Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-01 / 31. szám
Az öreg tölgy és a padocska Horvát mese Szép zöld parkban élt az ősrégi tölgyfa. Alatta alig látszott a nevekkel televésett kis pad. A tölgyfa büszke volt törzsének vastagságára és éveire. De gőgös is volt, sohasem beszélt a kicsi, szerény padocskával. Gyakran járt a parkban egy fiatal költő. Sűrű haja volt és foltos kabátja. Verseket költött. A verseket néhányszor hangosan felolvasta. A tölgyfa bosz- szankodott, idegesítették a versek. Egy napon a költő híressé vált, és azon az estén új kabátban jött a parkba. Karon fogva sétált egy szép kisasszonnyal. Leültek a pa- docskára és a költő a következőket mondta:- Legszebb verseimet ez alatt az öreg tölgy alatt írtam. A tölgyet büszkeség töltötte el ennek hallatára. Fontoskodva széttárta ágait, úgy hogy még a gyökerei is megrecs- csentek. Életében először megszólította a kicsi pa- docskát:- Te biztosan úgy gondoltad, hogy a költő rólad írta a verseket, de most hallhattad, hogy azt az én tiszteletemre irta. A pad nem válaszolt. A kisasszony halkan mondta:- Óh, milyen különösen susog a tölgyfa lombja, mintha valamit mondana. A költő így szólt:- Felejtsük most az öreg tölgyet, hiszen felettünk ragyog a holdvilág. A tölgy meglepődött és nagyon megsértődött. Megrázta ágait, susogtak levelei, de a szerelmesek ezt most nem tartották fontosnak. Csak a nevekkel televésett kis padocska sóhajtott fel, a tölgy irányába:- Óh, te már nagyon öreg vagy és jobban kellene törődnöd magaddal. Nem kellene annyit fáradoznod. Az öreg tölgy rákiáltott a kicsi padra.- Én nagyon jól érzem magam. Tele vagyok életerővel és te hozzám képest törpe vagy. Nemsokára a tölgy szúró fájdalmat érzett a derekában és a törzse megreccsent. Aztán egy reggelen emberek jöttek a parkba. Emlékmüké- szitök és favágók. Az előbbiek márvány emléktáblát szegeztek a kicsi padocskára, a következő szöveggel: ,,Ezen a pádon szerezte legszebb verseit a híres költő..." A favágók pedig azért jöttek, hogy kivágják a nagyon öreg fát, mert az ő ideje már lejárt. Fejszéjükkel ki is döntötték az öreg tölgyet. Szomorúan feküdt a földön, és azt gondolta: - Eljött az időm és meg kell halnom? - A kicsi pad ekképpen vigasztalta:- Ne szomorkodj, öreg! Az emberek még sok hasznos dolgot tudnak belőled készíteni. Valamikor én is tölgyfa voltam és most pad vagyok, márvány emléktáblával díszítve. Rázd le könnyeidet és légy bátor, ahogy egy öreg tölgyhöz illik. Emlékezz, te még sokáig fogsz létezni, hiszen ki tudja, talán még pad is lehet belőled. A nagyon öreg tölgy belenyugodott sorsába. Még az is lehet, hogy valamelyik sűrű hajú költő gondolatában születik majd egy szép vers a kivágott öreg tölgyfáról. Zakar János fordítása A MÁSODPERC Az ember ősidőktől fogva az égitestek segítségével mérte az idő múlását. Az egyik legősibb időmérő eszköz maga a szem volt, hiszen a rövidebb időtartamok méréséhez a Nap keltét vagy nyugtát, a hosz- szabb időszakok megállapításához a Hold fázisainak a változásait kellett figyelemmel követni. Érthető tehát, hogy legősibb kalendáriumaink holdnaptárak voltak. A fejlődés azonban hamarosan megkövetelte a rövidebb időtartamok mérésére alkalmas eszközök elkészítését. Megjelentek a nap-, víz- és homokórák, majd az első fogaskerekes órák. Az idő alapegységét, a napot, újra a természet szolgáltatta, a belőle levezetett óra, perc, másodperc azonban már