Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-20 / 25. szám
ÚJ szú 15 1986. VI. 20. A zóta, hogy Franco halálával spanyolhonban 1975-ben egy gyűlölt diktatúra is letűnt a politikai színtérről, az országban ezen a hétvégén negyedszer tartanak parlamenti választásokat. Az 1977-ben, majd a két évvel később tartott törvényhozási választások még a jobboldali pártok győzelmét hozták, viszont 1982- november 28-án már a Felipe González nevével fémjelzett baloldali szocialisták örülhettek kifejezetten átütő fölényüknek. A kérdés most az, hogy a vasárnapi szavazás megerősíti-e a négy éve kormányzó baloldali kabinet- tet, illetve azt a kényelmes parlamenti többséget, amelyre az elmúlt 42 hónap alatt támaszkodhatott. A végső feleletet a voksok összeszámlálása után tudjuk meg, az azonban ezúttal nehezen elképzelhető, hogy esetleg olyan politikai földcsuszamlás következzen be — a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) hátrányára -, mint amilyen négy éve a jobboldali pártokat érte. OKTÓBER HELYETT JÚNIUSBAN Nemhiába mondják, hogy a kormányzó pártok mindig - sok esetben szinte behozhatatlan - helyzeti előnnyel indulnak a szavazatvadászatba. így van ez a Spanyol Szocialista Munkáspárt esetében is. Egyedül tőle függött ugyanis, mikorra - s természetesen a neki legjobban megfelelő időpontra - írja ki az egyébként csak októberben esedékes parlamenti választásokat. Az óv elején még a miniszterelnök-helyettes úgy nyilatkozott, hogy nem tervezik az őszi választások előrehozását. Ez a kijelentése azonban’ még az ország NATO- tagságának ügyében márciusban tartott népszavazást megelőzően hangzott el. A kormány NATO-tagság mellett kardoskodó álláspontját megerősítő referendum után a madridi kabinet felülvizsgálta eredeti szándékát, s nem sokkal később már hivatalosan be is jelentette, hogy nem várnak októberig, hanem már június 22-én urnák elé szólítják a választópolgárokat. Persze, ha másképp sült volna el a referendum, akkor nyilván szóba sem jöhetett volna ez a korábbi dátum. A spanyolok csekély többsége ugyanis igennel válaszolt a NATO-tagság fenntartására, s mivel a kormány is az atlanti tömbön belül maradás mellett tette le a garast, a referendum eredményét politikai szándékainak támogatásaként értélkelte, s úgy vélte: mihamarabb meg kell lovagolnia ezt a közhangulatot, méghozzá addig, amíg abban nem következik be változás. Ez a lázas sietségnek az oka. Tavaly, vagy akár korábban alighanem kevesen gondoltak arra, hogy az ibériai országban még 1986 első felében megtartják a parlamenti választásokat. A spanyol bel- és külpolitika szövevényes ösvényeit jól ismerő bennfentesek viszont biztosra vették, hogy erre sor kerül, ha a kormány nem szenved vereséget az atlanti tagságról ígért népszavazáson. Bármennyire is NATO-ellenes volt a közhangulat az országban, a kormánynak tekintet nélkül erre előbb vagy utóbb ki kellett írnia a népszavazást, s döntenie kellett a pontos dátumról. Tavaly ősszel, amikor a sorozatos tüntetések résztvevői nagyon határozottan követelték ezt, a kormánynak már nem volt sok ideje a gondolkodásra, hiszen arra még jóval a parlamenti választások előtt sort kellett kerítenie. Arról szó sem lehetett, hogy a Gonzá- lez-kabinet netán lemondjon a referendum megtartásáról, hiszen ez az új választások közeledtével politikai öngyilkossággal lett volna egyenlő, mivel saját és pártja szavahihetőségét tette volna kockára. Négy éve az 1982-es választásokat megelőző kampányban ugyanis azt ígérte a szavazóknak, ha pártjára voksolnak, akkor a