Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-23 / 21. szám
Peter Jilemnicky CUKOR (Részlet) A mezőgazdasági munkások sztrájkja okozta izgalom átterjedt a cukorgyárra is. A hivatalnokok nem bírtak megmaradni irodáikban s többet ögyelegtek az üzemben, mint bármikor azelőtt. A bizonyos előnyöket élvező állandó munkások és irodaszolgák óvatosak voltak. Ezelőtt sem beszéltek sokat, most azonban, hogy helyenként elégedetlenség ütötte fel a fejét az idénymunkások között, még jobban ügyeltek a szájukra. De annál többet figyeltek és hallgatóztak. Az üzemben forró és fojtó volt a levegő. A gépek zakatolása betöltötte az óriási termeket. A kavargó zajba úgy hullottak az emberek rövid megjegyzései, mint vízcseppek a parázsló tűzre; egy pillanatig sisteregtek, aztán szertefoszlottak.- Várom, mikor kezdődik...- Az üzemi bizottság bizonyára oltani akarja majd a tüzet.- Az biztos. És a szakszervezet is.- Lesz gyűlés?- Azt mondták, hogy lesz. Majd ott dől el a dolog.- Pszt! Csönd! A mester jön... A mester odajött, megállt, pillantása végigfutott a pergetődobok hosszú során. Minden rendben volt, továbbmehetett volna a gépsor másik végére, de nem ment.- Mit gondoltok..., nem esnek bele a mi embereink is ebbe a sztrájkőrületbe?-Tudja isten! - válaszolta az egyik szófukaron mindannyiuk helyett, a többiek pedig csak vállukat rángatták.-Úgyis rövid a kampány..., még sztrájkkal is rontsanak rajta... Mikor továbbment, az egymáshoz közelálló munkások pillantása összevillant. Elmosolyodtak.- Hallottad? Rövid lesz a kampány.- Minél rövidebb, annál jobban meg akarnak lopni bennünket.- Még azt a néhány szem cukrot is sajnálják tőlünk.- És mit mond Babic? Hisz ő benne van az üzemi bizottságban! Az első váltás délután két órakor végzett. Már távozniuk kellett, hogy átadják helyüket az új választásnak. .. és az üzemi gyűlésről eddig még senki sem tudott semmit. Mint valami szélcibálta porfelhő, úszott a kínzó bizonytalanság az üzem fölött. Pontosan két órakor mindannyian szokatlan sietséggel szede- lődzködni kezdtek, hogy minél előbb az udvaron legyenek, ahol már szabadabban beszélgethettek és részleteket is megtudhattak.- Le§z gyűlés? - röppent fel minduntalan a tömegből a kiváncsi kérdés.- Senki sem tud semmit...- Hát mondjátok..., lesz? Valahol elől vékony tenorhang jelentkezett:- Ne menjetek haza! Meglesz a gyűlés! Ebben a pillanatban az irodaépületből kijött az üzemi bizottság néhány tagja, elsőnek Babic, akit a sztrájkpárti munkások az imént emlegettek, leszegett fejjel, mint a falnak támadó kos. A többiek tétován lépegettek mögötte, de egymás között izgatott megjegyzéseket váltottak. Egyikük, látva, hogy a munkások közül néhányan húzódoznak a sztrájk felöli döntéstől és elhagyják az udvart, a kapuhoz ugrott és utánuk szólt:- Ne menjetek el!' Maradjatok! Szavazni fogunk... Az üzemi gyűlés zajosan zsibongott. Komoly határozatokat vártak. Mindkét részről szenvedélyesen és elkeseredetten tárgyalták a sztrájk kérdését. A munkásoknak jórésze, mintegy a fele, nem igen mutatott harcikedvet.- A kampány amúgyis rövid..., még azt a néhány koronát is elveszítsük?- A szerződés régen kész, most már nem tehetünk semmit!- mondták egyesek.- Hogyne tehetnénk, ha az uradalmakon is sztrájkolnak! - vetette ellen valaki.- Ha nem szállítják be a répát, ^ úgy leállunk... Megnyitották a gyűlést. Az üzemi bizottság elnöke aprólékosan kezdte elemezni a helyzetet, amelyben a cukorgyár az idei kapányt megkezdte. Hosszasan beszélt s felhozott minden lehető és lehetetlen mentséget a múlt évvel szemben lényegesen leromlott kollektiv szerződés igazolására. De szavai, minden igyekezete ellenére, nem érték el a kívánt hatást.