Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-15 / 33. szám

O

lvasom, hogy a Rambo és a Vörös Hajnal után most az ABC amerikai televíziótársaság indít tizenhat részes sorozatot az idén, Amerika címmel. A film története - a New York Times Magazin cikke szerint - tíz évvel az után játszódik, hogy az Egyesült Államok harc nélkül megadja magát az oroszoknak. Ennek megfelelően a sorozat egy szétzilált, megalázott, rettegésben élő Amerikát mutat be, amelyet „gyűlölt orosz ügynökök" irányítanak. Azt, hogy mi minden történik ebben a filmben, csak elképzelni tudom azok után, amit számos elődje az effajta gyötrelmes agyrémekből már feltálalt a nyugati közönségnek.

A Vörös hajnal például - amely 1984 egyik filmslágere volt - arról szólt, hogy szovjet, kubai és nicaraguai csapatok elfoglalják Amerika nyugati területeit, a lakosságot legyilkolják vagy koncentrációs táborba hurcolják. Az ellenállás megkezdődik. Egy csapat középiskolás amerikai a hegyekbe vonul, és partizánosztagot alakít. A történet természetesen azzal fejeződik be, hogy hihetetlenül

nyos eszközökkel szárazföldön és levegőben kivívható győzelem stratégiáját ígéri, megváltoztatta a háborús propaganda módszereit, közte a fiktív irodalomét is. Ezekben nemcsak az az új elem, hogy általában a megnyerhető háború forgatókönyvét dolgozzák ki, hanem az, hogy erőteljesen bekapcsolódtak azokba ismert katonai, politikai, gazdasági szakértő csoportok és személyek. A fikciók ezáltal dokumentumkülsót kapnak. A Rambo, a Vörös Hajnal típusú históriák még vulgáris és többnyire a kalandfilmek csapásain járó antikommunizmussal operálnak, s az efféle történetek - bár hatásosak - kevésbé hiteles keretbe vannak beágyazva.

Az elmúlt évi francia tévéfilm, a Szemben a háború, amelyet az FR-3 televízió tűzött műsorára, s az azt követő vita már számos meghívott szakértő részvételével történt, abból a feltevésből indult ki, hogy egy hatalmas szovjet páncélosoffenzíva legázolja Nyugat-Európát, s a támadó csapatok, átlépve a Meuse-folyót és túlhaladva az Ardenneken, Franciaország meghódításához kezdenek.

hétpróbás ,,szovjetszakértés“-ből élő disszidensekról sem, mint Vlagyimir Bu- kovszkij és mások.

H

ackett ismereteit és katonai múltját nem lehet tagadni. Egy egykori ejtőernyős dandárparancsnok, majd a brit rajnai hadsereg parancsnoka, később a NATO északi hadseregcsoportjának volt parancsnoka, témájában otthonosan mozog mindaddig, amíg pusztán katonai kérdéseket érint. Minthogy azonban a tábornok bevallotta, „erkölcsi mesét“ kívánt írni, nem tudott és valószínűleg nem is akart ellenállni annak a kísértésnek, hogy a legközönségesebb és helyenként legprimitívebb szovjetellenes propagandasémákat vegye át. Kezdve attól az axiómaként kezelt propagandaállítástól, hogy a Szovjetunió elérkezettnek látja az időt Nyugat-Európa páncélos lerohanására, egészen addig, hogy ezeket a csapatokat ostoba és gonosz KGB- parancsnokok hajszolják és ellenőrzik, sót addig a geobbelsi propagandából vett képig, hogy a támadás elakadásakor börtönök és internáló bárorok lakóit vetik harcba.

IJ SZÚ

ED

5. Vili. 15.

kegyetlen, erőszakos jelenetek során sikerül legyőzni a hódítókat, és Amerikát felszabadítják. A véres és vad jelenetek, a bátor hősök hazaszeretete, a rémülete- sen gonosz ellenség bukása éppúgy garantálja a közönségsikert, mint más idegborzoló kalandfilmek esetében. A másik film, a Sylvester Stallone alakította Rambo-sorozat első darabja pedig - hazai újságok is megírták - az elvesztett vietnami háború után nyeri meg csatáit vietnamiakkal és oroszokkal szemben.