emberi alkotás. A XVI. és a XVII. A szerző kollázsa egyházi ünnepeket stb. Ilyen óraritkasággal hazánk is büszkélkedhet: Prágában található Közép-Európa egyik legszebb órája, az Órloj. Az egyre pontosabb időmérő eszközök kimutatták, hogy az év folyamán a napok hosz- sza, a Föld változó sebessége miatt, nem egyenlő, ugyanakkor a tömegátrendeződések században a fogaskerekes órákat szinte a tökélyig fejlesztették. Azon kívül, hogy műalkotásnak is beillettek, egyszerre mutatták a bolygók, a Nap és a Hold kelésének és nyugvásának időpontjait, a Hold fázisait, a nap- és holdfogyatkozások bekövetkezését, az ókori görögök úgy képzelték, hogy azért látjuk a tárgyakat, mert fényrészecskék válnak le róla, és ezek végtelenül nagy sebességgel jutnak a szemünkbe. Mint oly sok jelenséget, ezt is csupán magyarázni próbálták, igazolni, bizonyítani, műszerek híján nem tudták. A fény természetéről az első komoly tudományos vita a klasszikus fizika „atyja", az angol Isaac Newton és a németalföldi Christian Huygens között támadt. Newtonnak sikerült rájönnie, hogy a fehér fény valójában a szivárvány színeinek a keveréke. Prizma segítségével sikerült is alkotóelemeire bontania a napfényt. Tudta, hogy a fénynek bizonyos sebességgel kell terjednie, amely semmiképpen sem lehet végtelenül nagy. Ezt bizonyítania nem sikerült, de közben feltételezte, hogy a fény apró részecskékből áll. A bökkenő csak az volt, hogy a fénytörés jelenségére, elméletének határain belül, nem sikerült magyarázatot találnia. Huygens ezzel szemben bizonyos volt abban, hogy a fény csakis hullámzás lehet. A fénytörés jelensége egyértelműen igazolta ezt, amiként a későbbiek folyamán oly sokat tanulmányozott fényelhajlás. Csakhogy a legfontosabb kérdésre a hullámelmélet nem tudott választ adni. Tudvalevő, hogy a hullámzás csupán meghatározott közegben képes terjedni. Például a hang levegő hiányában nem jutna el sehova. Hogyan terjedhet tehát a fény a világűrben? Kitaláltak egy olyan magyarázatot, amely csak úgy hemzsegett az ellentmondásoktól: a fény az éterben terjed. De ahhoz, hogy nagyon gyorsan tudjon terjedni, a közegnek - esetünkben az éternek - rendkívül szilárdnak kell lennie. Csakhogy a bolygók az űrben akadálytalanul keringenek nagy sebességgel, ebből arra következtettek, hogy az éter egyben nagyon rugalmas is, „engedi" miatt (felhőtömegek vonulása, árapály-jelenség, a sarkkörön túli olvadás, majd a fagyás stb.) bolygónk tengely körüli forgása sem egyenletes. Ezért bizonytalanná vált a másodperc meghatározása. Létrehozták az ún. efemerisz idöf, mely már nem a nap tört részeként definiálta a másodpercet, hanem az év hányadosaként. Ennek alapján az efemerisz másodperc az 1900. január 0-án 12 óra efemerisz időhöz tartozó, ún. tropikus évnek a 31 556,925,9747-ed része. Ennek révén a másodperc meghatározása meglehetősen pontos volt, hiszen egy eltelt év hányadosaként adták meg értékét, amely nem változhat. Ennek ellenére, 1969- től, a Föld mozgásaitól teljesen függetlenné vált a másodperc meghatározása: a másodperc a 113-as tömegszámú céziumatom kibocsátott elektromágneses sugárzása periódusidejének a 9 192 631 770-szere- se. A percet és az órát továbbra is meghagyták, noha nem tartozik az Sl egységei közé, igaz kissé bonyolítja a számolást a 60-as váltószám, amely még babiloni örökség. Azonban főként a másodperc törtrészeinél újra csak a tízes váltószámot használjuk, például 