Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-16 / 20. szám
r Az „ISMÉT MEGMUTATÁS“ novellái Dusán Dusek: Kalendárium * ÚJ szú D usán Duáek a kortárs szlovák próza fiatalabb középnemzedékének jónevú képviselője. Azok közé a ma negyven év körüli prózaírókhoz tartozik, akik közvetlenül a náluk csupán egy-két évvel idősebb pályatársaikat - Vincent Sikulát, Peter Járóét, Ján Johanidest, Rudolf Siobodát, Anton Hykischt - követve, a hatvanas évek második felében, illetve a hatvanashetvenes évek fordulóján léptek a szlovák irodalomba. Jelentkezésükkel ók is ugyanazt a Sikuláék által elkezdett folyamatot folytatták, amely ugyanúgy a szlovák próza megújulásához, sokrétűbbé válásához vezetett miként az ötvenes-hatvanas évek fordulójának szlovák költészetében a konkretisták, illetve a nyomukban haladók színrelépése. A legszembetűnőbb változás talán a szlovák széppróza hagyományaihoz való viszonyukban figyelhető meg, s noha nem fordulnak ugyan szembe ezekkel a hagyományokkal, ,,az irodalmi örökséget - miként Karol Wlachovsky írja egy helyütt - dialektikusán értelmezték: egyenjogú partnerként vállalták, vagyis nem hagyták, hogy túlságosan rájuk nehezedjék. ...habozás nélkül eltávolodtak a realista-leíró típus prózától, vagyis attól az irodalomfelfogástól, amely szerint az irodalom nem más, mint a valóság visszatükröződése.“ Formai szerkezeti újításaikkal, az elődeiktől eltérő anyagkezelésükkel egyidejűleg - elsősorban nemzedékük társadalmi tapasztalatai és létélménye feldolgozásának köszönhetően - új témákat fedeztek fel a szlovák irodalom számára. Közülük Sikuláék nemzedékét - talán az egyedüli Rudolf Sloboda kivételével - immár a magyar olvasó is jól ismerheti. A Dusekkal egyidöben induló prózaírókkal - itt viszont a nála fiatalabb Jozef Puskás a kivétel - ellenben mindezidáig alig volt alkalma találkoznia. Itt elsősorban Ivan Habajra, Milan Zelinkára, Dusán Mitanára, s természetesen Dusekra gondolok. A különböző folyóiratokban elszórtan megjelenő novelláiktól eltekintve csupán két antológia, a Madách Kiadónál 1982-ben megjelent Agyaghegedü és az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozatában 1983-ban napvilágot látott Ballada a kút vizéről közölte magyarul néhány munkájukat. Sőt, Dusek, eléggé érthetetlenül, még az Agyaghegedüből is kimaradt. így mi sem örvendetesebb, minthogy ezek a hiányok lassan-lassan kezdenek eltünedezni. Példa rá az első magyar nyelven megjelent Dusek-kötet, a Kalendárium is. Noha Dusán Duéek első novellája több mint húsz évvel ezelőtt, 1964-ben jelent meg a Mladá tvorbában, s ettől kezdve több-kevesebb rendszerességgel olvashatók az írásai, első novelláskötetének kiadására meglehetősen későn, csupán 1972-ben került sor. Ám az igazság az,--hogy a Strecha domu (A ház teteje) a legjobb jóakarattal sem nevezhető kiugró teljesítménynek. Ezekben az írásokban még érezhetően Hemingway „fogta“ Dusek kezét, ami ugyan iskolának nem rossz, de eredménynek mindenképp kevés. Ami miatt azonban most mégis fontosnak tűnhet fel számunkra a Strecha domu, az elsősorban amiatt van, hogy már ebben a könyvében is ugyanazt a világot - a saját gyermekkorát - festi konok következetességgel, amit minden későbbi munkájában, ideszámítva a gyermekkönyveit is. írói módszereit tekintve az Oői a zrak (A szem és a látás, 1975) című második kötete hozza meg az igazi változást. S noha talán könnyen nevezhetnénk töredékeseknek is az ebben közölt írásait, nem lehet nem figyelnünk ezekben a kompiziciós másságra, a korábbi novelláitól eltérő rendezőelvre, a néhány olyan új elem - a felszabadított képzelőerő, a groteszk játékosság és egyfajta bensőséges lira - megjelenésére, amelyek ettől kezdve olyannyira sajátossá, dusekivá teszik valamennyi munkáját. Legtöbbször rövid, alig néhány oldalas történetei és lírai reflexiói leginkább talán a gyermekrajzokhoz hasonlíthatók, amelyek a maguk gyermeki világából vett eredendő