Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-30 / 22. szám

ries Thornton, az Arizona Republic amerikai újság tudósítója, az 1985. szeptember 19-éröl, 20-ára virradó éjszakán halt meg Afganisztánban A külföldi tudósítók később lehetőséget kaptak arra, hogy megismerkedjenek a halottnál talált okmányokkal és anyagokkal. Jómagam is láttam őket: három, naplójegyzeteket tartalmazó, és 14, felvételekkel teli filmtekercset. Az én elbeszélésem bizonyos értelemben Charles Thornton tudósítása, amelyet ő már nem tudott megírni.

Thornton 1985. augusztusában érkezett Pakisztánba. Vele volt Judd Jensen és John Mowhan - szintén amerikai állampolgárok, akik hivatalosan orvosként szerepeltek. E csoportnak az volt a feladata, hogy illegálisan átlépje az. afgán határt, a néptelen hegyvidéken megkeresse a modzsáhedek támaszpontjait, és valamilyen orvosi felszerelést adjon át. (A modzsáhed szó szerinti fordításban a hit harcosát jelenti. így nevezik magukat azoknak a bandita- alakulatoknak a tagjai, amelyek fegyveres harcot folytatnak az Afgán Demokratikus Köztársaság jelenlegi rendje és hatóságai ellen. Kiképző központjaik Pakisztánban és Iránban vannak. A határon keresztül behatolva terrorizálják a lakosságot, s ezért maguk az afgánok asrarok- nak, dusmanoknak- vagyis banditáknak, ellenségnek nevezik őket.)

Arról, hogy konkrétan mi van a ládáikban, az amerikaiak még saját társaságukban sem szerettek hangosan beszélni. íme Thornton augusztus 12-i naplójegyzete (ez Pesavarban, az Afgán Demokratikus Köztársaság határa közelében fekvő pakisztáni városban íródott): ,,Amikor a Greens szállodában teáztunk, Judd-dal és John-nal megtárgyaltam az Afganisztánba történő átdobásunkat, amelyre hamarosan sor kerül. Burkoltan beszéltünk: túl sok volt az idegen fül. Kis cédulákat adtunk át egymásnak, így voltunk kénytelenek szót érteni“.

Augusztus 28.: „Pesavari jelenlétünkről túl sokan tudnak. Bár abban kételkedem, hogy pontosan tudnák, valóban kicsodák vagyunk, és miért vagyunk itt“.

Ideje nagyobb részét a két orvos és az újságíró azzal töltötte, hogy egy bizonyos Rahmatulla Szafival beszélgetett. Ez az ember, amikor megismerkedtek, úgy mutatkozott be, mint „az afganisztáni szabadságharcosok szervezetének katonai főtanácsadója“. Thornton közlése szerint Szafi a pakisztáni hadsereg dandártábornoka, aki különleges képzésben részesült az Egyesült Államokban levő Fort Braggben. Hogy pedig Fort Bragg micsoda - ez közismert, ott képezik ki a különleges rendeltetésű, diverzáns alakulatokat.

Szafi tábornokkal az amerikaiak végigjárták a táborokat, ahol mindenféle csőcseléket a „demokratikus ellenállás“ módszereire oktatnak, azután pedig csoportokban átdobják őket Afganisztán területére. Ezeken az utakon a tábornokot néha beosztottjai helyettesítették: Adadulla tüzérezredes, vagy Akahmed, a rakétaalakulatok ezredese.

Thorntont, Mowhant és Jensent bemutatták azon csoport vezetőjének, amelyet arra jelöltek ki, hogy átkísérje az amerikaiakat az afgán területre. Ez a faragatlan afgán kertelés nélkül kijelentette: „ Ugyan miféle gyógyszerek ezek? A fészkes fenét! Fegyvereket fogunk szállítani. Ehhez a pakisztániak engedélyére van szükség. Mihelyt megkapjuk,

nyomban elindulunk.“ (Thornton naplójegyzeteit idézem).

Maguk az amerikaiak szigorúbban megtartották a titkosság szabályait. Amikor már afgán területen voltak, az odaszállított rakományt még akkor is gyógyszernek nevezték. íme az a feljegyzés, amelyet Charles Thornton Muhammad Gausz mullah bandájában készített: „ Látni kellett Juddot, amikor kicsomagoltuk a gyógyszeres ládákat! Úgy örült, mint a gyermek, aki karácsonyi ajándékot kapott. “

Láttam azt a fényképet is, amely éppen a kicsomagolás pillanatában készült. Mindhárman — Charles, Judd és John - repeszgránátokat tartanak a kezükben, amelyeket arra szántak, hogy nagyobb csoportosulásokra lőjenek velük. Hát ilyen gyógyszerek ezek...