1 pikosecundum = 10"12 másodperccel. BODÓK ZSIGMOND a bolygókat szabadon mozogni. Elsőként Römer Olaf dán csillagásznak sikerült bebizonyítania, hogy a fény sebessége nem végtelen. A Jupiter holdjain végzett megfigyelései közben arra az eredményre jutott, hogy a fénysebesség kétszázezer kilométer lehet másodpercenként. A későbbiek folyamán többen pontosították ezt az adatot, mígnem sikerült megmérni a ma ismeretes, csaknem háromszázezer kilométeres másodpercenkénti sebességet. Az amerikai H. A. Michel- sonnak és munkatársának, E. W. Morley-nak sehogyan se fért a fejébe az éterelmélet, ezért egy nagyméretű henger palástja mentén elhelyezett, négy tükörből álló műszer segítségével megpróbálták megoldani a rejtélyt. Elképzelésük szerint, ha a Föld a Nap fele halad, nagyob sebességgel esnek be a műszer tükreire a napsugarak, mint amikor távolodik tőle. A várt interferenciacsíkok, amelyek a sebességkülönbséget voltak hivatva igazolni, sehogyan sem akartak megjelenni. Az 1887- ben végzett kísérlet kudarcára csaknem harminc éven át senki sem tudott kielégítő magyarázatot adni. 1905-ben Albert Einstein (aki a kísérlet idején mindössze nyolcéves volt) elgondolkozott a kérdésen, és a következő, kissé leegyszerűsített választ adta: éter nincs. Ahhoz, hogy a fény az űrben terjedni tudjon, önálló fizikai jelentésének kell lennie, vagyis nem a közeg által terjed, hanem önmagában is képes erre. Az interferenciacsík-eltolódás azért nem következik be, mert a fény minden irányban egyforma sebességgel terjed, függetlenül a fényforrás és a megfigyelő sebességétől. Tehát a csaknem fénysebességgel távolodó fényforrásról ugyanúgy fénysebességgel kerül szemünkbe a fény, mint a csaknem fénysebességgel közeledőről! Mindez azért lehetséges, mert a fény részecske (Einstein fotonnak nevezte el), ahogy azt Newton feltételezte, de hullámszerű „rajokban" terjed, ezért hullámként viselkedik, ahogyan Huygens állította. Ez lett végül is a speciális relativitáselmélet alapja. Mindezt még ugyanebben az évben kifejtette Einstein az Annalen der Physik hasábjain. Ha most valaki azt gondolja, hogy volt, aki azonnal felfigyelt a forradalmian új elméletre, alaposan téved. Mert bizony négy évig tudomást sem vettek róla. Ekkor gondolkozott el Hermann Minkowski, Einstein volt tanára a kérdésen, a saját négydimenziós terének az igazolását látva benne. Az ő cikke után aztán már ki is tört a botrány. Méghozzá akkora, hogy bár a későbbiekben a relativitáselmélet és a fény természetének einsteini elmélete tökéletesen igazolódott, a nagy tudós pedig elmélete megalkotása után még pontosan ötven évet élt - Nobel-díjat nem mertek adni neki érte. Sovány vigasz, hogy bár ötre is rászolgált (a speciális és az általános relativitáselméletért, a kvantumelméletért, a tömeg és az energia kapcsolatának tisztázásáért és a fényelméletért), egyet azért csak kapott, méghozzá egy, a fénnyel összefüggő jelenség tisztázásáért: a fényelektromos jelenség magyarázatáért. OZOGÁNY ERNŐ B G Z A A cc Hl N (0 o z < X H W * MEGFEJTÉS július 18-i számunkban közölt feladatok megfejtése: akár hét órán át is éghet a lámpa; Kerekecske, gombocska..., Szebb a páva.... Zsákomban a mákom... Nyertesek: Nagy Mária, Farkasd (VICany); Fekete Gertrud, Dunaszerdahely (Dunajská Streda); Száraz Aranka, Nagykér (Milanovce); Nagy Alexandra, Szölöske (Viniöky); Csápai József, Nagymegyer (Calovo). Rohanó fénysugár
