Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám
& a csodálatos történet egy festőművészről és nagy szerelméről szól. Szenzációként lehet tálalni. De egyszerűen, nagyhangú frázisok nélkül is el lehet mondani. * * *- ön soha többé nem fog olvasni, írni, rajzolni. A művészetet örökre felejtse el! Szvjatoszlav Fjodorov, a világhírű szemorvos, szándékosan élesen ejtette ki ezeket a szavakat, mintegy hangsúlyozva, hogy ő mégiscsak orvos, nem pedig varázsló. Borisz Ribcsenkov, a 82 éves festőművész ült előtte, aki már több szívinfarktuson esett át, és amióta az eszét tudta, sohasem vált meg az ecsettől. És az öreg festőtől most elvették az utolsót is: a reményt. Az élet teljesen elvesztette számára az értelmét. Minden ellene fordult. Egyenes látása: nulla. Periférikus oldallátása: két század százalék, ami csupán egy kis, zárt helyiségben való hozzávetőleges tájékozódásra alkalmas.- Az ön betegségét sehol a világon nem tudják meggyógyítani - mondták az orvosok. A tudomány ítéletet hozott. És az ember kénytelen volt beletörődni. De ott volt még a Művészet. A Művészet, amely sokkal többet tud az emberről, lehetőségeiről, mint a tudomány. S hű szolgájának segítségére sietett. Segített neki abban, hogy a legnagyobb győzelmet arassa, legyőzze önmagát. ... Ribcsenkov álmában rajzolt. Úgy rajzolt, mint ébren. „Éjszakai kereséseim során - írta később saját kezével - a szabadságnak és annak a lehetőségnek- Neked nagyszerű vizuális memóriád van - igyekezett meggyőzni a férjét. - A kezed gyakorlott a művészi munkában. Neked festőnek kell maradnod. Próbálj meg festeni. Végeredményben mit kockáztatsz? Ribcsenkov természetesen sokat kockáztatott. A kudarc végképp megtörhette volna. De volt egy kis esély, Ribcsenkov pedig azoknak az igazi embereknek a sorába tartozott, akik még az ilyen, bár nagyon kicsiny lehetőséget sem hagyják kihasználatlanul. „1983 novemberében - mondja Rib-' csenkov - újra kezembe vettem a ceruzát és az ecsetet. Vak lévén, munkamódszerem mintegy önmagától alakult ki. Az elmémben keletkező képet egységes egésszé olvasztottam, s téma, méret, formátum, anyag, kivitelezési technika, színösszeállítás tekintetében gondolatban kidolgoztam. Ez a láthatatlan munka olykor órákig tartott, mig a gondolatban megalkotott kép meg nem jelent előttem a maga teljes festői és plasztikus lényegében. Miután pedig az asztalra tettem a papírlapot, mintegy kivetítettem rá azt, amit a képzeletem alkotott. A festékekkel nagyon nehéz dolgom volt, nehezen tudtam színné átültetni őket. Az a szokásom mentett meg, hogy legfeljebb tíz festék volt a palettámon, s ezeket mindig ugyanabban a rendben helyeztem el. Hogy miből mi keletkezik - ezt fejből tudtam. A technika tekintetében a kezem memóriája mentett meg“. Szóban mindez nagyon egyszerű. Gyakorlatban azonban - sokkal bonyolultabb. Ribcsenkovnak súlyos, elviselheA művészet (szinte) csodát tett Borisz Ribcsenkov szovjet festőművész újjászületésevalamilyen örvendetes érzése fogott el, hogy mindent új módon ábrázolhatok, az a kívánság, hogy a legegyszerűbb motívumokban feldolgozzam valamilyen titkos gondolatomat, amelyet soha senkinek nem mondtam el, nem tártam fel... Néha roppantul kimerültén ébredtem. És ugyanakkor bántóan boldog voltam amiatt, hogy sajnos csak álmomban sikerült ilyen jól dolgoznom. Ez a gyönyörködtető kínszenvedés több mint két évig, 1983 novemberéig tartott. Mi történt azután? Azután csoda történt. De mielőtt erről beszélnénk - elmondunk egyet-mást Borisz Ribcsen- kovról. 