szocialisták kormányra kerülésük esetén népszavazást tartanak és a spanyol lakosság eldöntheti, hogy az ország megmaradjon-e a NATO keretein belül vagy kilépjen-e a katonai tömbből. Az ígéretet tehát okvetlen meg kellett tartani, mert csak így remélhették a szocialista pártiak, hogy a szavazók a mostani választási kampányban is komolyan veszik bel- és külpolitikai ígéreteiket. Ilyen megfontolásból végül is Madridban úgy határoztak, hogy idén, március 12-én megtartják a három éven át halogatott referendumot. A NATO-TAGSÁG ÉS ELŐZMÉNYEI Ahhoz, hogy tisztázzuk, miért és hogyan is lett Spanyolország a NATO tagja, s hogyan módosult a baloldali kormánynak a tagsággal kapcsolatos álláspontja, vissza kell kanyarodni a belépést megelőző évekhez. Mint említettük, az ország Franco diktátor halálával elindult a demokratikus kibontakozás útján, de a fran- cóista éra katonatisztjei szüntelenül ott settenkedtek a háttérben, s várták az alkalmas pillanatot, hogy mikor ragadhatják magukhoz ismét a hatalmat. Erre 1981 februárjában látták elérkezettnek az időt, amikor kísérletet tettek a parlament épületének, a Cortesnek a fegyveres elfoglalására. Hajszálon múlott, hogy a puccsista tábornokoknak nem sikerült az országot visszafordítaniuk a diktatúra irányába. Ez az esemény gyorsította meg tulajdonképpen Spanyolország felvételét a NATO-ba. Az akkor hatalmon lévő Sotelo-kormány eredetileg úgy tervezte - az atlanti tömb brüsszeli központjával egyeztetve - hogy az ibériai ország 1984-ben csatlakozik a katonai tömbhöz. Az elvetélt puccskísérlet után mindössze tizenöt hónappal Spanyolország már tagja lett a tömb politikai szervezetének, mert így vélte biztosítottnak azt, hogy ne kerüljön sor hasonló belpolitikai eseményre. A jobboldali kormánynak arra már nem volt ideje, hogy az országot katonailag is integrálja a NATO-szervezetébe, mivel öt hónappal később 1982. november 28-án alulmaradt a szocialista párttal szemben a parlamenti választásokon. A váratlan politikai fordulat természetesen alaposan ráijesztett a NATO vezérkarára is, amely tartott attól, mi lesz, ha a Felipe González vezette baloldali kormány beváltja korábban hangoztatott NATO-ellenes terveit. Az újdonsült kormányfő ilyen minőségben mondott első beszédében még határozottan úgy foglalt állást, hogy nem szolgálja országa érdekeit a NATO- tagság, éppen ezért leállítja a további beolvadást a tömb katonai szervezetébe, s hamarosan sor kerül a megígért népszavazásra. HALOGATÁS HÁROM ÉVIG Ahogy teltek a hónapok, a brüsszeli NATO-központban egyre kevesebbet kellett aggódniuk a madridi kormány NATO-val kapcsolatos tervei miatt, mivel kormánykörökben egyre ritkábban került szóba a referendum, s mind gyérebben hangzottak el érvek a NATO-tagság ellen. Sőt, fokozatosan - s egyre határozottabban - azt az álláspontot kezdte magáénak vallani a szocialista párti kabinet, hogy nem kell bolygatni a NATO-tagság ügyét, maradjon minden a régiben, mert ha Spanyolország valóban fel akar zárkózni Nyugat-Európához minden tekintetben, akkor stratégiai-katonai szempontból is ide kell tartoznia. Hogy ennek szükségességéről meggyőzzék a spanyolokat, azzal ijesztegtték őket, hogy országuk Nyugat-Európától történő elszigetelődését eredményezné az esetleges kilépés, ami különösen nem lett volna kívánatos akkor, amikor tavaly ősszel zárószakaszukhoz érkeztek a Közös Piachoz való spanyol csatlakozásról nyolc éven át folytatott tárgyalások. Felipe Gonzálezék tisztában voltak azzal - s ezt a NATO és a Közös Piac brüsszeli központja többször is