Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-30 / 22. szám
zázadunk idilliéiből yfácán ishajója. Fehér fal, színes körülötte csupa fenyő. Luces ezüstfenyő, vörösfenyő is, sztenye. Csak sövény veszi 3s kórházépületet, amelyet íondanak. il vörösre festett hajú nők, >an szállnak ki krémszínű k az ajtók, fölrebben néhány jjnak elő, szőrös nyakukban mag tenyerükön, fölfele nézlek felé, mosolyognak és gényszagú Trabant pöfög el fehér padok, fölgereblyézett zöld pázsit. A beutaltak, iétálnak. Főleg a nők. Ujjuk igas sarkú szandálban lépe- k a bokájukat veri. Ez az érmék szőnyegén vonulnak k, oldalszakállas lakájok kőanyagul, mint akik mindent tlátnak, már csak egyedül ők ítést, ha elfújják az aranyozott lebegő lángot. Eldobott ciga- stölög. rebbek. Melegítő van rajtuk látogatók gyűrűjében hehe- llas alak kirí a környezetből, ir gyászhuszároknak is beáll- jompás temetések rendezői- iái kerülgetik a padokat. Az állát beleüti a levegőbe: én n, hogy ennek a Tandorinak verebei. Hidd el... A másik homlokát. A kapunál visszalőjük alatt csikorog a kavics. ti csúszott le a méregzöld (világít, rá a piros Skodára, álódnak ki. Két férfi meg két sek. Meg egy gyerek. Vékony, kosak, egyiknek a fején sárga cilinder. Közelről látni, hogy l magasba tupírozott haj. igyjuk, mondja a tupírozott. i, ülj le szépen, mi előbb ássál is muszáj beszélni, várj án majd te is megnézed a széles, fehér pádon. Ha kell a lábát. Nézi a színes ehet a 212-es szoba? Az ajtó tk is, minden olyan tiszta, i túlvilági. Egy öntöző halk, A fiú szívére szorítja tenyerét, rítenének a pázsitra, surrog kete árny esik rá. A modern n kell, kérlek, az úgynevezett Tilesztett kóklerség... Mártonka, gyere! A tupírozott nagynéni. Bizonyára nagynéni. Gyere! A 212-es szoba! A többiek is visszajöttek. Lassan mennek a kijárat felé. A sült csirke se kellett neki, mondja az egyik férfi, és beteszi a csomagot a kocsiba. Az Aranyfácán! Odamenjünk, mondja a másik. A Gyulusék is azt ajánlották. Már bent ülnek a Skodában. A nap lebukott a hegy mögé, hideg lett. Igen, az Aranyfácán, az jó lesz. A tupírozott nő visszatért a fiúval, a hátsó ülésre szállnak be. A fiú elórehajol, arca a tenyerében, rázkódik a válla. Na, Mártonka, na, nyugodj meg szépen, semmi értelme... Most elmegyünk a vendéglőbe, ehetsz fagylaltot meg somlói galuskát. A fiú fölegyenesedik, szeme vörös, nem kell, kiáltja, s mindkét kezével úgy kapaszkodik bele a sárga szalaggal átkötött tupírba, mintha tornyot akarna magára rántani. Te... te! - sikolt a nő. Mi lesz már, üvölt vissza az egyik férfi. A szentségit! - sziszegi a másik, nem engedtem ki a kéziféket. Most már ő is üvölt. Mert csináljátok itt nekem a cirkuszt! Csönd van, egyenletesen húz a motor. A kocsi fenyők, szelídgesztenyék közt kanyarog. Ha valaki messziről nézi, úgy látja, Jiogy csak négyen ülnek benne. A fiú nem látszik. Egészen előrehajol, arca a tenyerében. A nő visszaköti hajára a sárga szalagot, azután megveregeti a vezető vállát. Itt jobbra kell letérni. Látod a nyilat: Aranyfácán. Kisezüst A ködön átcsillan a nap, olyan apró, hogy mellre lehetne tűzni. Feketén borzolják a ködöt a gesztenyefák. A fűrész egyik végét a Duna-parti sétány padjához szorítja, a másikat a melléhez. A fát húzza a fogakon, nem a fogakat a fán. A tanács engedélyezte, hogy a lehullott galy- lyakat... Szája mellett, a pofazacskóján dió nagyságú dudor. Kóros sejtszaporodás. Időnként odaáll a tükör elé. Megméri. Pálinkás pohárral vagy borossal. Van az öregnek otthon söröskancsója is. Azelőtt kijártam