Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-24 / 4. szám
Az egész városkában mindenki csak az özvegynek nevezte őt. Az özvegy megint kint ül az ablakban. Az özvegynél tegnap egész éjszaka égett a villany. Az özvegynek új kalapja van. Bizonyára volt család- és személyneve is, de ezek mintha nem illettek volna hozzá. Úgy költözött ide, ebbe a városba, ami már önmagában is megbocsáthatatlan bűnnek számított. Hát még az élete... Virágos pongyolájában általában kint üldögélt főtéri házának ablakában, örökké álmosan és borzasán, akár egy veréb. A városka a maga reggelik és vacsorák közé eső nyugalmas életét élte. Az asszonyok délutánonként összejárogat- tak egy-egy kávéra, az éplelkú fiatalok a maguk kis játékait űzték, az egészen rendes férjek időnként csúnyán lerésze- gedtek, úgyhogy sokáig az özvegy volt az egyetlen, akin kávézgatás vagy sörözge- tés közben mindenki a nyelvét köszörülhette. Mindez addig tartott, míg idegenek nem jöttek a városba. Először a földmérők hálózták be a vidéket láthatatlan vonalakkal, fölosztva a világot arra, ami volt, és arra, ami lesz. Majd a vadaskert fölötti erdőre hórihor- gas emberek törtek rá villanyfúrészeikkel, fejszéikkel, s katonabakancsok talpánál is keményebb öklükkel. Tervszerűen kijelölt vonalak szerint fosztották meg a vidéket bokroktól és fáktól, kivágták az erdőt, s kiirtották a gyökereket is. Odafent, a város fölött, az árnyakkal teli erdőben, vagy az irtásokon világító tönkök között nem sokat beszéltek, ökölbe szorították a kezüket, összeszorították a fogukat, s csak hellyel-közzel hangzott el köztük egy-egy szó, káromkodás, szit- kozódás, vaskos tréfa. De esténként, nem sokkal alkonyat után, miután lemosakodtak és nem egyszer meg is borotválkoztak, odalent, a városka kellős közepén dalra fakadtak, hogy még a Krizanová felé vezető vágányokon túl is hallani lehetett a hangjukat. Ugyancsak ók voltak azok is, akikkel kisöpörték a bálokat és táncmulatságokat, akik felrugdosták a sörtől mocskos asztalokat, s akik nemegyszer össze is verekedtek. Ittak tehát és eljárogattak az özvegyhez. Az asszony éjjeleken át járatta a lemezjátszót, likőrt ivott az idegenekkel, akik gyakran reggelik is nála maradtak. Néhány névtelen bejelentés is érkezett rájuk. Nem tehetünk semmit, tárta szét a karját Bárta kapitány és nagyot sóhajtott. Nem szerette, ha valamilyen ,.esettel“ kellett foglalkoznia, az utóbbi időben az özvegy nélkül is eléggé zajos volt itt az élet. Végignézett két munkatársán. Jelentkezik valamelyitek? Mivel azonban nem kapott választ, az özvegyet a fiatal hadnagyra bízta. Mit kell csinálnom? - kérdezte a hadnagy. Kivizsgálnod az ügyet. De mit? Hogy vidám természetű, azt tudja mindenki. Bejelentéseket kaptunk ellene. Tegyük fel, hogy az állampolgári együttélés szabályainak megsértéséről van szó. Vagy, s itt jelentőségteljesen elhallgatott és összevonta sűrű szemöldökét, valami rosszabbról. Végrehajtom, szólalt meg végül a hadnagy minden különösebb meggyőződés nélkül, majd ösztönös mozdulattal megbizonyosodott arról, hogy helyén van-e a pisztolya és kényszeredetten elindult az özvegyhez. Az asszony nem engedte beljebb az előszobánál, s mégcsak kávéval sem kínálta őt. A szobában halkan, alig hallhatóan szólt a lemezjátszó. A hadnagyot fojtogatta a nyakkendője. Az asszony végighallgatta öt, megrázta a fejét, majd annyit