A Gausz mullahnak szállított felszerelés között kis légvédelmi rakéták is voltak. Thornton tanúsága szerint a mullah emberei már a következő napokban ezekkel a rakétákkal lőttek le egy utasszállító repülőgépet, amely Kandaharból szállt fel. 52 ember pusztult el, közöttük nők és gyermekek.

Lehetségesnek tartom, hogy Charles Thornton valóban igazi afganisztáni tudósítást szándékozott írni. Tulajdonképpen ezért is készített részletes naplójegyzeteket. Azoknak a washingtoni embereknek azonban, akik jóváhagyták és megszervezték útját, csupán közvetett közük van a sajtóhoz.

A szeptember 2-án, egy nappal a határ átlépése előtt készített naplójegyzet igy

hangzik: „A külügyminisztériumban nyilván igazuk van, amikor azt tanácsolják Simonnak, hogy kevésbé kockáztassa az amerikaiak életét, amikor olyan körzetekbe küldi őket, ahol harci cselekmények folynak. “

Az említett Simon az Egyesült Államokban és határain túl is jól ismert, mint azoknak az „önkéntes orvosbrigádoknak“ a szervezője, amelyeket titokban az Afgán Demokratikus Köztársaság területén tevékenykedő dusman-bandákhoz küldenek. Mint Pesavarban egy bizonyos Hasszán Nouri Charles Thorntonnal közölte, Dr. Simon már legalább kétszáz amerikai „önkéntest“ szállított át Afganisztánba (naplójegyzet az 1. számú noteszben).

Thornton naplói utazásának rövid történetével kezdődnek. „Ez a gondolat 1985. áprilisában született, a dr. Simonnal való kapcsolat következtében. Ő a CIA munkatársa".

Eleinte úgy határoztak, hogy afgánoknak álcázzák őket: turbánt, bő köpenyt és más effélét fognak viselni. Később, némi gondolkodás után, meghagyták nekik ugyan ezt az álarcosbálba illő jelmezt, de NSZK-állampolgársági okmányokkal látták el őket. Először, ez igazolta nyilvánvalóan európai külsejüket. Másodszor, ha történne valami, az incidenst nem a washingtoni, hanem a bonni hatóságoknak kell tisztázni. A harci szövetségeseknek ...

A három amerikai így tehát „németként“ kóborolt két hétnél valamivel hosz- szabb ideig afgán földön. Álnéven pusztultak is el. Egy sötét szeptemberi éjszakán, az Argandáb víztároló közelében, Nagib mullah emberei, akik feszült viszonyban voltak a szomszédos bandával, gránátvetökböl tüzet zúdítottak egy ismeretlen kis teherautóra. Talán tévedésből.

De az amerikaiak halála önmagában véve nem volt már ennyire véletlen. Afganisztánban ma az Egyesült Államok sok száz olyan állampolgára tartózkodik, aki meghívás nélkül és egyáltalán nem békés céllal hatolt be oda. Ók elöbb- utóbb a fegyverek — többek között a „saját" fegyvereik, amelyeket maguk

szállítottak a dusmanok támaszpontjaira — áldozatai lesznek. Mit lehet itt tenni! A háborúban minden úgy történik - mint a háborúban.

Úgy látszik, Charles Thomton sejtette, hogy baj közeleg. Szeptember 11 -én ez a jegyzet került a naplójába: „Valahogy félek azok mellett, akiket barátainknak tartunk.'1

Tegyük fel, „a hit igaz harcosának“ szokásos képe valóban nem kelt rokon- szenvet és bizalmat. Charles azonban nem a külső szerint ítélt. Ó a dolog gyökeréig hatolt. íme a szeptember 12-i naplójegyzet:

„Minél tovább figyelem a modzsáhe- deket, annál inkább hajlamos vagyok arra a gondolatra, hogy a győzelmet nem fogják kivívni. Az idő ellenük dolgozik. A falvakban fokozódik az elégedetlenség harci módszereikkel szemben. A parasztok tudják: a modzsáhedek - bombák, a modzsáhedek - erőszak. Amikor felserdülnek és elvégzik az iskolát azok a gyermekek, akik manapság az afgán falvakban futkosnak, a modzsáhedeknek akkor befellegzett. “

Ez az igazság. Az afgán parasztok, akik a modzsáhedek terrorjának első kárvallotjai, különben nem nevezték volna el őket asraroknak és dusmanoknak. És az, ami két hét alatt az éles szemű amerikai előtt világossá vált, maguk „a hit harcosai“ számára még kevésbé titok. Ha pedig valaki pusztulásra van ítélve, és ösztönösen érzi ezt, s ha már sok ártatlan vért ontott homályos célokért - akkor roppantul elkeseredik. Az ilyen, állig felfegyverzett ember bármely járókelő számára veszélyessé válik. Akár a veszett farkas.