Dunakeszire egy maszekhoz. Két hátaslova volt meg versenylova is, nem ez volt a foglalkozása, ezeket csak úgy passzióból tartotta, én gondoztam a hátaslovakat, mivelhogy a géppuskásszázadban szolgáltam, ó, tudja, azok a kedves pónik... géppuskásszázad induuuuulj! Mert el kellett húzni a vezényszót, a pihenj-nél aztán megveregettük a lovak nyakát, egyszerre csattogott a sok tenyér, nem durván, de azért volt hangja, szóval jól fizetett az a maszek, de már nem tudok kijárni, így a tanácsnak kaszálom a füvet, persze csak nyáron, az is valami, amíg bírja az ember, nem mondom, lefelé a lejtőnek nehéz, ott a vízműveknél, azért csinálom, rendes ember az elnök, ugye lekaszálja, Józsi bácsi, le én! Ezerötszáz forint a nyugdíjhoz, mégis csak valami, nem? Tudja, szerencse, hogy vannak jó emberek. A főhadnagyom, a Subinszky Pál, mert így hívták, az is igen jó ember volt. Meglátogatott a kőházban, mivel lefagyott a lábam, a bal, ott feküdtünk a kijevi pályaudvaron, látta már a kijevi pályaudvart? Olyan nagy, de akkora és hideg meg huzatos, hiába húztam a köpenyt a fejemre, később bevittek a kórházba, de csak később, mert akkora felfordulás volt ott, a kórházba hozott nekem egy üveg rumot ez a Subinszky, mert mondom, igen derék ember volt, hát kellett is az a rum, akárhonnan is organizálta, mert nagyon fáztam, rögtön kortyoltam az üvegből, ő meg biztatott: igya, csak igya! Aztán megveregette a vállam: nemcsokára hazaviszik, mondta. Persze, hogy hazavisznek, gondoltam, hiszen lefagyott a lábam, a bal lábfejemet operálták is, muszáj volt, üszkösödni kezdett, hát persze, hogy haza fognak hozni, de azért jólesett, hogy mondta, meg azt is a fülembe súgta, de csak úgy súgta, mint nagy titkot, hogy fölterjesztett kis- ezüstre. Lehajol, összeszíjazza az elfürészelt gallyakat, vállára dobja a nyalábot, elindul. Biceg a bal lábára. Még visszaszól, szavában most van először szomorúság: de nem kaptam meg. _ A pohár Ferkó állt az ajtóban. Markolta a kilincset, mint aki attól fél, letaszítja a huzat. Egyenesen hazulról? Egyenesen. Azzal bemasírozott a szobába. Hát megvannak-e, ott forognak-e még a meredély fölött a káplánszoknyás fenyők, kérdeztem, mivel éppen Sütő András írása volt a kezemben. Azok még megvannak, csak kissé belefáradtak a forgásba. Koccintottunk. Szép, metszett pohárral. Emlékszel, az érettségi találkozón minden halott társunk nevére fenékig ürítettük, aztán földhöz csaptuk a poharat. Azokéra is, akikről semmit se tudtunk, akik eltűntek. Hülye dzsentrimajmolás. No csak. Hiszen te még a keresztnevedet is meg akartad változtatni Csabára! Legyintett. Az más. Egészen más. De a körülmények miatt lemondtam róla. Persze, a körülmények. Nem tudom, hogy állnak az itteni vendéglősök pohár dolgában, de ha most tartanánk bankettet, sokáig kéne söprögetni az üvegcserepeket. Ekkor már azt énekelte: Hajtsd ki, rózsám, az ökröket... Karját a magasba lökte, tán a mennyboltot akarta átszakítani. Kifeszitett mutatóujját fűrcsán mozgatta ide-oda. Mintha az idő órája tiktakolna. Még a lépcsőházban is bömbölt: Hajtsd ki, rózsám... Csönd maradt utána. A poharat óvatosan a vitrin lapjára helyeztem. Másnap tört össze, amikor hirtelen mozdulattal kihúztam a fiókot. Csak pendült, mint jajszó a csöndben. \ > AjSfffí’; DÉNES GYÖRGY Nem akarom Én nem akarom, lerogyjon a szépség, kit rakva raktunk: magas Déva várát, mert a szépségben szunnyad a dicsőség, sírva siratják, akik veszni látják. Én lázas vérem keverem a mészbe, szemük sugarát, akiket szerettem, és minden vágyat vágyammal tetézve - ámulni kincses tornyán telhetetlen. Én nem akarom, megtörjön a szépség, pusztuljak inkább magam, trónusánál - hogy liliomos zászlait letépjék, nem akarom a lélek néma gyászát. Gyúrkőzzetek - korcs életünk a tétje követ kövekre rakni csüggedetlen, bár énekünknek megfakul igéje, szép volt a szándék s benne szép az ember. Ü kapám Tar koponyája volt ükapámnak, tüdeje sípolt, furulyázott, nyútt lajbijában ki-kiállott a kapuba estjén a nyárnak. Csak nézett, pillogott kifelé, vagy talán befelé nézett, csorgatta a hárs a mézet, vörös kutyája leült elé, jöttek a mezőről, estét köszöntek, bágyadtan visszamormolt, a feje sárga hold volt, benne a vágyak összetörtek, csak a szürke égbolt ragadt az eperfára este, s el-elcikáztak körötte berregő cserebogarak, ő meg befordult a házba, feje az asztal fölé kókadt, elfeledve hangokat, szókat, lelkét álomba ásta. (Kirgiz népmese) Volt egyszer egy Száribáj nevű kán. Öreg volt, már halála közeledett. Sohasem volt gyermeke, s ez nagy bánatot okozott neki. Amikor közeledni érezte halálát, összehívta népét és így szólt:- Sokáig, éltem. Sokat láttam, sokat ettem és ittam. Most már csak a halál van hátra. Ha tartozom valamelyikteknek, most kérje tőlem, amíg nem késő. Utolsó akaratom: okos és igazságos kánt válasszatok! Felzúgott a nép:-Te vagy a legöregebb köztünk, válassz magad kánt nekünk! Száribáj elgondolkozott, aztán így válaszolt:- Van nekem régóta egy fehér sólymom. Ha majd meghalok, három napig nem nyitja ki a szemét, nem lendíti a szárnyát, nem eszik, nem iszik. A negyedik napon etessétek meg és bocsássátok szabadon. Akinek a vállára telepszik, az legyen a kán. Néhány nap múlva meghalt Száribáj. A fehér sólyma három napig nem nyitotta ki a szemét, nem evett, n^m ivott. A negyedik napon megetették, megitatták és szabadon bocsátották. Fellendült a sólyom magasanfaz égre, keringett egy darabig, végül leszállt egy pásztor vállára. A kán főemberei közül sokan azt kiáltották:-Túlságosan fiatal és szegény ez a pásztor! Hogy lehetne a mi kánunk? Nem választjuk meg! Akkor három tisztes vén, három ak- szakál előlépett és egyszerre mondta:- Amikor még Száribáj élt, megígértük neki, hogy azt választjuk kánnak, akire a fehér sólyom rászáll. A pásztor vállára szállt. Öt illeti hát a káni trón. A nép megszívlelte az igazságos beszédet és kánná kiáltotta ki a pásztort. Egy nap elébe járultak a vének és így szóltak hozzá:- Parancsolónk, meg kell házasodnod, hogy örökösöd legyen, különben olyan sorsra jutsz, mint Száribáj. Az új kán először húzódozott, de végül elismerte az akszakálok igazát.- Jól van - mondta -, hívjátok össze a hajadonokat. Próbára teszem az eszüket. Aki a legokosabb közülük, azt veszem feleségül. Másnap összesereglettek a hajadonok a kánság minden tájáról. A kán három találós kérdést adott fel nekik:- Milyen messze van kelet nyugattól? Milyen messze van a föld az égtől? Milyen messze van az igazság a hazugságtól? Feladta a három kérdést és háromnapi gondolkodási időt adott a hajadonoknak. Eltelt két nap, de a lányok még mindig nem tudták a három találós kérdést megfejteni. A harmadik napon a káni palotához vezető úton találkoztak egy szegény hajadonnal, aki rőzsét szedegetett.- Húgocskáim - szólította meg őket -, harmadik napja már, hogy valami nyugtalanít benneteket. Mi történt? Mondjátok el, talán segíthetek.- Minek azt neked tudni - felelték gőgösen a gazdag hajadonok. - A te dolgod az, hogy rőzsét szedegess.- Ne bántsuk meg! - kelt pártjára az egyik hajadon, és elmondta a szegény leánynak, mi történt.