rofi. Igazi tévészemólyiség, aki akkora magabiztossággal néz a kamerába, mintha reggeltől estig az otthonában állna. Fél nyolctól nyolcig, a híradó idején, felkészültségével és finom arcjáték-kommentárjaival fog meg. És azzal, hogy a „nehéz“ híreket is elegáns könnyedséggel közli. Nem is közli - előadja. De most, délelőtt tizenegykor tévébeli szobájában az az érzésem: egy másik Sándor István ül előttem. A hűvös, fanyar arcú Sándor István, aki legfeljebb csak este, öltönyével együtt veszi fel jól ismert, cinkos mosolyát.- Rossz napja van? Bal lábbal kelt? Olyan fagyos hangon beszélt velem a telefonban, hogy majdnem elvette a kedvem a beszélgetéstől.- Ha rideg voltam, akkor azért, mert alighogy bejöttem, az én kedvemet is elvették.- Annyira, hogy az interjú sem érdekelte ...- Nem, nem, másról van szó. Március huszonötödiké óta, amikor először vezettem a híradót, nyakra-főre hívnak a kollégák:- Huszonévesen Bonnba kerülni... ez akkor sem lehetett kis dolog.- Harminc évre visszamenően nem volt ilyesmi az MTI történetében. Igen, tagadhatatlan, nagy szerencsém volt. Bonn ugyanis nagyon kellemes hely. Szerintem kevés olyan város van a világon, ahol ilyen széfjén kiszolgálják a tudósítót. Ahol egyenesen az asztalára teszik az információt.- De a dolgok állását, gondolom, csak akkor tudja igazán megítélni a tudósító, ha nem hagyatkozik arra, amit az asztalán lát.- Néha bizony, majdnem a föld alól kellett kikaparni az információt, de később ennek is megvolt az előnye: mindenbe belekóstoltam, amire kíváncsi voltam. Gazdaságba, kultúrába, sportba... Mire letelt ez a hat év, az idegen kulturális közegben ugyanolyan otthonosan mozogtam, mint a nemzetközi hírpiacon.- Bonnból már a tv-híradónak is dolgozott, ugye?- Először egy-másfél perces műsorokat küldtem, aztán a Hétnek hét-nyolc perces tudósításokat. Közben megtanultam vágni, „A CSAPATMUNKA HÍVE VAGYOK“ Találkozás Sándor Istvánnal gyere, nyilatkozz! Nem nyilatkozom. A tévéhíradóról egy szót sem. Majd később. Egy év múlva, ha lesz valamire büszkélkednünk, vagy ha lesz miért szégyenkezni.- Dehát én mondtam: nemcsak a tv- híradó érdekel.- Hanem?- Például az: hogy került a tévébe?- Véletlenül. Egészen véletlenül. Mert az elején úgy képzeltem, tanítani fogok egykori gimnáziumomban. A bölcsészkar magyarorosz szakán eltöltött évek alatt ugyanis rájöttem: sem az irodalomtörténet, sem a nyelvtudomány, sem a műfordítás nem érdekel annyira, mint a tanítás és a gyerekek. ötödévesként meg is tartottam első óráimat, de amint végeztem, már ki is sétáltam az iskolából. Nagy céljaim nem voltak; a nagy szavaktól amúgy is irtózom, én csak azt láttam, hogy a gyerekek élvezik az óráimat, s nekem ez is elég volt. A Magyar Távirati Irodáról csak annyit tudtam, hogy hosszú hírek alatt zárójelben ott a három betű: MTI. A végén mégis ott kötöttem ki. Az első négy év nem sok izgalmat tartogatott, de később, bonni tudósítóként már sokkal érdekesebb volt az életem. képekben gondolkodni, úgyhogy, amikor hívtak a Hétbe, már a kisujjamban volt a tévés munka alfája és ómegája.- És kapvakapott a lehetőségen, hogy a tévé munkatársa lehessen.- Nem. Nem így volt. Hónapokig rágódtam. A nemet ugyanis mindig gyorsabban kimondom, mint az igent. Ami miatt végül mégis elfogadtam az ajánlatot, az az volt, hogy írott szöveg, kép és häng találkozott a műsorban.- Szóval ott akart lenni a képernyőn...