Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-20 / 25. szám
♦ legrázta feje fölött pillanatban Akbara ettelen testét, és (és, tudatába újból ajai - a hajtóvadá- < szüntelen dörgé- ilása, az emberek ó antilopok hörgé- ása a feje fölött... /ott a kimerültség- rúgkapáltak patá- i légszomjtól és jogástól, és már ük. A tetemgyűjtők ták őket, kapásból i a lábuknál fogva, a teherautókra do- iagló félholt állatoii ezeket a tetőtől ilt embereket... >an létezne a világ alamiféle szem, az logy történt mindhozott a mojunku- le bizonyára az se gy mi következik ( még kitalálni az adászat csak estemindenkinek - az az üldözőknek is és a sztyeppen A tervek szerint snap reggel újból az üzemanyag- kassák a hajtóva- aek szerint itt még a való munka volt, ha meggondoljuk, élsivatag nyugati, m a helikopteres as adatai szerint háborítatlan szájízeket hivatalosan ékainak neveztek, áratlan tartalékok, a következett az ék érdekében az i legsürgősebben sbe. Ez volt a mo- ifejezetten hivata- ameretes, minden nindig meghatáro- ík, amelyek a tör- ilják. A történelmi eredményben az fkaival és szenve- jyarlóságaival és g nem jósolható szellemük ellent- az értelemben sem volt kivétel, n emberek tartóz- akik akarva vagyi /oltak e gonoszTascsajnar pedig, életben az egész rogtak a sötétben kedve, hogy minél ajtóvadászat színesett a mozgás, lyílásuk és a nemi , szinte egészen csuromvizes lett n és trutymóban ísedett, összevert negégették volna, yel a földet érintet- lést okozott nekik, (érették volna, ha jokott tanyájukra, lek, és megszaba- zörnyűségtől, ami fűlt... ■olt szerencséjük. 5 úton váratlanul lelték. A völgyhaj- a a kis tamarisz- alacsonyabb volt ási teherautó állt. tutó felől emberi k farkasok megállnyílt sztyepp felé I fogva épp ebben npák erős fénye is jóllehet a farka- tyban villant föl, Teljes erejükből kálva-ugrándozva emük látott. Külö- : erősen a mellső e túlterhelt lábait, eresnie, ahol még ió... Szomorúan, nást a behavazott ;omóba gyűrt virá- tultak. Tanyájuk, >n volt számukra, Ott most emberek IkSZLÓ fordítása szerzó legújabb 8, mely a tervek jelenik meg. A dallamot fütyörészve, elindult utoljára a forrástól a víztartályig, otthagyta a vödröket, megérintette a forradását és így szólt:- Aratásra visszajövök. A szürkület csendjébe merülve ment a töltés alatt. Ment egy dühösen elhagyott emlék felé, ahol szerelem, gyűlölet, álmok, vér és a dallam várta. Mindenből túl sok. Éjjeli madár súrolta a kalapját, majd a csendben megpróbálta újra átélni azokat az éjszakákat. Cigarettára gyújtott, a láng megvilágította az arcát és fekete, csontos kezét. Az utóbbi évek határozottá és komorrá formálták, azelőtt szorongott és szenvedett. Olyan ember volt, aki győzött és tudott emlékezni anélkül, hogy elszomorodna. Legalábbis így hitte. Előre nézett, miközben a lába elszántan taposta az utat. A töltés három ágra szakadt. Most merre? Megállt, bizonytalanul nézve a messzeségbe, próbálta megpillantani a fát, bár tudta, hogy messze van és nem láthatja. Aztán zajt hallott, majd fény is szemébe tűnt. Jelt adott a kezével, a teherautó megállt.- Tudják-e hogy ezek közül az utak közül melyiken jutok el Piedras Verdesbe?- Szálljon fel. Arra megyünk. Felmászott a teherautó hátsó részébe, ahol több fiatal utazott, és három gitár. A kerekek alatt csikorgott a sóder. A szellő friss, hatmatos fű illatát sodorta feléjük. Sarokba kuporodva nézte a beszélgető, nevetgélő fiatalokat. Az egyik lány hasonlított rá. Háttal ült neki. Ugyanolyan volt a vállára és hátára hulló haja, ugyanúgy lobogott .zászlóként a szélben. A fiúk nevetgéltek és dúdoltak, emellett nyomasztónak érezte saját hallgatását. Hátratolta szemöldökéig lehúzott kalapját és megkérdezte:- Zenészek? Megfordultak, ránéztek, a