tudtukra adta nem lehet szó a közöspiaci tagságról abban az esetben, ha Spanyolország netán a NATO-ból való kilépés mellett döntene. Világos volt: Madridnak úgy kellett manővereznie, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Vagyis: sem a NATO vezérkarának, sem a spanyol közvéleménynek nem lehetett csalódnia. Tehát sort kellett kerítenie a népszavazásra, de előre biztosítania kellett a tagság mellett szóló kimenetelét. Nem volt könnyű a kettőt összeegyeztetni, s nem is volt rá már túl sok idő. A referendum előtt főleg két dolog hangsúlyozására törekedett a kormány: nyomatékosan aláhúzta, hogy az ország csak bizonyos, az általa meghatározott feltételekkel tartja fenn a NATO-tagságot, másrészt azt emelték ki, hogy a katonai és a gazdasági integráció elválaszthatatlan, mivel mindkettő elősegíti, hogy Spanyolország ne fejlődjön elszigetelten Nyugat-Európától. Azt sem mulasztották el hangsúlyozni, hogy ez különben is már a spanyolhoniak régi álma, amely francó- ista éra idején nem teljesülhetett, hiszen egyetlen közöspiaci ország sem volt hajlandó arra, hogy együttműködjön a magát lejáratott spanyol fasiszta rezsimmel. S lám, most itt a lehetőség, amit nem szabad elszalasztani! A március derekán tartott népszavazást megelőző hetekben a sajtó, a rádió és a tévé ezeket az érveket ismételgette reggeltől estig, s a példátlan méreteket öltő kampánynak meg is lett az eredménye. A szavazók 52,54 százaléka a tagság fenntartása mellett voksolt. Hozzá kell tenni azonban, hogy a választásra jogosult 29 millió spanyolnak mindössze 60 százaléka járult az urnákhoz, tehát nem nehéz kiszámítani, hogy több mint 8 millióan a.NATO-ból való kilépésre szavaztak. A BENTMARADÁS FELTÉTELEI Politikai megfigyelők szerint már a kérdés feltevése is a kormány malmára hajtotta a vizet. A szavazócédulára ugyanis az alábbi szöveget nyomtatták: ,,Óhajtja-e ön, hogy Spanyolország a NATO-tagja maradjon a kormány által meghatározott feltételek mellett?“ A szavazócédulához csatolták a feltételeket tartalmazó három pontot. Ezek a következők voltak: 1. a tagság nem jelenti az integrálódást a NATO katonai szervezetébe, 2. nem engedélyezik atomfegyverek telepítését, tárolását vagy átszállítását spanyol területen, 3. progresszívan csökkentik az országban állomásozó amerikai katonák létszámát. A kormány tehát ezeket a feltételeket szabta, de tulajdonképpen semmi garancia nincs arra, hogy ezek teljesüljenek. Nem pontosították például azt sem, hogy mit értenek az amerikai katonai jelenlét csökkentése alatt. Egyébként erről a témáról az amerikai katonák egy részének hazarendelését követelő közvélemény megnyugtatására a mostani választások után kétoldalú tárgyalások kezdődnek, amelyektől azoban nem várható kézzelfogható eredmény. Líbia közelmúltban történt amerikai lerohanása országszerte komoly aggodalmakat keltett afelől, hogy hasonló válsághelyzet esetén vajon a washingtoni kormányzat egyáltalán konzultálna-e Madriddal, s nem jáma-e el önkényesen az itteni négy amerikai támaszponton. A francóista rezsimmel még 1953- ban kötött szerződés értelmében - amelyet 1963-ban és 1970-ben meghosszabbítottak - az Egyesült Államok négy bázist bérelt Zaragoza, Torrejon, Moron és Rota mellett. Ezt a szerződést 1976-ban egy barátsági és együttműködési egyezmény váltotta fel, amelyet hatalomra jutása után a González-kormány is megerősített, s ez engedélyezi többek között rádiólokációs állomások létesítést Spanyolország területén. Madridnak aligha sikerül elérnie bárminemű amerikai jelenlét-csökkentést, mivel