- A képernyő csak pont volt az i-n. Engem az fűtött a leginkább, hogy egy olyan műsort vezethetek, amely teljes egészében a kedvemre van.- Más lehetőség nem is vonzotta? Mert a Héten kívül szinte semmiben sem láttam.- Én korábban is mindig csak egyfélét csináltam. Én abba ölöm az energiámat, ami az enyém. Nekem elveim vannak, s főleg szakmai kérdésekben.- Akkor a magánélete sokkal könnyebb lehet.- Nem, az sem könnyű, főleg mostanában nem, amikor reggeltől estig a televízióban vagyok. A természet képernyőjén Ha jól számolok, idestova negyed- százada vagyok a tévé hűséges nézője. Szeretem ma is a ,,dobozt“, többekkel ellentétben, akik olykor szinte kérkedve hangoztatják: nem nézek televíziót - mintha a tévézés valamiféle alantas dolog lenne (persze, nemegyszer kiderült már: hogy, hogy nem, ők is látták ugyanazt a műsort, amelyet én, vagy ha úgy tetszik, mindenki, a tömeg...). A televízió iránti vonzalmam azonban korántsem jelenti, hogy mindent fogyasztok, ami a képernyőn megjelenik, s ugyancsak más lapra tartozik, hogy egy-egy műsor után dühös vagyok magamra - megint fölöslegesen pocsékoltam a drága időt. Itt is úgy van, hogy mindig utána okos az ember. Eleven tehát a kapcsolat köztem és a televízió között, morgolódásaim ellenére. Kivéve a nyarakat, amikor - különösen a nyári időszámítás bevezetése óta — bizony jócskán eltávolodtam a képernyőtől, következésképpen egy kicsit a világtól is. Vonz egy másik - a természeté, mellyel manapság mind több felnőtt és gyermek is, sajnos, leggyakrabban csak papíron vagy éppen a televízióban találkozik, személyesen annál ritkábban, alkalomadtán, néhányna- pos kirándulásokon. Az idén nyáron is alig néztem televíziót, nem hiányzott, sőt már hetekkel előtte sem. Minden műsornál érdekesebb, üdítőbb, pihentetőbb, szórakoztatóbb volt - kint lenni. Nem csupán a vizek miatt, melyekben még az esti órákban is jólesett megmártózni, hanem mindazért, amit a természet tud nyújtani, részleteiben és egészében, növény- és állatvilágával. Ez utóbbi ugyan vészesen gyérül, mint köztudott (jó ideje figyelmeztetve és cselekvésre sürgetve az embert, de úgy tűnik fel, eddig hiába), azért még az idén is láttunk sokféle állatot, figyelhettük mindenféle bogarak sza- ladását. Na és a földig érő csallóközi nyári égbolt, pillanatról pillanatra változó formái, színei hajnali vagy alko- nyi órán, és a fák, ahogy belelógnak az égaljba. Mindehhez pedig a méhecske lépépítö pontosságával szabott és művelt földek látványa - köszönhetőn a rendteremtő embernek. A helyek közül, ahol megfordultunk a nyáron, említhetném a Bodrogközt, a Nagyhegyet, melynek magas fűvel benőtt tetejéről teljes körben belátható a még ma is buja táj. Közben fúj a szél, hullámzik körülötted a sárguló szavanna, vízért könyörögve, mintha éppen te segíthetnél rajta. Érintetlenek és érintetlenségükben szépek a Latorca menti nagy kiterjedésű legelők, melyeken galagonya-, kökény-, csipkebokrok között kanyarogva jutsz el a nyáron ugyancsak felmelegedett folyóig, halban gazdag holtágaiig. Igen, műsor volt ez a javából. Film, képzőművészet, zene, tánc; formák, színek és hangulatok - egyszerre, a természet képernyőjén. De mindenkor műsor ez, méghozzá olyan, amelyre gyakran túlfeszített mindennapjainkban szükségünk is van, ott belül. Most már ismét rövidülnek a napok, falak közé kényszerít a mind koraibb sötétedés, no meg a hűvösebbre forduló idő. Képzavargyanús kifejezéssel: lassan visszaszivárgok magam is a tévé képernyője elé, és ha csak nem szólít el valamilyen kötelesség, hosszú idő után már újra látom esténként a híradó első kiadását. A többi műsorral meg úgy vagyok, ahogy szóltam róla. A következő nyárig. És a természettel? Ha kevesebb időt is tölthetek vele, benne, ebben a kapcsolatban nincs se őszi, se téli, se tavaszi szünet... (bodnár) Helyey Zsuzsa felvétele- Nem lenne elég, ha csak délután jönne be?