bájukkal új színt jelenteken a szlovák prózában. S amire Dusek ebben a könyvében oly szerencsésen ráhibázott, következő két munkájában, az 1982-es keltezésű Poloha pri srdci (A szív tájékán) és az 1983-ban megjelent, s most magyarul is kiadott Kalendár (Kalendárium) cimú novellásköteteiben fejlesztette tovább. Lényegében ugyanezen a nyomon halad a tavalyi Náprstokban , (Gyűszű) is. A Kalendárium tizenegy hosszabb-rövidebb írásában egy helyen szemlélhetjük Dusek valamennyi erényét. Van valami kaleidoszkópszerü ebben a kötetben, mely ugyanúgy, mint az ismert csodaszerkentyü színes üvegdarabjai, mindig más színben és más részletében mutatja fel ugyanazt a valóságot. Duáek leggyakrabban családtörténetet ír, novelláinak gyermek-, illetve kamaszhősei bizonyíthatóan az író gyermekkori alteregói. „Nem a képzeletem szüleménye“ — így hangzik a kötet első novellájának legelső mondata (Versenyzők), s ez a megállapítás valamennyi írására érvényes, de még ott is, ahol az abszurd és a fantasztikum világába kalandozik el, érezni, hogy mindennapi életünk és valóságunk abszurditásairól, fantasztikumairól beszél. A Kalendárium Írásainak leggyakoribb alaphelyzete: egy gyermek ismerkedik bennük az őt körülvevő, bizony számára nemegyszer furcsa, különös világgal, a felnőttek és az emberi kapcsolatok világával. Dusek asszociatív, emlékező, erősen lirizáló prózáját nem az epikus nyugalom, nem a részletek lassú kibontása, hanem az ideges csapongás a képek nyugtalan villózása, s a minduntalan ritmusváltás jellemzi. S mégcsak igazi, aprólékosan megrajzolt jellemei is alig vannak; az írónak nem célja, hogy az ő drámai összecsapásaikon keresztül mutassa meg az ábrázolandó világot, hanem a gyors villanások által kiváltott feszültséggel ér el drámai hatásokat. „Nagyapám szerint a világ hangokból állt, azokból lehetett a legtöbbet megtudni a világról: a fütyörészésekböl, nyikorgásokból, a nyöszörgésekből, pattogásokból, döngésekből és susogásokból, a trombitálásokból s olykor a néma sötétségből is“ - mondja a Gombok egy ócska egyenruháról gyermekkorára emlékező hőse. Nos, úgy tűnik, Dusek számára a világ képekből, apró, különös történetkékből, szösz- szenésnyi pillanatokból áll, s úgy véli, legalábbis az eddigi köteteinek tanulsága, hogy ezekből lehet a legtöbbet megtudni róla. A Múlt idő kamaszhöse nevezi a fiatalkorában futballozó apját dicsérő újságkivágásokat „egy élet megfakult pillanatainak“. Alapjában véve ugyanígy őrzik Dusek novellái is hősei életének „megfakult pillanatait“. A Feró bá’ and comp. elbeszélője csupán azért nem csap az időközben szerencsétlenül elhalálozott Feró bácsi régi sporttrikójából kiröppenő molylepkék közé, mert nem tartja lehetetlennek, hogy „valamelyikük akkor már Feró bácsi volt, aki időközben új életre született, felszállt a magasba, mint a szellemek, hogy ismét megmutassa nekem, hogyan is történnek ezek a dolgok“. Ugyanennek az „ismét megmutatásnak“ a parancsa, belső kényszere hajtja a Kalendárium alakjait, sőt magát az írót is. Mintha csak azt akarná mondani ezzel, hogy a világnak - a világ dolgainak, tárgyainak, jelenségeinek - ez a szüntelenül ismétlődő „megmutatása“, az egymást követő nemzedékek tudásanyagának ez a szüntelen átörökítése köti össze a nemzedékeket, melyek ezzel az „ismét megmutatással" kapaszkodnak egymásba. A Kalendárium alig több mint másfélszáz lapján annyi ötletet, történetet találunk, amely talán néhány nagyregényre is elegendő lehetne. Megtörténik, hogy Dusek igazán elemében van: szinte egymást szorítják ki a novelláiból a kisebb-nagyobb epizódok, amelyek kiáltva kiáltanak a nagyobb és szigorúbb kompozíciók után. S noha e villanások, illetve e zaklatott ritmusra alapozó szerkesztés szerepéről a fentiekben már volt szó, nem hallgatható el, hogy Duáek hibái ugyanarról a tőről fakadnak, mint az erényei is: Nem egy novelláját túlbeszéli, írásaiban sok a töltelékanyag, a céltalan csapongás, s az