- Nem igaz, hogy a cukorgyárak válsággal küzdenek! - kiáltott közbe egy hang.- Ha válságban lennének, nem volna akkora nyereségük... hiszen olvasunk újságot! . — Nyerészkednek, és minket mégis meglopnak a szerződéssel. Egy pillanatra nagy zűrzavar keletkezett. Úgy látszott, hogy az elkeseredés kivétel nélkül vala- mennyiüket elfogta, mert azok, akik a sztrájkra nem hajlottak, némán hallgattak.- Mit akartok hát? - kiáltotta az elnök dühbe gurulva. - Kérjetek szót! Az alacsony emelvényen egy fűtő jelent meg, szemefehérje élesen kivillant szénportól fekete arcából.- Azt a cukrot akarjuk, amit eddig mindig megkaptunk! És olyan béreket is, mint tavaly! Ha a cukorgyárak nyereséggel dolgoznak, miért a mi bőrünket nyúzzák? Szinte kórusban felelt az üzemi bizottság néhány tagja:- De hiszen itt a szerződés! Az elfogadott és érvényes szerződés. .. S áradatként zúgott fel ismét a hangzavar:- Nem mi kötöttük!- A maguk bérencei írták alá... a hátunk mögött.- Tudomásotok volt róla már a kampány kezdete előtt... - állt fel újra az elnök és kezében nyomtatott kis füzetet lobogtatott.- Itt a szerződés, olvastátok és tudjátok, hogy egyik pontja így szól: Ha az egyik vagy másik fél kifogásolja az ez évi munkabér- megállapitást, jogában áll fellebbezést benyújtania a paritásos döntőbizottsághoz, de legkésőbb szeptember 15-ig, hogy a bérkérdés még az idény megkezdése előtt véglegesen tisztázódjék... Most pedig október vége van. Most már nem tehetünk semmit, barátaim... Az utolsó szavakat úgy mondta, mintha csak barátságosan vállon akarta volna veregetni őket. hogy megnyugtassa a társaságot. Most Babic állt fel:- Igaz és való, hogy a szerződést elfogadták és aláírták. Kik fogadták el? A cukoripar képviselői, mert nekik megfelelt. Kik írták alá? Olvassátok el, kik a szerződéskötők..., a mi képviselőinket nem találjátok ott? A mi képviselőink mindig csak olyan szerződést írtak alá, amelyért nem kellett szégyenkezniük a munkások előtt. Hogy pedig ez a mostani érvényes-e, azt ti mondjátok meg! Nektek munkásoknak kell határoznotok, hogy jobb, kedvezőbb szerződést kell-e kivívni! Ez most a legalkalmasabb pillanat...- Úgy van! Ha a mezőgazdasági munkások... - bicsaklott meg valamelyikük hangja.- ... és ezen nem változtat az elnök által idézett szerződésnek nemcsak ez az egy, de valameny- nyi paragrafusa sem! A zsivajgó beszéd és lárma közepette néhány munkáskéz emelkedett a magasba.- Szót kérünk!- Beszélni akarunk! Az elnök egy pillanatig habozott, méregette a szólásra jelentkezőket, végül választott:- Dudás, beszélj! Dudás felállt, köhintett és várt, mert a zaj még nem ült el. Mikor kissé elcsendesedtek, megszólalt:- Elvtársak,.., ne feledkezzünk meg a jutalompénzről! Mert, akárhogy is vesszük, jó dolog az... Sokhangú férfinevetés harsant fel, gúnyos felkiáltások, de Dudás nem tért le a vágányról s folytatta:- Ért olvastam a szerződést, nagyon is figyelmesen olvastam, és benne áll, hogy a jutalompénzre elveszti az igényét az, aki munkáját az idény befejezése előtt önkényesen elhagyja, vagy az idény tartama alatt a munkát abbahagyja. Ez azt jelenti: ha sztrájkolni fogtok, elvesztitek igényeteket a jutalompénzre... És jóindulatú arca eltűnt a sok munkásarc között. Egyesek nevettek, mások helyeseltek, az üzemi bizottság néhány tagja elégedetten bólogatott, és Babic, látva ezt az egységnélküli, széthúzó tömeget, azon gondolkodott, milyen nehéz az ilyen válságos percekben megszabad ítani az embereket vakságuktól... t Szavazzunk a sztrájkról! - kiáltottak néhányan.