- Húgocskáim, vigyetek magatokkal - kérte a szegény hajadon. Először kinevették, aztán gondolkoztak egy kicsit és ráálltak, hogy magukkal viszik. Megérkeztek a palotába. A kán megkérdezte:- Melyikőtök fejtette meg a három találós kérdésemet? Nem tudott felelni senki, csak álldogáltak a hajadonok lehajtott fejjel. Akkor előlépett a szegény hajadon és azt mondta:- Kánom, én megfejtettem mind a hármat. Kelet és nyugat egynapi járóföldre van egymástól, mert a nap reggel támad fel keleten, és este áldoz le nyugaton. Az ég meg a föld közötti távolságot könnyű egyetlen pillantással felmérni: ha az ember felnéz, az eget látja, ha lenéz, a földet. A harmadik találós kérdést is könnyű megfejteni: a hazugság csupán négyujjnyira van az igazságtól, az ember fülétől a szeméig. A fülünk sokszor hall hazugságot, de a szemünk látja az igazságot. A kán udvari emberei elámultak, senki sem várta, hogy a szegény hajadon okosabb a rangos leányoknál. A kán elhatározta, hogy folytatja a próbát.- Még három találós kérdést teszek fel. Fejtsétek meg, s majd utána választok feleséget. Mi a szenvedés? Mi a szomorúság? Mi a szégyen? Újabb három napot adott a gondolkodásra. A gazdag hajadonok közül azonban senki sem tudta a választ kitalálni. A harmadik napon a szegény leány is elment a többiekkel a palotába és így szólt:- Parancsolom, én megmondom a választ mind a három kérdésedre. A szenvedés: a betegség, a szomorúság: az ínség, a szégyen: a lopás. A kánnak tetszett a válasz és feleségül vette a szegény hajadont. Annak kérges volt a tenyere, ruhája csupa rongy. A kán megparancsolta, hogy vezessék a fürdőbe és öltöztessék pompás ruhákba. így lett kánné a szegény leányból. Okos tanácsokat adott urának, s az mindenben követte a tanácsait. De figyelmeztette a feleségét:- Rajtam kívül senkinek ne adj tanácsot! Az ifjú'kánné megígérte. Jószívűségében azonban egyszer mégis tanácsot adott egy vétkes dzsigit- nek, hogy az elkerülje a büntetést. A kán rögtön sejtette, hogy a felesége segített a dzsigiten, de előbb tudni akarta, igaz-e a gyanúja. Faggatni kezdte a vitézt:- Ki adott neked okos tanácsot? Ha nem mondod meg, felköttetlek. Megrettent a dzsigit, bevallotta, hogy a kánné*segített rajta. A kán haragosan mondta a feleségének:- Megfogadtad, hogy rajtam kívül senkinek nem adsz tanácsot. Nem tartottad meg a szavadat, segítettél egy vétkes vitéznek. Ha nem tudsz hűséges feleségem lenni, elmehetsz. Megengedem, hogy magaddal vidd azt, amit a legjobban szeretsz.- Jól van - felelte az asszony. - Köszönöm a bőkezűségedet. De mielőtt elmennék, teljesítsd egy kérésemet: egyél velem utoljára. A kán beleegyezett. Az asszony ízes vacsorát - készített, kumiszt hozott, és titokban mámoritó főzetet kevert bele. A kán jócskán ivott, megrészegedett és álomba merült. Az asszony akkor fölnyergeltette a legjobb paripát, felült rá, alvó urát maga elé ültette és ki vágtatott a palotából. Reggelre másik városba érkezett urával. Az alvó kán csak ott ocsúdott fel. Amikor meglátta, hogy idegen városban van, megijedt és azt kérdezte a feleségétől:- Mit tettél velem?- Uram - felelte az okos asszony -, te elűztél engem, de megengedted, hogy magammal vihessem, amit a legjobban szeretek. Úgy is tettem. Elhagytam a palotádat, és téged magammal hoztalak, mert téged szeretlek legjobban a világon. A kánt meghatotta feleségének ilyen ragaszkodó szerelme és okossága, és hazatért vele. Attól fogva még jobban becsülte okos feleségét, és semmihez sem fogott a tanácsa nélkül. RAB ZSUZSA fordítása Csótó László: Hárman