mondott: jól van, s azután becsapta mögötte az ajtót. Minden rendben, jelentette Bártának zavarodottan a hadnagy. Legalábbis úgy tűnik... Semmi sincs rendbe, vágott vissza a kapitány. Ezzel a boszorkánnyal maga az ördög volt adósunk. Elég öreg volt már ahhoz, hogy megértse, miért izzad úgy a hadnagy: Elmehetsz, mondta végül. Ezt követően elbabrálgatott még egy kicsit a beérkezett postával, sötét tekintettel bámult maga elé, majd „elintézett- nek“ tekintve őket, az asztalfiókba tette a panaszokat és bezárta a fiókot. Éjjel a hadnagy rosszul aludt. Egész este a helybeli kocsmákat járták mindhárman, így éppen elég durva megjegyzést kellett lenyelnie, s ráadásul még az autójuk gumiját is kilyukasztotta valaki. Amikor azután útban hazafelé a fáradtságtól elcsigázva elhaladt az özvegy háza mellett, szinte föl se figyelt a kivilágított ablakokra és az üvöltő lemezjátszóra. Mégis az özvegyről álmodott majdnem egész éjszaka. Reggel kedvetlenül megborotválkozott, s mivel csak délben kellett szolgálatba lépnie, egy kis sétára szánta el magát a városon túl. Fölkapaszkodott a vízmosásos hegyoldalba, ahonnan pompás Czibák Mária: PORTRÉ (olaj-pasztell) kilátás nyílt a várkastélyra. Három ujjnyira meglazította a nyakkendőjét és levette a sapkáját. Abban a korban volt, amikor még különös fontosságot tulajdonított a külsejének. Bárta kopasz feje jutott eszébe. Sapka nélkül nem járhatunk, sapka alatt viszont megkopaszodom, gondolta. Átkozott egy munka. Letörölte homlokáról a verejtéket, fejét nekitámasztotta egy kősziklának, tekintetével rövid ideig a felhők között kalandozott, azután elaludt. így talált rá az özvegy is, aki kakukkfüvet szedet a hegyoldalban, elnevette magát a hadnagyon, vágott egy grimaszt, s folytatta tovább az útját. A dombok közt kanyargó országút, ahol a kemény sziklákból a készülő híd pilléreinek kellett kinőnie, tele volt emberekkel. Mindenütt nagy volt a lárma, akár a felbolygatott méhkasban: az ördög volt adósunk ezzel a híddal, mondogatták. Talán még az özvegyről is esett egy-két szó, a vészesen közeledő robbantást azonban már semmi nem tudta elodázni. Bárta, aki erre az alkalomra erősítést kapott egymásután állítgatta az autókat és az izgatott bámészkodókat nyugtatgatta. Fehér védósisakos férfiak értek a térség ellenőrzésének végére. A robbantásig már csak alig több mint egy perc volt hátra. Az özvegy felbukkant az országúton. Tarka ruhájában most igazán csinos volt, s ki tudja miért, még mosolygott is. Karján egy nyaláb kakukkfüvet hozott, amelyből frissen mosott ágyhuzatai és fehérneműi közé szokott szórni mindig egy keveset. Amikor megpillantotta a csődületet, egy kissé meghökkent. A tömeg egészen Bártáig sodorta őt. Az emberek mozgolódtak miatta egy keveset, de hangosan nem szólt senki. Mi történik itt, kérem? fordult a kapitányhoz. Bárta ebben a pillanatban jött rá, hogy az asszonynak egész kellemes hangja van. Menjen hátrább, mondta. Egy perc múlva kezdjük. Az özvegy elrévedve nézett vissza-rá. Na mi lesz már? emelte föl a hangját Bárta. Az asszony ekkor váratlanul a földre dobta a kakukkfüvet, félrelökte a kapitányt és rohanni kezdett a hegyoldal felé. Az első pillanatban senki nem mozdult. Asszony... kiáltotta Bárta és utána iramodott. Valaki azonban megragadta a vállát, hogy visszatartsa ót. Ne bolodozzon, hallotta a háta mögül. Hadd menjen. Bárta