Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-16 / 20. szám
\ F riss tavaszi reggel volt, amikor Fáber úr, a búsképű lovag, útnak indult. Óvatosan bújt bele enyhén rozsdálló páncéljába, kopjájának markolatját még egyszer gondosan kismirglizte, nyakába nagyvilági maslit kötött. Miután küllemét ekképpen szalonképessé tette, paripájához lépett. A mén roskatag volt, mint nagyhírű elődjéé, ráadásul ez a pára is a nagymúltú Rosinante névre hallgatott. Mindeme tökélyt csupán annyi zavarta meg, apróság, hogy a jobb időket is megélt táltos a gyengébb nemhez tartozott, magyarán: vénkisasszony volt ókelme. Hősünket azonban egy cseppet sem zavarta ez az apróság, hangzatos hórukkal előírásszerű lendületet vett, hogy lórapattanási szándékát végrehajtsa. A szelíd, ám agyonstrapált Rosinante azonban elszokott már az efféle akkurátus mozdulatoktól: szemérmes öreglány módjára enyhe fejrázással intette mérsékletre Fáber urat, aki szerencséjére nem volt érzéketlen a változó korban előforduló gyöngülések iránt. így történt, hogy az előkészített haditerv már az első percekben megváltozott: a vitéz pattanásából óvatos kászálódás lett csak. Hősünket ez az incidens cseppet sem zavarta meg, neveltetésénél fogva előkelöféleséget látott a vén ló finnyáskodásában. „Eb ura fakó“ - rikkantotta, s ezért a megnyilvánulásáért nagyon büszke lett önmagára, legendás pléhkalapját a fejébe csapta és már vágott is volna - neki a nagyvilágnak. Rosinantéja azonban nem mozdult: elvei újabb barrikádot emeltek cselekedetei elé. Váltig atj^an reménykedett ugyanis, hogy a Fáber úr majd partnerként - mellette ballagva teszi meg az utat. Hősünk azonban az eseménysor eme fázisában verhetetlennek bizonyult: csizmáin vadonatúj sarkantyúk fénylettek. Habozás nélkül vetette őket akcióba és csupán nekik köszönhette, hogy Rosinante ónagysága, elveit átmenetileg feladva, megmozdult, s hősünk így - itur ad astra - útra kelhetett. Az út csábító volt és ékes: két oldalát virágba borult fák szegélyezték, Rosinante patkóinak zaja dús fűszönyegben halt el. Hősünket mindez jókedvre derítette, s mit tagadjuk - a búsképú jelzőről igencsak megfeledkezve vidám dalra fakadt. Csodák csodája, a dús illatok még a vén Rosinantéra is hatással voltak, szokásos zsörtölődéseiröl is megfeledkezve, megadó- an ballagott a hamvas földúton. Hősünk büszkén, daliásán ült a nyeregben, homlokát nem fátyolozta homály, lelkében nyugalom honolt. Kisvártatva egy ligethez értek: lovagunk, szükségét érezve, megálljt parancsolt, s Rosinanténak nem volt ellenvetése. Csodás paradicsom volt a liget: szépsége ámulatba ejtette hősünket, nem csodálkozhatunk hát, hogy költői megnyilatkozásokra fakadt. Ledobálta magáról lovagi kacatjait, nyeregtáskájából lantot, papírt, pennát halászott elő és késedelem nélkül szomorú helyzetének megéneklésébe fogott. Elsírta a ligetnek minden bánatát, rímekbe szabta szerelme, Dulcinea szépségét, tisztaságát, érintetlen bájait, kesergett szíve keménységén, a mardosó gyönyörűségtől még a köny- nye is kicsordult. Ez lett a veszte, mondhatná a bölcs: a szikrázó könnycseppeken át egy másik ligetet látott, ahol Dulcineája épp egy másik - igaz, kevésbé búsképű - lovaggal enyeleg. Hősünkben semmivé foszlott a költői ihlet: csúnyán káromkodva törte darabokra lantját, pennáját, s csúszott vissza a lovagi élet durva ridegségébe. Kemény mozdulatokkal szedte újfent magára vértjét, bánatát, szenvedéllyel egy bütykös szájába fojtotta. Rosinante hiába meresztette arisztokratakék szemeit, gazdája pálfordulását nem tudta megfejteni, így a sima utat választotta: ellenvetés nélkül vetette magát alá gazdája akaratának. így