Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-15 / 33. szám
UJ-zélandi not ősz I a polc A wellingtoni repülőtéren, miután a rendkívül szívélyes, sót kifejezetten barátságos útlevél-kezelők, vámőrök, karantén-felügyelők közreműködésével percek alatt túljutok a formaságokon, a következő feliratra esik a tekintetem: „Új-Zélandon nem szokás a borravaló. Kérjük, ön se próbálkozzék vele!“ Nyolc nap múlva, amikor elhagytam Új-Zélandot, megállapíthattam: tény, hogy ebben az országban nem ismerik, nem ismerik el a borravalót. Wellington, a 350 ezer lelket számláló új-zélandi főváros teraszosan épült a tengeröblöt körülölelő hegyoldalon. Az alsó szinteken a belváros, áruházakkal, magas irodaházakkal, sétálóutcákkal és persze a középületekkel: köztük a brit stílusú parlamenttel és az azzal egybeépült, henger alakú új kormánypalotával, amelyet félhivatalosan is Méhkaptárnak neveznek. Még a kereskedelmi negyed házainak többsége is csak egy-két emeletes, míg a teraszok felsőbb szintjein a lakóházak - a többnyire fából épült, szerény családi otthonok - jobbára földszintesek. Sok a gépkocsi és még több a gyalogos, akik - nemcsak a rossznyelvek szerint, de a valóságban is - minden kereszteződés előtt behúzzák a nyakukat és óvatosan kémlelnek előre a következő utcába. A „szeles“ város névre hallgató Wellingtonban ugyanis valóban szinte szünet nélkül vihar tombol, s ha kék is az ég, semmi garancia arra, hogy a gyors légmozgás sodorta fellegekből nem zúdul-e két perc múlva kiadós zápor az ember nyakába. Felfelé kapaszkodva a hegyen, az egyetem régebbi és újabb épületeit elhagyva, mind nagyobb és kényelmesebb házak mellett halad el a járókelő. Mindamellett nem holmi kaliforniai Beverley Hills ez: hivalkodó, igazán gazdag luxusvilla alig-alig akad itt (azok is jobbára diplomáciai rezidenciák), mint ahogyan hiányzik az új- zélandi fővárosban az ellenkező véglet - a nyomortanya-gettó is. Európától, Amerikától távol, nagyon távol, a földgolyó túlsó felén terül el ez az alapvetően két szigetből álló ország, amely csaknem 1800 km hosszú csíkként húzódik a Csendes-óceánban. A bőséges eső áztatta végtelen legelőin milliószámra kóborolnak a juhok (70 millióra teszik az állományt). Rengeteg a szarvas- marha is. Új-Zéland a világ első vaj-, s egyik első gyapjú- és húsexportőre. Csakhogy immár néhány esztendeje a hagyományos felvevő piac, a hajdani anyaország, Anglia közös piaci partnereit részesíti előnyben a behozatalnál, ami súlyos gondok elé állította és állítja az itteni gazdákat, akik a tetejében a hazai állami támogatást is elveszítették. Az országnak viszonylag jelentős az ipara (kohászat, vegyipar, gépkocsi-összeszerelés), de ott is mutatkoznak válságjelenségek. Az infláció üteme idén a 15 százalék körül jár. A nehézségek, a gondok említésénél azonban egy jelzőt szükségesnek érzek hangsúlyozni: viszonylagos. Ami Új-Zéland társadalombiztosítási rendszerét illeti, arra viszont egy másik jelző illik: átfogó. Erről a rendszerről Alen Nixon- tól, a társadalombiztosítási minisztérium főosztályvezetőjétől kaptam tájékoztatást:- Új-Zéland társadalombiztosítási rendszere 1898-ra nyúlik visz- sza. Egyike voltunk a világon azoknak az országoknak, amelyek bevezették az öregségi nyugdíjat a 65 évesnél idősebbek számára. És ez már akkor is hozzájárulás nélküli nyugdíj volt, azaz az állampolgároknak semmit sem kell befizetniük ahhoz, hogy később nyugdíjban részesüljenek. Ehhez csupán új-zélandi illetőség szükséges. Ez a rendszer később tovább bővült. Ma is érvényes az az 1938-ban hozott törvény, amely kiterjed minden rászorulóra, azaz munkanélküli segélyt biztosít a munkanélkülieknek, táppénzt a betegeknek, rokkantsági nyugdíjat a munkaképteleneknek, özvegyi, illetve árvasági nyugdijat az elhúnyt családfenntartó hozzátartozóinak és így tovább.