felbőszültén fordult vissza, de miután csak a néma tömeg válaszolt neki, az asszony után eredt. Az özvegy a sértetlenül hagyott szedercserjésen törte át magát, az ágak belecsaptak az arcába, belemartak a kezébe, megszaggatták a ruháját, s egyszeregyszer el is vágódott a földön. Köröskörül mindenütt nagy csend volt, csupán a cipője alatt indult meg egy-egy kődarab, nagy zajjal zuduló lavinát sodorva az országúira. A hadnagy aludt. Az asszony nehezen lélegzett, a földre vetette magát és megrázta a férfi vállát. Vissza, akarta kiáltani, de a szó megakadt a torkán. A hadnagy megrázkódott, jóformán fel sem ébredt, talán még mindig álmodott, a sapkája után kapott és talpra ugrott. Mit akar? kiáltotta. Vigyázz, megöl, rántotta le a földre a férfit. Szeme sarkából még látta a csip- kebokortövében gubbasztó Bánát. Azután leszakadt az ég. A föld megremegett s kicsúszott a talaj a lábuk alól, a megrémült madarak érett gyümölcsökként potyogtak le a fákról, s egy hirtelen támadt szélörvénybe került lepke az özvegy hajában fejezte be cik- cakkos röptét. Sűrű kózápor zuhogott a földre. A tépett ruhájú özvegy rávetette magát a hadnagyra, aki még érezte, hogy milyen tüzes a nő teste, hogyan lélegzik és hogy milyen* kakukkfű illata van, aztán közvetlen közelről megpillantotta az asz- szony vérvörös ajkát, s akkor elsötétült előtte a világ. A sűrű porfüggönyt hirtelen szellő leb- bentette föl, s a robbantással a helyéről elmozdított szikla új helyet talált magának az országút mellett kanyargó folyócska fölkavart medrében, de jutott darabjaiból a vadaskertbe és az almáskertbe is. A zűrzavár kellős közepén ziláltan álldogált az asszony, arcán vér folydogált végig. Bárta, aki időközben odaért hozzájuk, talpra segítette a hadnagyot. Az országút felől újabb és újabb kíváncsiskodók tartottak feléjük. Jól van? fordult Bárta az özvegy felé. Hagyjon békén, mordult rá az özvegy, majd lehajolt és szétrongyolódott cipőjének sarkát vizsgálgatta, melyet már csak egyetlen szögecske tartott. Miután hazatért a kórházból, ahol a sebeit kezelték, idézést talált a postaládájában. Csak másnap jelentkezett. Bárta üdvözölte öt, és zavartan motyogott valamit a hősiességről, mire az özvegy elpirult és szemmel láthatóan kínos volt neki az egész. Amikor Bárta elhallgatott, a hadnagy lépett előre összecsapta a bokáját, majd figyelmessége és hálája jeléül kis csomagot akart átadni az özvegynek. Az asszony zavara nyomban elillant. Tekintete megkeményedett, s szigorúan végigmérte a hadnagyot. Tejfölösszájú, szólalt meg ezután a kelleténél is hangosabban, majd rácsapott a hadnagy csomagot tartó kezére, büszkén fölvetette a fejét és elhagyta a helyiséget. Az előírások szerint berendezett irodában csak a kakukkfű illata maradt utána. Bárta végigsimította kopasz fejét. Micsoda tűz van benne, gondolta szót- lánul. A hadnagy is hallgatott, csak tenyere lobbant majdnem lángra. Mivel nem tudták, miként zárják le az ügyet, az ajándéknak szánt órát elküldték postán az özvegynek , majd pénzbüntetést mep néhány hetes feltételes szabadságvesztést róttak ki rá a hatóságok megsértése miatt. TÓTH LÁSZLÓ fordítása i I lja Grigorjevics Ehrenburg szerkesztőségünk meghívására 1941. június 25-én érkezeti a Krasznaja Zvezdához. A szerkesztőségben - a Malaja Dmitrovka 1 íjban - szokatlanul nagy volt a csend. Üresen tátogtak a hosszú, szűk folyosók, melyekről kétoldalt nyíltak az apró kis szobák, a munkatársak többsége kiment a frontra. Egyszer csak belép hozzám egy középtermetű, kifejezetten civil külsejű férfi, esetlenül bő, szürkésbarna ruhában.