lány arca nem hasonlított rá, s egyikük azt mondta:- Egy rendezvényre megyünk az ESBEC-be. Újból vidám zajongásba kezdtek. Ó meg a teherautó egyik korlátjába kapaszkodva mohón kereste szemével a fát, közben arra gondolt, vajon áll-e még. Aztán távol az úttól, a nyílt terepen megpillantotta, olyannak látta, mint régen. Az öreg majomkenyérfa az égboltnál sötétebb zöld dús lombsátort alkotva tárta szét ágait. Kiáltott a gépkocsivezetőnek, köszönetét mondott, leugrott a teherautóról és odafutott a fához. Megállt előtte és hallgatta a lombsusogást, töprengve szemlélte a szélben megrebbenó faleveleket. Megtapogatta a fa törzsét, a vágásokat, a durva kéregből meredező, puha, nedvdús leveleket. Igen, az a fa volt, de a fűben heverő Isuara nélkül. Az öreg vagy fogadja, vagy senr De most már ez lényegtelen. Visszaemlékezett rá, ahogy meglepte őket, s le sem szállva a lóról, rúgott a sarkantyúja csattjával és lesújtott a machetájával, Isaura pedig kiáltozva, lobogó hajjal a ház felé futott. Odamegy és beszélni fog vele, mintha csak erre az alkalomra várva MANUEL COFINO élt volna eddig. Most élvezni akarja a helyzetet olyan emberként, aki igazságot tehet a szavaival. Azt mondja majd neki: maga megölte az életet és én elmentem ölni az életért. Azokért harcoltam, akik olyanok voltak és úgy éltek mint én, s azok ellen, akik olyanok voltak és úgy éltek, mint maga. Látja. Ott lesz a lány, ragyogó szemmel, ragyogó arccal. Elgondolkozva szemlélte a fa körül a füvet, újra érezte a gyöngéd félénkséget, az ártatlan örömöt, testükön a kora hajnali harmatot. Azoknak az áprilisi éjszakáknak az emléke ott remegett a majomkenyérfa egymáshoz súrlódó levelei között, melyek újranőnek, és a dallamban, melyet mindig hallott és fütyült, mig a lányra várt. A ház felé nézett, de nem látta, mert befedte a zsurló, mely azelőtt nem nőtt itt. A keskeny ösvényt, mely a fától a házig vezetett, benőtte a fű, de ö most újrataposta a lépteivel. Átvágott a zsurlón. Megremegett. Lélekben teljesen összeomlott. Látni akarta az ablakot, amelyből Isaura kihajolt, de az eltűnt, csak láthatatlan csendjét mutatta. Mintha egy, porból készült ajtót nyitna ki. A sápadt árnyékban csupa rom. Se falak, se tető, se bútorok. Omladozó kövek. Ferde karók. Darabokra tört téglák. Elszenesedett fadarabok. Félig elégett deszkák. Tűztől és penésztől fekete zsindelyek. Csend és magány táplálta a füvet. S az emlék erőteljesen, izzón növekedett a romokból. Belekotort. Megperzselt billentyűk. A zongora behorpadt, az összecsavarodott húrok fémliánokként meredeztek belőle. Leguggolt, ujjaival megérintette, rezgésbe hozta őket és sóhajt fakasztott a hamuból. Kitépte a húrok között nőtt kék és sárga virágokat, szétdörzsölte őket a tenyerén és szagolta a keserű, átható, semmihez sem hasonlítható illatukat. Ottmaradt, visszatért a múltba, elmerült az emlékezésZsemberi Etelka EZ A SÁRGA FÖLD Csak a nagy árviz idején jöttem ki a kulipintyóból, hogy megnézzem, nem sodródott-e felénk Apám. Hiszen hozott a víz mindent. Amióta Hermina J.-vel erre az összetákolt tájra söprődtünk, évente kétszer ólakat, püffedt tetemeket hajigáit a partra az áradat. Hát csak az árvizek idején tűntem fel. Mint ama napon is, midőn megmentettek. Tiltakoztam: de megmentettek. Ahogyan Herminát is visszahelyezték a cinikus élővilágba. Miután bizonyosan tudtuk, hogy megmaradunk, már nemigen akadt mondanivalónk. A szobánk. Az asztalon heverő diók tucatjai magukba szivták a falak magányát. Hermina befútött, hogy ne legyen annyira üres a szoba. A szőnyegre heveredtünk, Mindkettőnket nyomasztott létezésünk tudata. Tudomásomra hozták, hogy itt kell maradnom. ITT. Hermina hiába művelte inszakadtáig a földet. Az egyetlen árnyi területen csupán