1899-ben született. Olyan híres mesterektől tanult festeni, mint Alekszandr Drevin, Natan Altman, Alekszandr Sev- csenko, Ljubov Popova. Egyik első kísérlete - a divatnak hódolva - egy absztrakt kép volt. Ribcsenkov magának Kazimir Malevicsnek mutatta meg. Az orosz modernizmus képviselője sokáig nézegette a munkát, és végül megállapította:-Túlságosan észrevehető rajta a föld vonzóereje. De éppen az „a föld vonzóereje“ segített Ribcsenkovnak abban, hogy megtalálja önmagát. Rájött, hogy a realizmus lehetőségei határtalanok, amilyen határtalan a fejlődő élet. A művészet kedvelői röviden megismerik Ribcsenkov gyönyörű városi tájképeit, a régi Moszkva mellékutcáit ábrázoló képeit. Ebben a szenvedélyében valahogy Utrillóra és az ó régi Párizsára emlékeztet. Ribcsenkov még Alekszandr Grin íróhoz is hasonlít valamiben. „Grinhoz hasonlóan - állapította meg művészetének egyik ismerője - Ribcsenkov a számára ismerős város zugait nemcsak a természetet jellemző tulajdonságokkal ruházza fel, hanem olyan vonásokkal is, amelyeket saját művészi fantáziája sugall számára“. Alekszandr Grin Bíborvörös vitorlák című tündérjátékában többek között ezek az érdekes szavak olvashatók a hős szájából: „Megértettem egy egyszerű igazságot. Lényege az, hogy saját kezünkkel műveljünk úgynevezett csodákat“. Borisz Ribcsenkov az első csodát akkor művelte „saját kezével", amikor írni kezdte az Egy festőművész elbeszélése című könyvét. Vonalzó segítségével írta. Eleinte lassan, bizonytalanul. Azután magabiztosan és gyorsabban. Amikor elbeszélései megjelentek, úgy érezte, hogy még egy csodát is véghez vihet. Nagyon akarta, és kínosan habozott. Felesége, Olga Fjodorovna Cvetkova segített. tetlen fejfájásai voltak, kudarcok érték, zavaró körülmények jöttek közbe. Olyan időszakok is voltak, amikor kételkedett, félt, ingerült volt. Az öreg festőművész azonban kiállta a próbát. A művészet szeretete mindennél erősebbnek bizonyult. Ribcsenkov akvarelljei, guasai, rajzai újra megjelentek a kiállításokon. Nem kellett életkora és vaksága miatt csökkenteni a vele szemben támasztott követelményeket. A múvészettörtérlészek nagyra értékelték új munkáit. A kritika egy „új emocionálisabb és korszerűbb“ Ribcsenkovról ír, „új előrelépéséről“ beszél. A nézők gyönyörködnek a képeiben, és nem is sejtik, hogy alkotójuk vak. 1986 áprilisában ellátogattam Borisz Ribcsenkovhoz. Megmutatta új munkáit: Moszkva, Szretyenszkij bulvár, Nyírfaliget, A napsütötte faluvégen, Orosz tél ... Megvilágosodás című esszéjével is megismertetett, amelyet nemrég írt. Meg akartam érteni, hogyan lehet látás nélkül látni. „Hogyan történik ez, magam sem tudom - ismeri el Ribcsenkov. - Itt az agy segítségét nem lehet nélkülözni. Két-három órai munka után erős fájdalmat érzek a fejem bal oldalán. Itt azonban már annak a kockázatnak az áráról van szó, amelyet tudatosan vállalok. Az életemben minden jóért drágán meg kell fizetni". Hallgattam szavait, újra végignéztem a képeit és azt gondoltam, hogy a „hőstett“, „hősiesség“, „bátorság“ szavak teljesen helyénvalóak és alkalmazhatóak arra, amit Ribcsenkov tett, mégsem magyarázzák meg a csodát. Annak a csodának pedig, amelyet a szemorvosok nem tudnak megmagyarázni, a lényege a festő határtalan, nagy szeretete a Művészet iránt. Valóban csak a szeretet győzheti le a sötétséget. „A lehetetlenhez vezető út - így véli Borisz Ribcsenkov - senki számára sem tilos. Az olyanok közül, mint én - vallja - akiket katasztrófa ért, csupán azok képesek megbirkózni ezzel a rögös, nehéz úttal, akik, miután saját akaratuk alá rendelték mindazt, amit a természettől kaptak és tapasztalatuk, munkájuk, képességeik révén szereztek, a félelemmel és kockázattal nem törődve törekednek áhított céljuk felé. Más lehetőség nem adatott!" Borisz Ribcsenkov, a művész, végrehajtotta a lehetetlent. A sorssal való összecsapásában győzelmet aratott, bár vereségre volt ítélve. GAVRIIL PETROSZJAN (APN) Felfigyeltető szlovák