- Gondoljátok meg jól! - szólt az elnök és megint kezdte felsorolni a sztrájk ellen szóló összes érveit. Lassan, minden egyes szót külön hangsúlyozva beszélt, szinte cirógatta a szavakat, s minduntalan az ajtóra nézett, mintha várt volna valakit. Az ajtót csendesen nyitogatták, újabb és újabb munkások meg irodai altisztek jöttek be. Az elnök tovább beszélt, de közben az érkezőket figyelte, vajon szaporíthatják-e a győzelemhez szükséges szavazatok számát.- Szavazzunk! - zúgott fel ismételten a tömegből.- Nem! Halljuk a beszédet!- Az elnök igazat mondott! Végül aztán megkezdődött a szavazás. Alig néhány szavazatos gyenge többséggel a sztrájk ellen döntetek. A nagy csalódás lehűtette a kedélyeket.- Köszönöm! - fejezte be az elnök a gyűlést. - Győzött a józan meggondolás! Ebben a pillanatban az elkeseredett fűtő ugrott elő és kiáltozni kezdett.- Meggondolás? Miféle meggondolás? A mestereket meg az állandó munkásokat csódítették ide.... ők határoztak. Pedig nem is volt joguk szavazni. Menjenek a munkájuk után, most az ő váltá-. suk dolgozik!- Vagy hívjatok ide mindenkit! Az idő előrehaladt. Fáradtak voltak az egész napi munkától, vágytak már a pihenés után. Lassanként * szedelődzködni kezdtek.- Ezzel még nincs vége... - mondta Babic az udvaron a körülötte összegyülteknek. - Ma ők győztek, az ő embereik. De holnap a mieink győznek, azok, akiket nem hívtak meg. Este tízkor meggyúrjuk a második váltás munkásait. Mindenki jöjjön el, aki tud... (L. GÁLY OLGA fordítása)- Jó napot, igazgató úr, hát nem ismer meg? Lakatos a szemüvege mögül pillantott rá. Hpgy jobban lássa, bicegve közelebb lépett hozzá.- Már hogyne ismernélek - veregette meg bizalmasan a vállát te vagy a Gábor - és ráncosodó homlokán látni lehetett, hogy családi neve után kutat az emlékezetében.- Igen, én vagyok - válaszolta meghatottam- Hallom, fiam, hogy nagy kommunista lettél.- Igaz, kommunista lettem - ismételte, mint egy diák.- Pedig jól emlékszem, milyen vallásos gyerek voltál valamikor. •- Hát az lehet, de arról bizonyára nem én tehettem.- Csak nem restelied?... Mert ki tudja - folytatta kissé bosszankodva -, akkor talán azt is szégyened, hogy a tanítványom voltál?- Nem szégyellem, igazgató úr.- Akkor meg miért nem látogatsz meg soha, pedig megérdemelném. Nagy fájdalom, gyász ért engem, fiam. Bizonyára te is tudod, a két fiam elesett a háborúban. Gábor hallgatott.- Olyan egyedül maradtam - folytatta panaszosan mintha nem lett volna soha fiam, gyermekem, tanítványom. Az utolsó szót már nagyon halkan mondta, mintha kifogyott volna az erőből. Nagyon megviselt volt az egész ember, pislogva nézett lefelé, és a bicegés már ott fészkelt tétova, csalódott tekintetében, egész gyásztól megtört tartásában.- Elhagytak a barátaim - folytatta -, és te is, lám, meg sem látogattál.- Csak két hete, hogy hazajöttem.- Két hét hosszú idő, már eljöhettél volna.- Gondoltam rá, de féltem - bökte ki végre. Nem tudja, elmondja-e neki a félelem okát, aztán mégis úgy döntött, hogy elmondja. Máig sem értette, hogy évtizedekkel ezelőtt, miért csapta be az asszony előtte az ajtót. - Tetszik tudni, régen - folytatta még gyermekkoromban meg akartam látogatni, tudtam, hogy otthon van, mégis amikor meghúztam a csengőt, és Lakatos néni ajtót nyitott, letagadta az igazgató urat, és az orrom előtt becsapta az ajtót.-Az öreg nézett, kerek, csodálkozó szemmel, aztán egyszerre mintha fény, emlékezés fénye gyúlt volna ki tekintetében, és mint egykor régen, fiatal korában szokta, bölcsen elmosolyodott.