Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-01 / 31. szám
* * Változó szemlélet, új műsorok Az elmúlt időszakban több bírálat érte a szovjet televíziót a szovjet sajtó, köztük a Pravda részéről. Ennek, valamint a nézők leveleinek és a szociológiai felmérések eredményeinek hatására - amint arról V. I. Popov, a szovjet televízió és rádió állami bizottságának elnöke is beszámolt a Govorit i pokaziva- jet című folyóirat hasábjain - többek között számos új műsortípus született, illetve születik ebben az évben. A változásokban szerepe van még annak a - televíziós személyiségekből álló - csoportnak, amely ellátogatott a tyumenyi területre, hogy a helyszínen ismerkedjen meg a nézők véleményével, kívánságaival. Egyébként hasonló utakat rendszeresen szerveznek ezután. A szovjet televízió mindenekelőtt fokozni kívánja operativitását, az eddiginél nagyobb figyelmet szentel a nézők kéréseinek, szélesíti témakörét; a Vremja című híradóműsorban több lesz a bíráló jellegű anyag, következésképpen az olyan tudósítás is, amely arról számol be, hogy milyen intézkedések születtek a kritikák nyomán. A politikai jellegű adások természetesen elsősorban az év legjelentősebb eseményéhez, az SZKP XXVII. kongresszusához kötődnek. Változások lesznek a szórakoztató műsorok struktúrájában is, például Szombat este címmel új sorozat indul, amelynek készítésében több szerkesztőség vesz részt. Az eddigieknél érdekesebb programokat ígérnek a munkaszüneti napokra, egyebek között filmek televíziós bemutatóit. Mondjuk el itt, hogy az azerbajdzsáni televízió Teleglaz című állandó publicisztikai műsorában élesen bírálja a mindennapi élet különböző negatív jelenségeit. Ez a műsor két évvel ezelőtt jelent meg először a képernyőn, témája a következő volt; az egyik televíziós forgatócsoport munkatársai - az utcán, parkokban, üzletekben és másutt - beszélgetéseket készítettek emberekkel, akik közül sokan nem tudtak magyarázatot adni arra a kérdésre, hogy munkaidőben miért nincsenek a munkahelyükön. A Teleglaz havonként kétszer jelentkezik, tizenöttizenöt percben, általában három-négy témával, melyek közül nemegyet épp a nézőktől kapnak az alkotók. (b) Lebeg, lobog, álmodozik. Menekül a magány elől. Monsieur Daniel lázas kalandokra, bizsergető élményekre, szabad életre vácjyik. Hogy minek mennyi az ára, nem nagyon érdekli őt; csak a becsületet, a tisztességet, a lelkiismeretét tartja szem előtt. Olyan, mint egy gyerek: tiszta, romlatlan, őszinte, Más, mint az apja, a bátyja, a nővére. Elvei szigorú, életre szóló elvek, amelyek nem ismernek hamis értékeket. Monsieur Daniel makacs, bátor, küzdeni tudó ember, szemében örök csodálkozással, arcán angyali pimaszsággal. Tizenhat éves, amikor először látjuk őt. Érettségire készül egy párizsi líceumban. Vidám, őszinte, közepes elömenetelú diák, tele bájjal és temperamentummal. Az a típus, aki vonzza az izgalmat, az érdekeset. De akármi történik is vele, örömeit, kudarcait senkivel nem tudja megosztani otthon. Szeretet, összetartozás a jól szituált Eygletiéréknél már rég elkopott fogalom. Itt mindenki siet, kapkod, csak a maga boldogulását szorgalmazza, egyedül Dánielt foglalkoztatják a családi viszonyok. Szeretni akar, ha szerethetne valakit. De meg sem hallgatják. Észre sem veszik. Az afrikai ösztöndíj a magányos ifjú mentőöve. Aztán múlnak az évek és monsieur Daniel habzsolni kezdi az életet. Majd megnősül. Családot alapít. Már a saját lábán áll. A többiek meg... ahány sors, annyi tragédia. Mintha csak Dánielnek kegyelmezne az élet! Lebeg, lobog, álmodik. Olyan, mint Daniel: minden reggel új vágyakkal ébred. MichaI Gúcik, a bemutatásra váró Eygleti- érék című tévéfilmsorozat egyik főszereplője maga a derű, a jókedv, az optimizmus. Mint nap a sugarait, úgy ontja magából az örömöt.