Thornton nem az egyetlen, aki ilyen következtetéseket vont le. Szeptember 7-én az egyik dusmantáborban megismerkedett Kad Freigang (ez esetben valódi) NSZK-állampolgárral. Freigang a Német -Afgán Bizottság elnevezésű szervezet munkatársa. Ó nem az újságok alapján ítél a valódi afgán helyzetről és „a demokratikus ellenállás erőiről“. Ezzel az új ismerősével folytatott hosszú és teljesen bizalmas jellegű beszélgetés után Charles Thornton ezt jegyezte a naplójába:

„Freigang úgy véli, hogy a modzsáhedek vezetősége korrupt, mullahjaik romlottak. Ő banditáknak nevezi őket. Elmondta, hogy győzelmükről szó sem lehet. Gúnyosan beszélt a modzsáhedeknek azokról a kijelentéseiről, hogy nagy kiterjedésű területet tartanak ellenőrzésük alatt... A modzsáhedek gyüle- vész bandákká fajzottak él, amelyek csak a saját érdekükben rabolnak és sar- colnak“.

Ezt egy olyan ember írta, aki maga is fegyvereket szállított a dusmanoknak.

VASZILIJ KROTOV

Egy amerikai halá Afganisztánban

IJSZÓ

Társadalmi nevelés - a gyorsítás fontos tényezője

A szovjet társadalom szociális-gazdasági fejlesztése meggyorsításának stratégiája feltételezi a társadalmi viszonyok összességének tökéletesítését, az állami és társadalmi szervezetek munkaformáinak és -módszereinek megújítását, az ideológiai munka közelítését az élethez, a szocialista demokrácia bővítését, a szocialista igazságosság elvének következetes megerősítését, a tétlenség, az egy helyben topogás és a konzervativizmus leküzdését. Ezen célok megvalósításának legfontosabb feltétele - ahogyan azt az SZKP XXVII. kongresszusán is aláhúzták - a tömegek élő alkotó erejének és a szocializmus óriási lehetőségeinek és előnyeinek maximális mértékű kihasználása.

Nem véletlen, hogy az SZKP hatalmas jelentőséget tulajdonít a dolgozó tömegek alkotó aktivitásának, az emberi tényező jelentősége fokozásának a gyorsítás irányvonalának megvalósításában. Hiszen a kapitalizmustól eltérően, ahol az emberek a kapcsolatok fenntartásánál - mint arra Lenin rámutatott - nem tudatosítják, milyen társadalmi viszonyok alakulnak ki eközben, s milyen törvények szerint fejlődnek azok, a szocializmusban a dolgozó ember gazdája a sorsának, a társadalmi viszonyok szubjektumra. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a szocializmus mint társadalmi rend - következetesen megváltoztatva a munka társadalmi jellegét és tartalmát, az emberek egész gyakorlati tevékenységét - visszaadja a munka valóban emberi értelmét és univerzális nevelő jelentőségét. Az emberek termelő tevékenységének céljai egybeesnek fejlődésének céljaival, s a nevelési folyamat szerves kapcsolódása a társadalmi kapcsolatok széles skálájához, szocializálódásuk mértékétől függően mind jobban meghatározza valóban társadalmi jellegüket, kommunista irányzatukat, megteremti az egyén sokoldalú fejlődésének feltételeit. És minél aktívabban, energikusabban fog minden dolgozó a köz javára változtatni a fennálló feltételeken, gyorsítani a szociális-gazdasági fejlődés ütemén, annál mélyebb és hatékonyabb lesz a nevelési folyamat, kibővül anyagi és szellemi bázisa.

Másrészt a szocializmus feltételezi, közvetlen összefüggésbe hozza a szociális-gazdasági fejlesztés vívmányait és ütemét, valamint minden ember műveltségének, szakképzettségének, hozzáértésének és eszmei meggyőződésének mértékét. Amint azt az SZKP új szerkesztésű programja hangsúlyozza, minél nagyobbak a történelmi célok, annál fontosabb a milliók gazda módjára érdekelt, felelősségteljes, öntudatos és aktív részvétele megvalósításukban.