- Ehrenburg... Görnyedt tartásával, bozontos fekete hajáva idősebbnek látszott a koránál. Arca fáradtnak tűnt, komor, feszült figyelem ült rajta, szürke szeméve egyenesen, szinte fürkészően nézett rám. Én természetesen már ismertem a Lélekszakadva, A teremtés második napja és egyéb műve alapján Hja Grigorjevicset. De különösen mély nyomot hagytak bennem a szabadságért és az igazságért folytatott harc hevétől izzó spanyo karcolatok. Kérdésemre, hogy mivel akar foglalkozn a Krasznaja Zvezdánál, azt válaszolta:- Régi újságíró vagyok én. Mindent megcsinálok, amit egy újságírónak a háborúban csinálnia kell. De írni elsősorban a nácikról fogok. Nálunk még nem mindenki tudja igazán, kik is azok a nácik. Mindenesetre sokan nem tudják.- Rendben van - mondtam -, ez kell nekünk... Bevezettem a 15-ös szobába. A szoba a harmadik emeleten volt, éppen olyan kicsi, akái a többieké. Alig telt el pár óra, Ehrenburg mái hozta is viharvert Korona táskaírógépét, és a folyosóra kihallatszó kopogás hamarosan hírül ad ta, hogy az új tudósító munkához látott. Este már hozta első cikkét, A hitleri hordái címmel. Elolvastam és küldtem is a nyomdába Június 26-án jelent meg. Ettől kezdve Ehrenburg - ha Moszkvában vol - négy éven át minden estéjét a szerkesztőségben töltötte, egy újjal verte a Koronát, írta a másnap megjelenő cikket. A légiriadók idején a többiekkel együtt nagy ritkán ó is lejött a háromemeletes szerkesztőség épület óvóhelynek kinevezett alagsorába, ha mái nem tudott ellenállni a parancsnok erósködésé nek. De itt sem volt nyugta, lekuporodott egy sarokba, az írógépet a térdére tette és továbt kopogtatta a cikket a légvédelmi ágyúk dörgése a bombák robbanása mellett. 1941 késő őszén, amikor a német légitámadások egyre gyakoribbá és egyre ádázabbá váltak a szerkesztőség épületét légnyomás érte. Átköltöztünk a Vörös Hadsereg Központi Színházánál épületébe, próbatermekben, öltözőkben ütöttünl tanyát. Ehrenburgnak az egyik prímabalerina szó bája jutott, ami szüntelen élcelődések tárgya let a szerkesztőségben. Az új hely nem hozott szerencsét Ilja Grigorje vicsnek. A színház körül mindenféle árkok és gödrök voltak, az író az első éjszaka elesett é: * A részlet közlésével Ilja Ehrenburgra emlékezünk, születésének 95. évfordulója alkalmából. WERA KÜCHENMEISTER 1 Georg, az osztály legfélénkebb tanulója, má hetek óta hiányzott. Éppen azokban a napokban amikor a templomokban fölcsendültek a motetták az áruházak kirakataiban pedig már ott csillogtál a mesefigurák. A tanító reggelenként egyre nyugtalanabb!, nézett körbe az osztályban. Georg nem tartozol a legjobb tanulók közé, de azért őt szeretti a legjobban. Ó volt a legszegényebb gyerek a osztályban. Órányi járásra a városkától, tanyái élt. Apja aratás idején távoli birtokokra szegődő* el, télen többször is börtönbe zárták. Erről a tanító csak hallott, nem tudta, miéi tartják fogva Georg apját, s valójában milyei ember is ő. Szánakozva nézte Georgot, amir a csípősre fordult időben vacogva szaporázz; lépteit az iskola felé, mindig ugyanabban a lyuka cipőben, elnyűtt, vékonyka ruhában. Az elmú évek alatt megszokta már azt is, hogy össze