- Tizenhat-tizenhét éves koromban jobban hasonlítottam Dánielre, mint most - mondja. - Merész voltam én is és robbanékony. Ha azt mondtam: megyek, semmi sem tarthatott vissza. Ma már jobban meggondolom, mikor mit tegyek. Egyetlen gyerek vagyok a családban, ha úgy tetszik: egyetlenke, aki talán mindent megkapott a szüleitől, amit megkaphatott. De Dánieltől eltérően én szeretetben nőttem fel. Anyám is, apám is féltő-szerető gondoskodással nevelt, nagyanyámról nem is szólva! Igen, én voltam a család szemefénye, de a világ mégsem körülöttem forgott. Mert elkényeztetve sosem voltam, az biztos. Ha összezördültünk, én meg a szüleim, mindig úgy éreztem: nekem kell elnézést kérnem. Az a bizonyos jófiú azonban így sem én voltam. Ha elkapott a hév: utánam is becsapódott néhányszor az ajtó. De ha elköltöztem otthonról, egyszer sem jöttek utánam könyörögni, hogy „gyere vissza, kisfiam“. Megvárták, míg helyrerakom magamban a dolgokat, és magamtól megyek haza. Anyám is, apám is jól tudta, a kamaszkori lázadásaimat ugyanúgy kinövöm majd, mint az első öltönyömet. A büntetés nálunk nem volt szokás. Legfeljebb azt mondták: majd magadtól is Semmi sem tudott visszatartani (Gyökeres György felvétele) rájösz, hogy hibát követtél el. Daniel máshogy nőtt föl. Szinte senki sem állt mellette. És mégis: kedves, becsületes, szeretni való ember lett belőle. Henri Troyat árnyalt lélekrajzzal festi meg őt nagy sikerű regényében - én majd csak most, a közeli hetekben „vizsgázom“ a tévénézők előtt. Pavol Haspra, a sorozat rendezője már többször megnyugtatott, én mégis nyugtalan vagyok. Mert akárhány tévészerep van is a hátam mögött, valahogy úgy érzem: Dániellel startolok. SZABÓ G. LÁSZLÓ M egrázóan időszerű, Chiléről szóló filmsorozatot mutat be ezekben a hetekben a spanyol állami televízió. Miguel Littin Chilei filmrendező titkokban forgatott filmje a chilei nép szabadságharcának hiteles dokumentuma. Littin chilei élményeit Gabriel Garcia Marquez Nobéf-díjas író könyvben örökítette meg. Miközben a spanyol televízió híradóműsorai naponta több alkalommal is a Chilében sztrájkoló és tüntető dolgozók elleni brutális fellépésről számolnak be, Madridban a televízió- nézők megtekinthetik Miguel Littin Littin titokban forgatott filmje chilei rendező négyrészes dokumentumsorozatát. Littin külsejét teljesen megváltoztatva, hamis iratokkal jutott el hazájába, ahová saját nevén, a Pinochet- rezsim tilalma miatt nem léphetett volna be. Mint elmondotta, az eredetileg megírt forgatókönyvet fokozatosan megváltoztatta, mivel a valóság a vártnál sokkal tragikusabb helyzeteket tárt fel előtte. A dokumentumsorozat a spanyol állami televízióval és az Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulóján tartandó megemlékezés országos bizottságával közösen készült el. A chilei rendező filmje iránt nagy érdeklődést mutatnak az olyan rangos filmfesztiválok, mint a New York-i, a velencei, a San Sebastian-i, a biar- ritzi, a montreali, a mexikói. A film játszási jogát már több európai és amerikai állam megvásárolta és illegális úton eljutott Chilébe is - videókazettákon. Littin, aki a film narrátoraként torokszorító szűkszavúsággal kommentálja az eseményeket, Madridban ezt mondotta:- A legnagyobb élmény a chilei emberekkel- való beszélgetés, a velük együtt való élet volt számomra. Annak tudomásul vétele, hogy Pinochet diktatúrája nem volt képes megváltoztatni az embereket, a chilei nép igazi lényegét. A legnagyobb kérdőjel számomra - folytatta Littin - az volt, hogy vajon miként gondolkodnak a fiatalok. Azok, akiknek a életéből Pinochet megpróbált kiirtani mindent, ami haladó lehet. Láttam, amint a demokrácia iránti vágy hatalmas erővel él bennük és gondolataikban Salvador Allende egyszerűsége és összetartozni akarása születik újjá. (mh) 4 E gy sporthírrel kezdődött. A tévéhíradóban valamely atlétikai verseny kiemelkedő eredményt hozó versenyszámairól készült felvételeket láttam. ,,A román versenyzönő világcsúcskísérlete nem sikerült.“ A képernyőn eközben három izmos fekete atléta éppen nyomában jár egy európai versenyzőnek. „Amit látnak, az nem az a versenyszám. Most már á román futónőt látjuk, amint célbaér. Társak nélkül nem sikerült a világcsúcsjavítás.