Vagyis az ország társadalmi-gazdasági fejlesztésének meggyorsítása nagy igényeket támaszt a politikai-nevelő és ideológiai munka minőségének és hatékonyságának emelése iránt, s ezzel egyidöben a lehető legkedvezőbb feltételeket teremti meg ennek megvalósításához.

Az alkotó, aktív személyiség kialakítása közvetlenül és közvetve valósul meg a társadalmi tevékenység minden formájában, s ez a tevékenység konkrét tartalommal tölti meg, tárgyszerűvé teszi a nevelési folyamatot. Ez megfigyelhető a társadalmi tevékenység alapvető területei gyökeres átépítését célzó feladatokban. A termelésnek a tudományos-műszaki haladás alapján való intenzifiká- lása felé való gyors fordulat, a gazdasági mechanizmus és az irányítási rendszer átépítése társadalmi méretekben megköveteli - egyéb feltételek mellett - minden dolgozótól a mély szakmai tudást, hozzáértést és jártasságot, a gondolkodás tunyaságának legyőzését, az öntudatosságot és az alkotó aktivitást. Ez elsősorban neveléssel, célratörő ideológiai munkával érhető el. A társadalmi nevelés mindenképpen azon meghatározó eszközök egyikévé válik, melyek közvetlen hatást gyakorolnak az olyan gazdaságra való áttérésre, amely magasabban szervezett és hatékony, sokoldalúan fejlettek termelőerői, s érett szocialista viszonyok és működőképes gazdasági mechanizmus jellemzi.

A szociális politika érvényesítésében való sikerek, a szocialista igazságosság következetes erősítése nemcsak a nép életszínvonalának állandó emelését, a szociá- lis-osztályviszonyok és nemzetiségi kapcsolatok tökéletesítését, hanem a nevelési feladatok megoldását is megköveteli. Ezek: az egységes folyamatos oktatási rendszer létrehozása, a kollektív értékorientáció megerősítése, a társadalom minden tagjában annak kinevelése, hogy képes legyen ésszerűen és hasznosan kihasználni szabadidejét, továbbá a család védelme és szilárdítása, a természethez való kíméletes viszony kialakítása. Különösen nagy jelentőségű a nem munkával szerzett jövedelmek, az élősködés, a részegeskedés és az alkoholizmus elleni harc. »

A társadalmi nevelés ilyen céltudatossága sokban elősegíti az erős szociális politika szentesítését, mely politikának fő célja az ember jólétéről való gondoskodás.

Nem kevésbé fontos feladatokat kell megoldani a politikai életben. A szovjet társadalom további demokratizálása, a nép szocialista önigazgatásának további elmélyítése az állami és társadalmi szervezetek, az egész politikai rendszer tevékenységének tökéletesítésével, a nyilvánosság bővítésével egyetemben feltételezi a tisztán nevelő jellegű feladatok megoldását is. Ilyenek a tudományos világnézet, az állampolgári kötelességtudat formálása, a társadalmi érdekeknek a személyi érdekekkel szembeni prioritásának elfogadtatása, minden állampolgár irányító tevékenységben való jártasságának fejlesztése. A társadalmi nevelés ezúttal is a szocialista demokrácia, annak minden oldala és megnyilvánulása fejlesztésének, a társadalom politikai viszonyai tökéletesítésének fontos láncszemeként lép fel.

A társadalom szellemi életének fejlesztése, az ember öntudata és szellemi kultúrája érettségi fokának növelése a társadalmi nevelés lehető legközvetlenebb feladata. A társadalmi tudat különböző formái, a tömegtájékoztató eszközök, az irodalom és egyéb művészetek nevelő hatásának növelése jelentős mértékben elő fogja segíteni az ember szellemi életének gazdagodását, a szocialista eszmék és elvek megerősítését, a burzsoá ideológia osztályalapon való elutasítását.

Vagyis az emberi tevékenység legfontosabb területeinek, a társadalmi viszonyok egész rendszerének minőségileg új fejlesztése óriási mértékben függ a kommunista nevelés feladatainak sikeres megoldásától. Ez a nevelés a társadalom minden tagja magas fokú öntudatának, alkotó aktivitásának, a szocializmus ellenlábasaival szembeni szilárd kiállásnak a formálására irányul.

V. F. BELIK docens, kandidátus