olvasónak néha már az az érzése támad, mintha az írás lendülete vinné előre öt, s nem ő parancsolna a tollának. Jó példa erre a Márvány, vagy a kötet egyik legnagyobb igényű darabja, a lezárult gyermek- s ifjúkortól való búcsúzás, az otthontól való eltávolodás perceit megelevenítő Múlt idő második része. A novella egészen a kötet 93. oldaláig egységes, s kitérők nélkül halad célja felé, innen azonban egy több fölösleges, nem ide tartozó epizóddal terhelt másik történet kezdődik. Ugyanekkor az apáról, noha eddig ó mozgatta a történetet, teljesen megfeledkezik a szerző. Fordított a helyzet a Patak a patak alatt esetében, ahol a tulajdonképpeni történet indul messziről, s csak aránylag sok csapongás, kitérő árán jut el hozzá Duáek, ekkor azonban olyan rejtett szépségeket sikerül felszínre hoznia, mint amilyen a férfi és nő kapcsolatának e novella végén található megjelenítésében is rejlik; az utolsó fejezet például méltán emelkedik a mindenkori szlovák próza csúcsteljesítményei közé. A véletlen válik novellaalakitó, anyagszervezö tényezővé a kötet címadó Írásában is. Időnként nem sikerül eltakarnia a moralizálásra való hajlamosságát sem, s megtörténik, hogy a lírával is felsül, és költészet helyett mindössze olyan modorosságokat kapunk egy-egy mondatában, mint amilyen a Versenyzőkben a főút édeslányaként bemutatott mellékút, vagy a levélkönnyeket hullató nyár. Az ellenpélda minderre kétségtelenül a Feró bá‘ and comp. és a Gombok egy ócska egyenruháról. „Újra alámerültem: ismét mélyebbre“ — mondja a Patak a patak alatt jugoszláv tengerben lubickoló hőse. Azt hiszem, Duáeknak is szakadatlanul ezt kellene tennie, hogy - miként egyik novellájának címe is mondja - a jövőben minél kevesebb Helyrajzi vázlattal, s egyre több mélyenszántó elemzéssel szolgálhassa olvasóit. Annál is inkább, mivel minden képességnek és eszköznek birtokában van, ami ehhez szükséges. A legjobb írásai szolgáltatják, rá a példát. S éppen ez az, ami miatt —a bevezetőben hangoztatott örömem ellenére is — csak sajnálhatjuk, hogy a Kalendárium így jelent meg magyarul, ahogy megjelent. Egy, az értékekre figyelő válogatás ugyanis többet mutathatott volna meg Dusekból, mint a Kalendárium változatlan magyar kiadása. Annál is inkább, mivel e mostani kötet legjobb opuszaival - Az arab telivérrel, a Feró bá‘ and comp-pal, a Múlt idővel, valamint a Gombok egy ócska egyenruháról című novellával - egyenértékűnek lehet tekinteni az Oői a zrak s a Poloha pri srdci olyan Írásait, amilyen például a Sest’ fotografii (Hat fénykép), a Deö lienok (Katicabogarak napja), a Spisovatefova starosf (Az író gondja), a Zo zemepisu (Egy kis földrajz), a livotopis (Életrajz), a Prásky na spanie (Altató), a Poloha pri srdci (A szív tájékán) stb. A Kalendárium eredetivel egyenértékű stílusa, a szövegből kisugárzó humora, továbbá nyelvi ötletei és fordítói telitalálatai Rácz Olivérnek köszönhetők. TÓTH LÁSZLÓ 3. V. 16. Dolgozzék-e a gyerek? Miért kényelmetlen sok szülő és nem szülő számára ez a kérdés: dolgozzék-e a gyerek; Ezúttal a hét-nyolc- és tizennyolc évesekre egyaránt gondolva. Furcsa elutasító válaszokat tudok idézni. A cinikus fölnevetett: - Miért pont a gyerek dolgozzon? Más, idegesen: - Tanuljon, az az ö dolga! Aki „elvi“ tartalmat szimatolt:- Igen, persze. Hozzá kell szoknia a munkához. De ez ne menjen a kibontakozása, a tanulása rovására, és maradjon szabad ideje is. Egy elméleti megítélés igy hangzott: - Játékos tevékenységeken át fokozatosan jusson el a gyerek a munkához, ez nélkülözhetetlen számára. Erőltetni? Kötelezni? Ráparancsolni? A gyereknek magának kell fölismernie, hogy szüksége van a „dolgozásra“. Fölbukkan ez az ellenvélemény is: - Majd dolgozik, ha felnő. Dolgoztam és dolgozom én eleget, őt kímélem, legyen könnyebb sora, mint amilyen nekem jutott. Kicsi még a dologhoz. Kicsi? Meddig kicsi és mikortól nem az? A régi közmondás: „amit Jancsi meg nem tanult, János nem tudhatja“, természetesen nem szó szerint értendő, mégis igaz. Vasat önteni, számítógépes programokat szerkeszteni, drámát írni nem Jancsika korban tanulunk meg. De hogy képesek legyünk rá egyszer, azt bizony idejében kell megalapozni. Mikor és hogyan? Hét-nyolcéves korban el kell kezdeni munkára szoktatni a gyereket. Brutálisan hangzik a mondat? Ne arra gondoljunk, hogy libapásztornak zavarjuk vagy fizetett labdaszedönek egy teniszpályára, netán gyárba, tizórázni, mint alig száz évvel ezelőtt. Csak arról van szó, hogy ettől az életkortól kezdve a maga holmiját — játékait, könyveit, szennyesét- rakja helyre, és túl ezeken legyen valami családi kötelessége is. Úgy, hogy felelős legyen érte. Például ö tegye az asztalra az evőeszközöket mfnden étkezéshez. Törölje le a port a bútorokról. A kilenctízéves időnként mosogasson el, ö ágyazzon be, a szemetet mindennap vigye le, kérés nélkül. A tizenévesre a tej és a kenyér bevásárlását is rá lehet bízni - rá lehetne -, a kamaszok pedig át kellene, hogy vállalják a porszívózást, a mosógép kezelését, a tere- getést, a járda megtisztítását a hótól, egyáltalán az apróbb háztartási munkákat. A felnőttek megsegítése végett? Nem. Főleg maguk miatt, hogy ne váljanak beilleszkedési zavarokkal küszködő fiatalokká. Ez utóbbit már egyenesen új népbetegségnek mondják. A munkáról, a munka szerepéről az egyes ember életében, azt hiszem, nem formált ki mindmáig világos képet a mi közvéleményünk. Igaz, rossz frázisok akadályozták benne - „becsület és dicsőség dolga“-, az a tapasztalat is, hogy az Ügyeskedőknek áll a világ, hogy a jobb munkáért jobb bért elv olyan nehezen valósul meg. Pedig fontos volna érteni és meggyőződéssel vallani: akárhogyan alakul is a valóság, a munkára az embernek nemcsak azért van szüksége, hogy pénzt keressen vele. Az elengedhetetlen, de tudni kellene hozzá: dolgozni annyi, mint felelősséget vállalni valamiért, s ez nemcsak másoknak, nekem is fontos. Visszahat rám, hogyan csinálom azt, amit csinálok, az én emberségem, rangom, kiteljesedésem, lelki békém, tartásom múlik rajta. Ismerek néhány, már nem éppen fiatal embert, akiket rosszul szerettek gyermekkorukban. Tévesen értelmezett kíméletből nem szoktatták őket dologhoz, és így felelősségérzethez sem. Ami, ne feledjük, csak a felelősség gyakorlása, próbálgatása közben alakul ki, prédikációk, sóhajok nyomán nem. És felnőtt korban már égető a hiánya. Nem „csak“ a munkában, hanem mindenben. Nélküle nincs összefogott személyisége, biztós lelki egyensúlya az embernek.. Bőven túl a negyvenes évein az a szegény teremtés, aki tizenhat évesen sírógörcsöt kapott, mert takarítania kellett volna otthon, s aki soha nem vállalt felelősséget nemhogy másért, magáért sem, halálos komolyan arról társalog: rájött, hogy ö még nem nőtt föl; ezért neuraszténiás, és most lesz majd igazán önálló. Egy másik szenved, ha valamiben döntenie kell. Ezért igyekszik lehetőleg semmit sem csinálni, még a magánéletében sem. Azt talán mindenki megtanulta már az utóbbi évek ilyen tartalmú gazdag publikációiból, hogy a piciny gyermekkorban megélt élményeik sorsmegha- tározóak. Az iskolai elégtelen jegyek, az elrontott házasságok, a tönkretett szerelmek, a jellemhibák mögött hároméves korban átszenvedett sérelmeket, hiányokat keresnek szomorú, tétova emberek. Helyes volna tán alaposabban vizsgálni azt is, milyen következményekkel jár a sors és a jellem alakulásában annak a hiánya, hogy a gyereket nem tanították meg dolgozni, felelősséget vállalni idejében. Hát emiatt kell, hogy megtanuljon dolgozni a gyerek. Nem mindig játékosan, nem mellékesen, nem álfeladatokat teljesítve. Olykor akár kicsit kínlódva, kelletlenül, morcosán, ellenkezve is, hiszen persze hogy jobb szeretne lustálkodni vagy lazítani. De rá kell szoktatnunk az erőfeszítésre, az összeszedettségre, még ha sajnáljuk is. Neki ártunk, ha ezt elmulasztjuk. CSONTOS MAGDA lORZI LÁSZLÓ felvétele