- Feltételezem - jegyeztem meg - hogy Új-Zélandon magasak az adók, különben az államnak nem lenne miből fizetnie ezeket a viszonylag magas nyugdíjakat és segélyeket.- A költségvetés kiadásainak egyötödét (20 százalékát) fordítjuk társadalombiztosításra - mondotta Alen Nixon. - A legtöbb, amit valaki adóba befizethet, jövedelmének 66 százaléka. A jelenleg érvényben lévő rendszer szerint évi 30 000 új-zélandi dollár jövedelem fölött már ekkora hányadot kell fizetni. Az átlagbér évi 15 000 dollár, abból is legalább a harmadát elviszi az adó. Természetesen az üzletemberek járnak jobban, akik különféle kiadások címén elég sokat le tudnak vonni az adóalapjukból, míg a bérből élők és a nyugdíjasok ezt nem tehetik meg. Hogy ezen változtasson, a kormány októbertől csökkenti a jövedelmi, és bevezeti a mindenkire egyaránt kiterjedő közvetett, azaz lényegében a forgalmi adókat. xxx Vajon hogyan látják az ország gondjait a szakszervezetek? Sonja Davies-sei, az Új-Zélandi Szak- szervezeti Szövetség alelnökével a Nemzetközi Békeév nemzeti bizottságának székházában (egy, a kormány által ajándékozott csöppnyi épületben) találkoztam, mivel Davies asszony egyben a bizottság elnöke is.- Most a Munkáspárt van hatalmon Új-Zélandon. Teljesen a saját kormányuknak érzik? — kérdeztem.- Igen, de nem kedveljük a gazdaságpolitikáját - felelte Sonja Davies. - Az ugyanis, szerintünk, valóságos katasztrófa! Nem ez az, amiben a szakszervezeti mozgalom és a kormány a választás előtt megállapodott. Ez ugyanis szabadpiaci politika, amely csak tovább növeli a különbséget a gazdagok és a szegények között, s amely a bankároknak, a vállalkozóknak előnyös. Semmiképpen sem tartjuk szocialistának azt a pénzügyi politikát, amely mellett 22-23 százalékos a jelzálogkölcsön kamatlába. Ilyen feltételek közepette a dolgozók képtelenek lakást vásárolni maguknak. Érti? Évi 22-23 százalékos kamatot kell fizetniük a kölcsön törlesztésén felül! Mindennek ellenére támogatjuk a kormányt, egyebek között azért, mert egyetértünk antinukleáris békepolitikájával. Törvényesíteni akarja azt a gyakorlatot, hogy Új-Zéland kikötőibe nem futhatnak be nukleáris fegyvert hordozó vagy nukleáris hajtóművel ellátott hajók. Az amerikai sajtó azt írja, hogy örültek vagyunk. Mi azonban meg vagyunk győződve a magunk igazáról, xxx Wellington és Auckland múzeumaiban láthatók azok a gyakran 40-50 méter hosszú, keskeny kenuk, valamivel rövidebb katamaránok (két törzsű hajók) és ellensúlyos outriggerek, amelyeken a maorik ősei a mai Francia Polinézia szigeteiről, többezer kilométeres távolságokat legyőzve a mai Új-Zélandra érkeztek. Az ország történetét mégis csak 1840-től számítják, amikor is a fehér gyarmatosítók és az őslakosok első szerződését megkötötték. A maorik és a pakehák (azaz a fehér bevándoroltak) együttélése ugyan nem mindig volt zavartalan, mindamellett a lakosság mintegy tizedét kitevő maorik ma az új- zélandi társadalom megbecsült tagjai. Ezzel egyébként nem mindenki ért egyet. Sydney Moko Mead professzor, a wellingtoni egyetem maori intézetének vezetője így válaszolt, amikor arról kérdeztem, hogy vannak-e, érez-e előítéleteket