Washington nagy stratégiai jelentőséget tulajdonít a Földközitenger bejáratát „őrző“ Spanyolországnak, s ezt Ronald Reagan tavaly Madridban tett látogatásakor is nyomatékosan hangsúlyozta. Felipe González kormányzata a jelek szerint valóban ragaszkodik a három antinukleáris elv megtartásához, s ez irányú szándékait határozottan megerősítette májusi moszkvai látogatása idején is, amit szovjet részről pozitívan értékeltek. Arra viszont rámutattak, hogy Spanyolországnak a NATO-hoz történt csatlakozása változtatott az európai hadászati-katonai helyzeten, s ezt a Szovjetuniónak mindenképpen figyelembe kellett vennie. MÉRLEGEN A GAZDASÁG A spanyolok a választások küszöbén nemcsak a kormány külpolitikai lépéseit teszik mérlegre, hanem mindenekelőtt az őket személyesen leginkább érintő belgazdasági helyzetet, habár a kettő szorosan összefügg egymással. A madridi baloldali kormány nem titkolta, hogy a közöspiaci tagságtól reméli a gazdaság talpraállását, amely színvonalát tekintve messze elmarad az európai élvonaltól. Amikor az ország előtt kitárult a Közös Piac kapuja, rendkívül szigorú gazdasági rendszabályokat kellett a madridi kormánynak életbe léptetnie. Brüsszelben kikötötték, hogy be kell zárni a korszerűtlen technikával, veszteségesen termelő gyárakat, s ez a folyamat már el is indult és már érezteti kedvezőtlen hatását, hiszen növekedett a 20 százalék közelében mozgó munka- nélküliség. Felipe González négy évvel ezelőtt azt ígérte, hogy évente kétszázezer munkaalkalmat teremt, vagyis ha ez megvalósult volna, az év végéig összesen 800 ezren álhattak volna munkába. A valóságban viszont csaknem ennyivel nőtt a munkanélküliek tábora és a folytatódó üzembezárások következtében az év végéig ez a szám tovább emelkedett. A kormány a választások dátumának előrehozásakor többek között azt is szem előtt tartotta, hogy őszre ez a mutató tovább romlik. A további veszély a spanyol gazdaságra nézve abban rejlik, hogy az ország gazdasági élete mindinkább a külföldi tőke befolyása alá kerül. Jól példázza ezt a SEAT spanyol autógyár esete is. A spanyol kormány június elején hozta, nyilvánosságra annak a szerződésnek a részleteit, amelynek értelmében az ország egyedüli autógyárát a nyugatnémet Volkswagen konszern veszi meg. Kezdetben az NSZK-beli konszern a részvények 51 százalékát birtokolja, s ezért 550 millió dollárt fizet, majd a SEAT 1990-ig fokozatosan teljesen nyugatnémet ellenőrzés alá kerül. Mind gyakoribb a hasonló példa más ágazatokban is, s ezért egyre több bírálat éri a kormányt amiatt, hogy fokozatosan mind kevesebb beleszólása lesz az ország gazdasági életébe. xxx Négy éve ,,Por el Cambio!“, vagyis a változást sürgető jeszóval indultak a szocialisták a választási küzdelembe. S most inkább azt írnák zászlajukra, hogy minden maradjon a régiben bel- és külpolitikai tekintetben egyaránt. Kormányzásuk eddigi nem egészen négy esztendeje alatt minden eredetileg ígért tervük megvalósítására meg lett volna a lehetőségük, hiszen abszolút parlamenti többség birtokában nem kellett volna tartaniuk az egyes döntések keresztülvitelekor a széteső, nem egységes jobboldaltól. Négy éve a 350-tagú képvi- selóház mandátumaiból 201-et hódítottak el a szocialisták. A vasárnapi parlamenti választások eredményei választ adnak arra, hogy most mennyien mondanak igenlő, illetve elutasító véleményt eddigi politikájukról. P. VONYIK ERZSÉBETA L’Humanité- ból kölcsönvett térképen az Egyesült Államok spanyol területen levő támaszpontjai és további katonai objektumai vannak feltüntetve.