- Nem tudom - mondta, karonfogva az ablak felé bicegett vele, ahonnan szép kilátás nyílt a másik, a református temetőre -, de azt hiszem - folytatta —, akkoriban valami arany húszkoronás miatt volt bajod. Emlékszel rá?- Soha el nem felejtem.- Na látod, én se... Bizonyára arra i emlékszel, hogy a feleségem segíte akkor rendbe hozni azt a szerencsétle bolondságot.- Emlékszem - válaszolta Gábo csendesen, és megborzongott a szé gyentöl meg mindattól, ami ezzel kapcso latban eszébe jutott.- Nos - folytatta élénken az történi hogy a feleségemnek eljárt a szája elmondta a dolgot egy barátnőjének, a: « meg persze visszamondta annak a vén asszonynak. Hogy is hívták?... azt, a) téged lopással vádolt. SZABÓ BÉLA (RÉS- Kraftnénak.- Persze Kraftné... Hogy az embe milyen feledékeny már. De nem csoda Kidobtam. Pedig én ilyesmit soha senki vei meg nem tettem, de vele meg kellet tennem. Más nem segített. Egy napor eljött, de nem is jött, hanem betör hozzám, és kérdőre vont, igaz-e, hog} a feleségem csempészte az ocsúba ai arany húszkoronást. Mit tehettem?.. Felháborodásomban kitártam az ajtót és kidobtam. Aztán persze a feleségenr kidobott téged, mert sejtheted, hog> a feleségem is megkapta a magáét. Hái így történhetett. Ez a magyarázata. Gábor most már megértette a rejtélyt Hallgatott, nyomorúságos gyerel<kora új ra feltárult előtte... A történet felelevenítése Lakatost is kilendítette valahogy bánatából. Még mindig a karját szórón gáttá.- Nagyon örülök, Gábor, hogy találkoztam veled, hogy a véletlen újra összehozott minket.- Én is, igaizgató úr, válaszolta meginLILJANA MIHAJLOVA A főnök ajtaján sötétzöld bórhuzat volt, dekoratív sárgaréz szögekkel; a vastag párnázott fal egyetlen hangot sem engedett át. Gyakran kétszer is kellett kopogtatni, de még akkor is válasz nélkül maradhatott az ember. A titkárnői szobában a nem kimondottan szép, huszonöt-huszonnyolc év körüli titkárnő felnézett rá, a köszönését azonban nem fogadta.- A főépítésszel szeretnék beszélni... a barátja vagyok... - mondta, látva a lány közömbös arcát. A titkárnő ekkor elmosolyodott. „A látogatók legtöbbje így mondja...“ Pedig a Főnök egy látogatás után nyomatékosan megjegyezte: „Nekem csak két barátom van... és ók tudják a közvetlen telefonszámomat..." Ez akkor egyértelmű figyelmeztetés volt, és ettől kezdve hiába hivatkozott bárki is arra, hogy a Főnök barátja.- A Főnök értekezleten van... - mondta habozás nélkül.- Sokáig tart?- Nem tudom. Valószínűleg...- Mi valóban barátok vagyunk - tett még egy kísérletet. - Együtt jártunk iskolába, majd az egyetemre. Hoztam neki egy apróságot Afrikából... Ez sem volt új dolog. Jöttek id mérnökök, építészek, hazatérvén Afriké ból, hozták az ajándékokat. Mind „valan apróságot“.- Itt hagyhatja. Átadom.- Éppen erre akartam kérni. A zsebéből kis csomagot húzott elő é a lány felé nyújtotta.- Kitől kapja?- Nem fontos. Ha meglátja, tudni fogjí „Vajon mit szólna hozzá, ha megkíná nám kávéval?“ - futott át az agyá a gondolat. „Ha a Főnökkel tanul negyvenöt év körüli lehet, de sokki fiatalabbnak látszik...“-Viszontlátásra! - szólt határozottá a látogató. A titkárnő felállt és keze nyújtott. A kézfogás ugyan nem tartozol a kötelességei közé, de most ösztönöse cselekedett. Érezte, hogy ez a férfi ner fog ide visszajönni. Mások néha annyin tolakodóak, hogy a legszívesebben elza várná őket. Mindenféle ürüggyel jönne és nemegy közülük órákra lefoglalja a Főnököt a magánügyeivel. Sokan egyszerűen azért jönnek, hog- találkozzanak a Főnökkel, mert ajándékot hoztak, hosszú kiküldetésükről, Afri kából. I AMMKi hl ointicu