- Most még úgy érzem: nem. Egyébként is: én a csapatmunka híve vagyok. Én csak akkor rúghatok gólt, ha labdát kapok.- És mikor is kezdik felfújni a labdát?- Reggel kilenckor. Ami utána jön: este hétig tartó szellemi izgalom. De nehogy azt higgye, hogy én vagyok a csapatkapitány a szerkesztői szobában... Nem! Én ott ugyanolyan csapattag vagyok, mint. a többi kollégám. És állítom, hogy ha a híradó 146 embere nem hordaná össze minden estére azt a bizonyos dombtetőt, akkor én sem ülhetnék a tetejére.- Akkor most hadd kérdezzem meg: milyennek látja magát ott a csúcson ülve?- Hol ilyennek, hol olyannak. Én minden híradót visszanézek a képmagnón; pontosan tudom, mit csináltam és mit csinálhattam volna. Ami jó, azt azonnal elfelejtem, amin javítani kell, az megmarad bennem. Ne felejtse, el: az újat nálunk sem könnyű elfogadtatni. S ha felkapcsolom a villanyt, előbb az is csak hunyorog, később kezd el égni.- De akkor aztán teljes fénnyel...- A „rövidzárlat“ azonban sosincs kizárva. Ha valaki rosszat dob - ezt már az elején tudatosítottam mindenkivel —, az nem a világvége. Emberek vagyunk, tévedhetünk. Az a fontos: még egyszer ugyanazt a hibát senki el ne kövesse.- Még néhány óra - és újra ott ül a stúdióban. Mit kívánjak addig? Sok nagy hírt vagy „szélcsendet“?- Nem is tudom. Talán azt, hogy kevesebbet kelljen a pipám után nyúlnom. SZABÓ G. LÁSZLÓ SOROZAT LORCÁRÓL Több mint száz spanyol színészt állított kamera elé Juan Antonio Bardem spanyol rendező, hogy megtalálja azt a spanyol művészt, aki megszemélyesíti Federico Garda Lorca világhírű spanyol költőt és életét bemutató tévéfimsorozatban. Hasztalan. Egyik sem felett meg. így a spanyolok „angol kiadásban“ fogják viszontlátni a képernyőn ötven évvel ezelőtt kegyetlenül meggyilkolt költőjüket. Bardem választása ugyanis Nickolas Grace angol színészre esett, aki nemcsak külsőleg hasonlít Lorcára, hanem „szeméből is a költőre emlékeztető hév, lelkesedés sugárzik". Ezt Lorca életrajzírója, lan Gibson állapította meg, aki segédkezett a forgatókönyv írásában és a színészkeresésben. A megannyi eseménysorozatban, amellyel a spanyolok megemlékeznek nagy költőjükről, akit ötven évvel ezelőtt egy nyári éjszakán kegyetlenül megöltek a fasiszták, ez a tévófilm- sorozat minden bizonnyal az egyik legnagyobb vállalkozás lesz. Bardem hét éve hordozza magában e film forgatásának ötletét, de csak most lett rá anyagi lehetősége, és hogy végre megtalálta a megfelelő színészt is, megkezdődhetett a forgatás. A négyrészes filmsorozat forgatása november végéig tart, bemutatását pedig a jövő év közepére tervezik. Nickolas Grace számára Lorca megszemélyesítése a legnagyobb kihívás a Visszatérés Bridesheadbe című angol tévéfilmsorozat után.- Egy kicsit félek - mondta mert nem tudok mindent Lorcáról, noha kétszer elolvastam az életrajzát. Különösen érdekes összeféri személyisége, vidámsága és borongós magába vonulása. E kettősségnek a visszaadása lesz a legnehezebb feladat. Grace novemberben lesz 38 éves, éppen annyi, ahány éves korában Lorcát megölték. (rtvú)