zöld paradicsom termett. S a zsuppkalapú viskó körül tobzódott a vöröscsalán. Hermina nem tudott eleget áldozni a földnek, nem volt közénk való. Hermina csak készült a nagy ÜNNEPÉLYRE, évek óta készült. S a háziállatok: a macskák. Mivel nekik hét életük van, odaadóan imádták Herminát. Az egerek és a patkányok már-már az ő nyugalmáért szüneteltették rohamozásaikat. Hermina meg - mintha párhuzamosan VERSENYT élt volna e tájjal. Azóta, mintha bármit is bebizonyíthatnék, magamban hordozom a terület rongyos térképét. Képzeletben telefonáltam Apámnak, jöjjön, szabadítson ki innen. Hermina úgy érezte, hogy a világ érette létezik. A kedvéért lépnek színre különböző szereplők, kiknek az a feladat jutott, hogy napjában egyszer köszönjenek Herminának, vagy látogatást tegyenek nála. Figurák. Jó- és rosszindulatú figurák. A szerepükkel úgy-ahogy elboldogulnak. Nemigen tévednek. Már-már elhitetik az emberrel, hogy minden rendjén van. S hogy természetesek mozdulataik. .. Ilyeneket motyogott Hermina, midőn egy felhasjtott disznót cipeltünk haza. Amint haladtunk, ketté vágott testét itt-ott befogta a hó. Lassan, nagyon lassan bontakozott ki bennem a felismerés, hogy Hermina hamarosan nem lesz a közelben. A lopott csemege mellé egy zacskó teára is szert tett. A kockányi cukorért viszont a kunyhónk rendjét kellett felborítania. Minden zugolyt átkutatott, majd egyre lehetetlenebb körletekben keresgélt. Az efféle hiábavalóságnak mindig is örültem. De ez az elszánt igyekezet nem illett a sorba. Már lemondtam a teáról, de ö csak mondta-mondta a magáét. Vigasztalt, hogy csupán türelem kérdése az egész. Aztán a szerszámosládából előkerült egy szaloncukor. Egy igazi szaloncukor. Sztaniolpapírba burkolva. Boldog volt. S hogy az örömtől kólintottám ott izgett-mozgott mellettem, nem vehette észre, hogy neheztelek rá, mert azt akarta elhitetni velem, hogy ÜNNEP van. Mint a gyilkost: zárt koporsóban tették közszemlére. Ma már csak álmáimban jelenik meg olykor egy-egy kép. Például az a nap: midőn magunkra zártuk az ajtót, és abban reménykedtünk, hogy MÉG FELKÉSZÜLHETÜNK VALAMIRE. Hermina azt hajtogatta. áldozatok nincsenek. MERT MINDENT ÍGY AKART. PQNTOSAN fGY. Persze, mások ezek az öreg rögök. Látszatra szétszedhetetlen fonalak. S a félelmek is varázslatosak. Belőlünk nőnek és belőlünk táplálkoznak. Az „oltárra“ borulunk, és megijedünk önnön zörre- nésünktöl. Ekként élnek bennünk a lassú tolvajok. Hiszek a tolvajokban is. A visszajelzésekben. De hitemet leginkább az óraketyegések táplálják. Lehetséges egy ÚJ RITMÚS kialakítása, mely örömre és bánatra egyaránt ráillik?- HÁT ITT KELL MARADNOM... Látom a követ a kútkávánál. E kőnek még nem adtak nevet. S úgy tűnik, hogy én nem is adhatok, mert egy halott ül rajta. ITT KELL MARADNOM: a lóügetésekkel, az önmagamnak-önma- gamról-is-szobraimmal, melyekre nem kívánkozik ruha, mert pucér- ságukkal tökéletesek... ben, fütyülte a dallamot. Messziről egy dallam jött felé, melyet megpróbált nemcsak hallani. Lassan újra átvágott a zsurlón, újrataposta lépteivel az ösvényt, visszament a fához, leült a csupasz, kicsavarodott gyökerekre, a fa törzsének vetette a hátát, megsimogatta a füvet. Ott reszketett a fűszálak között, melyek válaszoltak a szél és az idő suttogására. S a szél és az idő magával hozta a dallamot. A teherautó megállt, szemközt a fával. A férfi, mint aki az éjszakából lépett ki, felállt és egy ugrással a csomagtérben termett. Talán a szemében felgyülemlett csend volt az. Mert valami különöset láttak az arcában, a sötétben figyelték arckifejezését. A teherautó útnak indult. Hátra húzódott, hosszan, elmerülten nézte a fát, egészen addig, amíg el nem tűnt a szeme elől. Akkor előrement és megkérdezte:- Mi történt a leégett házzal? r Melyikkel?