“ Mire ezeket hallottam, éppen a vizesárok vize fröccsent százfelé. Izmos férfilábak fogyasztották a háromezer méteres akadályfutás utolsó métereit. Igazi tévébaki a javából. A sportriporter - dicséretére legyen mondva - hangjában és az olykor fel-felvillanó arcán a meglepetés legkisebb jele sem volt felfedezhető. Akkor azt hittem, kész. A baki megtörtént. Igaz, természetesebben hatott volna, ha a szöveget felolvasó sportriporter is reagál a bakira. Kellett volna ez a gesztus a nézőknek, ahelyett, hogy eljátszotta a rendíthetetlen nyugalmú tévés szerepét. Az idöjárásjelentés alatt már éppen oldódott bennem a feszültség a sejthetően a tévések körében is észlelt baki után, amikor megláttam a képernyőn a legalább tízszeres nagyítású közelképen egy régi családi vita tárgyát: japán kristályok. Éppen a másnapi meleg idő hallatán fogyó izgalmam ismét a tetőfokára hágott. Igen, már a zöldségfélék között árulják... egy ötszázas... valaki ajándékba kapta és szaporítani is lehet... sőt kell... kristályok, de zselészerúek... A riporter még rá is kérdez a fizikai állapotukra, szerves vagy szervetlen anyag voltukra. Aztán megtudtam, hogy valaki barátjának a kollégája beadta a gyógyíthatatlan beteg feleségének a kristályról leöntött cukros, mazsolás vizet. Meggyógyult! Eddig minden rendben is lett volna, ha velem együtt a tévések nem jöttek volna rá, hogy bakiztak ezzel a filmriporttal. így kénytelenek voltak felhívni a nézők figyelmét arra, hogy semmilyen fejlődő és fejlett országból származó füvet nem kérnek és nem fogadnak el, még csodareceptúrák kíséretében sem. Ebben a pillanatban máris elfelejtettem a kőszobor nyugalmú sportriporter és a műszaki munkatársak közös' bakiját. Pitiáner dolog lenne azon a semmiségen rágódni, íme, ez az igazi baki! Először komoly kutatók szociológiai vizsgálataira alapozva jegyzem meg: a tévéhíradót sokan vacsorázás vagy a vacsora utáni edény mosogatása közben, alatt nézegetik. Be-bekukucskálnak, vagy inkább ki-kitekintgetnek a világra. Évek hosszú során megszokták, hogy az időjárás után pakol a stáb vagy előkotorja sonkás szendvicsét. Újabban meglepetések érik. Aznap éppen egy üveg japán kristályt kapott ajándékba a híradósoktól. Célzatos iróniával kérdezgetett a riporter egy háziasz- szonyt, aki ivott már az üveg gyanús tartalmából. Túlélte, tehát a dolog nem életveszélyes. Ugyanakkor lehet, hogy használ. Ennyi az egész? Csakhogy a háttér-televíziózás éppen a tévéhíradó ideje alatt a legélénkebb. Elég, ha egy-egy véresen vérfagyasztó merénylet hírére figyelünk. A „ki elmegy, ki megjön“ diplomáciai játék kisebb érdeklődésre tart számot. Azért halljuk, ha félmondatokban is, látjuk, ha csak tudatunkban összemosódó képekben is. A baj nem abból adódik, hanem a japán kristályról szóló riportban elhangzottakból. Ezt a háttértelevíziózó körülbelül így regisztrálta, amíg be nem rohant a szobába: Már a piacon kapható... egy ötszázasért... szaporodik... meggyógyult... Nem véletlen, hogy ezek után ekképpen reagált: „Apukám, milyen rákellenes gyógyszert árulnak a piacon?“ Meg is kapta a választ a tévés „apukámtól", hiszen nem kérik újabb csodaszerek beküldését: a reklámozását csak ennek az egynek vállalták. \ Persze ez az utóbbi félmondat csupán az én gonoszkodásom. Azt azonban tagadni sem lehet, hogy az akkortájt ismét megnövekedett melegmennyiség elbizonytalanította a híradósokat. A merényletsorozatról tudósító, gyomrot megülő hírek után nyári frissítőt akartak felszolgálni. Ezzel szemben talán kiszabadították a palackba szorult szellemet. Ez a szellem pedig mindig nyári figura, őszre eltűnik, télre már eszünkbe sem jut, tavasszal már a tavaszi fáradtságról is hajlamosak vagyunk azt hinni, bennünket is elért a halálos betegség. Mígnem a loch-nessi szörnyet kézen fogva a legmelegebb nyári napokon elő nem bújik. Nyomában egy egész díszes társaság: nemzeti büszkeségeket növelő őskacsa csontvázával, négylábú kacsával, kacsacsőrű emlősökkel... Hogy olyan létezik? Bocsánatot kérek, ez nem kacsa, csak baki volt! DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÓ 14 1986. Vili. 1.