történt, hogy a Fáber úr-Rosinante képződmény, ha nem is olyan idillikus hangulatban, mint reggel, folytathatta útját. Hősünk továbbra is peckesen ült a nyeregben, belső változását egy apró jel mutatta: Dulcinea szemérmetes bájai helyett egy céda nősze- mélyröl énekelt nem kevésbé vidám, ám finomkodó füleknek igazán nem való éneket. rántotta oldalra a fejét, botrányt azonban nem okozott: ha lassan is, de elindult a halovány domb felé. Az út hosszabb volt, mint azt eredetileg Fáber úr gondolta. A dombtető félnapi járás után is ugyanolyan távolinak tűnt, mint induláskor. Hősünket ez a tény azonban egy pillanatra sem riasztotta meg,'elszántan folytatta útját. Rosinante egyhangúan ballagott a sarjadó fűben. Harmadnap ért a hegy alá. A feje fölött, kitöltve szinte az egész látószöget, magasodott az első szélmalom. Roppant vitorlái mozdulatlanul feszültek, eresztékeit csak elvétve ropogtatta meg egy-egy fuvallat. Hősünknek egy pillanatra még a lélegzete is elállt. „Ez hát“ - gondolta és furcsa bizsergést érzett. A cselekvés kapujában, szerencséjére, nem hagyta el a bátorsága, megfontoltsága sem: nem támadott hebehurgyán, mint híres elődje, lekászálódott Rosinan- téról, hosszan szemügyre vette az első szélmalmot, majd akkurátus alapossággal a harci előkészületekhez fogott. Először Rosinantét masszírozta meg tetőtől talpig. A vén hölgy nem tudta mire vélni a dolgot, jóleső bizsergéssel adta át magát az ellazulásnak. Utána a saját vértezete következett: gondosan beolajozott, kifényesített minden apróságot, villogott az egész szerelés a tortúra után. Végezetül magára öltött mindent, zsebtükrében elgyönyörködött a látványban és Rosinantéhoz lépett. Fáber úr maga is meglepődött, mennyi tisztelet és csodálat kíséri útján. Amerre elhaladt, a nép kitódult a falvak szélére, köszönteni öt. Nem tudhatta, hogy különféle híresztelések előzik meg útját: nagy hadvezérről, csodálatos Valakiről beszélnek. A vén Rosinante is jobban érezte magát, úgy gondolta, a hódolat az ö kissé hervatag, ám még mindig vonzó bájainak is szól. * Búsképű lovagunk boldog volt és elégedett, királyi gesztussal köszöntötte a népet. Újból Dulcineáról álmodozott és - uram bocsá’ - még néhány hexameter is az eszébe jutott. Nemsokára egy városkához érkeztek. A hatalmas tömeg már a város kapuinál fogadta, köszöntötte őket, a sokaság élén maga a maharadzsa. Hősünk sűrű üdvrivalgások közepette kászálódott le Rosinantéjáról, s engedve a maharadzsa unszolásának , készséggel kötötte be megviselt Rosinantéját a város legszebb palotájának udvarába. A maharadzsa illő fénnyel, jeles pompával fogadta. Szolgák serege hordta elébe a jobbnál jobb falatokat, ékesebbnél ékesebb serlegeket. A vendéglátók egymás után emelték köszöntésre poharukat, így történheCSÁKY PÁL tett, hogy Fáber urunk feje kissé elnehezült, s a jelenlévők nagy csodálkozására mindhárom maharadzsára fenékig ürítette poharát. A maharadzsa jót derült az ötleten, csak akkor furcsállotta kissé a dolgot, amikor hősünk, lefekvés előtt, konokul mindhárom maharadzsával kezet is akart szorítani. A városban kis idő múlva elterjedt a hír, hogy Fáber úr vad elszántsággal a szélmalmok ellen vonul. A tisztelet és hősünk megbecsülésének hőfoka - ha lehet - még magasabbra hágott. Tornáca előtt éjjel - nappal nagy tömeg tolongott, a tehetősebb polgárok ajándékokkal halmozták el öt. Maga a nagy maharadzsa a legszebb lányát küldte át hozzá. Fáber úr boldog volt és elégedett, az állandó fény és megbecsülés elkápráztatta. Kisvártatva elérkezett a nagy nap, a város fényűző pompával búcsúztatta. Hősünk kevélyen állt az erkélyen, karjával búcsút intett. A hatalmas hangorkán - varietas delectat - melengette a szívét. Aztán peckesen felcsatolta mellvértjét, fejébe nyomta kalpagját és a tükör elé lépett. A bajuszát fenyegetőre pödörte, kopjáját pökhendi módon a jobbjába kapva odalépett Rosinantéhoz. A vénkisasszony, átélve a pillanat nagyságát, csak egy enyhe mozdulattal intette őt mérsékletre. Hősünk nagylelkű volt: a tőle telhető legnagyobb kíméletességgel mászott fel a ló hátára. A maharadzsa a tömeg élén a város határáig kísérte. „Imhol“ - mutatott búcsúzóul a távolba, ahol egy elmosódott dombon három szélmalom sziluettje rajzolódott ki az égre. Hősünk megpödörte bajuszát, megdöngette mellvértjét, sarkantyúját óvatosan Rosinante véknyába eresztette. A vén ló e korántsem egyezményes megmozdulást zokon véve sértődötten Bősz hórukk volt a jel az indulásra, s a vén paripa állapotát meghazudtoló fürgeséggel szedte a lábát, repült a szélmalom felé. Az meg, mintha csúfot is akarna űzni belőle, kissé megmozdította karjait, lassan forogni kezdett. Lovagunk lihegett izgalmában, s ahogy közelebb került a szélmalomhoz, verejtékén át mintha egy óriás arcát vélte volna felfedezni a rozzant zsúptető alatt. Az óriás csúfondárosan ráncolta a homlokát, ingerlő kacajjal lógatta felé a karjait. „Szóval így állunk" - villant volna át Fáber urunk agyán, ha az egyik szélkerék nem éppen ebben a pillanatban ér a malom elé. Mondanom sem kell, a szerencsétlen találkozásból inkább hősünk került ki megtépázva, szikrázó csillagesötől körülvéve repült le hű kancája hátáról. Nagyot nyekkenve terült el a fűben, s egy pillanatig bizony azt sem tudta, az övé avagy Rosinantéé az a koponya, amelyet a nyakán hord. Hősünket azonban kemény fából faragták: összeszedte magát, kirántotta rozsdától nemes kardját, s Dulci- nea nevével az ajkán újabb rohamra indult. A rút óriásarc- a zsuptető alatt csak vigyorgott rá csúfondárosan. Hősünk ajkát egy sebzett oroszlánt is megszégyenítő' csataordítás hagyta el, ám mindez eredménytelennek bizonyult a szélmalom egy újabb lezúduló vitorlájával szemben. A vitézi delirium mit sem segített: hősünk újból elterült a szélmalom előtt. Folytassam? Fáber úr néhány kísérlet után félholtra verve, törött kopjával és törött bordákkal, kék-zöld foltokkal tarkítva volt kénytelen elbicegni a szélmalom tövéből. A zsúptető alól a hatalmas arc hahotája kísérte. Hősünk egy utolsó, kétségbeesett próbára szánta el magát. Hiszen a fejem... a legerősebb fegyverem...“ - kiáltott fel és vaskemény akaratával újabb támadásra ösztökélte bénult inait. A horpadt test állati erővel lódult meg: a szélmalom csúiondárosan megállt, a hatalmas arc gunyoros mosollyal nézte, ahogy hősünk elszánt fejével nekiront a masszív gránit alapnak. A hatalmas csattanás után Fáber úr nem mozdult. Eltartott vagy fél óráig, amíg visszanyerte az eszméletét. Óvatosan megmozdult, végtagjai tétován engedelmeskedtek. Lassan botorkált el az első szélmalom alól, és Rosinantéja keresésére indult. Esteledett, a sűrűsödő szürkületben furcsa csoportosulást vett észre a domb alján. „Hát így állunk...“ - villant meg a fejében, majd agyában kihúnyt az utolsó fénysugár. Csendesen állt be a domb alján sorjázó donquijoték közé. Hírét vette valahol a Macska, hogy a Tigris meg a Párduc a macskafélék családjához tartozik.- Ejha! - örült meg a Macska.- Én meg, kis buta, nem is tudtam, micsoda rokonságom van! No, most majd megmutar tóm... - és rövid gondolkodás után fölpattant a Szamár hátára.- Hát te meg mit akarsz?- ámult el a Szamár.- Vigyél, ahová parancsolom! Vigyél, ne feleselj! Tudod, kik az én rokonaim? - kiáltotta a Macska, a Szamár sörényén ülve.