- Azzal ott, a zsurlón túl.- Nem tudjuk. Nem vagyunk idevalósiak. Talán a gépkocsivezető tudja. A kocsihágcsóra lépett. A teherautó megállt. Igen, igen. Amikor elvették a földjét, felgyújtotta a házat. Tele volt gyűlölettel az öreg. És a lány? Miféle lány? Azt mondja, Isaurának hívták? Nem, róla nem tudok. Nem tudom. Sosem láttam. Visszament hátra, arcába húzta a kalapját. Csendben nézték. Megszólalt az egyik lány.- Milyen szép éjszaka. Ilyen éjszakán énekelni kell. S dúdolni kezdtek egy dalt. Ekkor levette arcáról a kalapját. Nézte a csillagokat, a tájat, a fiatalokat és ajkáról zengő, tüzes akkordok sfélltak fel. A fiatalok tovább dúdoltak, ő elhallgatott, majd lassan újra nekibátorodott. Néhányan kórusban kísérték füttyét, mely túlharsogta a többieket, de aztán egyedül maradt, füttyszava egyre erősödött és szárnyalt, szétáradt a tájban. A fiatalok egymásra néztek, és nézték az arcát, mely miközben fütyülte a dallamot, fokozatosan átalakult. Egész lénye vibrált a füttyszó ritmusára. Hogyan volt lehetséges, hogy azokból a csirkehátsó formájú ajkakból ilyen dallam fakadjon? S amikor a legmagasabb és legzengőbb, tiszta, áttetsző hangokat adta ki, mindannyian elhallgattak, meglepte őket a szenvedély és a hév, mely a durva, repedezett ajkak között tört utat. Hagyták, hogy egyedül fütyüljön, hogy meggyözödjenk róla, nem zongorából jön a hang. Mi játszódott le ebben a férfiban? Mert ebben a dallamban benne zengett az élet, s úgy szólt, mintha évek óta várta volna a napot, az órát, a pillanatot, amikor a levegőben vibrálhat, s volt benne valami, ami nem annak volt köszönhető, hogy jól tudott fütyülni, hanem annak, hogy ez a dallam képes volt felébreszteni a legtitkosabb érzelmeket. Hol tanulta ezt? Mintha a férfi életének egy mély, gyönyörű, bánatos zugából tört volna fel a dallam. Elmerülten, valami nagy és egyszerű dolog vonzásában nézték, ó pedig hátravetett fejjel fütyült, semmihez sem hasonlíthatóan, mindenért és mindenkiért. Ez a dallam- és szerelemáradat, mely nem egy személynek szólt, hanem az életnek, a földnek, a levegőnek, a bajnak és az örömnek szólt,, szállt a táj fölött. Megértették, hogy aki nem szeretett, szenvedett és küzdött, az nem fütyülhet így, akármilyen jól is tud fütyülni. Ő meg hátravetett fejjel fütyült, fütyült és fütyült egészen addig, amíg hirtelen össze nem szorult a torka. Megköszörülte és elhallgatott. Majd nyomban elmosolyodott és így szólt: énekeljetek tovább. Egy ilyen éjszakán, mint a mai, énekelni kell. De az egész úton hallgattak, hallgatták a bensőjükben szóló zenét. Útkereszteződéshez értek. Egyesek vállon veregették. Leugrott a kocsiról. Kezével búcsút intett, elindult fölfelé a töltésen. Előre nézett és a lába határozottan taposta a földet. Ekkor utána kiáltottak:- Halló! Halló! Anélkül, hogy megállt volna, hátrafordult és azt mondta:- Ó zongorázott. Fütyülve folytatta útját. A fiatalok hallgatták, a gépkocsivezető addig nem indította be a motort, amig a dallam el nem halt a messzeségben, s már csak a falevelek susogása hallatszott. LÖRINCZ EMŐKE fordítása Jan Pilar Táj, fákkal és madarakkal A fák a madarak bölcsői a madarak a föld dalai Aki nem szereti a fákat és a madarakat sosem láthatja igazi arcát a vízben tükröződni Csak az ember és a madár távozik örökösen hogy újból visszatérjen Szeretem a fákat és a madarakat aki nem szereti őket nem tudja a gyereksírást elcsitítani s nem érti meg milyen a mamáért érzett félelem hogy a gyerekszájakban az elveszett ifjúság csipog Csapatokba verődnek mindenütt s rajzolják a madarak szárnyait akik bátran átrepülik az óceánt Mi értelme van az egésznek Csak az ember és a madár távozik örökké hogy újból visszatérjen KOVESDI KÁROLY fordítása