tudományos könyv A magyarországi tárnoki jog fejlődéséről Korunk embere gyakran nem tudatosítja, hogy milyen mértékben befolyásolják jelenünket a múlt hagyományai. Természetesen a társadalmi tudatban és gondolkodásmódban elevenebbek a közelmúlt hagyományai. A történelem marxista értelmezése szempontjából azonban helytelen lenne az a feltételezés, hogy a régebbi történelem már nem hat mai tudatunkra, gondolkodásunkra. Ez távolról sincs így. Ezért történetírásunk és jogtörténetünk elsőrendű feladatai közé tartozik a hazánkban élő nemzetek és nemzetiségek múltjának feltárása, minél alaposabb feldolgozása azért is, hogy szocialista valóságunk történelmi gyökereit, és a mához vezető fejlődés útjait megismertesse és megértesse a jelenkorral. A mai marxista jogtörténetet kétségtelenül jelentős mértékben gazdagítja dr. Stefánia Maranová docensnek, a tudományok kandidátusának, a bratislavai Komensky Egyetem Jogtudományi Kara dékánhelyettesének tus tavernicale című . műve, amely a Stúdie o procese formova- nia práva tavemíckych miest v etapách vyvoja taverníckeho súdu v Uhorsku, 15-17. storocie alcímmel (A tárnoki városok jogának kialakulása a magyarországi tárnoki ítélószék fejlődése szakaszaiban, 15-17. század) a Veda könyvkiadó gondozásában jelent meg néhány hónapja. Elsősorban azt a tényt lehet kiemelni, hogy a szerző a dialektikus és a történelmi materializmus alapelveiből kiindulva- azokat alkotó módon felhasználva- dolgozza fel a választott témát. Érdemes megemlíteni azt is, hogy ez az első és eleddig egyetlen olyan mű, amely a közép-európai történelmi-jogi környezetben a tárnoki városok jogrendjével foglalkozik. Mint az említett alcímből következik,, a mű a tárnoki ítélőszék fejlődése és tevékenysége bemutatásával megismerteti velünk a feudális Magyarország úgynevezett tárnoki városai jogrendjének fokozatos kialakulását. Szükséges azonban tudatosítanunk, hogy a tárnoki városok esetében a társadalmi fejlődés és élet napjainkban is jelentős központjairól van szó, amelyek részben közös hazánkban, a CSSZSZK-ban, részben Magyar- országon, Romániában és Jugoszláviában lelhetők fel. A tárnoki városok azok a korabeli szabad királyi városok voltak, amelyek a tárnokmesterek és ítélőszékek joghatósága alá tartoztak, tehát a feudális Magyarország egyik legjelentősebb bírói hivatalnokának jogkörébe, s a korabeli törvénykezési szervezet másodfokú, fellebviteli hatóságának jogkörébe. A tárnoki városok csoportjába tartozott Bratislava, Trnava, Kassa (Koáice), Preáov, Bardejov, a mai Magyarország területén pedig Budapest akkori két része, a korabeli Buda, Pest, továbbá Sopron is. A további időszak során újabb 17 - ma Szloviákia, Magyarország és Jugoszlávia területén fellelhető — város csatlakozott hozzájuk. A tárnoki városok több mint a fele a mai Csehszlovákia területén volt. A tárnoki városok fent említett felsorolása bizonyítja, hogy a korabeli feudális Magyaroszág legjelentősebb városairól volt szó. A korabeli társadalmi szerkezetben rendkívül fontos helyet foglaltak el. Ezekben a központokban alakultak ki fokozatosan a társadalmi munkamegosztás haladó formái és az új társadalmi viszonyok, amelyek későbbi kibontakozása és megszilárdulása a feudalizmus végét jelentette. A feudális társadalom többi rétege, elsősorban a főnemesség és olykor a központi királyi hatalom is természetesen arra törekedett, hogy ellenőrizze és irányítsa a tárnoki városok fejlődését, amelyek egyben a feudális államszervezet érzékeny és neuralgikus helyeinek számítottak. A jognak azonban nem csupán azokat a viszonyokat kellett szabályoznia, amelyeket a tárnoki városok kénytelen-kelletlen a magyarországi nemességgel és a királyi udvarral tartottak fenn. Magukban a városokban is