Amíg azonban a közönséges kalandfilmekben szokásos jó és rossz harca a becsületes társadalom és gonosztevők között folyik, az utóbbiakban a szovjet és általában a kommunista kapja meg a gonosztevők minden attribútumát. A jók a nyugat, a rosszak, a támadó szándékú- ak a Szovjetunió, a szocialista országok, azok vezetői. Amíg a kalandfilmek keltette utóizgalmak és utóhatások érzelminevelési károkon kívül kulturálisan ellensúlyozható hatásokat idéznek elő, a szovjetellenes filmek éppen hogy azért készültek, hogy szorongást, gyűlöletet, bizalmatlanságot keltesenek az emberekben, hogy elfogadhatatlanná tegyék a békés egymás mellett élés, a megegyezés eszméjét.

Amennyire innen figyelemmel lehet kísérni az efféle irodalmat és filmeket, az utóbbi években megdöbbentően növekedett számuk és szerepük mind a könyvpiacon, mind a tévé- és filmforgalmazásban, s változott szerzőik kiléte is. Az ötvenes, hatvanas, sőt még a hetvenes években is a fiktív háborús filmek többnyire az általános és totális atomháború témája körül forogtak, s a filmekben elképzelt háborút, vagy technikai tévedés, vagy félreértés-láncolat, vagy a fegyver őrültek kezébe kerülése robbantotta ki. Ezek alapjában véve tragikusnak és megnyerhetetlennek mutatták az ilyen háborút. Mint lehetőséget és nem mint elkerülhetetlenül bekövetkező dolgot kezelték. Ilyen volt a Dr. Strange- love, Stanley Kubrick 1964-ben bemutatott filmje. A Bedford-incidens, James B. Harris filmje, aztán Eddie Davis Pánik a városban, vagy az angol Peter Watkins alkotása. Jóllehet ezek a fikciók távolról se törekedtek arra, hogy egy ilyen háború reális szörnyűségeit is megmutassák, mint ahogyan később Nicolas Meyer Másnap című nagy hatású filmje ezt tette, de nem is próbálkoztak annak sugalma- zásával, hogy egy ilyen háború megnyerhető.

A nyolcvanas évek roppant nemzetközi feszültségei, a reaganizmus szélsőségesen harcos antikommunizmu- sa, Amerikának a történelemben példátlan fegyverkezési programja, az úgynevezett csillagháborús terv megjelenése, a Roger tábornok nevéhez fűződő új katonai doktrína, amely forradalmi technológiai változtatások révén a hagyomáA Szemben a háború című adás konferálja egy színész ugyan, az antikommu- nista hullám tetején lovagló Yves Montand, de jelen voltak és részt vettek a vitában komoly katonai és politikai szakértők is, köztük egy tábornok. Személyük, részvételük mintegy hitelesítette, dokumentálta a látottaknak a valósághoz kapcsolódását. Hiába írta utána Paul- Marie de la Gorce, az ismert stratégiai szakértő a Le Monde Diplomatique-ban, hogy ebben - katonailag is - hibák és hamisítások garmadája található, hiába írta, hogy a film végül is komikumba torkollt, amikor hamis szláv akcentussal beszélő „orosz katonák“ osztogatták parancsaikat, és a hazafias ellenállók az övükön Walkmannal és lábukon görkorcsolyával futkároztak. Hiába fejezi be cikkét azzal, hogy az ilyen adások csak úgy árasztják a hidegháború légkörét, „lefegyverezve a kritikai szellemet és aláaknázva az intelligenciát“, s nevezi mindezt manipulációnak és fantazmagóriának. Az effajta manipuláció és fantazmagória sajnos egyre nagyobb teret kap tévében, filmben és könyvkiadásban.

Az utóbbi évek egyik legnevezetesebb hidegháborús „gyöngyszemét“ azonban kétségtelenül Sir John Hackett tábornok írta. A harmadik világháború című „military fiction"-jével sikerült szenzációt keltenie az efféle témákat kedvelő nyugati olvasók körében, hála annak a propagandának, ami könyvét NATO-körökben övezte. A derék angol tábornok tehát négy évvel később összegyűjtötte azokat a katonai szakértő munkatársait, akikkel A harmadik világháború című fantáziaregényét írta, és a könyvet Az el nem mondott történet címmel új elemekkel kibővítve adta ki. Szakértői csoportjába most olyan személyeket hívott meg, mint Sir John Barraclough légimarsall, Bernard Burrows volt NATO-nagykövet, lan McGeoch nyugalmazott altengernagy. Persze nem feledkezett meg az olyan

A nyugdíjas tábornok tapasztalt hadfihoz méltó tüzetességgel írja le az egész világra kiterjedő hadszíntereket, s szemben álló haderők fegyverzetét, szervezését, a szárazföldön, a tengereken és a levegőben folyó harccselekményeket, s természetesen a Nyugat ártatlan meglepetését, kezdeti visszavonulását.' Az NSZK északi részének, Hollandiának a feladatát, nem felejtve el emlékeztetni arra, hogy milyen hiba volt a háború előtti években a szövetségesek rivalizálása, az amerikai követelésekkel szembeni vonakodásuk, az amerikai rakétatelepítésekkel szembeni ellenállásuk. S természetesen szó esik arról is, hogy a nyugateurópai pacifista mozgalmak milyen mértékben hátráltatták a Nyugat felkészülését, hiszen ezek a mozgalmak Hackett szemében szovjet érdekeket szolgáltak, azok mozgatták őket.

N

em marad el a szemrehányás amiatt sem, hogy az európai szövetségesek húzódoztak a NATO illetékességi zónájában Európán kívüli kiterjesztésével szemben. Ennek következtében az európai NATO-szövetségesek nem vettek kellően részt Amerika katonai előkészületeiben a Közel-Keleten, Közép-Amerikában, az Indiai-óceánon, egyéb stratégiai térségekben. Az előzmények ismertetésében bőven esik szó mindarról, ami 1982-ig (könyvének befejezéséig) történt a SALT-szerződések és a közepes hatósugarú rakéták ügyében a diplomáciában és a katonapolitikában, éppen azért, hogy a könyv fiktív, elképzelt része, tehát a harmadik világháborúnak 1985 augusztusára tett kitörése és annak Hackett-féle forgatókönyve minél hitelesebbnek és dokumentáltabbnak lássék.

Ámde Hackett „erkölcsi meséje“ csak akkor éri el kitűzött célját, ha a tanulságokat, bár késve, levonják belőlük. Forgató- könyve szerint tehát harc közben fel kell

bomlania a Varsói Szerződés katonai és politikai táborának, és egységbe kell kovácsolódnia az Amerika vezette Nyugat szövetségének. Természetesen így is történik Hackett és stábja térképein. A keletiek kezdeti sikerei után a NATO mindenütt győzelmet arat. Szárazföldön megállítják a támadást, a levegőben és a világtengereken pedig felmorzsolják az ellenség erőit. Mi jöhetne még? Természetesen az ilyenkor várható szenzáció, vagyis az, hogy a szovjet politikai vezetés elhatározza az atombomba ledobását, így akar fegyverszünetet kikényszeríteni. Birmingham angol város eltűnik a föld színéről, és húsz percre rá Minszkre hullnak válaszul atombombák. A háború befejezése? Hackett úrék kívánsága szerint. Vagyis s Szovjetunió felbomlásával, amely ezután Japántól Kijevig amerikai katonai közigazgatási ellenőrzés alá kerül. Ez tehát Hackett úr és a hozzá hasonló jövőről álmodók „erkölcsi meséje“.

Jevgenyij Jevtusenko, amikor Amerikában járt, és megnézte a Rambót és más hasonló filmeket, a rá jellemző szóleleménnyel mindjárt megtalálta az ilyesfajta irodalomra a kellő kifejezést: Warnográfia. Olyasféleképpen, mint ahogyan a pornográfia, egy aberrált irodalom, a warnográfia (war - háború) is az, amely hihetetlen károkat okoz az emberi tudatban. Kitalált történetek és ismert valóságelemek egymásra vetítésével azt a látszatot kelti, hogy az egészet valóságnak, hihetően kell felfogni. Elülteti a félelmet, a gyűlöletet, és igazolja a példátlan arányú fegyverkezést. Bizalmatlanságot kelt, megfosztja megfelelő lélektani alapjuktól a tárgyalásokat, elutasításra manipulálja a közvéleményt. Emellett - mint Hackett is tette - a háborúnak egy végtelenül leegyszerűsített, a nyugati fél számára kedvezően alakuló, majd jól végződő forgatókönyvével lelkiismeretlenül meghamisítja a modern háború felmérhetetlen kockázatát. Például azt akarja elhitetni, hogy az atomküszöb elérése után az atomháború egy-egy célpontra mért csapásváltással, mint a XVII. századi párbajok, befejezhető.

M

ondhatnánk, hogy nem kell ebből túl nagy ügyet csinálni, a közönség úgyis tudja, hogy mindez propagandával kevert fantáziajáték, amely keményen beleütközik a józan mindennapok tényeibe. A valóság kontrollja egy pillanat alatt szétfoszlatja komolyságukat. Hiszen 1985 nem a harmadik világháború kezdete volt, és a Szovjetunió a megelőző negyedszázad alatt nem tett annyi új kezdeményezést a leszerelés, a megegyezés, a béke érdekében, mint éppen az elmúlt két esztendőben. Hiszen az úgynevezett csillagháborús tervvel szemben Mihail Gorbacsov a kétezredik évig szóló teljes atomleszerelést javasol. Hiszen nem a szovjet, hanem az amerikai fél jelentette be a SALT-II szerződés érvénytelenségét. Hiszen a Szovjetunió már több mint egy éve egyoldalúan tartja magát az atommóratóriumhoz, miközben az amerikaiak 12 újabb föld alatti robbantást hajtottak végre. Hiszen a Szovjetunió kész a szárazföldi haderők nemzetközi eszközökkél is ellenőrizhető jelentős csökkentésére, az egyenlő biztonság elve alapján.

S

orolhatnánk a „military fiction“ irodalommal szemben a valóság tényeit. Sajnos a kérdés nem így jelenik meg. A warnográf irodalomnak éppen az a különleges szerepe, hogy aláaknázza a jóhiszeműség minimumát. Nem ok, hanem okozat. Afféle adogatópartner a fegyverkezési hobby és az agresszív politikai körök edzómérkőzéseihez.

RÓZSA LÁSZLÓ

Fesztivál Afrikában

A fekete kontinens államai közül többen súlyos gazdasági problémákkal küszködnek, ennek ellenére mégis úgy határoztak, hogy jövőre a Szenegáli Köztársaság fővárosában, Dakarban megrendezik a II. Afrikai Kulturális és Művészeti Fesztivált. Az elsőt Algírban bonyolították le 1969-ben, amelyen számos együttes és szólista mutatta be hazája legértékesebb kulturális örökségét,

dalait, táncait, népszokásait és a kontinens népművészeti értékeit, újabb népművészeti alkotásait.

Előzetes felmérések alapján a dakari fesztiválra 60 ezer résztvevőt várnak. A megszervezés és megrendezés költségei hárommilli- árd afrikai frankra rúgnak. A fesztivál megrendezését a szenegáli kormány kezdeményezte. Abdell Kader Fall,

kulturális miniszter felkereste az afrikai országokat, miközben a Felsövoltai Köztársaság, Gambia, Kongó, Nigéria, Tanzánia, Togo és Zaire kormányfőjének átadta a köztársasági elnök Írásbeli üzenetét is. Minden országban nagy lelkesedéssel üdvözölték a fesztivál megrendezésének a gondolatát. Különösen annak Afrika kulturális értékrendszabályai kialakításában betöltendő szerepét hangsúlyozták,

s örömmel vállaltak tisztséget a nagyszabású rendezvény nemzetközi előkészítő bizottságában. Az a véleményük, hogy ez a kulturális fórum erősíti a népek közötti barátságot és az afrikai országok gazdasági fejlődését is szolgálja.

A jövőben rendszeresíteni szeretnék a fesztiválokat.

—yb—

K

t i" —I — - I I

i * I m r i

n I n n 1

u uuiiiUui^iyü iu uuii