az új-zélandi társadalomban népével szemben:- Hát... valamennyi előítélet mindig is volt. Azt mondanám, hogy egészében véve a maorik és a többségi csoport tagjai között meglehetősen jó a kapcsolat és a diszkrimináció szintje elég alacsony. Az utóbbi években azt látjuk, hogy - akárcsak Nyugat- Európában - a rasszizmus, a faji, nemzetiségi ellentétek nem csökkennek, hanem növekednek. De azért ez nálunk még mindig csaknem észrevehetetlen. Az egyik ritka kivétel a lakás. Egy-egy környék lakói gyakran nem hajlandók befogadni a nem-fehéreket. Igaz, ez nemcsak a maorikra vonatkozik, hanem az ázsiai és az óceániai bevándoroltakra is. Régen küzdünk azért, hogy elfogadtassuk a maorit Ú-Zéland második hivatalos nyelvének az angol mellett, de a törvénytervezet még mindig nem került a parlament elé. A statisztikák kimutatják, hogy a maorik között több a munkanélküli, mint a nem maorik között, hogy közülük aránytalanul sokan ülnek börtönben és így tovább. Helyzetük ugyanakkor nemcsak az ausztráliai őslakosokénál, hanem például az amerikai indiánokénál is összehasonlíthatatlanul jobb. A hivatalokban, az egyetemeken nagyon sok maorival találkoztam. A wellingtoni és az auck- landi utcákon rengetegszer láttam vegyes maori-fehér társaságot - iskolásokat, felnőtt csoportokat, párokat - együtt menni. Négerfehér viszonylatban ez az amerikai Délen csaknem elképzelhetetlen, északon pedig legalább is nagyon ritka. Ha nem is mindent, de sokat elmond az őslakosoknak az új- zélandi társadalomban elfoglalt helyzetéről, hogy a vegyesházasságok már régen mindennaposak, hogy az országnak már a múlt században is volt maori minisztere, századunk elején pedig maori miniszterelnöke. (Folytatjuk) KULCSÁR ISTVÁN Auckland kikötőjében vitorlások tiltakoznak egy amerikai tengeralattjáró látogatása ellen Libák - őrségben Minden idők egyik legrégebbi riasztórendszerével „utánfegy- verezték“ az Egyesült Államok fegyveres erőinek három NSZK- beli állomáshelyét: gágogó libák fogják - mint egykor a római Capitoliumot — a biztonsági erőket támogatni nem kívánatos behatolók távoltartásában. I. e. 387-ben, a gallok ostroma idején állítólag a libák gágogása mentette meg a Capitoliumot a pusztulástól. A francia rendőrség is emlékezett a mondára, és május eleje óta az egykori haiti diktátor, Jean Claude Duvalier (,,Baby Doc") riviérai házának őrzésére is tizenkét libát osztott be. Először 18 elismerten éles hallású fehér madár vonult be a 32. légvédelmi parancsnoksághoz a távközlési és radarberendezések, valamint a légvédelmi eszközök védelmére. „Természetes riasztórendszerként fognak működni“ - mondta a parancsnokság szóvivője, Joe Padilla őrnagy Darmstadtban. „Nagy zajt csapnak, ha valami idegent vesznek észre a közvetlen környezetben. Ez riasztja a járőreinket, amelyek azután a helyszínen ellenőrzik, mi történt. Ázt egyelőre nem tudjuk ugyan bizonyítani, hogy a madarak elriasztottak volna valakit, de akkora felhajtást csinálnak, hogy ez teljesen lehetséges. “ Az ötlet az egység parancsnokának, Victor Hugo vezérőrnagynak jutott az eszébe, amikor egy, a világhírű skóciai Ballantine’s whiskygyár berendezéseinek tollas őreiről szóló tévéfilmet látott. A vállalat először 1959-ben alkalmazott libákat őrszolgálatra. A tulajdonos táblákon figyelmeztet, hogy a ,,tollas riasztóberendezés“ komoly esetben nemcsak hangosan gágog, hanem esetleg támad is. Hugo parancsnok Skóciába küldte segédtisztjét, David Thomas kapitányt, hogy ott győződjék