törvényszerűen létrejöttek a munkamegosztásból származó új társadalmi viszonyok; itt elsősorban a városi polgárság tehetős rétegeinek a feudális város lakosságának többi rétegéhez, főként a vagyontalan rétegekhez való viszonyaira gondolunk. És így a tárnoki városok városi jogának, mint minden kizsákmányoló típusú jogrendnek a városi polgárság tehetős rétegei vagyoni és társadalmi helyzetét kellett megszilárdítania mind a külső viszonyokban, s gyakran a feudális nemesség érdekei ellenére, mind magában a városi közösségben is - a szegények és a középrétegek forradalmi igyekezetével szemben. A társadalmi viszonyoknak ezt a rendkívül összetett, bonyolult konglomerátumát, amelyet fokozatosan vont be a jogi szabályozásba a tárnoki városok jogrendje, döntő mértékben befolyásolta az említett tárnoki ítélószék tevékenysége és döntései, illetve fejlődése. így a feudális Magyarországon fokozatosan kialakult a tárnoki városok kodifikált és írott jogrendje, amely az egyes rendelt viszonyai számára egyedi jogi szabályozást tartalmazott. Elmondhatjuk tehát, hogy a tárnoki jog kialakulása és fejlődése hozzájárult a jogi tudat haladóbb formáinak és a jogi kultúra hagyományainak fokozatos kialakulásához, s ezekből indult ki a további fejlődés, amely kiteljesedésének ma tanúi lehetünk. Az említett bonyolult téma a szerző által egy terjedelmes, két alapvető részre felosztott történelmi-jogi monográfiában került feldolgozásra. Az első részben a szerző a tárnoki városoknak a jogrendjük unifikációjára és kodifikálására tett igyekezetével foglalkozik abban az időszakban, amelyet a tárnoki ítélószék stabilizációja jellemzett (1456-1526). Elemzi itt a tárnoki ítélőszék szervezeti felépítésének kérdéseit, de a tárnoki szék döntési gyakorlata kapcsán a tárnoki városok jogának egységesítése és kodifikálása folyamatát is. Figyelmét a jogkönyv létrehozásának problémáira, egyes rendelkezéseire, tartalmi összetételére és forrásaira összpontosítja, de a perjog kodifikálásának kérdéseire is. Találkozhatunk a tárnoki városok jogrendje alkalmazásának megnyilvánulásaival is a tárnoki ítélőszék konkrét döntési gyakorlatában. A mű második része a tárnoki városok jogalkotó tevékenységével foglalkozik a tárnoki ítélőszék további fejlődésének időszakában (1526-1723), vagyis a magyar feudális állam katonai és politikai katasztrófájától, a mohácsi ütközettől a magyar feudális törvénykezési szervezet 1723. évi reformjáig. Elemzésében a szerző magyarázatot ad a tárnoki városok jogkönyvei felújításának indokaira, a tárnoki jog novellizációjának (módosításának) egyes fejlődési szakaszaira és végül a tárnoki jog fogaími körülhatárolásával, területi és személyi joghatóságával foglalkozik. A műnek jogtörténeti környezetünkben betöltött elsősége és egyedisége mellett - további jelentős értékei vannak. Többek között az, hogy a csehszlovákiai, s külföldi (magyarországi, ausztriai) levéltárakban végzett terjedelmes kutatásokra támaszkodik. Munkája során a szerző számos, a tárnoki jog eddig ismeretlen vagy feldolgozatlan okmányával találkozott, illetve olyan dokumentumokkal, amelyek kiegészítik ismereteinket a tárnoki jog történelmi helyéről és jelentőségéről. A mű gazdagon dokumentált és terjedelmes jegyzet- és bibliográfiai anyaggal van ellátva. Ez a tudományos publikáció hozzájárul kortársaink, a CSSZSZK állampolgárai történelmi-jogi tudatának elmélyítéséhez és megszilárdításához. Lehetővé teszi számukra, hogy tökéletesebben megismerjék azoknak a városoknak történelmi fejlődését, amelyekben élnek, s hogy jobban megértsék a jogi kultúra történelmi gyökereit, mert további alakításában és fejlesztésében is részt vesznek. DR. ANTON JANÓO llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll
