Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-29 / 35. szám
SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA VASÁRNAPI KIADÁS 1986. augusztus 29. XIX. évfolyam 35. szám Ára 1 korona Gyökeres György felvétele MŰINEK UNNI Közhellyel kezdve: múlnak az évek, bizony. De azért el nem tűnnek életünkből, emlékekbe sűrűsödve is jönnek velünk, bennünk tovább. Jönnek, és bármikor felszínre emelhetők - pillanatokban, mozzanatokban, melyeket különösen erősen éltünk át, egykori szellemi és érzelmi élményeink megidézésével, melyek talán gondolkodásunkat, erkölcsi tartásunkat is formálták. Elég egy gondolat röppenése az emlékezet tájai felé, és nyomban megjelennek. Történjék ez most a hétfőn kezdődő új tanév elején ha csupán néhány sor erejéig is. Mai iskolásjelölteket látván, nehéz nem emlékezni a saját indulásunkra. Harmincnál több esztendő után is eleven e sorok írójában a kép, ahogy pajtásaival, ismerős és kevésbé ismerős kortársaival először indul el az iskolába, igyekszik feléje elszántan és büszkén a kisváros főutcáján. És felidézhetők ugyancsak azok az érzések, melyekkel először léptünk az osztályba, ahol Bánhegyi tanító néni üdvözölt bennünket. A kedves idős hclgy, aztán a tábla, a kréta, a padsorok egy új, addig ismeretlen világot jelentettek számunkra. Új rendet! Mely azonban korántsem volt riasztó. Sőt, büszkék voltunk rá, hogy immár mi is teljes jogú polgárai vagyunk - azaz iskolások. De nagy szó volt ez! És külön hangulata volt mindennek, nemcsak az osztályközösségnek, hanem ugyanúgy a tárgyaknak, a tanteremnek, a könyveknek, a füzetnek, tolinak, ceruzának, radírguminak, tolltartónak. Talán ennek köszönhetően is, nagy akarással láttunk hozzá az első házi feladat elkészítéséhez, és alig vártuk a másnapi találkozást a tanító nénivel, az osztálytársakkal. Aztán lassan eltűnt a varázslat, komoly munkává lónyegült át a tanulás. Azt hiszem, nagyjából mindenkor így van ezzel minden elsős, így lesznek azok is, akik hétfőn lépik át először „hivatalosan“ az iskola küszöbét. Ma még titok előttük az iskola, melyről az elmúlt hónapokban annyit beszéltek nekik a szülők, ismerősök, kérdezve is őket: várod-e már a szeptembert? Hát persze — lett légyen a válasz csupán egy vállrándítás. Hogy több-kevesebb félsz azért ott lappang a szívben? Csak természetes, ott van az sokszor a felnőttében is, ha ismeretlen felé indul el. De azért ne felejtsük egy másik, ennél hétköznapibb okát sem az esetleges félelemnek. Sok elsösjelölt láthatta például idősebb testvérét, amint temérdek házi feladattal bajlódik, és ha nem tud valamit megoldani, segítség helyett szidalmakat kap a szülőktől, a verés sem ritka. Hát ez lenne az iskola?! Ráadásul, szigorúan megszabják a játék és a tévénézés idejét. Egyelőre mégis nagyobb a titok vonzereje, az annyiszor emlegetett iskola felfedezésének és megismerésének a vágya, minden félelem taszításánál. No meg annak a pillanatnak a vágya, melyben végre elmondhatja magáról a gyermek: iskolás vagyok. Hisszük vagy nem, a hatévesek számára rangot jelent ez ma is. Iskolásnak lenni, azokhoz tartozni, akik eddig „kis taknyos óvodásokként" kezeltek bennünket. Hogy miként lesz a későbbiekben? Nos, ez itt mindenekelőtt a lényeges kérdés. Miként lesz a későbbiekben? Hogyan alakulnak a gyermekek számára a következő hónapok, évek? Nemcsak az iskolától függ ez. Aputól és anyutól is! É5 nagyobb mérték-' ben, mint a mi szüléink esetében az ötvenes években, amikor - bár a lelkesedés és a lendületes változások korát írták akkoriban - jóval nyugodtabb volt a tempó, kevesebb a tananyag, több az idő. Nem akarom azt állítani, hogy a mi szüléink könnyebben eveztek velünk tanulóéveink folyamán - mindenesetre más körülmények között. Ma, tetszik, nem tetszik, igazodnunk kell a fölgyorsult időhöz. Persze, nem kritikátlanul, és nem mindenáron, hogy az „eredmény" az legyen, ami bizony számtalanszor tapasztalható manapság: a gyerek nyűgnek érzi az iskolát, nem szeret tanulni, talmi értékek élvezetében éli ki magát, alacsony szintű a beszéd- és íráskultúrája, hiányos az önismerete, zavaros az értékrendje, nem jelent rangot szemében a tudás. Nyilvánvaló, az iskolának ma többet kell megtanítania a gyerekkel, ami nem megy könnyen, hiszen szüntelenül kísérletezik is újabb és újabb módszerekkel; és többet kell foglalkoznia vele a szülőnek, amihez nemcsak bizonyos pedagógai és tantárgyi alapismeretek szükségeltetnek, hanem minden eddiginél nagyobb türelem. Számos jelből ítélve, sajnos, éppen ennek van híjával sok szülő. Olykor maga az iskola is. Időhiányra hivatkozunk, közben a türelem hiányzik. Ha valahol, hát az oktató- nevelő munkában, a tanulásnak, a megismerésnek, a tudás gyarapításának a folyamatában felbecsülhetetlen és pótolhatatlan károkat okozhat a türelmetlenség, a gyermek szellemi-érzelmi adottságaihoz igazodó természetes lépések helyett a dolgok természetellenes siettetése. Sem pedagógus, sem szülő kezében eszköz ez nem lehet, ha azt akarjuk - márpedig akarjuk -, hogy gyermekeink egészségesen fejlődjenek, mind magasabb legyen a tudásuk, műveltségi szintjük, határozott legyen tartásuk, világ- szemléletük; hogy kibontakozzék és értékteremtővé váljék valamennyi tehetség. Mindezért sokat kell még tennünk, pedagógusoknak, szülőknek, az egész felnőtt társadalomnak. És ha teszünk, elóbb-utóbb bizonyára sikerül elérnünk egyebek között azt is, hogy élményt jelent a tanulás. É5 a tanítás. Hangozzék ez egyben kívánságként is az új tanév közelében, gondolva mindenekelőtt a mostani és á majdani elsősökre, akik számára ilyenképpen tovább, akár mindvégig vonzó maradhat az iskola, nemcsak a szép-izgalmas szeptember eleji napokban. BODNÁR GYULA