meg a libák „hatékonyságárólA látogatás nyilván meggyőzte a segédtisztet meg a parancsnokot is; a légvédelmi parancsnokság 18 madarat vásárolt, hogy három egységnél próbaképpen felhasználja őket. A szárnyasok letették a felvételi vizsgát. „Ez olyan jó riasztórendszer, hogy újabb 900 liba szállítására kötöttünk szerződést" - mondta Padilla. Ezek a madarak, melyek az NSZK-ban összesen 30 állomáshelyen kell, hogy szükség esetén gágogjanak, kb. 25 000 dollárba fognak kerülni. Lényegesen olcsóbbak, mint az őrkutyák. A fegyveres erők azt tervezik, hogy 750 tojót és 150 gúnárt vesznek. Az amerikai hadsereg lapja, a Stars and Tripes szerint nyugatnémet parasztok fogják a libákat felnevelni és szeptemberben leszállítani a fegyveres erőknek. A táplálásuk nemigen fog gondot okozni a hadseregnek - véli Padilla. „Füvet esznek, meg ami még a földön hever. “ A tisztaság végett pedig mindenütt a hadsereg tisztítószolgálata fog majd sorompóba lépni... (Die Welt) HMIfiNftPI'HIREkBOD KIIWtfMDT J TITOKBAN URÁNT... A japán cégek a tokiói kormány elnéző magatartását kihasználva aktívan vesznek részt a Dél-afrikai Köztársaság által törvénytelenül megszállt Namíbia természeti kincseinek kirablásában. A japán appartheid-ellenes mozgalom aktivistái által elkészített beszámoló arra hívja fel a figyelmet, hogy a japán cégek Namíbiából titokban uránt csempésznek és a partok mentén halásznak is. Csak a múlt évben 18,5 millió dollár értékben szállítottak Namíbiából különböző nyersanyagokat. NEM ELÉG A GALATA A Boszporusz két partját Isztambulban a jövőben új híd fogja összekötni. Hossza 484 méter, szélessége 42 méter lesz. A híd felépítéséről két török cég a nyugatnémet Thyssen vállalattal kötött szerződést. A híd költségeit 30 millió dollárra becsülik, s állítólag rövid időn belül megtérül. A jelenleg használt Galata nevű híd már egyre kevésbé bírja a személy- és tehergépkocsik, az autóbuszok, kamionok forgalmát. ELFOGLALT TŰZSZERÉSZEK A berlini tűzszerészeknek becslések szerint legalább 2000-ig bőven akad dolguk. Az NDK fővárosának területén és a közvetlen környékén 1975 óta több mint 4 millió lövedéket, 104 ezer gránátot, több mint 8 ezer bombát, 58 rakétát és csaknem 100 aknát találtak. Mindez a muníció a második világháborúból származik. A korábbi években a lőszereket csak véletlenül, pl. építkezések során találták meg. Most rendszeresen végeznek kutatásokat a rendőrség tűzszerész alakulatai. Egy érdekes adat: a Marzahn nevű lakótelep területén talált lőszerekkel 40 vasúti kocsit lehetne megrakni. ERŐDEMONSTRÁCIÓ Nagy-Britannia legnagyobb közel-keleti hadgyakorlatára készül Ománban. Amint arról a Sunday Telegraph című londoni lap beszámolt, az őszi erdödemonstráción a brit fegyveres erők valamennyi fegyvernemének képviseletében mintegy hatezer katona vesz részt, s a hadműveletekbe bekapcsolódnak a ománi egységek is. kábítószer CSEMPÉSZÉSÉRT - KÖTÉL ÁLTALI HALÁL Egy malaysiai börtönben július elején két ausztrál állampolgárt - a 28 éves Kevin John Barlowot és a 29 esztendős Jeffrey Cham- berst - kivégeztek. A bíróság azért szabott ki rájuk kötél általi halál- büntetést, mert 15 gramm heroint találtak náluk. Az ausztrál kormány és néhány más nyugati államférfi hiába próbálta rávenni a malaysiai kormányt a halálbüntetés megváltoztatására. Ebben az ázsiai országban a legszigorúbbak a büntetések a kábítószercsempészésért. Robert Hawke ausztrál miniszterelnök „barbár cselekedetnek“ nevezte a két fiatalember kivégzését.