- Ugyan kik? — kíváncsiskodott a Szamár.- A Tigris meg a Párduc, úgy ám! Ha nem hiszed, kérdezd meg a Hollótól. A Szamár megkérdezte. A Holló rábólintott:- Úgy bizony, a Macska, a Tigris, a Jaguár, a Hiúz, a Leopárd, még a Párduc, sót az Oroszlán is a macskafélék családjából való!- Most már elhiszed? - kiáltotta a Macska, és belemélyesz- tette karmait a Szamár nyakába.- Vigyél!- Hová? - kérdezte jámboran a Szamár. - A Tigrishez vagy a Párduchoz?- Ju-u-uj, ne-e! - nyávogta el magát váratlanul a Macska. - Vigyél azokhoz a... hogy is hívják őket... e-ege-egerekhez! A Szamár elvitte a Macskát oda, ahol sok egér tanyázott. Mert hiszen a Macska - mégis csak macska. Volt egyszer, hol nem volt, egy híres énekes, a Kanári. Sárga tollú, bóbitás. Nem volt erős a hangja, de szép - kellemes volt hallgatni az énekét. Hallgatták hát és dicsérgették:- Ó, milyen tehetséges!- Kincs van a torkában! Egyszer még ilyet is hallott a Kanári:- Nincs párja a földön! Hogy ezt ki mondta, nem tudta, mert az volt a szokása, hogy amikor énekelt, csukva tartotta a szemét. De ennyi is elég volt, hogy egészen elbízza magát. Nemsokára észrevették, hogy a Kanári már nem énekel, csak' csiripel. Lassan már ügyet se vetettek rá.- Ide hallgass, te ,,páratlan a földön"! - szólt oda neki egy nap a Veréb. - Ha már csiripelsz, akkor tanulj tőlem. Szívesen segítek neked. Szépen csiripelni - azt is tanulni kell! Eldicsekedett a Papagáj:- Tudok emberi nyelven beszélni! Madárnyelven többet egy szót sem hallotok tőlem!- Ó, ó! - álmélkodtak a barázdabillegetők. — Milyen okos! Csak emberi nyelven beszél ezután! Megveti a madárnyelvet!- Emberi nyelven beszél? - kérdezte a vén Holló. - Nocsak! Hát, nem rossz az! De az még nem jelenti, hogy okosabb mindenkinél! Én is ismerek néhány emberi szót, mégsem tartom bölcsnek magam!- Hát beszéljen vele, beszéljen emberi nyelven! - biztatták a barázdabillegetők. - Madárnyelven úgysem áll szóba magával. Majd meglátja!- Megpróbálhatom! - mondta a Holló és átrepült arra az ágra, amelyen a gőgös papagáj ült.- Jó reggelt! - szólalt meg a Holló tiszta emberi nyelven. - Jó reggelt! Holló vagyok!- Gyurrikabolond! Gyurrika- bolond! - felelte rá a Papagáj szintén emberi nyelven. - Gyurrikabolond!- Hallotta? - lelkendeztek a barázdabillegetők. - Meggyőződött róla?- Meg! - felelte a Holló. - És egyetértek vele! RAB ZSUZSA fordításai W- . 1 y let az arcodat. ;lek volna látni, n, hogy a legutá- sszen. Igen, ezt az, ez nem lehet mondom. Nincs ! legyek hozzád óztam, elcsábí- özéd és Marko el kellett hódíta- ogy ezt elérjem, áltam, ami siker- ak engem kellett dóm, mi történik, Hármunk közül adna. A gyilkos- :a. íreje megállítani i szenvedő lélek Megdöbbentette Szótlanul állt, itta: >an csak látszójótékony béké- aradtam, miután ätted el tőlem, iszesültem, de i el. Te fosztottál jveszékeló sírá- élyeként kúszott en akkor ért el i a karjaiba vett. nindig olyankor a előtt, amikor norosodtam. Te táshoz közeledőt, még mielőtt olna. Kétségbe- sn. A szerelmet . szívedből és nt egy növényt, maradt nekem? és elviselhetet- iábavaló harcba <edtem, hogy az De nem áldatott az irigységből idén a te párto- sdte, és minden égy megrövidít- ko talán már ma iheted. nerítette. Nyugkapkodott, eröl- <cseppek ütköz- 3 jobban sípolt, a, de a beteg ável folytatta. tte titkolnod az iheted öt. A ha- , hogy megláto- ól. Nem lesz rá kellene elmen- ilyen könnyen, megmérkőznék álát a tulajdon tanod. Igaz, de :erelmed. csak suttogta nem mozgott lintha már egy ^>lna el utolsó a dunyhát. Úgy tennie. A többil Ő csak odaáll Ikísérje nővéréi világon ezt az Azután bezáru s a házban egy slfoglalhatja azl ilLLA fordítása
